alapelv, sarktétel. Az alap-ok (l. o.) törvénye kimondja, hogy vm. ítélet igazsága, kielégítö módon bizonyítandó. E bizonyítás más ítéletek által történik. Minthogy ezek a bizonyító ítéletek is alá vannak vetve az alap-ok törvényének s így tovább, e bizonyító ítéletek bizonyitandó ítéletek is egyszersmind: e sornak végére nem jutnánk, tehát ítéleteinket igazában meg se okolhatnók, ha nem volnának oly ítéleteink, melyek más ítéletekre, melyeken alapulnának, nem szorulnak, melyek igazságuk bizonyságát magukban hordják, melyek közvetetlenül igazak. Ilyenek tényleg vannak s ezeket nevezzük, kevés különbséget téve a nevek közt, alaptételeknek (Grundsatz), alapelveknek (Principium), sarktételeknek (Axioma). Ilyenek mindenekelött a logikai alapelvek, p. az azonosság elve, melyet már azért sem bizonyíthatunk, mert minden bizonyítás föltételezi érvényességét (l. Azonosság). Továbbá a tiszta matematika alapelvei, melyeket többnyire sarktételeknek (axioma) szokás nevezni; némely mechanikai alaptétel, p. a tehetetlenség elve; a metafizika és erkölcstan némely elvei. Az alaptételek közvetetlen bizonyosságának kérdése az ismerettan egyik legfontosabb problémája.
a mezőgazdaságnál a telkekben és azok ingatlan tartozékaiban, t. i. telkesítésekben, épületekben és jogi kapcsolványokban rejlő értékek összessége; feloszlik telek- (l. o.) és épülettőkére (l. o.). Alaptőkét l. még Részvénytársaság és Vasút címszók alatt.
(franc. «Charte,» v. «Constitution», spanyol «Carta. de Ley» v. «Constitucion», portug. «Carta de Ley», olasz «Statuto fondamentale del Regno», belga «Constitution», holl. «Grondwet», dán «Grundlov», svéd «Grundlagar» v. «Regeringsformen», norvég «Grundlov», német «Verfassungsurkunde», v. «Staatsgrundgesetz» vagy «Grundgesetz», osztrák «Staatsgrundgesetz»). A. alatt oly törvény értendő, mely az alkotmányjog alapvető tételeit rendszeres egészbe foglalja, hogy az államhatalmat, ennek egyes szerveit, különösen pedig magát az államfőt a felségjogoknak az alkotmányjog szellemében való gyakorlására kötelezze és a törvényhozásnak a törvényalkotásnál elvi irányadóul szolgáljon. Ez értelemben az A. az államhatalom szervezetének s jogkörének vázlatszerű megformulázását s az állampolgárok politikai jogainak és kötelességeinek fölsorolását foglalja magában, azokon a rendelkezéseken kivül, melyek az államterületre s (monarchikus államban) a trónöröklésre vonatkoznak. Az A. saját maga szabja meg az eljárást és a föltételeket, amelyek szerint revizió alá vehető és módosítható.
Alaptörvény a szónak ez államtudományi és államjogi értelmében Európában csakis 1791, vagyis a «Constituante»
által megalkotott francia A. proklamálása óta létezik. (Amerika Egyesült Államaiban 1787-ben jött létre a «Coustitution»,
mely a modern kornak első rendszeres alkotmányjogi alaptörvénye volt.) Az A. eszméje inkább némely görög bölcsész uralkodó
által egy vagy más gyarmati város-állam számára kidolgozott 
-ra vagy 
-ra vezethető vissza, mint akár a Valerius
Poplicola alapvető (de nem hiteles) törvényére, akár a Vespasianus-féle szenátus-törvényre, Lex Regiára stb., miután a római
jog történelme oly törvényhozási aktust, mely az alkotmányjog összes alapelveit együttesen és rendszeresen
magába ölelte volna, egyátalában nem ismer. A «Magna Charta» Angliában (1215) s II. András királyunk «Arany bullája» végzetszerüleg
fontos, századokra kiható törvényhozási aktusok voltak ugyan, de «alaptörvény»-nek
nem nevezhetők. Közelebb állnak már az A. fogalmához a Litvánia fejedelemség 1457-iki alkotmánylevele, az angol «Bill of
Rights», a «Declaration of Rights» alapján (1688-89 febr. 13.), a lengyelek 1768-iki nagy törvénye és
a svédek 1632, 1634 1720-iki stb. «Regeringsformen»-jei. Dánia 1670-iki királytörvénye (Konge-Lov), mely az autokratoriát
proklamálja, más szempont alá esik 1791 óta Angliát, Magyarországot, Mecklenburg-Schwerin és Strelitz nagyhercegséget kivéve
valamennyi alkotmányos európai államban jött létre, többé-kevésbbé francia mintára rendszeres alkotmányjogi alaptörvény.
