(héb. Hebel, a. m. lehellet), Adám és Éva második fia, akit bátyja, Kain, megölt. A bibliai elbeszélést későbben a zsidó nép irástudói és bölcsei a mohammedán tradició amelyben Kain és Ábel Kâbîl és Hábîl nevet viselnek, valamint a keresztény irók kibővítették.
1. Jenő, kiváló filologus és irodalomtörténész. Szül. Pesten 1858 jul. 24. megh. 1889 dec. 13. Szülői Ábel Albin zongoratanító s Knight Claudine angol nő. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti evang. iskolában végezte. Az egyetemre 1875 elején iratkozott be, hol főleg klassz. filologiai s indogermán összehasonlító nyelvészeti előadásokat hallgatott. 1878-ban «De infinitivi Graeci forma» c. értekezése alapján bölcsészettudorrá avatták. Még ugyanez évben reá bizták az Abd ul Hamid szultán által a budapesti tudományegyetemnek visszaajándékozott Korvin-kódexeknek kritikai átvizsgálását is, melyről az Akadémiának lelkiismeretesen beszámolt (Korvin-kódexek c. értekezésében, Budapest, 1879). 1878 őszétől 1879 őszéig Olasz-, Francia-, Angol-, Németország, Belgium és Németalföld nevezetesebb könyvtáraiban, különösen a görög epikai irókra és a magyarországi humanizmus történetére vonatkozó kéziratokat vizsgálgatta át. E kutatásainak eredményeit számos önálló munkában és értekezésben bel- és külföldi folyóiratok hasábjain tette közzé. 1879-ben a budapesti V. ker. kir. kat. főgimnáziumhoz rendes tanárrá nevezték ki, 1880-ban a tudományegyetemen a későbbkori görög eposz magántanárává habilitálták. 1883. egyetemi ny. rk., 1887-ben az egyetemen a klassz. filologia ny. r. tanárává lett. Még 1882-ben a m. tudom. Akadémia levelező tagjai sorába választotta. 1888-ban részt vett a budapesti tudományegyetemnek a bolognai univerzitás 800. évfordulójának alkalmára Olaszországba menesztett küldöttségében, 1889 első felében Rómában a «Monumenta Vaticana Hungariae» érdekében kutatott. Rómából hazatérve Felső-Magyarország városi levéltáraiban dolgozott, midőn hirtelen erősen meghült és kutatásait félbeszakítva Gleichenbergbe utazott, hogy ott krónikus tüdőgyuladása ellen orvoslást keressen. Ekkor kevéssel rá a magyar tudományos Akadémiának a konstantinápolyi császári könyvtár átkutatására megválasztott bizottsága útra készült, s Ábel be nem várva kilátásba helyezett felgyógyulását, mint a bizottságnak egyik tagja útnak indult. De a török fővárosban egészségi állapota annyira rosszra fordult, hogy halálos-betegen hozták haza. Ábel Jenő az uj-Magyarországnak talán legmunkásabb tudósa volt. Ernyedetlen szorgalma és gyorsan járó tolla mély tudománnyal és biztos itélőtehetséggel párosultak s fényes nyelvismeretei révén idegen nyelvü folyóiratokban is közzétehette kutatásainak eredményeit. A magyar irodalomtörténet különösen a Mátyás-korabeli humanista törekvéseknek pragmatikai ismertetéseért hálálkodhatik emlékének, a klassz.-filologia viszont a görög epikusok (és grammatikus munkák) kézirati hagyományának tisztázásáért.
2. Á. Károly, tanár, szül. Budán 1836., megh. 1877. Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után a budapesti József -műegyetemen mérnökké képezte ki magát. 1860-ban a m. k. építő-igazgatósághoz mérnöksegéddé nevezték ki. 1861-ben a mértan és gépészet tanársegéde lett a József-műegyetemen. Ugyanaz év okt. havában a budai gimnáziumhoz helyettes, 1863-ban pedig rendes tanárrá nevezték ki. Irt egy mértant középiskolák felsőbb osztályai számára és számos birálatot, ismertetést, tanügyi cikket és tudományos értekezést a mennyiségtan és természettudományok köréből, melyek részint a tanáregylet közlönyében, részint a természettudományi társulat folyóiratában, egy pedig mint programmértekezés jelent meg.
