a szájnyilás két megvastagodott széle, melyek egy különös izom által egymáshoz szoríthatók s ezzel a szájnyilást elzárják; ez az izom a gerinces állatoknál köridomú, s a szájnyilást különféle alakúvá változtathatja. Az ajkak (felső és alsó) külső felszinükön a külső bőr, belső felszinükön s szélükön a szájüreg nyálkahártyájával vannak borítva és nyálkamirigyekkel ellátva. A felső ajkat a férfiaknál durvább szőr fedi, melyet bajusznak neveznek. Az ébrényi fejlődés idejéből származó hiányos képződést nyúlajaknak (lásd ezt) nevezik.
Néha a felső ajak nyálkahártya-rétege az ajak szabad piros széle alatt hurkaszerüen elődudorodó nagyobb-kisebb redőt képez, mely egy barázda által a tulajdonképeni ajak szélétől el van választva; ezt az állapotot kettős ajaknak nevezik. Az ajkak leggyakoribb betegsége a rák (ajakrák), mely főleg éltesebb férfiaknál tulnyomó gyakorisággal az alsó ajakon jön elő. Kölesnagyságú kemény göböcskével kezdődik az ajak piros szélén: ez lassan nő, átterjed a külső bőrre s kifordult szélü, göbös felszinü, kevés sárgásveres, hig nedvet adó apró fekélyként mutatkozik; növésében a rákos nedv felszivódása folytán az állalatti nyirokmirigyek megdagadnak, diónyi, néha ökölnyi nagyok lesznek s maguk is rákosan megbetegednek. Ha az ajakrákot, mely magától sohasem gyógyul, operációval elég korán tökéletesen eltávolitották, akkor igen sokszer állandó gyógyulás várható. Ha azonban az operációt későn, már a mírigyek megbetegedése idejében végezték, akkor gyakran ujra nő a rákos daganat, a mirigyek is elpusztulnak, s a beteg a rákos tekély eves nedvét ételeivel beszíva, kimerülésben elhal. A. állattani értelemben, l. még Szájrészek.
A. növénytani értelemben (labium). Midőn valamely egytagú, csöves növényszerv, leginkább a kehely és a szirom, úgy van két részre behasítva, hogy az egymás fölött vagy egymással átellenben levő (többnyire különalakú) két rész, vagy is az ajak, a hasítatlan résszel együtt valamely állat száját ábrázolja, akkor az ilyen szervet ajakosnak, a szerv felső részét felső A.-nak (labium superius), alsó részét pedig alsó A.-nak (l. inferius) mondjuk. Ismeretes példa az eroszlánszáj vagyis tátogató kerti virág, (1. ábra).
[ÁBRA] 1. ábra. A gyujtoványfü szirmának a hosszmetszete.
A. tátogatás nem egyéb, mint a két ajaknak egymástól való eltávolodása v. összecsukódása. Több ajakos virágu növényt valamely állat fejéről neveznek. Ilyenek: ebfejü fű a. m: oroszlán- v. medveszájának a Dracocephalum (sárkányfej) v. pofóka, csákóka. Ajakos szokott lenni a virágnak a kelyhe, például a kakukfűé, vagy a szirma, például. a Lamiumé és a Loniceráé, vagy ajakos ugyanannak a virágnak a kelyhe is, a szirma is, nevezetesen sok ajakosvirágú növényé, például a zsályáé. Az ajkakon gyakrabban még kisebb metszetek is vannak, p. az ajakos növények kelyhének a felső ajaka gyakrabban háromfogú vagy károm metszetű, alsó ajaka pedig kétmetszetü (3/2); a szirom felső ajaka ellenben gyakran két-, az alsó hárommetszetű (2/3). A vitorlás virágú növények között is van génusz (Cytisus, Sarothamnus) 2/3 metszetü ajakos kehellyel. Némelykor a csöves szirom felfeié féloldaluan, nyelv alakura fejlődik, mint p. a fészkesek sugárvirága.