Igy Norvégiában 1814, SzászWeimarban 1816, Badenben 1818 Bajorországban 1818, Württembergben 1819, Hessen-Darmstadtban 1820,
Portugáliában 1826 Belgiumban 1831, a Szász királyságban 1831 Németalföldön 1848, Dániában 1849, Poroszországon 1850, Svédországban
az 1809-iki alaptörvénynek népképviseleti alapon ujjáalakításával 1866-ban, Romániában 1866, Szerbiában 1869 stb. Olaszország Szardinia 1848-iki alaptörvényét tette magáévá 1861-ben. Amaz államok között, amelyek
időfolytán egymásután több egészen új alaptörvényt léptettek életbe, Franciaország és Spanyolország állanak első helyen.
Franciaországnak
1791 óta 9, merőben új alaptörvénye volt: az 1793-iki (jakobinus); az 1795-iki (direktoriális); az 1799-iki (konzuláris), amelyből az 1804-iki szenátus-konzultum által a császárság alkotmányát vezette le (az 1814-iki pairiet behozó alkotmánymódosítás után), az 1814-iki Bourbonrestauráció «Charte»-ja, amelyre az 1831-iki Lajos Fülöp-féle «Charte Constitutionnelle» hozatott létre, az 1848-iki közt. A., az 1852-iki, amely Bonaparte Lajost plebiszcit folytán proklamálta tiz évre a köztársaság elnökének s amely alaptörvényt azután az 1852-iki november 7-iki szenátus-határozat a III. Napoleon császárságának alaptörvényévé módosította, és az 1875-iki «alkotmánytörvények» («Lois coustitutionnelles»). Ez utóbbiak, szintúgy mint az 1867-iki osztrák császársági alaptörvények («Staatsgrundgesetze») nem egy rendszeresen bevégzett egységes alkotmánylevélben, hanem többrendbeli alapvető tüzetes törvényben proklamálják az alkotmányjog főbb tételeit. Nem egységes Svédország 1866-iki «Regeringsformen»-je, önmagában bevégzett rendszeres alkotmányjogi A. ugyan de annyiban mégis a francia «Lois Coustitutionnelles»-re és az osztrák «Staatsgrundgesetz»-ekre emlékeztet, hogy még a képviseleti rendszerről (1866), a trónöröklési rendről (1810) és a sajtószabadságról (1812) alkotott törvények is alaptörvényi jelleggel - « Grundlagar» - vannak fölruházva. Viszont a Svéd- és Norvégország közt való unió-törvény (1815), melynek módosítása csak a norvég A. 112-ik §-ban megszabott föltételek beálltával eszközölhető, ekként szintén A. jelleget nyervén, ez értelemben a mi 1867. évi XII. törvénycikkünk «alaptörvényi» jellegére emlékeztet.
Spanyolországon
is egész sorozata jött létre az sgymást fölváltó A.-nek. A legkorábbi 1808-ban jött létre és merőben a francia Sieyes-Napoleon-féle mintát követte, de a spanyol rendiség maradványainak komoly figyelembe vételével. Azután jött az 1812-iki demokratikus alkotmány (alaptörvény), majd az 1834-iki «Estatuto Real», mely művelődési alapon és nem, miként az 1812. tömeguralmi alapon, törekedett demokratikus irányra; az 1837-iki «Constitucion, követte, ezt pedig az 1845-iki A., amelyet Castelar a legreakcionáriusabbnak nevezett («La más reactionaria que ha habido en Espana») és amelyet 1857-ben enyhített egy nevezetes módosítás, 1864-ben azonban helyreállíttatott az 1845-iki alaptörvény, de csak 4 évig maradt érvényben, mert 1868-ban II. Izabella elüzetvén, 1869-ben Amadeo királysága számára merőben új A.-t alkottak demokratikus szellemben; Amadeo lemondása folytán 1873-ban uj, federalisztikus köztársasági alkotmányjavaslatot dolgoztak ki, de a belzavarok miatt nem léphetett életbe. 1876-ban II. Izabella fia, XII. Alfonz királysága számára lépett azután életbe az 1876-iki alkotmány, mint az alkotmánypolitikai eszélyesség terméke egyszerü alkotmánylevél alakjában, a revizió föltételeinek tüzetesebb megszabása nélkül. - Dániában 1849 óta, midőn először hozatott A., szintén sűrü egymásutánban váltották föl egymást az A.-ok: 1855-ben, 1863-ban, 1864-ben. Gyakori módosítást szenvedett Svájc szövetségi A.-e is. (1848, 1874.) Poroszországban 1850-ben lépett életbe s azóta módosíttatott 1851, 1852, 1853, 1854 1855 és 1857-ben. A német államok francia mintára alkották meg ugyan A.-eiket, de a francia forma dacára azok tartalma sok tekintetben szervesen kapcsolódik oda még ma is az A. kibocsátását megelőzött történelmi fejlődéshez. Ugyanez áll a Svédország A.-ére nézve is, amely már 1809-ben alkottatott meg ugyan francia formában, de a rendi képviselet helyett népképviseletnek behozatalát esak az 1865/6-iki alkotmányrevizió rendelte el.
