CSERHÁTI SÁNDOR

(1852-1909)

1852. szeptember 14-én egy régi (Hachtl nevű) patrícius családból született Győrött. Reáliskolai tanulmányainak egy részét ugyanitt, a felsőbb osztályokat pedig Pozsonyban végezte. A szokásnak megfelelően, mielőtt az óvári akadémiára ment volna, két éven át gyakornokoskodott az egyik dunántúli uradalomban. Ezt követően 1871 és 1873 között elvégezte a magyaróvári Gazdasági Felsőbb Tanintézetet, ahol kitűnő bizonyítványokat szerzett. Az után a Halle Wittenberg-i (1873-74), majd a lipcsei egyetemen (1874-75) folytatta tanulmányait. A halle-i egyetemen nagy hatással volt rá Kühn professzor (akinek "Die Zwekmässige Ernährung des Rindes" című könyvét - A szarvasmarha célszerű takarmányozása - később magyarra is lefordította). Tanulmányútjáról visszatérve, huszonhárom éves korában nevezték ki a magyaróvári Gazdasági Akadémia tanársegédévé. Olyan jól megállta a helyét, hogy már három év után - az eset annak idején párját ritkította - tanárrá léptették elő. Egyúttal megbízták az akadémia kísérleti telepének vezetésével. Hat év múlva pedig, 1884-től a növénytermesztési tanszék professzorává nevezték ki. "Ez volt a fiatal tanár óhajtott munkaköre - írta róla később 'Sigmond Elek - itt kezdődik az ő hivatásos pályája."

Élete arra a korszakra esett, amikor az évszázadokon át külterjes magyar mezőgazdaság a fejlődés, a belterjesedés útjára lépett. Cserháti nagy részt vállalt az ezzel kapcsolatos feladatokból. Szívósan küzdött az olyan avatag nézetek ellen, hogy "a gazdálkodást nem kell, nem is érdemes könyvből tanulni."

Kortársai azt írták róla, hogy "szinte égett a keze alatt a munka." Új módszereket vezetett be a termelésben, az oktatásban és a kutatásban; a háromféle tevékenység szoros összhangját igyekezett kialakítani. Elveihez tartozott, hogy a kísérletekből levonható következtetéseket tanítványain keresztül a termelésben érvényesítette. Gyakran figyelmeztette hallgatóit: ne neki, hanem az igazolt eredményeknek higgyenek.

Cserháti kiemelkedő tagja volt az ún. óvári "nagy tanári karnak". Mint oktató, nem annyira színes stílusával, sokkal inkább az előadott tárgy világos és logikus kifejtésével tűnt ki tanártársai közül. Előadásaiban közérthetőségre törekedett, okfejtéseit mindig közönsége szellemi színvonalához igazította. Azt írták róla, hogy "páratlan erejű vitatkozó volt, aki egy pillanat alatt fején találta a szöget", vitapartnereit gyakran hozta zavarba. Tanítványai becsülték és szerették. Hallgatói szinte az első perctől tisztában voltak azzal - emlékezett rá később egyik nevessé lett tanítványa, Gyárfás József - hogy valamennyi szakmai tétele, állítása mögött a hazai viszonyok közt szerzett szilárd gyakorlati tapasztalatok húzódnak. Nagy gondot fordított az egész szakoktatási rendszer megformálására. Elgondolásait külön tanulmányban foglalta összes "Mezőgazdasági szakoktatásunk reformja" címmel 1891-ben megjelentette.

Cserháti nemcsak jól képzett gazdászokat, de a tudományos pályákra alkalmas fiatalokat is szép számmal bocsátott ki keze alól. Tanszékén, s a vezetése alatt álló kísérleti állomáson a beosztott fiataloknak hetente rendszeresen beszámolót kellett tartani az általa kijelölt külföldi folyóiratok fontosabb cikkeiről. Olyan neves növénytanos szakemberek kerültek ki tanítványai közül, mint Gyárfás József, Grabner Emil és Legány Ödön. De tanítómesterének vallotta 'Sigmond Elek, a világhírű magyar talajtanos, aki talajvegyészeti ténykedését Cserháti irányításával kezdte, továbbá tőle tanult Rázsó Imre, Surányi János, Herke Sándor és Hankóczy Jenő is. Tanári működésének fontos eredményei közé kell számítani, hogy a növénynemesítést ő iktatta rendes tárgyként az akadémia tantervébe. Az elméleti felkészítés mellett jelentős helyet biztosított a gyakorlati bemutatásnak. Ilyen módon adott életre szóló programot és buzdítást századunk két kiemelkedő növénynemesítőjének, Baross Lászlónak és Székács Elemérnek is.

