és alapítványok, l. Iskolai alapítványok.
1. Az apostoli konstituciók (constitutiones apostolicae), mely 313-325 között előfordul az antiochiai egyházban, s a következő részekből áll: a) az első hat könyv «Didaskalia ton apostolon» cím alatt a III. században, Szíriában keletkezett s tartalma állítólag apostoli beszédeken alapul s nem tisztán jogi szabályozásra, hanem az egyházi tanra, erkölcsre s fegyelemre is vonatkozik. E gyüjtemény görög, etiópiai, arab és kopt verziókban volt ismeretes; b) a hetedik könyvet egy erkölcsi intelmeket s imaformulárékat tartalmazó s csak görög nyelven ismert gyüjtemény képezi; c) nyolcadik könyvként járul ehhez egy állítólag Hippolytus mártir által szerkesztett gyüjtemény, mely az ordinációra s a fegyelemre vonatkozó némely állítólag apostoli rendeletet tartalmaz. Az apostoli koustituciók hamis voltát az egyház mindenkor kétségtelennek tartotta, s mint ilyeneket a 692. évi konstantinápolyi zsinat elvetette. - 2. Az apostoli kánonok (Kanones ton apostolon) a fegyelemre vonatkozó 85 rövid szabályt tartalmazó gyüjteménye, melyből 50 kánon még a IV. században, a többi pedig az V. század végén keletkezett Szíriában s a Corpus juris canonici régibb kiadásaiban. Gratian Dekretumának függelékeként szintén le vannak nyomtatva e kánonok. A keleti egyház a 692. évi konstantinápolyi trullosi zsinaton e kánonokat jogforrásnak fogadta el, s utána Gratian is; a nyugati egyház a Gelasius pápa alatt, 495 körül tartott római zsinaton, mint hamisakat elvetette. Azonban e gyüjtemény két kánonja föl van véve IX. Gergely gyüjteményébe s a tridenti zsinat is hivatkozik azokra (Sess. 25. c. 1. de ref.). - 3. Bryennios Philotheos nikomediai metropolita által felfedezett s 1883-ban Konstantinápolyban kiadott, 16 szakaszból álló s állítólag a II. századból való ú. n. Doctrina Apostolorum hitelessége ellen már külalakjánál fogva is sok kétely merült fel.
alatt értendők mindazok az építő munkák, amelyekkel valamely építménynek (épület, hídpillér, partfal, zsilip stb.) az alapon való megállását bármely irányu elmozdulás ellen biztosítják. Az építmény nagyságához (sulyához) és céljához képest, valamint a különböző talaj- és vízviszonyok szerint és végül a különféle építő-anyagok szerint a legkülönbözőbb alapozási módokat ösmerjük. A talajviszonyok szerint I. a talaj már a felszínén vagy kevéssel alatta elég szilárd, II. az alapfenékül alkalmas szilárd réteg csak nagyobb, de elérhető mélységben következik és III. ily réteg egyáltalán el nem érhető, a talaj mindvégig többé-kevésbbé laza rétegekből áll. Ami pedig a vízviszonyokat illeti, - eltekintve attól az esettől, midőn az alapozást, mint az épületeknél rendesen, szárazon hajthatják végre - megkülönböztetjük azt az esetet a) midőn a talaj víz, illetőleg nyiltvíz (folyó, tenger) a körülzárt építő gödörből kimeríthető ( kiszivattyuzható) és b) midőn ez bármely okból p. a nagy vízmélység v. az építőgödör körülzárásának nehézségei miatt nem lehetséges s az alapozást a vízben (a vizen keresztül) kell végrehajtani.