Az összes többi európai államok
A.-ei többé-kevésbbé erélyesen értékesítik az 1789-iki eszméket beleillesztve A.-eikbe természetesen úgy a saját speciális viszonyaik mint az angol alkotmánytörténelem tanulságait is. Az 1789-iki eszmékkel szemben merőben nemzeti álláspontot elfoglalni és azt az egész A.-en szigoru következetességgel keresztül vezetni egy modern európai állam alkotmányhozásának sem sikerült. Niebuhr elméleti kisérlete fölött, e részben, Hollandiára vonatkozólag már rég lesujtó itéletet mondott az európai kulturéletnek hátrafelé soha többé nem terelhető szolidaritása, aminthogy a nagy Locke feudális velleitásokban bővelkedő alkotmánytervét is, a mellyel Carolinát kivánta megajándékozni ma már csak szánalmas mosollyal emlegetik túl az óceánon. Az 1789-iki eszmék befolyása alatt állott Waldeck porosz képviselő is, akinek legnagyobb osztályrész jutott az 1850-ik porosz «Verfassunagsurkunde» megfogantatásában és kidolgozásában; Salmeron, Pi-y-Margall, Figueras, Zorilla és Castelar is ugyanezen eszméket fejlesztették csupán tovább az 1869-iki spanyol A.-en. Az 1791-iki francia A. az államhatalmak megosztásának elméletét értékesíti az angol alkotmány lényegének félreismerése folytán: e nagy félreértéssel nem igen birtak megküzdeni a szárazföld alkotmányos államainak A.-ei sem. Csak a Sieyes-Napoléon-féle 1799. konzuláris alkotmány, s az ebből kifejlesztett 1804-iki császári alkotmány, valamint az ez utóbbiból táplálkozó 1852-ik (III. Napoleon-féle) francia alkotmány léptek az alkotmánypolitikának egész más utaira, amelyek az angol parlamentarizmustól messze elvezettek ugyan, de amelyeket komolyabb mérvekben egy európai állam sem tett magáévá; hanem ez utóbbiak közől egyik-másik inkább az 1814-ik Bourbon-féle «Charte»-ot utánozta, mig Benjamin Coustant államhatalmi elméletét elfogadta nemcsak Portugália alaptörvénye, de Braziliáé is. A jogegyenlőség kérdésében azonban Portugália sem kért már tanácsot Benjamin Constanttól, aki e részben szintén az 1789-ik eszmék alapján áll, hanem a saját történelmi fejlődésének eredményeit iktatta bele 1826-ban az A.-be. Amerika összes köztársaságaiban A. szabályozza az alkotmányosságot.