1. Frigyes Ágost, angol vegyész, szül. Londonban 1827. A lőgyapot-gyártás uj módját találta fel, s az ő eljárása szerint készítik az angol tengerészet számára a lőgyapotot. 1883. az angol kormány mint kormánybiztost küldte el a bécsi elektromos kiállításra, s mikor onnan visszatért, lovagi címet kapott. A. az angol kormány kémiai tanácsosa, a tüzérségi bizottmány tagja, a Royal Engineers Committee tagja és a Committee on Explosives elnöke. Munkái: «On recent investigations and applications of explosive agents» (1871); «Researches on explosives» (1875); «The modern history of gunpowder» (1877); «Electricity as applied to explosive purpores» (1884).
2. A. Jakab Frigyes, német bölcsészeti iró, szül. Württembergben Vaihingenben 1751., megh. 1829. 21 éves korában a filozofia tanára lett a katonai Károly-akadémián Stuttgartban, ahol Schillert is tanította. 1790-ben a tübingai egyetemen foglalta el a filozofia tanszékét, később mint «pädagogarch,» a württembergi iskolaügyet vezette. Számos művet irt latin és német nyelven, kevés önállósággal; érdemül tudhatni be neki, hogy korán fogta föl a lélektani buvárlatok nagy fontosságát. Kant ellen is irt néhány művet.
3. A. József, osztrák festő, szül. Aschachban, Felső-Ausztriában 1768., megh. Bécsben 1818-ban. A bécsi festő-akadémián tanult, majd Rómába ment, ahol hat esztendeig maradt. Bécsbe visszatérve, szép történelmi képeket festett (Orestes, Prometheus, Sokrates) és oltárképeket.
4. A. Károly, bajor államférfi, szül. Wetzlarban 1788 szept. 17., meghalt Münchenben 1859 szept. 3. Jogot végzett 1806-09-ig s már 1827-ben miniszteri tanácsos lett. 1832-ben Görögországba ment, ahol mint az ideiglenes kormány tanácsosa sok érdemet szerzett. Bajorországba 1834-ben tért vissza. 1837-ben a belügy- s 1840-ben a pénzügyminisztérium vezetésével is megbizták. Megtagadva előbb vallott szabadelvü nézeteit az abszolutizmus és ultramontánizmus szolgálatába szegődött. Az 1839-40-iki országgyülésen erősen vitatta, hogy Bajorországnak csak rendi és nem képviseleti alkotmánya van, hogy a közteher megszavazásának joga az országgyülést nem illeti s hogy a miniszterek csakis a legfelsőbb krályi akaratnak végrehajtó eszközei. Ekkor jelent meg az a rendelet, mely katolikus isteni tisztelet alkalmával a protestáns vallásu katonákat is térdhajtásra kötelezte; s ezentul egymásután következtek az evangelikus egyház jogait sértő rendeletek. Abszolutisztikus és ultramontán törekvései a leghevesebb ellenállásra találtak, de mégsem bukott meg ezek miatt. A király kegyét csak akkor vesztette el, a mikor Lola Montez táncosnőnek honosítását s nemesítését megtagadta (1847 február 17.). Ekkor Turinba küldték követnek. Az ultramontán párt 1848-ban a kamarába választotta,. de miután itt a legkiméletlenebb támadásoknak volt kitéve, a politikai élettől nemsokára teljesen visszavonult.
5. A. Károly, német nyelvész, szül. Berlinben, 1837 nov. 5.; Berlinben, Münchenben és Tübingában tanult filologiát s történelmet, mire Európát és Amerikát beutazta. Jelenleg tudós tanulmányainak él, többnyire Berlinben. Egyideig nyelvészeti előadásokat tartott Berlinben és Oxfordban. Igen sokat irt; legtöbbet az egyiptus, sémi és árja nyelvek rokonságával foglalkozott. Főművei: «Koptische Untersuchungen» (1878, 2 köt.), «Linguistic essays» (Lond. 1882, és ez bővítve ném.: «Sprachwissenschaftliche Abhandlungen» 1885), «Slavic and Latin, Ilchester lectures», London 1883 és németül: «Gross- und Klein-russisch» 1880, «Einleitung in das ägyptisch-indogermanisch-semitische Wurzelwörterbuch» (1886), «Über Wechselbeziehungen der ägypt., indoeurop. und semit Etymologie» (1889), «Ägyptisch-indoeuropäische Sprachverwandtschaft» (1890).
