(mezőgazdasági). Tágabb értelemben felöleli mindama törvényhozási és kormányi vagy hatósági intézkedéseket, melyek a mezőgazdaságra és az ebben elfoglalt vagy érdekelt osztályokra vonatkoznak, tehát kiterjed ugy a magánjogi mint közigazgatási intézményekre és szabványokra és célja a mezőgazdasági érdek előmozdítása. Szoros értelemben véve csak azokat az intézményeket tárgyalja, melyeket rendszerint a magánjogi törvények szabályoznak. Még azt a jelentőséget is lehet neki tulajdonítani, amit a francia «Économie rurale» és a német «Ökonomik der Landwirthschaft» fejez ki. Ebben az értelemben tárgyalja a mezőgazdaságra vonatkozó összes mezőgazdasági elveket, törvényeket és szabályokat. E helyen azonban csak a szoros értelemben vett agrár-politikáról szólunk. Ide tartozik különösen a minimum, a homestead, a jelzálogjog, és végre az örökösödési jog. Habár mindezeket az intézményeket a gazdasági törvényekre és érdekekre való tekintettel fejtegeti is, mégis előtérbe a társadalmi érdekek lépnek s főleg a társadalmi osztályok helyes tagolatát nézi.
A minimum intézménynél meg kell különböztetni parcella- és birtok-minimumot. Az előbbi megállapítja azt a legkisebb birtokdarabot, mely további osztály alá nem eshetik. Gyökerezik abban a nemzetgazdasági törvényben, hogy a földbirtok csak bizonyos mérvig osztható, mert ezen a mérven alul általában, vagy bizonyos mezőgazdasági célra hasznavehetetlenné válik. A birtokminimum, mely a további osztály alá nem eshető legkisebb birtokot állapitja meg, inkább társadalmi tekintetből indul ki. Célja -a mai társadalmi viszonyokból kiindulva - abban áll, hogy egy tehetős földmíves osztályt fentartani segitsen. Eredetileg az volt a célja, hogy megóvja a jobbágyok adózási illetőleg szolgáltatási képességét. A legkisebb birtokot tehát a minimális életfentartási szükséglet arányában kell kimérni. Ez azonban lehet puszta létfentartási vagy társadalmi szükséglet. Az előbbi annak a minimális szükségletnek felel meg, melynek kielégítése nélkül az emberi életet egyáltalán nem lehet fentartani, mig a másik tulajdonképen társadalmi igényeken alapul s folytonosan növekszik. Ehhez képest a minimumot legalább is oly kis birtokban kell megállapítani, melynek nemzetgazdasági értelemben vett tiszta jövedelme teljesen elegendő egy átlagos földmives család minimális szükségletének fedezésére. Azonban azt a főldmíves osztályt, melynek birtoka csakis a létfentartást fedezi, semmi esetre sem lehet a tehetősebb földmíves osztályhoz számítani, mely rossz években is megállja a helyét.
A legkisebb birtok kimérését a család munkaerejére kell alapítani vagyis oly területü birtokban kell megszabni, mely teljes foglalkozást biztosít a családnak. Indokolni sem kell, hogy mennyi nehézséggel jár akár a létfentartási szükséglet akár a munkaerő alapján a legkisebb birtok megállapítása. Éppen azért számos törvényhozás nem is bocsátkozott a minimum megállapításába, e helyett hatósági engedélytől tette függővé a földbirtokosztást. Az engedélyezés puszta formasággá törpült, mert a hatóságok csak ritka esetekben tagadták meg. A nép pedig, különösen a jobbágyosztály a törvénnyel se törődött sokat, nem a hatóság tudomásával foganatositotta az osztályt, hanem végrehajtotta maga; vagy pedig közösen gazdálkodott a megoszthatatlan birtokon. A minimum megszabása akadályozza a birtokforgalmat s különösen az oly mezőgazdasági ágak keletkezését és terjedését, melyeket apró birtokokon is célszerüen lehet gyakorolni, gátolja a belterjes gazdálkodást, mig az elidegenítési s terhelési szabadsággal kapcsolatban előmozdítja a latifundiumok keletkezését azáltal is, hogy a kevésbbé tehetős embereket az ily zárt birtokok szerzéséből kizárja s forgalmi értéköket csökkenti. Különben a zárt birtokrendszer már csak kevés helyen áll ma fenn. Nálunk a jobbagybirtokokra nézve 1871-ig állott fenn, midőn a törvény megszüntette. A nemesi birtokokat illetőleg gróf Széchenyi István akarta megállapítani. Mellette és ellene egész kis irodalom keletkezett. Nálunk az eszme ujra meg ujra felmerül, holott a tudomány a felett már rég pálcát tört s nemcsak a liberális, hanem a konzervativ nemzetgazdák is beismerték célszerűtlenségét.