Magyarországnak
nincs és nem is volt soha A.-e a szónak államtudományi értelmében; bármennyire gyakran forduljanak is elő régibb (rendi) latinnyelvü publicistikánkban az ily kifejezések «Lex fundamentalis» vagy «Leges fundamentales», és bármennyire legyen, is tagadhatatlan, hogy 1868: 30: 4 és 69. törvénycikkeink e kifejezést «alaptörvény» és «alaptörvények» szemlátomást használják. (L. alább.) A «leges fundamentales»-nek nevezett régibb törvényeink épp oly kevéssé voltak A.-ek, mint ahogy nem voltak azok a «Lois fondamentales» sem, amelyeket az 1789 előtti francia publicistika így nevezett. Köznapi életben széltében használják és vajmi gyakran alkalmazzák ezt a kifejezést «alaptörvény» politikai szónokaink, publicistáink, sőt még államjogi tankönyvíróink is egyik-másik nagyjelentőségü, alkotmányjogi tartalmu törvényünkre így p. az 1790,1 -10, 12,18, 19, 26, 27-ik törvénycikkekre, az 1608-iki koronázás előtt hozott 1. törvénycikkre, az 1715: 3. és az 1723-iki pragmatica sanctio-ra, valamint az 1723: 6. és az 1741: 8. törvénycikkekre, sőt még az 1222. «Arany Bullá»-ra, a Verbőczy Hármaskönyvének I. 9. és II. 3. címjeire és a - «Vérszerződés»-re is. Hogy nem találó e műszó mind e nagyfontosságu törvényeinkre: ez kiderül abból a bevégzett s tagadhatatlan tényből, hogy mindezeket a törvényeinket bármelyik országgyülésünk a koronás király szentesítésének hozzájárulásával, bármely pillanatban megváltoztathatja v. akár teljesen el is törölheti, aminthogy tényleg el is törölte egyszerü szavazattöbbséggel s a király szentesítésével az 1723: 6. és az 1741: 8. törvénycikkeket, amelyeket pedig, mint a nemesek örök időkre való adómentességének érinthetetlennek hirdetett palládiumát, még az 1790/1: 12-ik törvénycikk is ujból megerősített volt.
Nem nevezhetjük tehát «alaptörvények»-nek az említett nagyjelentőségü alkotmányjogi tartalmu törvényeinket, ha nem akarjuk a jövőre is megállandósítani azt a fogalomzavart, mely az A. fogalmára s annak korolláriumaira vonatkozólag ez idő szerint még politikai köreinkben is uralkodik; sokkal helyesebb azokat «sarkalatos törvények»-nek «Leges cardinales» -nevezni, amint ezt a maga «Conspectus»-ában gr. Cziráky Antal Mózes is megjegyezte (1850). E sarkalatos törvényeink közé azonban nemcsak az 1723-diki pragmatica-sanctio-törvény, nemcsák az 1790/1. 10, 12, 18, 19, 26, 27-ik törvénycikkek, nemcsak az 1848-diki alkotmányjogi tartalmú törvénycikkek sorolandók, de azok közé sorolandók még a nemnemesek birtokszerzési jogát elrendelő 1844: 4. és a nem-nemesek általános hivatalképességét elrendelő 1844: 5-dik törvénycikk és mindenekfölött az 1848-diki törvénycikkek országgyülési «Előbeszéd»-e is, mely még akkor is biztos tájékoztatást fog majd nyujthatni az 1848-diki átalakulásban még nem szerepelt nemzedékeknek, mikor azok már magából az 1848-diki «Törvénycikkek» részben hézagos, részben szófukar szövegéből egyáltalán nem lennének többé képesek 1848-diki törvényhozásunk valódi szellemét, s törvényhozóink tulajdonképeni intencióját megérteni.
Ily értelemben sarkalatos törvények a képviselők választásáról, a képviselői mandátumnak 5 évre való kiterjeszteséről, a főrendi ház reformjáról, a törvényhatóságok, községek rendezéséről, a közigazgatási bizottságról, a legtöbb pénzügyi közigazgatási biróságról, a birói hatalom gyakorlásáról, az állami számvevőszékről, valamint a véderőről, népoktatásügyről, középtanodákról 1867 óta alkotott törvénycikkek. v. legalább azoknak, általános elvi irányadást tartalmazó rendelkezései; ide kell számitanunk az 1868-diki nemzetiségi törvényt is. Amennyiben pedig az 1868: 30: 69. törvénycikk mind Magyarországra, mind Horvát-Szlavon-Dalmátországokra vonatkozólag közösen kötelező «alapförvények» létét konstatálja s ugyancsak az 1868. 30: 4. tck. az 1867: 12. törvénycikket tüzetesen «alaptörvény»-nek nevezi: meg kell hajolnunk a törvény e kijelentése előtt, de egyúttal tudomásul kell a fentebbiek értelmében vennünk, hogy az 1868:30: 4 és 69. törvénycikkek e kijelentései sem az 1867: 12. törvényciklrnek, sem más a törvény által A.-ül tekintett törvényeinknek a magyar államjog keretén belüli egyszerü törvényi jellegén mitsem változtathatnak, bármennyire intsen is óvatosságra politikailag ama nemzetközi jelentőség, amellyel az Ausztria és Magyarország közt létrejött jogviszony az 1867. 12. törvénycikket tagadhatlanul fölruházta.