6. A. Niels Henrik, hírneves norvég matematikus. Szül. Findöeben, 1802 aug. 5.; hol apja lelkész volt, megh. 1829 ápr. 6. Már kora ifjuságában kitünt matematikai tehetsége által, 1821-ben iratkozott be a kristianiai egyetemre, 1825-27-ig külföldön, különösen Párisban és Berlinben tartózkodott, mely utóbbi helyen Crellevel is megismerkedett, kinek folyóiratába több nevezetes cikket irt. Visszatérvén Kristiániába, magántanár és 1828-ban Hansteen tanár helyettese lett. A. dolgozatai különösen az algebrai egyenletekre és az elliptikus függvényekre vonatkoztak. Művei először 1839-ben másodszor 1881-ben jelentek meg Kristiániában francia nyelven. Életrajzát norvégül Bjerknes irta meg.
7. A. Ottó, német történetiró, született Kloster-Reichenbachban (Württembergiában) 1824 jan. 24., megh. Leonbergben 1854 okt. 28. 1842 után sorra járta a jelesebb egyetemeket és kivált Dahlmann és Ranke vezetése alatt folytatta tanulmányait. Legelső művét: «Makedonien vor König Philipp» (Lipcse, 1847), melyben a régi macedonok hellén származását vitatta, Dahlmannak ajánlotta. Az 1848-iki forradalom kitörése ifju lelkét is szép reményekben ringatta, melyeknek ez évben megjelent: «Das neue Deutsche Reich u. sein Kaiser» (Berlin) művében kifejezést is adott. Annál mélyebben bántotta őt IV. Frigyes Vilmos király magatartása és a parlament által felajánlott császári korona visszautasítása. Érzelmeiről a hagyatekából (1855) kiadott, modern viszonyokra való célzásokkal átszőtt: «Theodat, König der Ostgothen» címü műve tanuskodik. Azután Arnim Henrik porosz miniszter hivására diplomáciai pályára lépett, mellyel azonban már 1850-ben szakított. Azóta Berlinben élt és mint a «Monumenta Germaniae historica» nagyszabásu vállalatnak egyik buzgó munkatársa, a Hohenstaufok korából való kútfők kiadását készítette elő. Működésének azonban korai halála véget vetett. Csak halála után jelent meg két nagyobb művének bekezdő része: «König Philipp der Hohenstaufe» Berlin, 1852, és «Kaiser Otto IV. und König Friedrich II.» (kiadta Wegele, 1856), mely művek mind szakavatottságáról, mind pedig vonzó tolláról tanuskodnak. Kisebb művei közül nevezendők: «Die deutschen Personennamen» (Berlin, 1853), «Die deutschen Kaiserdynastien u. ihre Bestrebungen für die Einheit und Erblichkeit des Reichs» (megj. a «Germania»-ban. I. köt. 1851) és «Die Legende vom heil. Nepomuk» (Berlin, 1855). Ez utóbbiban azt irja, hogy a Nepomuki szt. János iránt való tiszteletet a jezsuiták oltották a cseh nép szivébe, még pedig azért, hogy a csehek bálványának, Husz Jánosnak emlékét háttérbe szorítsák és e forradalom emlékét a néppel elfelejtessék. L. Abel életrajzát Wattenbach tollából az «Allg. Deutsche Biogr.» I. kötetében 15. old.
8. A. Sigurd, német történetiró, az előbbinek unokaöccse. Született Leonbergben 1837 jun. 4., meghalt ugyanott 1873 január 9. Tanulmányait a jenai, bonni, göttingeni és berlini egyetemen végezte és Waitz történeti iskolájának lett buzgó követője. 1861-ben dócens minőségében kezdte előadásait Göttingában, 1868-ban kinevezték rendkivüli tanárrá a giesseni egyetemhez. Főművei: «Der Untergang des Longobardenreiches in Italien» (Göttingen, 1859) és «Gesch. Karls d. Grossen» (I. köt. Lipcse, 1866), mely mű azonban csak 788-ig ér, továbbá «Fox und Norh». (megjelent a Sybel-féle Histor. Zeitschrift-ben 17. köt.). L. A. életrajzát a Deutsche Biographie l. kötetében, a 16. lapon, Frensdorff tollából.