Az agrártudomány terén érdeklődése elsősorban a növénytermesztésre, a talajművelésre és a mindkettővel szorosan összefüggő talajerőpótlás kérdésére terjedt ki. A tudományos és gyakorlati eredmények egyaránt foglalkoztatták. Az agrártermelés hathatósabb támogatása, fejlesztése, a mind sürgetőbb tennivalók érdekében igen következetesen szállt síkra egy országos hatáskörű növénytermesztési kísérleti állomás létrehozása mellett. Törekvéseit csakhamar siker koronázta: 1891-ben sor került Magyarországon az Országos Növénytermelési Kísérleti Állomás felállítására, ennek vezetésével a miniszter természetszerűleg Cserhátit bízta meg. Amikor 1904-ben, mint akadémiai tanár, nyugdíjba vonult, állomásvezető posztját továbbra is megtartotta, haláláig vezette.

Cserháti elgondolásainak megfelelően, az állomás kísérletező tevékenységét háromféle formában végezte: 1/ az állomáson saját finanszírozásból végzett kísérletek; 2/ az egyes uradalmakban, de az állomás irányításával és ellenőrzésével; 3/ végül az állomás keretei között, de idegenek részére, a külső megbízók által finanszírozott kísérletek folytak a Cserháti vezette intézményben. A kísérletek tárgyát illetően mindenek előtt a műtrágyázási, silózási, répa-, gabona-, kukorica-, burgonya-, és dohánytermesztési kísérletekről kell megemlékezni, amelyek egytől egyig úttörő jellegűek voltak a mezőgazdasági kutatásban.

Növénytermesztési kísérleteit úgyszólván az egész országra kiterjedően tudta végezni. Ezrekre ment azoknak a gazdaságoknak a száma, amelyek az ő biztatására és irányításával végeztek kísérleteket. A növénytermesztést befolyásoló talaj- és éghajlati viszonyok mellett mindig gondosan tanulmányozta egy-egy vidék gazdasági viszonyait, s ezeknek függvényében vonta le a növénytermesztést illető tudományos következtetéseit s adott tanácsokat a termelőknek.

Kutatásai sorában jelentős helyet foglalt el a gabonafélék hozamainak és a termékek minőségének a megjavítása. Különösen a búza- és az árpatermesztés kötötte le a figyelmét. Tapasztalatainak és tudományos vizsgálódásainak eredményeit foglalta össze az 1893-ban megjelent "A gabonafélék termesztése" című könyvében. Cserhátinak ez a könyve fordulópontot jelöl a gabonafélék termesztésével, nemesítésével, minősítésével és a fiziológiájával kapcsolatos kutatásokban. Vele egyidejűleg kezdte meg Kosutány Tamás a búza- és lisztminőség-vizsgálatokat kémiai szempontokból. Cserháti pedig, szorosan együttdolgozva Kosutánnyal, a fizikai jellegű vizsgálatok fontosságára irányította a kutatásokat. Végül is a kétféle módszer összehangolásából születtek meg azok a világhírű kutatási eredmények, amelyek lehetővé tették a búza- és lisztminőség korszerű meghatározását. A Cserháti és Kosutány által megindított kutatásokat a század elején Hankóczy Jenő fejlesztette tovább.

Az oktató, irányító és kísérletező tevékenység mellett igen gazdag tudományos és közírói munkássága is. Ennek tengelyében a növénytermesztéssel kapcsolatos kérdések álltak, ebből merítette tárgyát legismertebb tudományos műve is. Az "Általános és különleges növénytermesztés" című két kötetes munka ugyan nem az első összefoglalása volt a tárgykörnek (két tanártársa Balás Árpád és Hensch Árpád hasonló témájú műve már az 1880-as években megjelent), de a téma legkorszerűbb és legteljesebb feldolgozása kétség kívül Cserháti Sándor nevéhez fűződik. "A munka megírásánál - hangoztatta - törekvésem volt a legjobb elméleteket, nézeteket, az egyes kérdésekről megismertetni, amennyiben azok már annyira tisztázódtak, hogy gyakorlati értékű következtetések levonására alkalmasak." De törekvése volt az is, hogy "mindazon eljárásokat, eszközléseket, melyek a termések hasznot hajtó fokozását eredményezik, behatóan" ismertesse.

Első kötetében az egyes növények biológiáját, a talaj alkotórészeit és tulajdonságait ismerteti előbb. Ezt követően a termelés feltételeit taglalja (telkesítések, trágyázási formák és módok). Elemzi a talajművelés formáit (ásás, boronálás, töltögetés, kapálás, gőz- és elektromos erejű talajművelés) s az eszközökkel végzendő eljárások különböző módozatait. Végül a vetés és növényápolás eszközeit, formáit mutatja be. "A talaj mívelésénél - írta -, a trágyázásnál, a vetésnél, a növények ápolásánál vannak általános igazságok, amelyek bármely növény termelésénél figyelembe veendők." Ám "az egyes növények talaj- és trágyaigénye különböző, a talaj megmunkálása, az ápolás iránt más-más igényeket támasztanak." A második kötetben a termesztett növényeket sorra véve (gabonafélék, hüvelyesek, gumós és gyökérnövények, olajos növények, szálas takarmányok, .kereskedelmi növények) mutatja be azoknak fajait-fajtáit, talaj- és művelési igényeit, vetésüket és aratásukat, végül az egyes növényi betegségeket is.