A most előadottakkal megegyeznék, hogy némelyek Magyarország «alaptörvényeül» helyesebben sarkalatos törvényeiül tekintsék a következőket: a törvényhozói hatalom gyakorlására vonatkozólag az 1635: 18. és az 1791: 12. t: cikkeket; az országgyülés összehivására az 1848. 4. és az 1867: 10. t: cikkeket; az országgyülés szervezetére az 1608. koronázás utáni 1., 1848. 5. és az 1885: 7. t: cikkeket; a birói hatalom gyakorlására az 1791: 12. és 1869: 4. t.-cikkeket; a kormányzói (végrehajtó) hatalomra az 1868: koronázás előtti 10., 1741: 11., 1791: 12., 1791: 17. 1848: 3; a pénz és hadügyre az 1504: 1., 1603: k. e. 5., 1715: 8., 1741: 22., 1791: 19., 1848: 3., 1867: 10., 1870: 42. (17. §), 1886: 21. (20. §), 1868: 40., 1889: 6.; Erdély uniójára 1848: pozsonyi 7., kolozsvári 1. t.-cikk és az 1868: 43. t -cikkeket; a Horvát-szlavon viszonyra az államhoz az 1868: 30. t.-cikk, valamint ez intézkedik Fiuméra is; Ausztriával való kiegyezés 1867: 12. t.-c.; trónörökösödés és feltételei 1687: 2., 3., 1723: 1., 2 t.-cikkek; a koronázás határidejére 1791: 3., trónlemondásra 1867: 3. t.-cikk; a személyszabadságra az aranybulla és 1848: 3., vallásszabadságra 1608; k. e. 1., 1647: 5., 1791: 26., 27., 1848: 20. t: cikkek; sajtó- és tanszabadságra az 1848: 18., 19., 1868: 38., 1872: 19.; nemzetiségi egyenjoguságról 1868: 44. t.-cikkeket.
l. Iskolai alapvagyon.
l. Jogi tanfolyam.
vm. idomnak rend szerint legalsó vonala, melyen az egész idom nyugszik. Általában az idomnak bármilyen vonala szerepelhet mint A., pl. a háromszögnél. A perspektivában a képsík és az alapsík metszésvonalát nevezik A.-nak. L. még Háromszögelés.
(de Nagykemlék), ősrégi horvát nemes család, melynek eredeti neve Hlapcić volt, az ilyen nevü falu után, mely Bihács környékén a mai északi Boszniában feküdt. Miután a törökök elfeglalták Bihácsot, a család kivándorolt a szávántúli Horvátországba. Alapi János (Johannes Kyss Horváth de Halapsich) Frigyes és Miksa császárok híve és tanácsosa volt és mint ilyen aláirta azt az állami szerződést, mely 1491 nov. 7-én a császárok és Ulászló magyar király között köttetett. Fia A. Boldizsár Nagy-Kemlék (Kalnik) várát kapta Kőrösmegyében, 1510-ben Jajca várának parancsnoka volt és 1515-1519. horvát al-bán. Ennek fia II. János nagy hős volt, aki haláláig (1567) a határőrvidéken a törökök ellen harcolt. Mint horvát al-bán 1557-ben Szt.-Ilonánál (Rakovac mellett) megverte a török hadsereget, melyet Ferhád boszniai pasa vezérelt. Feleségétől Zrinyi Margittól, a szigeti hős nővérétől, két fia született: Gáspár, a későbbi horvát bán és Miklós, és két leánya: Borbála, később Erdődy Péter bán felesége, és Margit, Orehóczy Ferenc felesége. A család fénye Alapy Gáspár volt. A kardot forgatni nagybátyjánál Zrinyi Miklósnál tanulta, akinél hadnagykodott. 1556 junius 17. Siklósnál Szolimán tábora egyik szárnyát Tirbalai Mohammed szándzsák osztályát megtámadta és megverte. Ő volt oka, hogy a török Sziget romlására esküdött. Aug. 6-án Zrinyi Miklós halála esetére utódjának és Sziget parancsnokának nevezte ki. Szigetvár ostrománál életben maradt; termete kicsiny és idomtalan lévén, a törökök nem ismerték fel s igy sikerült magát a rabságból kiváltani. A horvát parasztlázadások alkalmából ő volt 1572. a horvát karok és rendek hadseregének vezére s elfogta a «paraszt-királyt» Gubec Mátyást. Ugyanez évben Kanizsa vára kapitánya lett. Ez időben elfordult tőle a szerencse, mert 1573-ban szigeti Ali bég Kanizsán egy véletlen éji megrohanással rajta ütött, 1000 foglyot, 748 lovat, két ágyút zsákmányul ejtett. 1574-ben Drasković Györggyel együtt bánná lett, mely méltóságot 1577-ig viselte. Meghalt 1584 május 29. A család Horvátországban a XVII. század első felében kihalt. Egy ága elszakadt Magyarországba. Ebből eredt Alapy János, aki 1775-ben dulcignói cimz. püspök volt. A családnak Horvátországban több birtoka volt: Nagy -Kemlék Vukovina és több kisebb.