Az I. esetben (szilárd felső talaj) az alapozás arra szoritkozhatik, hogy az építmény lábát a talaj kisebb v. nagyobb szilárdságához képest jobban v. kevésbbé kiszélesítjük, a tehernek nagyobb alapterületre való szétosztása végett (l. az «Alapozás» képmellékletet, 1-3. ábra). Az 1. ábra szerint a kiszélesítés (szárazban) magából a falazatból készül falfokokkal. A 2. ábra szerint a falfokokon kivül még egy kereszt- és hosszirányu gerendákból és pallózatból álló u. n. talprács is alkalmaztatik, mely még az által, hogy az alapzat egyes részeit egymással összeköti, az építmény sulyát egyenletesebben is osztja el az alapfenékre. Fontos, hogy a talprács a talaj vagy folyóviz legmélyebb színe alá helyeztessék, nehogy elrothadjon s ezáltal az építmény sülyedését vonja maga után. A 3. ábra szerint a kiszélesítés betonréteggel történik. Vizben végrehajtandó alapozásoknál ez a legyakoribb eset. Ujabb időben nagyobb épületek alapját is (igy a budapesti uj országházét is) az épület egész alapterületére kiterjedő ily betonrétegből állítják elő, - szintén abból a célból, hogy az építmény sulyát egyenletesebben osszák el az alapra, s azonfölül, hogy a talajvíz fölnyomulását is megakadályozzák.
Alapozás
[ÁBRA] 1. ábra. Falfokok
[ÁBRA] 2. ábra. Talprács
[ÁBRA] 3. ábra. Betonalap
[ÁBRA] 4. ábra. Alappillér
[ÁBRA] 5. ábra. Fenékboltozat
[ÁBRA] 6. ábra. Cölöprács
[ÁBRA] 7. ábra. Csavarcölöpök
[ÁBRA] 8. ábra. Kútalapozás
[ÁBRA] 9. ábra. Pneumatikus alapozás
A II. esetben, amidőn a szilárd talajt csak nagyobb mélységben érjük el, némelykor a felső talajnak mesterséges tömörítése által is elfogadható alapot kaphatunk (kisebb sulyu építmények számára). A tömörítést rövid (1-2 m. hosszu) cölöpöknek beverése, v. nehány réteg élére állított kőnek v. kavicsnak besulykolása által érjük el. Nagyobb építményeknél ez azonban nem elegendő, hanem az építmény sulyát a laza rétegeken keresztül át- illetőleg le kell vinnünk a szilárd rétegre. Az átvitelre szolgálhatnak: falazott pillérek, facölöpök (cölöprács), vascölöpök, ú. n. csavarcölöpök, kutak módjára lesülyesztett ú. n. alapkutak és végül pneumatikus módon lesülyesztett egységes falazott alaptestek. A falazott egyes pilléreknél (4. ábra) az épület egész terhe ezekre koncentrálódván, alkalmazásuk csupán abban a ritkán előforduló esetben van helyén, amikor az alapréteg szilárdsága mindenütt egyenlő és az egyes pillérekre eső teher sem nagyon különböző; ekkor az elkerülhetetlen ülepedések az épület minden részén közel egyenlők lesznek (ami az épületre nézve nem jár veszéllyel), míg az ellenkező esetben az egyenlőtlen ülepedések következtében az épület kárt szenvedhet. Ezért célszerü, ha már ily pillérekkel alapozunk, azokat lefelé fordított fenékboltozatokkal egymással összekötni (5. ábra).
A cölöprács (6. ábra) az alapcölöpökből és az ezek által hordott talprácsból áll. Az egyes cölöpöket nemcsak az tartja meg szilárd állásukban, hogy végeikkel a szilárd talajban állanak, hanem az oldalfelületük mentén keletkező surlódás is; többé-kevésbbé tehát már a felső lazább talaj is részt vesz a cölöp megtartásában, kivéve ha iszapból v. más teljesen laza anyagból áll. A csavarcölöpök (7. ábra) v. öntöttvasból (belül üresen) v. kovácsolt vasból (tömören) állíttatnak elő, az alsó végüket képező sarun egy-két széleslapu csavarmenettel. Becsavarolásuk vízszintesen fekvő nagy átmérőjü küllős kerékkel történik, melynek a cölöp képezi a forgástengelyét.