A homestead (háztűzhely) intézmény amerikai intézmény. A közvélemény, mondhatnók Európaszerte, valami újnak tartotta. Ebben a hiedelemben élnek az amerikaiak is. Tényleg pedig fennállott az intézmény a régi földesuri vagy hűbéri birtokrendszer alatt mindenütt s e szerint nálunk is, amennyiben a jobbágytelkeket nem lehetett elzálogosítani s adósság miatt el se lehetett adni. Az amerikai intézményről Európában először a konzervativ Helferich emlékszik meg 1854-ben közzétett tanulmányában (Studien über württembergische Agrarverhältnisse. Tübinger Zeitschrift) s elveti mint olyant, mely a kisbirtokosokat megfosztja a hiteltől. Ujabban mégis több oldalról ajánlták s hozták javaslatba nálunk is. Tödbnyire félreértették és oda magyarázták, hogy az amerikai Egyesült-Államokban a kisbirtok végrehajtásmentes, noha ott efféle birtok sehol sincs. Már a törvény erejénél fogva a homesteadet le lehet foglalni és végrehajtásilag el is lehet adatni bizonyos privilegiált adósságokért, minök a homestead vételára, ennek hátraléka, a homestead megvételére felvett kölcsön, továbbá a birtokjavítás vagy fentartás miatt tett adósság, a mesteremberek és munkások bére, a kereskedők által szállított anyagok és eszközök ára, végre az adó. Louisiana államot kivéve mindenütt végrehajtásilag el lehet adatni a homesteadet a bekebelezett adósságok miatt. A végrehajtás alul való mentesség e szerint tényleg csak oly adósságokkal szemben áll fenn, melyek nem határozott gazdasági célból keletkeztek s bekebelezéssel nem biztosíttattak. Tényleg az amerikal farmer kellő biztosítek, kézi zálog v. bekebelezés nélkül nem is kap semminemü kölcsönt. Az intézmény még a régi hűbéri viszonyokból keletkezett és a telepítési célokon kívül, főleg a nő vagyoni jogainak védelmére, a birtokközösség ellensúlyozására tartják fenn. Bizonyítja ezt az a tény, hogy a homestead megszerzése végett tett adósságon és az adón kivül a többi adósságok tételéhez - a legtöbb állám törvénye szerint - a nő beleegyezése is szükséges.
A végrehajtásmentes birtok létesítéséhez több kivántatik, mint amennyit az amerikai törvények megengednek. Határozottan ki kell jelenteni a végrehajtásmentességet minden, bármi címü követeléssel szemben. Az ily mentesség a birtokosok hitelét általában korlátolná, azokat a birtokosokat pedig, kik éppen csak oly terjedelmü birtokot mondhatnának sajátjuknak, melyet a törvény mentesít, tehát éppen a kis és apró birtokosokat, az egészséges hiteltől fosztaná meg. Nem nézve gazdasági hátrányát, mely a földbirtok belterjes művelésének gátlásában vagy adott esetekben, ha az eladási szabadság is kizáratnék, esetleg még egész, nagy területek művelésének hanyatlásában vagy teljes elhanyagolásában nyilatkozik, társadalmilag, föltéve, hogy az eladási szabadság éppen fentartatik, azért káros, mert előmozdítja éppen kedvezőtlen években a latifundiumok alakítását. Rossz termésü években vagy másnemü elemi csapás esetén e kis és apró birtokosok éppen a mentesség következtében egészen tehetetlenek lennének s egész tömegek vagy egyesek a csapás mérve és minősége szerint az állam és emberbarátok támogatására, és segélyére szorulnának. - A végrehajtás alól való mentesítéssel egyjelentőségü a terhelési szabadság megszüntetése. Nem esnek e tekintet alá azok a. javaslatok, melyek az elzálogosítás korlátozására vonatkoznak. Amennyiben a terhelési szabadságot csak a birtok bizonyos értékéig akarják megengedni, főleg abban a hibában szenvednek, hogy a célt: a birtokosnak a birtokban való megtartását nem biztosítják, mert ez végre is a birtokos szerencséjétől, értelemmel párosult szorgalmától és takarékos életmódjától függne. A birtokos szerencséjétől, mert kétségtelen, hogy az a birtokos, kit épen akkor érne különös, habár esetleg nem is rendkivül nagy csapás, midőn birtoka a legszélsőbb megengedett határig van megterhelve, a csapással szemben tehetetlen s menthetlenül elveszett, mert a szolid hitel, mellyel esetleg helyzetén még segíthetne, előle el van zárva. Más tekintet alá esnek azok a javaslatok, melyek a földbirtoknak vételárakkal vagy osztályrészekkel való terhelését akarják megtiltani. Ezek a javaslatok kizárják a kevésbbé tehetős osztályokat a földbirtok szerzésétől, csökkentik tehát a földbirtok forgalmát és vele együtt a földbirtoknak kivánatos nagyobb megoszlását, mig az osztályrészekkel való terhelés megtiltása egyenesen kényszerosztályra vagy oda vezetne, hogy a birtok idegenek kezére kerüljön.