Több önálló művet írt a talajművelés kérdésköréből. Korán felismerte, hogy a magyarországi talajok termőképessége az egyoldalú gabonatermelés kultiválása és erőltetése nyomán igen nagy mértékben leromlott. Ezért fordította figyelmét egyre fokozottabban az okszerű talajművelés kérdéseire. Idevágó írásai közül a mélyműveléssel foglalkozót nem véletlenül adták ki német nyelven is. Nagy érdeme, hogy ezen a területen is éppúgy birtokában volt a talajra vonatkozó elméleti ismereteknek, mint a gyakorlati tennivalóknak.

A növénytermesztés és a talajművelés terén végzett vizsgálatai keltették fel érdeklődését a Nagy Alföld sajátos problémái iránt. Ez a nem is olyan régen még - írta 1907-ben az "Alföld mezőgazdasági reformja" című kései munkájában - "magyar Kánaánnak" nevezett táj talajának termőképessége az utóbbi egy-két évtized alatt globálisan a felére, számos helyen azonban a korábbiak mintegy egynegyedére csökkent. Ennek legfőbb okát az egyoldalú szemtermelésben, a tanyarendszerben, a külterjes gazdálkodási és állattartási módokban, következésképpen a talajerő-visszapótlásának hiányában jelölte meg. Hangoztatta, ha e táj "színmagyar népét a végpusztulástól" meg akarjuk menteni, akkor gyökeres reformok sorát kell mihamarább bevezetni az Alföld mezei gazdálkodásában.

Tudta és hangoztatta, hogy a hozamok növelésének, a korszerű növénytermesztésnek - nemcsak az Alföldön, de országszerte is - egyik kulcskérdése a talaj erőpótlás: a szerves és műtrágyázás növelése. Cserháti következetesen igyekezett hidat verni az elmélet és gyakorlat közé. Ő volt a világon az első, aki a növénytermesztési kísérletekben egyszerre sok helyen próbálta ki a fajtát és a műtrágya adagját. A műtrágyázás kiterjesztésében széles körű és úttörő jellegű munkát végzett. Bátran szembeszállt azzal az általános (és tanártársai által is vallott) nézettel, hogy hazánk szárazságra hajló éghajlatában a műtrágya nem érvényesül. Megállapításait szabatos kísérletekkel támasztotta alá. (Egyetlen évben, 1894-ben 1365 kísérletet állított be és értékelt, a legkülönbözőbb növényfajok, illetve fajták körében.) Közben rengeteg előítélettel, gúnnyal, rosszindulattal kellett megküzdenie. De nem csüggedt. 1885-ben a "Mezőgazdasági Szemlé"-ben felszólította a gazdálkodókat, hogy ők maguk, eltérő talajviszonyok közepette is próbálják ki a műtrágyát. A felhívásra váratlanul nagy számban jelentkeztek az együttműködni szándékozók. Cserháti joggal érezhette, hogy "megtört a jég". Egyes mondásai valósággal szállóigévé váltak: "A műtrágyáknak nem az a feladatuk, hogy fölöslegessé tegyék az istállótrágyát, hanem hogy hatását kiegészítsék; hiányait pótolják."

Egy Vas megyei község, Répceszentgyörgy határában vált elsőnek általánossá a műtrágyázás; s ennek nyomán az addig szegény község hamarosan gyarapodásnak indult. Cserháti büszkén nyilatkozott már a századforduló előtt: "nem adok tíz évet, s az Alföldön is fognak műtrágyát használni".

Cserháti kísérletező és szervező tevékenységének nagy szerepe volt abban, hogy hazánkban megindult a műtrágyázás. Az óvári kutatások nyomán dolgozták ki - írja Varga János "az egyes szántóföldi növények, gyepek, szőlők, gyümölcsösök legmegfelelőbb műtrágyázási módját, a hazai talajok trágyaszükségletét. Nagy szerepet vitt az itt folyó kutatás az új műtrágyák és műtrágyázási eljárások (fejtrágyázás, sortrágyázás) kipróbálásában, elterjesztésében." A kutatások fontos eleme volt a megfelelő zöldtrágyázási gyakorlat kidolgozása is.

Kidolgozta - korát messze megelőzve - a soros műtrágyázás módozatait, az adatok célszerű (évszakok szerinti, terméshez szabott) megosztását. Joggal írta róla 'Sigmond Elek: "Ő az alkalmazott tudományok valódi képviselője volt."