A kutalapozásnál (8. ábra) fából v. vasból készült talpkoszorú, melynek keresztmetszete az élével lefelé irányított éket képez, belül üres hengert falaznak fel, s ezt a talajba sülyesztik az által, hogy a belsejéből a földet kiássák v. kikotorják s a burokfalazatot a sülyedéshez mérten tovább falazzák; miután a talpkoszoruval a szilárd talajba értek, a kút belsejét alul rendesen betonnal, e fölött pedig falazattal kitöltik. Ily módon falazatból és betonból álló hengeralaku faltesteket, ú. n. kutakat nyerünk; rendesen több ily kút, melyeket az építmény alaprajzi alakjának megfelelő számban és elrendezésben közel egymáshoz lesülyesztenek, képezi az alapzatot. Igy a 8. ábra egy hidpillér alapzatát mutatja, mely 3 kutból áll. Az egyes kutak között maradó ürt egy-egy kis boltozat hidalja át. Falazat helyett vasból is készítik a kút burkolatát, melyet a sülyedéshez mérten ujabb vaslemez-gyürük rácsavarolása v. rászögecselése által felfelé meghosszabbítanak. Ezeknek a vaskutaknak azonban az a hátrányuk, hogy nem lévén elég súlyosak, mesterséges megterheléssel kell a sülyedésüket elősegíteni, aminek szüksége különben - a kút oldalfelületén keletkező nagy surlódás következtében - a falazott kutaknál is nem ritkán beáll. A kútalapozás főkép homogén szerkezetü talajban előnyös, mely lehetőleg mentes legyen nagyobb beágyazásoktól, ú. m. fatörzsek, nagyobb kövek, régi építmények maradványai stb., minthogy ezek csak nagy nehézséggel távolíthatók el a talpkoszoru alól.
A pneumatikus alapozási módnál, melyet ujabb időben a nagyobb hídalapozásoknál Magyarországon is gyakran alkalmaztak, a falazott alaptest úgy készül, hogy egy alul nyitott, oldalt és fölül zárt vasszekrénynek, a munkakamrának (caisson, 9. ábra) erős vasfedelére - a vízszín fölött falazatot raknak s a falazást - mindig vízszín fölött - tovább folytatva, a munkakamrát lesülyesztik a mederfenékre, illetőleg be a mederfenékbe az által, hogy a belsejéből a talajt eltávolítják. Ily módon egész 30 méterre a víz színe alá érő falazott alaptestet nyerhetünk, amely egészen a víz színe fölött készült. A munkakamrával egy kisebb fajta vasszekrény, a légzsilip van az aknacső által összeköttetésben, és pedig ugy, hogy e 3 alkatrész: munkakamra, légzsilip és aknacső ugyanegy, légmentesen zárt tért képezhet. A munkások tartózkodása a munkakamrában már most az által válik lehetségessé, hogy a légvezetéken át sürített levegőt nyomnak az említett zárt térbe s abban a vízszint a légnyomás kellő fokozásával egészen a kamra alsó éléig leszorítják, vagyis a munkakamrából a vizet kiszorítják. A légzsilip a közlekedést közvetíti a belső sűrített levegő és a külső levegő között, amely utóbbival az (A) befelé nyiló vasajtó által van összeköttetésben; az aknacsőtől a (B) ajtó által zárható el. Az (a) ajtók által a légzsilippel 2 kisebb melléktér áll összeköttetésben, az u. n. anyagzsilipek, melyek a kamrában kiásott anyagnak kiszállítására szolgálnak, ami a (b) ajtókon át történik. A munkafolyamat már most abból áll, hogy a kamrából a megoldott anyagot vedrekkel felszállítják és az egyik anyagzsilipbe töltik. Amint az megtelt, az (a) tolóajtót becsukják, s a sürített