9. A. Gergely és Péter, l. Vischer Péter.
(Abailard, Abeilard, Abélard, Abaelardus) Péter, a XII. század tudományos mozgalmainak egyik legjelentékenyebb alakja, szül. Palais helységben Nantes közelében 1079., megh. 1142 ápr. 21. Apja gondos nevelésben részesítette a kitünő tehetségü, bámulatos szorgalmu és rendkivül ambiciózus ifjut, ki 16 éves korában teljesen jártas volt a latin nyelvben s a római klasszikusok nagy részét már áttanulmányozta. A tudományok iránt oly szenvedélyes szeretet töltötte el a 16 éves ifjut, hogy lemondva elsőszülöttségi jogáról, utra kerekedett s a legjobb dialektikai iskolákat sorra látogatta, mindenütt nagy hévvel véve részt a tudományos vitatkozásokban, de egyszersmind föltünést is keltve nagy olvasottságával, szónoki művészetével nézeteinek bátor előadásával és makacs védésével. Életének folyását ama levél után vázoljuk, melyben élete vége felé egyik barátjának leirja élete történetét, s melyet Historia calamitatum cím alatt szoktak idézni. De megjegyezzük, hogy a levél adatai sok helyen óvatosságra intenek, minthogy a tárgyilagosság A.-nak, főleg saját viszonyait illetőleg, nem volt erős oldala. A kritikának kell még ezután a Historia calamitatum elbeszéléseit helyes világításba helyezni.
A fiatal A. tehát először Roscellint, a nominalizmus (l. o.) tanítóját, majd Champeaux Vilmost, a realizmus (l. o.) főképviselőjét hallgatta. A tanítványból csakhamar vetélytárs lett. Először Melunben, majd Corbeilben állított iskolát, mely Champeaux iskolájának hírét csakhamar elhomályosította. Corbeilból, mert a tulcsigázott munkásság egészségét aláásta, rövid időre a Bretagneba ment szüleihez, de fölüdülve s a dicsőség szomjával keblében Párisba ment, s ott a St. Victor kolostorban ismét Champeaux előadásait hallgatta. Egy nyilvános vitatkozáson mesterét legyőzi, miért Párisból elüzik, de a dicsőség után sóvárgó ifju Páris közvetlen közelében a St. Genovéva hegyen állít iskolát, hogy innét küzdjön egykori mestere, most vetélytársa, Champeaux Vilmos ellen. Időközben ez utóbbi chalonsi püspökké lett, A. pedig látva, hogy a teologia mezején nagyobb dicsőséget arathat, ennek tanulásához fogott. A laoni kolostorban Anzelm apát tanította ez időben a teologiát, s előadásai oly hírre tettek szert, hogy Európa legtávolabbi országaiból is hozzá sereglettek a tanítványok. Hozzá jött A. is, de ő Anzelm tudományát kevésnek találta; a híres tanárt meddő fügefához hasonlította, mely csak leveleket hajt, de gyümölcsöt nem terem. Elkezdett tehát ő maga teologiai előadásokat tartani s elbizakodottan hirdette, hogy minden előkészület nélkül képes a szentirás bármely könyvét magyarázni. S valóban Ezechiel prófétáról tartott előadásai nagy tetszést arattak, de ekkor a féltékeny Anzelm őt az előadásoktól eltiltotta. Visszament tehát Párisba, s ott folytatta teologiai előadásait oly sikerrel, hogy csakhamar egész Európából jöttek hozzá tanítványok. (Tanítványai közül említést érdemelnek: II. Coelestin pápa, longob. Péter, bresciai Arnold, Salesbury János, freisingeni Ottó.) Valószinü, hogy ez időben kapott kanonoki javadalmat, bár még nem volt áldozó pap.