Művei, tanulmányai, cikkei nemcsak tudományos értéküknek, hanem olvasmányos stílusuknak is köszönhették népszerűségüket. "A csalamádé termesztése, bevermelése és etetése" című népies füzete pl. (1891 és 1912 között) nyolc kiadásban jelent meg.

Cserhátinak nemcsak kiváló közírói, de szaksajtóban végzett szerkesztői tevékenysége is igen figyelemre méltó. 1880-tól 1882-ig a "Pesti Napló" földművelési rovatát szerkesztette. A következő években Kosutány Tamással együtt létesítették az első tudományos igényű, átfogó mezőgazdasági szaklapot, a "Mezőgazdasági Szemlé"-t. A Magyaróváron megjelenő lapnak haláláig szerkesztője volt. Jelentős szerepet vállalt a "Kísérletügyi Közlemények" megindításában, kezdettől fogva munkatársa, rendszeres szakírója volt a "Köztelek"-nek. Írásai jelentek meg a "Gazdasági Lapok"-ban, a "Földművelési Érdekeink"-ben és a "Dohány Újság"-ban.

Különböző tisztségeket viselt az OMGE-ban, melynek keretei között, de azokon kívül is számos előadás-sorozatot indított, szervezett és tartott. Az OMGE végül egyhangúlag tiszteletbeli tagjává választotta. A Magyar Tudományos Akadémia 1896-ban Forster-díjjal tüntette ki, amit közvetlenül halála után ismételten megkapott.

Sikereit azonban a hivatalos fórumok nem mindig méltányolták, nem került be például a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé, noha halála után neves külföldi testületek tartottak emléküléseket tiszteletére. A magyaróvári kísérleti állomásról, munkájából hazafelé tartva, 1909. április 13-án az utcán összeesett és 57 éves korában meghalt.

Cserháti életműve korai halála ellenére is gazdagnak és maradandónak mondható. Műveivel, fölfedezéseivel, tanításaival, emberségével és szilárd jellemével egyaránt kivívta az utókor megbecsülését. "A növénytermesztés minden ágában - mondta születése 125. évfordulóján rendezett akadémiai emlékülésen Varga János - olyan korszerű és nagy volumenű kutató és kutatásszervező munkát indított be, melynek beteljesülését korai halála miatt ugyan nem érhette meg, de azt biztosították azok a nagyszerű utódok, akik az ő szellemi irányítása, vezetése alatt kezdték meg munkásságukat." Nevét mindenütt elismeréssel említik, ahol a növénytermesztés kísérleti és gyakorlati fejlesztéséről, az agrárpedagógiai kibontakozásáról ejtenek szót. 




Főbb munkái:



   A
gabonafélék termesztése. Bp., 1889. 232 lap.



 A csalamádé termesztése, bevermelése és etetése. Kolozsvár, 1891. 38
lap.



 A szarvasmarha táplálkozása. Magyaróvár, 1891.



 A talajnak mélymívelése hazánkban. Magyaróvár, 1891.



   Talajismeret.
Magyaróvár, 1894.



   Újabb
tapasztalatok a trágyázás köréből. Magyaróvár, 1895. 20 lap.



   Az
okszerű talajművelés alapelvei. Bp., 1896. 267 lap.



 Rövid útmutatás a homoki szőlők trágyázására. Bp., 1900. 36 lap.



 A kálitrágya alkalmazása. Magyaróvár, 1901. 54 lap.



   Általános
és különleges növénytermelés. I-II. köt. Magyaróvár, 1900-1901.



 A búzatermesztés hibái. Temesvár, 1904. 26 lap.



 A gabonafélék termesztése. Kolozsvár, 1905. 78 lap.



   A
műtrágyák okszerű alkalmazása. Győr, 1906. 119 lap.



 Az Alföld mezőgazdasági viszonyainak reformja. Bp., 1907.



   Az
istállótrágya. Magyaróvár, 1909. 47 lap.



   Cserháti
Sándor-Kosutány Tamás: A trágyázás alapelvei. Bp., 1886. 438 lap.



 






Irodalom:



 - : Cserháti Sándor. Kt. 1909.



 MEZEY Gyula: Cserháti Sándor. MSz. 1909.



 KERTÉSZ Dániel: Cserháti Sándor öröksége. ÉT. 1954. 2. sz.



 VARGA János: 150 év a magyar növénytermesztés szolgálatában. MAtFK.
1968. 2. sz.



 LÁZÁR Vilmos: Emlékezés Cserháti Sándorra. TM. 1969. 6. sz.



 SZELEI László: Cserháti Sándor 1852-1909. TM. 1973. 2. sz.



 VARGA János: Cserháti Sándor munkássága. AtK. 1978.



 (dr. Szabó Lóránd) 






Rövidítések