levegőt egy kivülről nyitható szelepen át az anyagzsilipből kibocsátván, a (b) ajtót kinyitják s az anyagot eltávolítják. Az (a) ajtót azért kell a (b) ajtó kinyitása előtt becsukni, mert ha az elmulasztatnék, a sürített levegő az anyagzsilip tartalmát nagy erővel kilökné s rohamosan kitódulna, ami a munkakamrában levőkre életveszéllyel járna a nagymérvü hirtelen légnyomás-változás és a kamrába betóduló víz következtében. Ezért ugy az anyagnak kiszállítása, mint a munkásoknak ki- és beszállása (ki- és bezsilipelés) mindig 2 ajtó közvetítésével és a légnyomáskülönbségeknek kis nyilásu szelepeken át lassan végbemenő kiegyenlítésével történik. Minden ki- és bezsilipelésnél előbb a mozgás irányára vonatkoztatott hátulsó ajtót csukják be, azután az ily módon két ajtó által elzárt zsiliptér légnyomását (szelepen át) kiegyenlítik az elülső tér légnyomásával, s csak ha ez megtörtent, nyitják ki az elülső ajtót. Igy p. a munkások kiszállása a légzsilipből ugy történik, hogy a (B) ajtót maguk után becsukják, azután a zsilip sürített levegőjét szelepen át kíbocsátják a szabadba, s csak azután nyitják ki az (A) ajtót. Amint a munkakamra s vele együtt az egész alapzat leért az alapfenékül alkalmas talajrétegbe, a kamrát a zsilipen át beszállított betonnal kitöltik, mire a sürített levegőt teljesen kibocsátják, a zsilipet eltávolítják, az aknacsövet kihuzzák és az aknacső helyén a falazatban maradt aknaürt szintén betonnal kitöltik s ezzel a pneumatikusan lesülyesztett alaptest építése be van fejezve. - A pneumatikus A.-mód előnye abban áll, hogy vele a talajban rejlő vagy a vízviszonyokból eredő nehézségeket sokkal biztosabban vagyunk képesek legyőzni mint a többi módoknál, melyeknél a legnagyobb elővigyázat mellett is az építő gödör körülzárásának v. a vízmerítés nehézségeivel, vagy csak a kúttalp utjába eső fatörzzsel is olykor hetekig kell elbajlódni; eltekintve attól, hogy nagy mélységre (20-30 m.) falazott alapzatokat létesíteni eddigelé csupán ezzel a módszerrel vagyunk képesek.
A módszer alapelvét, mely kétségkivül egyik legszebb vivmánya a technikai tudományoknak, legelőször (1840-ben) Triger francia bányamérnök alkalmazta (aknahajtásra). Egyike a legelső pneumatikusan alapozott hidaknak az 1857-ben épült szegedi vasuti Tiszahíd. Ujabb keletü nagy Duna- és Tiszahídjaink alapozása csaknem kivétel nélkül e módszer szerint lett végrehajtva. (A pneumatikus A. módszer kifejlődésére nézve l. E. Gärtner, Entwickelung der pneumatischen Fundirungs-Methode, Wien, Lehmann-Wentzel. 1879.)
A talajviszonyok tekintetében megkülönböztetett III. esetben, amidőn a talaj mindvégig kisebb szilárdságu rétegekből áll, melyek közül egyik sem alkalmas arra, hogy az építmény sulyát egymagában hordja, az alapzatok megtartásában nem annyira az alapfenéken v. cölöpvégeken történő közvetlen teherátadásra, hanem inkább az alapzatok oldalfelülete mentén keletkező - föntebb is említett - surlódásra számítunk. Az alapozási módok ugyanazok itt, mint a tárgyalt II. esetben, azzal a különbséggel, hogy a cölöpökkel, kutakkal, pneumatikus alaptestekkel lehetőleg mélyre megyünk be a talajba, hogy elég nagy surlódó felületet kapjunk.