[ÁBRA] 2. ábra. Az Ajuga virága.
Ezt is szokás ajakos-nak nevezni (egy-ajaku szirom), de ez helyesebben félszer-vagy nyelvalakú virág. Az igazi ajakos növények között (melyeknek kétajakú szirma van) az Ajuga meg a Teucrium látszólag egyajakú, mert az Ajuga szirmának felső ajaka csak picike (2. ábra),a Teucriumé pedig végig van hasítva, azért úgy látszik, mintha az alsó ajakhoz tartoznék (5).
[ÁBRA] 3. ábra A boltcsalán nyitott ajku szirma.
A kétajaku szirom vagy nyitottajkú (ásító v. szájatátott Diószegi sz.: corolla ringens. 3. ábra), midőn a két ajak egymástól észrevehetően eltávolodik. Ezek az igazi ajakosak v. ajakos növények (Labiatae). Ezeknek a felső ajaka gyakran boltozatos vagy sisakalaku (labium fornicatum seu l. galeatum). Ha a felső ajak az alsón vagy az alsó A. inyén (galeatum) nyugszik, a torka el van zárva, a szirmot csukottajkúnak (álarcos, gunyoló, lárvás, alakos, corolla personata (1. ábra) nevezzük. Ezeknek a virága a tátogató. L. Ajakosak, Ajakos viráguak.
(fr. embouchure) alatt értjük az ajkak illesztési módját azokhoz a fúvó hangszerekhez, amelyeknek a szájrészeit a fúvó nem veszi a szájába, hanem csak a szája elé illeszti. Az ajakállás a fuvolánál egészen más, mint a rézfúvóknál; az utóbbiaknál az ajkak szélei egyúttal a nyelv helyét pótolják, s ennélfogva az ajakállás ezeknél lényegesen különbözik a magasabb vagy mélyebb hangok fúvásánál szükséges szájállástól. Abban az esetben, ha a fuvó bármely oknál fogva, p. izgatottság miatt, ajkának a mozgását biztosan nem szabályozhatja, azt szokták mondani: «nincs ajakállása».
(Labiatifiorae), a kétsziküek forrtszirmúinak a rendje, többé-kevésbbé ajakos szabású korollával, 2 himmel vagy két főbb, ritkábban 4 egyenlő hosszú himmel (utilapu), még ritkábban csillagszerü négyes virágszerkezettel és egy belső terméssel. Ide tartoznak a tátogatók, az Akanthus-, Utricularia-, a Bignonia-, Orobanche-, Sesamum-, Myoporum-, Gesnera-, Selago-, gubóvirág-, utilapu-, Verbena-félék meg az ajakosak. Ajakos virágu (labiatifiorus) melléknévi alakban is használatos az ajakos-szabású szirom jelölésére. A nyelv-alaku (liguliflorus) szirommal is összetévesztik. A fészkesvirágu növények közt az amerikai Mutisiaceae alcsalád szirma kétajakú, (bilabiatus). L. Ajakos, Ajakosak.
azok a hangok, amelyeknek kiejtésokor az ajak is működik. Ilyenek a mássalhangzók közül m, b,p, v, f, a magánhangzók közül a, o, u, ö, ü (ó, ú, ő, ű). Rendesen az előbbieket nevezik ajakhangoknak, az utóbbiakat pedig ajakműködéssel ejtett magánhangzóknak. L. Magánhangzók, Mássalhangzók.
a magyar nyelvtanban az a. hangváltozás, mely szerint az ajakhangu ö, ü (őű) hangok után a nem-ajakhangu ë hang ajakhangu ö-vé illeszkedik. Péld. valaha azt mondták öt-szër, több-szër, ma ötször, többször. Igy tűzhöz (de vízhëz), gyűrütök (de vetéstëk), főztök, süttök (de ësztëk, vësztëk). L. Balassa J.: Egy második hangzóilleszkedés a magyarban, Magyar Nyelvőr XlV. k.