Az örökösödési jog vizsgálatánál mindenek előtt el kell választanunk a tulajdonképeni öröklést, midőn t. i. az örökös az elhunytnak minden nem tisztán személyes jogaiba és kötelezettségeibe lép, az utódlástól vagyis a hitbizománytól, melynél nem az elhunyt, hanem inkább az alapító jogai és kötelezettségei szállnak át. Tekintve a napjainkban fennálló örökösödési rendszereket, az öröklés alapulhat törvényen v. végintézkedésen. A kontinensen most fennálló törvényes örökösödési rendszerekben az egyenlőség elve jutott érvényre. Angliában csekély helyi kivételekkel a földbirtok öröklésénél ma is az elsőszülöttség érvényes. A végintézkedés anyagilag vagy teljesen szabad, vagy köteles rész által kortátolt. Gazdasági szempontból főleg az örökösödési rendszerekben érvényre jutott osztályelvek fontosak. Az osztály vagy természetben való osztály v. értékosztály. A természetben való osztály, különösen ha az parcellás osztállyá fajul, nemcsak birtokkisebbedéseket, hanem birtok-szétforgácsolást és birtokkeveredettséget létesit. lly osztály gazdaságilag határozottan káros. Az értékosztály a birtokot átvevő örökösnek adósságokkal való terhelését eredményezi s az osztály által keletkezett adóssági teher nemcsak az osztozkodó családtagok számával nő, hanem annál nagyobb, minél inkább közeledik az osztály az egyenlőséghez, mig más irányban emelkedik, ha az osztálynak alapul a forgalmi és nem a hozadékérték szolgál. Az angol örökösödési rendszernek az osztályt igénylő örökösödési rendszerrel szemben megvan az az előnye, hogy a birtok osztatlanul és osztály igényelte adóssági terhektől menten száll át az örökösre, de viszont felszerelés nélkül is marad s e végett kell adósságot csinálni, mig más irányban gátolja a birtokkisebbedéseket, melyeket a népszaporodással karöltve járó belterjesebb művelés feltétlenül megkövetel. Társadalmi szempontból kiindulva határozottan elsőbbség adandó az egyenlőségen nyugvó örökösödési rendszereknek, mert inkább megfelelnek korunk eszméinek, társadalmi szervezetének, de a csáládias érzelemnek is. A szülők gyermekeiket egyformán tartoznak szeretni, róluk egyformán kötelesek gondoskodni. A törvények ezt az egyenlőséget számtani alakban fejezik ki, mely nem felelhet meg a valódi egyenlőségnek, tekintve hogy a gyermekek közt is ész, erő, kor tekintetében nagy különbségek vannak. Egyes eseteket a törvény is tekintetbe vehetne, vagy is nagyobb osztályrészt rendelhetne a kiskeru, a testi vagy szellemi erő gyengeségében vagy teljes hiányában szenvedő gyermekek számára.
Az egyenlőségen alapuló törvényes öröklés hiányainak kiegyenlítésére szolgál a végintézkedés. A végakaratot nem lehet teljesen szabaddá tenni, mert sérthetné a családi érzelmeket, a szülők és gyermekek közt fennálló erkölcsi kapcsokat és köteles gondoskodást. S ez a sérelem fenforog nemcsak akkor, ha teljesen idegen jut az örökséghez, hanem akkor is, ha a többiek kizárásával a gyermekek egyike jut örökséghez. Kiváló figyelmet érdemelnek a Németországban és Ausztriában hozott, a mezőgazdasági birtokban való örökösödést szabályozó új törvények, az u. n. állagörökösödési törvények; melyek gyökérszálaikkal visszanyulnak ugyan a földesuri korszakba, de megfelelnek a jelen korszak követelményeinek, amennyiben birtokkötöttségeket nem létesítenek, a birtokosokat sem az életben, sem halálesetre való íntézkedési jogukban nem korlátolják. Céljuk az, hogy a kisebb birtokok osztatlanul és minél kevesebb osztályos adóssággal szálljanak át az örökösre. E törvények lényeges rendelkezése a birtok értékének megállapításán is alapul. S éppen a birtok értékének megállapítása hívja ki a birálatot. Egyes törvényekben az értékmegállapítás oly csekély, hogy adott esetekben, különösen ha az apa még a külön végrendeleti joggal is él, a gazdagok ifjabb gyermekei jóformán minden örökség nélkül hagyhatják el az apai hajlékot. További hátrányuk, hogy bár nem is rendelik, de mégis birtokkötöttséget létesítenek, előmozdítják a birtokösszetartási vágyat még oly esetekben is, midőn az egyáltalán nem indokolt, mert a birtok különben is széttagolt. Határozottan előmozditják pedig az eladósodást s sok esetben a birtok még sem marad meg a család kezén, sőt hoznak fel eseteket, midőn az állagörökös alig vette át a birtokot, azon sokkal magasabb áron rögtön túladott, a földbirtokban való örökségből kizárt testvérek nagy sérelmére.