Végül még megemlítendők azok az eljárások, amelyekkel hídpillérek és partfalak alapozásánál a víz alatti betonalapzatokat és a közvetlenül a mederfenékre v. cölöprácsra alapozott pilléreknél a pillérfalazat víz alatti lábát létesítik. Az egyik eljárási mód abban áll, hogy pallófalak közé tömött vízhatlan (agyagos) földfalakkal, u. n. zárógátakkal (l. Zárógát) v. csupán oldalfalakkal biró s egy darabban a mederfenékre állított zárt és tömített (fa vagy vas) burkolatokkal a pillér helyét lehetőleg vízhatlanul körülzárják s a körülzárt építő gödörből a vizet kímerítik v. kiszivattyuzzák. A másik eljárási mód pedig a sülyesztőszekrénnyel való alapozás, amelyet (ma már ritkábban) ott alkalmaznak, ahol az építőgödör körülzárása nehézségekkel jár; ez abból áll, hogy vízhatlan fenékkel és ugyanolyan oldalfalakkal bíró, fönt nyitott ácsolt szekrényt (mely tehát a vízen uszik), a kellőkép előkészített (egyengetett) természetes vagy a mesterséges (cölöpözött) alapfenékre lesülyesztenek az által, hogy a fenekére a pillért felfalazzák, miközben a vízhatlan oldalfalak, amelyeknek felső széle mindig víz fölött marad, védelmül szolgálnak; lesülyesztés után az oldalfalakat rendesen eltávolítják, míg a szekrény feneke talprács gyanánt szolgál.
A. a mázolásnál, higabb és olcsóbb festékkel a fát beereszteni, hogy az abba jól beszivárogjon és a felső festékréteget jól megtartsa. Fémek befestésénél is szerepel, bár másként. - A. aranyozásnál, a fát hegyi krétapéppel bevonni, hogy ezen az aranyozásnál szükséges finom és sima réteget megkapják.
a. m. ortogonális parallelprojekció egy horizontális képsíkra. Axonometrikus alaprajz, l. Axonometria; perspektivikus alaprajz, l. Perspektiva.
Az építészetben A. épület vagy tárgy bizonyos magasságban megválasztott vízszintes metszetének fölülnézete és ennek ábrázolása sík lapon vonalak által. Egy épület A.-a annak beosztását, méreteit, falvastagságait stb. adja meg; miután ezek a méretek és vastagságok emeletenkint változók, a fölépítéshez szükséges az alapozásnak, a pincének, földszintnek, emeleteknek és fedélzetnek az A.-a. Azonban nemcsak épületről, hanem bármely más tárgyról lehet A.-ot készíteni legtöbbször oly célból, hogy azt megszerkeszteni; megalkotni lehessen. Egy szekrény A.-a p. nem egyéb mint egy kellő magasságban megválasztott vízszintes metszet, hogy a butor nagysága, belső szerkezete föltüntethető legyen. Az A.-ba lehetőleg mindaz belerajzolandó, ami a megérthetést és a kivitelt megkönnyíti.