l. Ajakzsir
vagy ajakos növények, kétszikü növénycsalád, a forrtszirmuak seregében, s az ajakosviráguak rendjében. Többnyire illatozó, egy vagy többnyári füvek vagy felcserjék, ritkábban cserjék. Levelük átellenes vagy keresztesen átellenes, ritkábban örvös, gyakrabban egyszerü, épszélü, igen gyakran bodros, nem sima, a négyszögletü szárral és ágakkal, sőt a kehellyel és szirmokkal együtt, illanó olajat elválasztó mirigyek vagy mirigyszőrök borítják. Erről; valamint az ágak és levelek állása okozta megegyező termetükről könnyen felismerhetők. Melléklevelük nincs. Leveleik a száron fölfelé fokozatosan hegyelevelekké (bractea) változnak; ezek nem ritkán szinesek (Salvia nemorosa, S. splendens). Tövükben álörves, de egyenként bogernyős szerkezetű virágzat van, ez azonban fajonként különböző lehet: majd csoportosabb vagy egész csembők-alakú, majd, lazább szétágazó, a szárat majd körül fogja, ezért örvalaku, majd mind a két levél tövéből egy oldalra fordul (Calamintha), majd egyszerü három virágu, majd pedig ismételten elágazó (dichasium), olykor-olykor kunkorvirágzattal bonyolitva (Satureia, Lamium). A virágzatnak ez az alakja azonban csak kisebb része az egész infioreszcenciának, mert az átellenes álörvpárok a szár teteje felé füzérv, fürtszerü, ritkábban gömbalaku (Mentha aquatica) csoportokba egyesülnek, vagy pedig nagyon ágasbogasak (Nepeta Pannonica). Az egyes virág hímnős, többnyire kétoldalas és ajakos. Kelyhe maradandó, a Mentáé meg a Lavanduláé inkább csillagszerű, a többié kétajakú ( 3/2, a bazsalikomé meg a Teucrium Scorodoniáé 1/4 a csákóka kelyhe épajaku). A szirom ritkán csillagszerü (mentanemüek, Mentha, Lycopus), leggyakrabban kétajaku (3 ábra) 2/3, ritkábban 1/3 Ajugát ésTeucriumot. l. Ajak). A himek számának, a virág alapterve szerint, ötnek kellene lenni, de a hátulsó rendesen nem fejlődik ki, ritkán jelzi valamely maradék (rudimentum, a Bystropogon spicatnus Benth. állandóan öthimes), sőt a rendes négy him közül is a két felsőbb néha satnya marad és virágport nem fejleszt (Salvia, Rosmarinus, Lycopus, sat. kéthimes ajakosak). A 4 porzós him különben ritkábban csaknem egyenlőhosszú (menta), gyakrabban a két alsó hosszabb (két főbbhimes, Didynamia, stamina didynama). A nepeta-nemüeknek a két felsőbb himje szokott a hosszabb lenni. A himszálak a párta csövéhez nőnek, s vagy párhuzamosan vannak a felső ajak sisakjában, vagy széthajolva a virágból kinyulnak. Az ajakosak virágzatában kevés csillagszerü virágot (l. Petoria), leginkább mint tetőző virágot, nem ritkán láthatni; ez többnyire négykaréjú szokott lenni. A magrejtő belső; összeforradt két levélből alakul; eredetileg kétrekeszü, de mind a két rekesz, mint az érdeslevelüeké, korán még kettőre oszlik, felfelé mind a négy boltozatosan fejlődik, úgy hogy a magrejtő mélyen (ritkábban a feléig vagy csak a csúcsán) négymetszetünek látszik, s a bibeszál a keresztmetszés aljáról nő ki (gynobasis). Mindegyik rekeszben egy-egy visszafordult pete van (ovulum anatropum). A bibeszál fonálnemü, s két bibekarra oszlik. A fejlődő gyümölcsöt a maradandó kehely védi. Az érett gyümölcs hosszában négy száraz makkocskára hasad (l. Széthasadó gyümölcs), mindegyikben egy-egy mag van; de az A.-sok gyakran magveszteséget is szenvednek, mert a négy makkocska közül 1-3 elsatnyulhat, s a kehelyben a négy gyümölcsszem nem mindenkor fejlődik ki. Linné e gyümölcsszemeket vagy gerezdeket külön magvaknak tekintette, azért Gymnospermia-nak (fedetlen magvuak) nevezte. A magnak nincs fehérje, a maghéj bőre gyakran nyálkásan duzzad.