Ez időben kezdődik életének az a regénye, mellyel az utókor érdeklődését sokkal inkább magára vonta, mint tudományával. Megismerkedett Fulbert párisi kanonok Heloise nevü 18 éves unokahugával, ki épp oly feltünő volt szépsége, mint a tudományok szenvedélyes szeretete által. A híres A.-nak nem volt nehéz Fulbert házába bejutnia, sőt Fulbert A.-t, ki magára vállalta Heloise nevelését, házába vette. Bár A. ekkor már 38 éves volt, szenvedélyes szerelemre gyuladt Heloise iránt, ki a szerelmet tán még forróbban viszonozta. A tudományért lelkesülő, de bizonyos tekintetben exaltált Heloise a tudósban szivének legfőbb eszményét vélte föltalálni s a legnagyobb boldogságnak tartotta, hogy az egész világ által dicsőített férfiut kedvesének mondhatta. Midőn Fulbert a viszonyt észrevette, A.. kénytelen volt ugyan a kanonok házát elhagyni, de ez már késő volt. Heloise nemsokára gyermeket szült. A. erre Heloise-zal titkos házasságra lépett (bár Heloise ezt A. iránt való tekintetből, hogy t. i. az egyházi pályán való előmenetelét meg ne gátolja, semmikép sem akarta megtenni). Heloise gyermeke csakhamar meghalt, nemsokára A.. - mi okból, nem tudni - feleségét az argenteuili kolostorba küldte. Erre Fulbert - tán azt hive, hogy A. feleségét megunta - bérencek által A.-t éjjel kiheréltette. Ez történt 1119-ben. A. betegségéből felgyógyulva, a Szt. Dénes bencés kolostorba lépett, Heloise pedig az argenteuili zárdában apácává lett.
Az elkeserített férfiu azonban nem találta föl a kolostorban sem a keresett nyugalmat és békét. A rendszabályok megtartásának sürgetése által a laza szerzetesekkel jött ellentétbe, másrészt, tanítványai megtudva hollétét, seregestül jöttek hozzá, hogy híres mesterük előadásait hallgathassák. Pappá szenteltetve tehát az apát beleegyezésével egy mezei lakba vonult s ott tartotta teologiai előadásait. Tanítványai óhajára előadásait könyvbe foglalva kiadta Introductio in theologiam cím alatt, mely miatt az egyházi hatósággal gyült meg a baja. A reimsi érsek Soissonsba (1121) zsinatot hivott egybe, mely hivatva volt A.-nak eretnekségről vádolt munkája fölött itélni. A zsinaton, mely praenestei Kuno pápai követ elnöklete alatt tartatott meg, szt. Bernát oly hévvel és szent meggyőződéssel támadta meg A. könyvét, hogy A. könnyek között visszavonta tévedését, és sajátkezüleg elégette munkáját. Ezenkivül rövid időre a Szt. Medárd kolostorba internálták, majd vissza kellett térnie a Szt. Dénes kolostorba. Itt azonban nemsokára nagy viszályba keveredett szerzetes-társaival. Azt állította ugyanis, hogy areopagita Dénes nem lehetett Gallia apostola, minthogy Beda venerabilis őt korintusi püspöknek mondja, már pedig Gallia apostola atheni püspök volt. A. ez az állítása, mely Gallia százados nemzeti tradiciójával ellenkezett, annyira felzúdította a kolostort, hogy az apát a király előtt akarta A.-t bevádolni. A. erre Theobald champagnei grófhoz menekült, kolostorával csak a következő apát, Suger alatt békült ki, aki megengedte neki, hogy a kolostoron kívül élhessen. Erre ő a Nogent-sur-Seine vidékére vonult, hol egy rengeteg erdőben épített magának remetelakot és kápolnát s remeteségének a Paraklet nevet adta. Tanítványai azonban itt is fölkeresték, egész kis város (a tanítványok fakunyhóival) keletkezett a remeteség körül. Ez ismét fölébresztette lelkében a dicsőség vágyát, elhagyta a magányt, hogy nyilvános szónoklatok és vitatkozások által elégítse ki lelkének szomját. Vitatkozásai tárgyát a szentháromság, a predesztináció és a szabadakarat képezték. Merész állításai ellen azonban fölemelték szavukat szt. Norbert és szt, Bernát. E két nagy férfiu tekintélye tanítványainak nagy részét elidegenítette. Kimondhatatlan szenvedést okozott ez a dicsőség után sóvárgó A.-nak, ki már-már a kétségbeesés örvénye előtt állott, midőn a St.-Gildes-de-Rhuys, apátság (Bretagne határán) apátjává választatott. Örömmel fogadta el a 47 éves A. az apáti méltóságot, mely véleménye szerint életének új irányt, lelkének nyugalmat volt adandó. De ismét csalódott.