A. (diagramma), virágalaprajz, növénytani műszó; a virágrészek számát, elhelyezkedését s egymáshoz való kölcsönös állását tekintve, a tudományos morfologiában nagyon nevezetes, s Eichler «Blüthendiagramme» címen két kötetes nagyobb munkát (Lipcse 1875, 1878) irt, mely a tudományos rendszertannak valóságos alapköve. A virágdiagramma a virág alapi részének keresztmetszetét tünteti elő, úgy amint ott a virágrészek elhelyezkednek. Az alaprajz tehát a virágnak nemcsak a száron való állását, a murváknak és különösen a virágköröknek (kehely, szirom, hímek és termő) számát és helyzetét jelöli, hanem a virágrészeknek csavarmentü (spirális, acyclicus) vagy körös (örvös, cyclicus) sorakozása, az összenövés; a virágban netalán jelenlevö mellékszervek (vacokpárna = discus, mézfejtők, mellékpárta v. mellékhímek stb.) is alkalmas módon vannak előtüntetve, sőt a virág alapjánál fentebbre függesztett részek (p. a szirmok felsőbb részéhez nőtt hímek) is jelölvék rajta. A, csavarmentü tagok sorrendjét sorszámokkal is szokás jelölni. - Ha az A. csupán azt tárja elénk, ami a virágban valósággal megvan, ekkor tapasztalati-nak (diagramma empiricum) mondjuk (A ábra). Ha ellenben az A.-on azokat a részeket is látni, melyek a mai virágokban tényleg már nincsenek, de a virág fejlődéstörvényének tekintetbe vétele, valamint a rokon génuszokkal v. családokkal való összehasonlítás nyomán valaha meg kellett lenniök, hanem a fajok kiválása folytán, a különböző fizikai körülmények között már többé-kevésbbé elsatnyultak, vagy elsatnyuló félben vannak, mint p. a zsályának két, a lennek pedig öt hímje, v. amelyek a nagyon fiatal bimbókban mint aprócska szövetdombocskák jelen voltak, de a kész virágban már nincsenek meg, vagy egyáltalában megsemmisültek (a növénytani abortusznak külön esete), mint p. a kétfőbb hímesek ötödik hímje vagy pázsitfélék virágjának 4 pikkelyecskéje stb.; szóval ha a diagramm a teljesen eltünt tagokat és viszonyokat is mutatja, az A.-ot elméletinek (d. theoreticum) mondjuk (B ábra): Ebből azt is tanulhatni, hogy a virágok tagjai és alakja nem mindig ugyanaz volt, v. nem olyan volt, mint ma, hanem idők folytán szükségtelen részek elsatnyultak, v. a virág alaptervéből kitörlődtek, más szükségesebb rész pedig amazok rovására hatalmasabban fejlődhetett, v. a virágban szükséghez képest új rész, p. a mézfejtő képződhetett. Világos példája ennek a mezei szarkaláb, mely jogosan a többszirmúak és többgyümölcsűek (Polypetalae, Polycarpicae) sorába tartozik, holott maga egyszirmu és egygyümölcsű. Ámde más szarkaláb-faj, p. a kertekben is termesztett Delphinum elatum L.,már négyszirmu, s egy virágjából 2-3 társas gyümölcse lesz.
[ÁBRA] [ÁBRA] A a pázsitvirág tapasztalati, B elméleti alaprajza. bs lent a virágpelyva vagyis nagyobbik toklász, bs fent a kisebbik toklász, e két pikkely, mely a lepelnek felel meg, a három hím, s a termő. B rajzon e' a hiányzó pikkelykék helye, a' a hiányzó hímek helye, tehát mind a kettő hármastagu két-két sorban helyezkedik el; itt a termő is hármastagu.
A négyszirmú szarkalábfajok virágjában még más négy szirom hiánya és elsatnyulása ezért még szembetünő maradt; az egyszirmú mezei szarkaláb szirmainak és termőjének kevesbedése, illetőleg megsemmisülése egynek-egynek kivételével, a rokon négyszirmúak példája nyomán egész világos. A megmaradt egy szirma is inkább mézfejtő (l. Szarkaláb). Az ilyen hiányzó részeket szokás az elméleti A.-on kitüntetni. Másik példája az elméleti A.-nak a 8 hímes juharfák virágja. Ezeknek a kelyhe is meg a szirma is öt-öt tagú, ezért a hímnek is v. ötnek, v. kétszer ötnek kellene lenni 8 helyett. Hogy a juharfáknak is 10 hímeseknek kellene lenniök, bizonysága a hegyi juharfa. (Acer Pseudoplatanus), melynek virágfürtjében a tetővirág valóban tízhímes, vagyis mindegyik kehelysallang (5) és szirom (5) előtt egy-egy hím van. Az elméleti A.-on a hiányzó részeket pontozással, ponttal vagy kereszttel szokás jelölni.