A hitbizományi intézmény a hanyatlásnak indult földesuri vagy hűbéri rendszernek szüleménye, mely ezen a módon akarta a család régi állását és tekintélyét biztosítani. Gazdasági és társadalmi feladatát azonban ma abban keresik, hogy megóvja a különben sem túlnagy birtokokat a szétmállástól és fentartani segítsen egy tehetősebb uri osztályt. Különben a hitbizománynak két alakját kell megkülönböztetni: az európai szárazföldön érvényre jutott családi hitbizományt és a Nagybritanniában szokásos utóörökösödési rendszert. Az utóbbinak előnyére különösen azt hozzák fel, hogy csak 2-3 nemzedékre teremt kötöttséget, mig a családi hitbizomány a kötöttséget, legalább az alapító szándéka szerint, örökre létesíti. A gyakorlatban ez a különbség nem áll fenn, mert az angol családok gondoskodnak arról, hogy a felszabadulás elé nézö földbirtok ismét lebilincseltéssék s a földbirtok ujabb megkötésénél nem annyira arról gondoskodnak, mint az elmélet feltételezi, hogy a birtok jó karban megmaradjon vagy jó karba helyeztessék, biztosíttassék neki a szükséges tőke, hanem inkább arról, hogy a birtokból kizárt örökösök, a hitbizományibirtokos, valamint az utód neje is bizonyos jövedelemben, évjáradékokban részesíttessenek. A megkötés ideje alatt a birtokot nem volt szabad az utódot is kötelezőleg akár adósságokkal, akár bérletekkel megterhelni. Ezen a szigoru szabványon már 1844 óta enyhítettek egyes, a talajjavítások érdekében hozott törvények, amennyiben a birtokot az arra rendelt hatóság beleegyezésével, bizonyos talajjavítások miatt adóssággal lehetett terhelni.
Az ujabb törvények intézkedései pedig a talajjavitások és beruházások miatt nemcsak a terhelést, hanem az elidegenítést is megengedik, sőt valószinü, hogy az egész intézmény meg fog szünni. A régi csáladi hitbizomány is a teljes kötöttségen alapult, azt sem megterhelni, sem egészben vagy részben elidegeníteni nem lehet. Ezen a kötöttségi viszonyon az ujabb törvények enyhitettek. Bizonyos, hogy főleg gazdasági szempontból a különböző családi hitbizományi rendszerek egyenlő elbirálás alá nem eshetnek s azok az érvek, melyek a rideg hitbizomány ellen felhozatnak, nem érvényesülhetnek az ujabb hitbizományok ellen, sőt a gazdasági hátrányokat, ha nem is teljesen, de java részben meg lehet szüntetni. A hitbizomány főleg társadalmi szempontból esik kifogás alá. Egyenlőtlenséget teremt a családtagokon belül, esetleg meglazítja a családi kapcsot. Tény, hogy már a nagyapai vagyonból az unokák legtöbbje kizáratik. A hitbizomány főleg azért káros, mert előmozdítja a birtoktömörítést nemcsak az által, hogy fölszivja a körülötte levő szabad birtokokat, hanem, föltéve hogy ezt az általános kötöttségnél fogva nem tehetné, már azáltal, hogy nem enged tért a birtok kisebbedésének a népszaporodás arányában s mindig kisebb és kisebb lesz a birtokosok száma. A birtokból kizárt fölösleges népességet a városokba, ipartelepekre űzi, s amig a központokan a népesség mindjobban összetömörül, a vidék elnéptelenedik, mai társadalmi szervezetünk veszélyeztetésével.