Az új állás új gondokat, szenvedéseket és üldöztetéseket hozott. Egész buzgalommal fogott hozzá, hogy kolostorában a szerzetesi fegyelmet helyreállítsa, de a laza élethez szokott szerzetesek erről hallani sem akartak, s temérdek keserüséget okoztak az érzékeny szivü apátnak. Ezekhez járult Heloise sorsa, ki időközben apátnő lett, de kolostorát szt. Dénes apátja feloszlatta. A. Parakletjét engedte át Heloisenak. Itt telepedett meg H. 8 -10 apácával; a troyes-i püspök a kolostort apátsággá emelte. Ez időtől fogva gyakori összeköttetésben van a parakleti zárdával, többször személyesen is elmegy oda, prédikál, tudományos értekezéseket tart az apácák előtt. Ez időben irta a Historia calamitatum levelét, s ez időből származik az ő és Heloise levelezése is. E leveleknek eredetije nincs meg, sokan (p. Orelli) nem tartják hiteleseknek, mások (p. Cousin) szerint hitelességük felől nem lehet kételkedni. Annyi azonban igaz, hogy főleg Heloise levelei (melyeknek tárgyát forró szerelmének kötelességével való küzdelmei képezik) telve vannak lélektani rejtélyekkel és ellenmondásokkal, és épp ezért, ha valóban hitelesek, Heloiset mint teljesen exaltált nőt tüntetik fel.
Mint már említettük, a St.-Gildes apátság szerzetesei nem igen voltak megelégedve apátjukkal, állítólag meg is akarták mérgezni; valószinüleg ez okból A. lemondott az apátságról. 1136-ban ismét Páris közelében találjuk őt, a St.-Genovéva hegyen, hol folytatja előadásait és irodalmi munkásságát. Thierry Vilmos figyelmessé tette az akkor már világhirü clairvauxi apátot, szt. Bernátot A. legujabb munkájára, mely Theologia christiana cím alatt már is nagy elterjedésnek örvendett. Szt. Bernát sok hitellenes dolgot talált e munkában, személyesen elment A.-hoz, hogy őt barátságos módon tévedéseinek visszavonására birja. Erre azonban A. nem volt hajlandó, sőt a sensi érseket arra kérte, hogy zsinatot hívjon össze, melyen ő Bernát ellenében tanait megvédhesse. A zsinat meg is tartatott 1140-ben VII. Lajos király és számos püspök jelenlétében, s ezen szt. Bernát ékesszólásának és rendíthetetlen hitének erejével A.-t teljesen legyőzte. A zsinat A.. tanait elitélte, ez azonban a pápához appellált. Sőt maga is elindult Róma felé, azonban a sok küzdelem alatt testileg-lelkileg összeroskadva, Clugny kolostorban pihenőt tartott, hol Péter apát s a szerzetesek részéről oly szivélyes bánásmódban részesült, hogy útjáról lemondva, az egyházzal és szt. Bernáttal kibékülve, elhatározta, hogy éltének hátralevő napjait e barátságos, szent magányban fogja eltölteni. Később egészsége érdekében a clugny-i apátsághoz tartozó Szt. Marcell perjelségbe (Chalons-sur-Saône mellett) költözködött, hol csendes magányban, vallásos buzgósággal, istennel és emberekkel kibékülve élt haláláig. A clugny-i apát Heloise kérelmére holttestét átküldte Parakletba, hol 22 év mulva 1164-ben Heloise is meghalván, legalább a halál után egymás közelében nyugodtak, kiket tragikus sorsuk az életben egymástól elválasztott. Holttetemeiket 1808-ban a párisi nemzeti emlékek muzeumába vitték, 1828-tól fogva pedig a Pere la Chaise temetőben egy e célra épített sirboltban nyugosznak. A sir manapság is a párisi nép kegyeletének tárgya, az év minden szakában virágokkal, koszorúkkal van telve.