azok, melyek vm. testületnek v. társulatnak szervezetét szabályozzák.
alatt a színképi színek közül azokat értik, amelyeknek kellő arányban való vegyítéséből a többi színképi színek érzése támaszthat. Young és Helmholtz elmélete szerint a vörös, zöld és kék az alapszínek s ezeknek megfelelőleg a szem fényérző ideghártyájában is háromféle végkészülék van, melyeket egyenkint csak az egyeseknek megfelelő fény képes izgatni. A fehér fényérzést felkeltik minden oly fényhullámok, melyek egyaránt izgatólag hatnak mindhárom alapérzésnek megfelelő végkészülékre. A narancsszínnek megfelelő sugarak erősen izgatják a vörös, valamivel kevesebbet a zöld érzést eszközlő végkészülékeket, felette gyengén pedig a kéket. A sárga sugarak egyaránt izgatják a vörös és zöld alapérzésnek megfelelő végkészülékeket, gyengén a kéket. Az ibolyafény erősen izgatja, a vörös még erősebben a kék, felette gyengén a zöld érzést közvetítő végkészülékeket. A fekete végre a fény hiánya által okozott érzés. Egy második elmélet szerint, mely Heringtől származik, hat alapszín s ennek megfelelőleg hat alapszín-érzés is van. Ezek a fehér, fekete, vörös, zöld, sárga és kék. A többi színek vegyesek, bennök mindig két színt lehet felismerni. Igy fel lehet ismerni, ha együtt jelen vannak, a vöröset és sárgát, a sárgát és zöldet, a zöldet és kéket, vagy a vöröset és kéket, de nem a vöröset és zöldet, vagy sárgát és kéket; ez utóbb említett színek együttes érzése ugyanazon a helyen lehetetlen, ezek kizárják egymást, miért is ellenható szinek-nek mondják azokat.
az a szó, mely valamely más szónak alapjául szolgál, melyből valamely szó s gyakran egész szócsalád van képezve. Az ir ige alapszava ezeknek a szóknak: irhat, irkál, irat, irás, iromány, iró; a ház főnév alapszava ennek a szócsaládnak: házi, házas, házasodik, házal.
alatt értik a zenészek valamely zeneszerzeménynek legmélyebb szólamát.
növényszövettani műszó, a bőrszövethez meg az edénynyalábrendszerhez nem tartozó, többnyire parenchym sejtek összege. A szárnak, gyökérnek és leveleknek legnagyobb részét az A. alkotja. A növényeknek ez a puhább része, s a keményebb edénynyalábok bennök futnak, vagy az A. elemei a nyalábhoz támaszkodnak. Az alacsonyabb szervezetű növényeknek (melyeknek még edénynyalábjok nincsen) belseje csupa A. Az edényes növényben a bőrkerítette téren belül azokat a helyeket tölti ki, melyet az edénynyalábok el nem foglaltak. Ahol a nyalábok befejezettek, gyakran az A. a legtetemesebb (egyszíküek, páfrányok).
[ÁBRA] A helleborus levél keresztmetszetének darabja e a bőr, g az alapszövet, j az edénynyaláb, x a fa, c a lágy háncs, b a háncsrostok
A tűlevelű meg a kétszikü fák nyiltnyalábú gyökerében és szárában a fás részekhez képest az A. jóval kevesebb. Itt az A. az edénynyalábok körbeli helyzete következtében kerületi, s mindjárt a bőr alatt levő részre (elsőd kéreg), továbbá a fa kellő közepén végighuzódó bélre (vőgy) válik, s a kettőt az edénynyalábok között végighuzódó bélsugár köti össze. A legeslegtöbb gyökérben az edénynyalábok beletlen hengert alkotnak, mely a főtengely helyére esik, s az A. csak a külső kéreg marad. Az A. sejtje ritkábban prosenchymás (l. o.) is lehet. Ekkor a sejtek keményfalú sklerenchyma-szövetet alkotnak, mint p. az albőrben vagy pedig védőhüvelyt az edénynyalábok körül. A körte húsa is legnagyobb részt A. s benne a rögek igen vastagfalú, kemény sejteknek (kősejtek) a csoportja.