(leges agrariae). Az ager publicus (az állam tulajdonát képező földbirtok) tárgyában hozott törvények. A VII. század elején (Kr. sz. e.) itt bővebben nem részletezhető okoknál fogva, melyek közőtt azonban nem utolsó volt az, hogy az «ager publicust» tized és legeltetési dijért csak nagy részletekben, tehát csak a vagyonosoknak volt szokás bérbeadni, a politikai jogok birtokában levő nép tömege elszegényedett, földbirtokából kiesett, úgy hogy a római nép csak két osztályra szakadt: a roppant földbirtokot összehalmozott gazdag foldbirtokosok - a felső tizezer - és a birtokát vesztett vagyontalan proletariátus osztályára. A dúsgazdag és a szegény között levő átmenetet közvetítő, s minden államnak alaperejét s létföltételét képező «középosztály», mely a par excellence földmívelési államban az ipar s kereskedelem terén sem képződhetett, teljesen hiányzott. A helyzetnek veszélyességét már a sziciliai rabszolgalázadás - a gazdagok földbirtokaikat kizárólag rabszolgák által miveltették - félreismerhetetlenné tette. Uj kis földbirtokok képezése azért halaszthatlan teendő volt.
Az előbbi századokban e célra szolgált u. n. assignatio - ujonan meghódított itáliai telkek utalványozása - ily hódítások megszüntével többé nem fordulhatott elő, s az ugyanezen célra szolgáló katonai telepek az azzal járó nagy teher miatt szintén nem voltak létesíthetők a szükséges mérvben. A nagy feladat megoldását Tiberius Gracchusnak «lex sempronia agraria» nevü törvénye célozta, melynek értelmében az «ager publicus»ból senkinek sem szabad többet birnia 50 holdnál (ha egy figyermeke van, 750, két figyermekkel 1000 holdat, mint föltétlen maximumot); az egyes polgároknál találkozó többlet visszavonassék, s ebből a földbirtok nélküli polgároknak 30 holdnyi telkek adassanak, nem tulajdonul, hanem örök s elidegeníthetlen haszonbérletül, mérsékelt haszonbér (vectigal) mellett. Azonban úgy ez a törvény, mint az a hasonló; melyet a nemes törekvéseiért életével lakolt Tiberius Gracchus fivére Cajus ujított fel, a szenátus ellenzésén hajótörést szenvedett. Hasonló sorsban részesültek a későbbi e tárgyban hozott többi törvények is, mig végre Julius Caesarnak sikerült a lex Julia campana keresztülvitele úgy, hogy az agrár kérdést kielégítő módon oldotta meg.
l. Agrár politika.
l. Kereskedelmi politika és gabona-törvények.
v. agress (növ.) a. m. egres (l. o.).
Marco, olasz szobrász. 1500 táján élt s különösen a megnyuzott szent Bertalannak a milanói székesegyházban levő szobra által lett nevezetessé. Ez a szobor, anatómiai részleteinek pontossága és borzalmas realizmusa által nagy hatást tett a maga korában. Erre vall hivalkodó felirása is: «Non me Praxiteles, sed Marcus finxit Agrates» («Nem Praxiteles faragott engem, hanem: Marco A.»).
(spany. «elégedetlenek»); ama spanyol pártnak neve, mely (1826-28) az államban s az egyházban a legszélsőbb abszolutizmusnak s még az inquiziciónak is híve volt. VII. Ferdinánd király több csatában megverte s híveit halálra v. deportálásra itélte. (Baumgarten, Gesch. Spaniens. II. köt.)
arab eredetü gyenge hűsítő ital, melyet Spanyolországban máig is készítenek. Félig érett szőllőszemek nedvéből, cukorból, jégből s esetleg más édesitőkből és iztadó anyagokból állítják elő.
(franc., zene), l. Ékesítések.
Gn. Julius, római hadvezér, szül. Forum Juliiben (Gallia) Kr. u. 40-ben. Pályáját katonáskodással kezdte, később quesztor lett Ázsiában, majd néptribun és pretor Rómában. Nero bukása után Vespasianus oldalán állott, 69-ben a Britanniában állomásozó XX. legió főparancsnokságát nyerte el. Jeles szolgálataiért felvétetett a patriciusok köz és Aquitániába ment helytartónak. Onnan visszatérve, 76-ban konzul vo1t Rómában, a következő évben pedig Britamliába küldetett helytartónak. A tartomány határait szerencsés hadjárataival egészen a skót hegyekig terjesztette ki s az északi határt védőmüvekkel látta el; egyúttal oly igazságossággal és bölcsességgel kormányzott, hogy lakóit a római uralomnak és műveltségnek megnyerte. Életrajzát megirta veje Tacitus.