Az egész föld kerekségén elszórt ajakosaknak több mint 2600 faja s 136 neme van. Nagyobb részök a mérsékelt éghajlat melegebb vidékein, kivált az Ó-világ északi félgömbjén, különösen a Földközi tenger mellékén terem, azért Schouw, dán növénygeografus, ezt a vidéket az ajakosak és szegfűfélék országának nevezte. A hideg éghajlat alatt csaknem egészen hiányzanak. Az ajakosak közül sok már régóta házi orvosság, de az orvos kezében is hasznos orvosság válik belőlük. Sok fajt mint konyhakerti fűszert (majoránna, Thymus vulgaris [kakukfű], zsálya, izsóp, levendula, borsika, menta, Melissa), szép vagy jószagú kerti virágot (Salvia, rozmaring, bazsalikom, Dracocephalum) termesztenek vagy házi orvosságnak mezőn gyüjtenek (tisztesfű, pemetefű, kakukfű), a Glechoma hederacea fiatal levelét pedig petrezselyemhelyett használják (katona-petrezselyem). Az ajakosak között mérges növény. nincs. (L. Ajakos, Ajakosvirágauak.)
parafakönnyü fából csinált tenyérnagyságu korong, mit egyes délamerikai indus néptörzsek, nevezetesen az abipónok, botokudok, a szuja és toba törzsbeliek az alsó ajkukba, néha a fülök cimpájába beékelve hordanak. Az olyan A., amilyet az indiánosok «nigakoko»-nak neveznek, csinosan csinált fakorong, 7-10 cm. átmérővel; a felső felület rendesen vörösre van festve, az alsó fehérre s erre fekete köröket vagy rozettákat pingálnak. Már korai gyerekségében kifurják az ujszülött ajakát s egészen apró ilyen pecket illesztenek bele. A pecket időnkint folyton nagyobbitják, minek a hatása azonfelül, hogy az alsó ajak vizszintes helyzetbe kerül, ugy nyilvánul, hogy a viselőjének kihullanak az alsó metszőfogai s a beszéde megváltozik.
(tárósejt), a növények szájnyilásáf (légrés, légnyitás) körülfogó, sarlóalakú két sejt, l. Szájnyitás.
Az orgonasipok egy neme, melynél a hangot a sip ajkának nevezett él (o az ábrában), felé irányuló légáram hozza létre. A keletkező hangot a síp csövében (f) foglalt levegő határozza meg, szinezetét még a légáram suhogása is befolyásolja. Az orgonában nyilt és födött sípok fordulnak elő. A födött síp alaphangja félannyi rezgésből áll, tehát egy oktáwal mélyebb mint az egyenlő hosszu nyilt síp alaphangja; azonkivül a hang szinezetében is van különbség, minthogy a nyilt síp nemcsak az alaphangot, hanem a természetes hangsornak még több tagját is képes megadni, melyeknek a rezgési száma 2, 3, 4, 5 stb.-szer akkora, mint az alaphangé, mig ellenben a födött síp a természetes hangsorból csak a páratlan sorszámuakat adhatja: 1, 3, 5, 7 stb. A vastag -orgonasípoknál az első hangok túlnyomók, s különösen a födött sipnál lassu fuvás közben csaknem egyedül a legmélyebb hang keletkezik. Minél szükebb a síp, annál inkább érvényre jutnak az alaphangot kisérő falhangok, miáltal a hangszinezet megváltozik.
[ÁBRA] Ajaksíp.