A parenchyma-nemü, vagyis puha A.-t többnyire vékonyfalu, leves sejtek alkotják, köztük kisebb-nagyobb sejtköz is van. Az elsődkéreg meg a levelek A.-ében plazma és kloroplazma is van, sejtjei ujra osztódhatnak. Az A. parenchymája vezeti az átsajátításnak nem magfehérjenemü termékeit, p. a keményítőt, dextrint, cukort, inulint, továbbá az olajat, a gyantát meg a növénysavakat. Magfehérje-nemü anyag is képződik benne, s ez azután a sejtekben a tartalék-táplálékot gyarapítja. Az A.-hez tartozik a collenchyma is. A levelek zöld alapszövete a levél belsejének legnagyobb részét alkotja (kivéve az erezetet) s ezt mesophyllumnak v. levélparenchymának nevezzük.
v. altalaj az építészetben az a talaj, melyre az épület alapfalazatát állítják. Építés előtt megvizsgálandó, vajjon az A. elég szilárd és egyenletes tömegü-e, hogy a reá nehezedő épület sulyát elbirja anélkül, hogy alatta sülyedjen, vagy ha kissé sülyed is (mert a sziklán kivül nincs talaj, mely egy kevéssé legalább össze ne nyomódnék), ne egyenlőtlenül sülyedjen. Az alaptalaj megvizsgálása kémlővassal vagy furóval történik, vagy ha a talaj alkotásáról a legbiztosabban akarunk meggyőződést szerezni, leásott gödrök, vagy kutak segítségével. Nedves talajban a talajviz alatt a furót furócsőnek alkalmazásával kell egybekötni. Ha a vizgálatok azt bizonyítják, hogy a talaj egyenletes tömegü, akkor egyenlően elosztott megterhelés mellett még az sem volna baj, ha az A. kevéssé összenyomható volna. Ha azonban az A. nem mindenütt egyenlően hordképes vagy a reánehezedő megterhelés nagyon egyenlőtlenül elosztott, akkor arra kell az építésznek törekednie, hogy egyenlőtlen sülyedések ne álljanak be; e célból a puha alaptalajt kicserélik ellentállóbbal (kaviccsal, homokkal) vagy mesterséges uton teszik hordképessé, p, facölöpök, vascsövek stb. leverésével (lásd Alapozás). Közönségesen négy családra osztják az A.-ok különféle nemeit. Az első a szikla, mely ha elégséges vastag s a porladásnak nincs nagyon kitéve, a legjobb és legszilárdabb, mert teljesen összenyomhatatlan, tehát nem sülyedő alaptalaj. A második az öregszemű kövecses homoktalaj mely szintén majdnem összenyomhatatlan és a legnehezebb épületeket is teljes biztonsággal viszi. A harmadik családba a már összenyomható, de oldalvást ki nem térő talajnemek tartoznak. Ilyenek a száraz agyagtalaj, a márgás talaj stb. A negyedik családba az építkezésre nézve legkedvezőtlenebb A. nemek tartoznak, melyek erősen összenyomódnak és oldalvást is kitérnek. Ilyen a turfás, iszapos, futóhomokos talaj, az átnedvesedett agyagtalaj és mások. Vízeres talaj a víznek mesterséges uton való eltávolítása előtt nem használható építkezésre, és igen vigyázni kell akkor is, ha az A. különbözőnemü rétegekből van összetéve és ha e rétegek még ezenfelül egymáson ferdén feküsznek, mely esetben igen gyakoriak a csuszamlások. Használhatatlan a feltöltött A., melyet vagy egészen el kell távolítani, vagy csak egyes oszlopokat az elevenföldig ásva, azokat a feltöltés fölött átboltozni (l. Alapozás).