aranyfényü jegeces kénón, álaranyozásra használtatik papiron aranynyomásra stb.
(eszt.). (Színes képmelléklettel.) Az isteni tiszteletből a művészetbe, valamint a közéletbe átszármazott viselet, mely az arcnak v. titokzatos elfödésére, v. pedig annak idegen szin alatt való bemutatására szolgál. A görög hagyományból ismeretes, hogy bizonyos ünnepeken, főleg Dionysiusén, az ájtatosak az életadó boristen viseletében, venyigével, repkénnyel diszítve, szarvakkal a vörös krétával befestett arc felett, baklábakkal, állatbőrbe burkolva jelentek meg. Ebben az értelemben az Á. v. jelmez ájtatosságból eredő utánzása volt az isteni jelenségnek. Amennyiben az ily Á.-ok és jelmezek az emberi alakot v. fenségesebbé v. ijesztőbbé teszik, annyiban érthető a mai etnologia az a tapasztalata is, hogy némely vad v. félvad népnél még ma is található a szörnyen eltorzított Á. használata a rossz szellemek elütésére. Felemlíthetjük azt a véleményt is hogy az egyiptomi isteneknek állatarcai is csak, Á.-ot jelentettek, mely mögé a láthatlan erő bujt és mely rettentőleg hatott a népre. Igy tehát a népet is úgy fogták fel hajdanában, mint a vadállatot melyet szintén különféle Á.-ok alatt szoktak a vadászok megközelíteni és megfélemliteni. Az A. ily félelmetes jelentősége csakhamar eloszlott a víg szellemü hellén népnél és egész más jellemüvé válik az első szinpadon, mely a görögöknek épp oly zseniális találmányuk volt egészben, mint az Á., a maszk (prosopeion) különvéve.
[ÁBRA] Jellem-maszkok.
A hellén és utóbb a római színészek soha máskép, mint Á.-ban föl nem léptek. Finom izlésök nemsokárá az állatiast teljesen levetkőztette és az Á.-ot jellemmaszkká változtatta át.
[ÁBRA] Jellem-maszkok.
A szinpadi A., többnyire vászonból készítve és kifestve, tipikus emberi vonásokat mutatott, a szem és száj helyét lyukacskák jelezték, később az egész fejre húzva nagybőségü, tornyos hajzatot is viselt.
[ÁBRA] Jellem-maszkok.
Az Á. szája néha tölcsérformában szélesedett kifelé, hogy igy a hangot hatalmasabb hangzásuvá tegyék a fedetlen és nagytérfogatu szinházakban. (A maszk latin neve: persona is onnan van, hogy a hang át-cseng: personat.) A hellén szinpadi A.-nak több faja volt, milyenek: tragikus, mely komolyabb, fenségesebb vonásokat mutatott, komikus, a vidámabb, mindennapiasabb, szatirikus, torz-és rémképhez közeledő orchesztrikus, tánc v. kar-maszk mely nyugodtabb, szabályosabb. Idővel a szinpadi Á.-ok mindinkább jellemzetesebbek lettek egyes szenvedélyek és néposztályok kifejezésére, és így megelőzőjét képezték a modern szinpadi maszknak, mely a mesterséges, az álarcot teljesen eldobta és az eleven arccal, főleg pedig a rendszeresített arcjátékkal nemcsak pótolni tudta a régi maszkokat, de sőt az indulatok árnyalatait és átmeneteit meglepő hűséggel tudta visszatükröztetni.