Abelard főbb munkái a következők: Dialectica. Introductio in Theologiam. Theologia christiana. Scito te ipsum (ethica). Dialogus inter philosophum Judaeum et Christianum. Sic et non (ellenmondások a szentatyák irataiból). Expositio in Hexaëmeron. Exp. in epistolam ad Romanos. Ezenkivül számos beszéd és levél. Munkáit összegyüjtötte Amboise, kiadta Duchesne, Abaelardi et Heloisae Opera (Páris 1616, 4 kötet). Ujabban Cousin, Petri Abaelardi opera (Páris, 1849-59). Teologiai munkáit kiadta Migne is (Patrologia, 178. k.).
Ami A. bölcseleti munkálkodását illeti, ő Champeaux Vilmos túlzó realizmusa ellen küzdött, szerinte az univerzáliák magokban nem léteznek, de azért nem puszta szavak, tárgyilagos valóságot nyernek az egyedektől, melyeknek közös tulajdonságait fejezik ki. S ez elmélete ellen nem is lehet kifogást tenni. A teologiában A. a racionalizmus előfutárjának tekinthető. A skolasztikusok elvét credo ut intelligam megfordította, s ez által eltért a skolasztikusok tanrendszerétől. Ez elvből indulva ki, a hittitkokat (p. a szentháromság, a megtestesülés, a megváltás tanát) tévesen magyarázta. Ujabbkori irók az Abelard és szt. Bernát közt való küzdelmet gyakran úgy tüntetik fel, mintha ez a skolaszticizmus és miszticizmus küzdelme lett volna. Mi sem tévesebb ennél. Szt. Bernát Abelard ellen küzdve, a racionalista teologus, s nem a skolaszticizmus ellen küzdött. Teológiai és bölcseleti tanulmányai, bár korában óriási hatással voltak, az utókorra nézve értékkel nem birnak. Szerelmi viszonya és tragikus sorsa azonban nem feledtette el nevét, s ezért róla gazdag irodalommal birunk (nem is szólva a sok költői és regényes feldolgozásról), melyből a főbb munkákat ide iktatjuk.
(ejtsd: püzsol), Sándor, francia akademikus irányu történetképfestő, szül. Valenciennesben 1787., megh. Párisban 1861 szept. 29. David tanítványa volt. Legjelesebb művei a saintsulpicei Rókus-kápolna freskó-képei, Britannicus halála (dijoni muzeum), Cézár meggyilkoltatása napján stb.
Kristóf gróf, magyar indigena, ki hazafiusítását az 1681-iki országgyülésen nyerte. Ősei közül az egyik 1547-ben kapott birodalmi nemességet V. Károly császártól. Ő maga III. Ferdinánd alatt kezdett hivataloskodni s úgy haladt fölfelé egész a miniszterségig, illetőleg az udvari kamara elnökségéig, mely tisztet 1683-ig viselte. E hivataloskodásai alatt először lovagi, majd bárói s végre grófi rangot kapott s I. Lipót legbizalmasabb emberei közé tartozott. Ő volt az, ki 1671-ben a Nádasdy, Zrinyi és Frangepán összeesküvésében mint vizsgálóbiró és vérbiró itélkezett s ugyanő hajtatta végre a halálos iteletet Nádasdyn, Zrinyin és Frangepánon. Az udvar iránt való vak hűsége őt haláláig (1685 okt. 12.) megtartotta Lipót kegyében. Kevesebb szerencséje volt mint hadvezérnek, mert csatavesztései folytán Montecuccoli megfosztotta a vezérségtől.
Az algebrailag megoldható egyenletek fontos osztálya. A kombinatórius algebra utján röviden azzal jellemezhető, hogy Galois-féle csoportjának összes szubstituciói egymással felcserélhetők. Ezt az egyenletosztályt Abel Niels Henrik állította fel legelőször és tárgyalta a «Memoire sur une classe particuliere d'équetions résolubles algébriquements» címü értekezésében (Crelle-Journal 4 köt. Oeuvres completes 1. köt. 378. l.)
l. Függvény.
l. Integrál.
R. Br. (növ), Abel (Clarke, 1780-1826) khinai utazó tiszteletére nevezett fák, a Lonicera-nemüek felekezetében, 10 fajjal a Himalaján, Khinában, Japánban és Mexikóban.