Álarcok
[ÁBRA] Olasz színpadi álarcok
[ÁBRA] Farsangi álarcok
Átvitt értelemben «maszk» alatt a drámai költészet és színművészet is érthető, «a két maszk» a tragédiát és komédiát jelenti. Szorosabb értelemben a mai kor a szinpadi Á. v. maszk alatt nem álarcot, hanem a szinész valódi arcát és külsejét érti, mely teljesen át van idomítva egy bizonyos karakter visszatükröztetésére. Az ily értelemben vett Á.-hoz (mely nem álarc) tartozik a frizura (paróka vagy jellemzetes hajviselet), az arc sajátszerü vonásainak festés által való kiemelése (ráncok, szem aláfestése és nagyítása) szakál-, bajuszviselet, nyak és válltartás stb. karakterhű idomítása. Kor és karakterhű jelmezek is ide vágnak. Az ily értelemben vett szinpadi Á. v. maszk teljesen ujkori vivmány, mert még a mult században Apollót akár huszárkatonásan, Vénuszt pedig krinolinba öltöztették, Julius Caesar pedig, ha kellett, spanyol gálában járt. A mai szinigazgatásban nélkülözhetetlen kellék lett tehát a jelmeztan (l. o.). Az ókori szinpadi Á.-k, maszkok csakis az olasz népszinműben (commedia dell' arte) jutottak át némileg az ujkorba is. Az olasz népszinházakban bizonyos állandó figurák; maszkok léptek fel A.-ban, melyek az olasz nép és tartományi élet tipusainak feleltek meg. Ilyen figurák, maszkok, voltak: Arlechino, furcsa inas Bergamóból, Beltrome, együgyü milanói, Brighella, kerítő Ferrárából, Coviello és Giangurgolo, kalábriai kamaszok, Gelsomino, édeskés római uracs, Pantalone, velencei kalmár, Pulicinella, apuliai bohóc, Spaviento, nápolyi vasgyuró, Dr. Balanzoni, latin mondásokat köpködő doktor, Smeralda (Pierrot v. Arlechino neje) stb. (L. szines mellékletünket.) Minden ily figurának megállapított jelmeze és A.-ja volt és ilyen maszkok legalább négyesével léptek fel egy vigjátékban, melynek többi személye köznapi ruhában, Á. nélkül jelent meg. Más értelemben veendők az Á. játékok (franciául és angolul: masques), melyek főleg az angol udvarnál ünnepélyes alkalommal, nagy pompával, tánccal és karénekkel többnyire mitologikus tárgyakat ábrázoltak és később az operába fejlődtek át.
A kultusz egy részét régente a halottak tisztelete képezte, és igy a régi sirokban majdnem mindenütt a halotti maszkot,. arcfedőket. találnak aranyból, ezüstből, rézböl, fából, festett agyagból stb. Némelyek e halotti maszk szokását arra vezetik vissza, hogy ezáltal a lelket a tulvilági démonoktól akarták megóvni, de természetesebbnek látszik az a magyarázat, mely szerint a halotti maszk az arcvonások megőrzésére (ugymint a mikénei aranymaszkok alatt csakugyan az arcot még fentartva találták), v. pedig az emlékezet épentartására szolgált. Határozottan e célból voltak készítve a viaszfestésü arcképek, melyeket nem régen a kétezer éves sirokban a múmiák feje tájékán találtak. Az Á. nemcsak ijesztés, művészi utánzás és megemlékezés, de párhuzamosan mindig a mulattatás céljaira is használtatott, az álruhával (domino stb.) együtt. Az Á. a népünnepek egy kiegészítő kellékét képezte régóta, mert mint az arcnak elfödője a játszó titokzatosságnak, a szellemes incselkedésnek tág teret nyitott. Az antik kor e gyönyörü tréfáskodásai átmentek a keresztény világba is. Az ó-római szaturnáliáknak megfelel a mi farsangunk álarcos báljaival és álarcos meneteivel, mely utóbbiak nevezetesen a déli és katolikus városokban szokásosak. Színes mellékletünk többi közt egy jelenetet ábrázol, melyben e Jánusfővel járó, az az elül is, hátul is álarcozott férfit két nő kezökben tollseprővel üldöz. A bécsi «g'snasz» bálok, a pompát kigunyoló jelmezeikkel, is ide tartoznak.
[ÁBRA] Halotti maszk.
A régi magyar magánjogban A. (larva), a magánjogi bántalmaknak (délicta privata) egy esete. Alarcos (szinlett személy) az, ki másnak személyét. nevét és cimét csalárdul felveszi, különösen, hogy ez által annak örökségét v. családi jogosítványait bitorolja. Álarcosok a gyermekek is, kik a szülőik által kezdett álarcosságot tudva folytatják. Büntetése régente örökös szolgaság volt. Ma az Á. büntetendő, és pedig a körülmények szerint különbözőkép büntetendő cselekményeknek tényálladékát állapítaná meg. Alkalmas jelesül az u. n. intellektuális okirathamisítás (btkv. 400. §) megállapítására.
[ÁBRA] Halotti maszk.
Á. a rendészetben: Minthogy álarcosok a közrendet és közbiztonságot gyakran megzavarták; a jogállam az álarc viselését és az álarcos menetet előleges bejelentéstől teszi függővé. Aki álarcos menetet engedély nélkül v. az engedély megszegésével rendez, illetőleg tart, az 1879. évi XL. t.-c. 76. §-a alapján 100 frtig terjedhető pénzbüntétéssel büntetendő.
Á. a méhészetben, l. Méhészálarc.
1. Don Pedro Antonio de, spanyol költő, író és politikus, szül. Guadix-ban 1833-ban, meghalt 1891 julius 19-én. Eleintén teologiát tanult, azonban már akkor titokban szerkesztett egy «Eco del Occidente» (Nyugati visszhang) címü folyóiratot. Majd a teologiát végleg abba hagyva, Granadába ment, hol nevezett folyóiratot a «Colonia Granádina», egy ujonnan alakult andaluziai irodalmi társaság központjává tette. 1854-ben ugyanott a «La Redenciva» címü forradalmi irányu uj lapot indította meg. Végre Madridban telepedett le, hol demokrata ujság szerkesztését vállalta el és amellett más hírlapokba szinte számtalan novellát, elbeszélést és költeményt írt, melyek majdnem hihetetlen sikert arattak. 1859-ben mint önkéntes részt vett a marokkói spanyol hadjáratban s azt «diario»-jában le is írta. Visszatérve, szülővárosa a cortesbe választotta s mint képviselő mindvégig a szabadelvü iránynak volt hathatós támasza, bár nem tartozott a republikánus párthoz hazájában, sőt 1868-ban az alkotmányos monarchia helyreállítása érdekében működött, a miért őt XII. Alfonz király kinevezte államtanácsossá. A. novellái, melyek közül sokat e címek alatt: «El amigo de la muerte» (a halál barátja), «Casas que fuerva» (elmult dolgok) stb. összegyüjtve is kiadott, a mai spanyol társadalomnak épp oly igaz, mint élénk képét nyújtják. E novellák némelyikében, mint az «E1 escandalo»-ban («A botrány»), felülmulhatatlan humor kiséri az író művészi előadását. Költeményei «Poesias serias y humoristicas» cím alatt jelentek meg. Egyetlenegy drámai kisérletével azonban: «El hijo prodigo» (A tékozló fiú) kudarcot vallott s nem is írt több szindarabot. Összes műveiből 1874-ben Madridban szemelvények is («Obras escogidas») jelentek meg. Köztük több más nyelvre is lefordíttatott; németre Lemser Lilli-től (Stuttgart 1878).
2. A. y Mendoza, Juán Ruiz de, spanyol drámairó, szál. Mexikóban 1580-ban, megh. Madridban 1639 aug. 4. Spanyolországba költözvén, Szevillában kir. ügyész lett. 1611-től kezdve Madridban élt s 1626-ban az Uj-Spanyolország ügyeivel foglalkozó kir. tanácsnak. Minthogy A. legjobb darabjait csakhamar másoknak tulajdonították, az irodalomtörténészek az ő nevét sokáig nem is emlitették. «Comedias» cim alatt két kötetben 20 darabot adott ki (Madrid, 1628 és Barcel. 1634). Nevezetesebb darabjai: «El tejedor de Segovia» és «Ganar amigos» vagy «La que mucho vale mucho cuesta», hősi drámák. Mestere volt a jellem-vígjátéknak (comedia de costumbres), amelynek megalapítojául őt tartják. E nembe tartoznak: a Corneille által «Menteur» cini alatt utánzott «Lé verdad sospechosa», «Les paredes oyen» (mely ma is műsoron van), «Don Domingo de Don Bias», stb. V. ö. Fernandez-Guerra y Orbe: Don J. R. de A. y M. Madr. 1871; és Mohnier: Notice sur le poéta espagnol A. Toulouse 1872.
