de Gandino, XV. századbeli olasz hírneves büntető jogász, híres munkája «Tractatus de maleficiis» Velencében 1490-ben jelent meg s Németországban sokáig kiváló tekintélyben állott.
Magnus (Nagy Albert vagy Albertus Teutonicus Német Albert vagy Albertus Grotus, Albert de Grote v. Albert der Grosse). Nemcsak a domonkosok rendjének, aquinói szt. Tamással együtt, legkiválóbb tagja, hanem egyike a középkori skolasztikai bölcselet legjelesebb férfiainak is. Szül. Lauingenben, Svábországban (jelenleg Bajorország) 1193 körül a Bolstattiak előkelő családjából. Gondos nevelés között elérvén ifjukorát, a paduai egyetemre ment, hol akkor a szabad művészetek igen virágzottak. Ugyanott megismerkedvén a domonkosiak szerzetével, 1228-ban nagybátyja ellenzése dacára közéjük lépett. Teologiai tanulmányait Bolognában végezte oly sikerrel, hogy legott lektorrá lett, s előljárói Kölnbe küldték tanítónak. Kölnből Strassburgba, majd Regensburgba került, s onnét ujra Kölnbe, hol ekkor lett tanítványa aquinói szt. Tamás. 1245-ben Albert Párisba ment, 1248-ban pedig harmadszor is Kölnbe. 1254-ben a rendtartomány főnökévé választatván, mintaképe lett rendtársainak a szerzetesi fogadalmak szigoru megtartásában és a szentségre való törekvésben. Előrehaladott kora dacára fáradhatatlanul látogatta rendjének házait és pedig gyalog, bottal kezében, pénzt sem vivén magával, hanem ajtóról-ajtóra kéregetve a szükséges élelmet. Hogy mily tekintélynek örvendett, kitünik abból, hogy több ízben a Köln és Würzburg városainak főpapjai és polgárai közt kitört viszályokban békebirónak kérték fel. 1260-ban IV. Sándor pápa Regensburg püspökévé tette. Mint püspök is igen egyszerüen élt. Egyházmegyei látogatásait többnyire gyalog tevé meg. Jövedelméből csak annyit tartott meg, amennyi a legegyszerübb háztartásra okvetetlenül szükséges volt; a többit mind az egyház céljaira és a szegényekre költötte. Albert a szerzetesi élet magányát eléje tevén a fényes püspöki méltóságnak, két év mulva lemondott a püspökségről, visszatért rendjébe és ismét tanított Kölnben; majd nemsokára, 70 éves kora dacára, ifju hévvel működött Német és Csehországban, mint a keresztes háboru hirdetője. Mélyen megrendítette tanítványának, aquinói szt. Tamásnak 1274-ben bekövetkezett halála. Midőn szt. Tamás munkái felett kevéssel halála után vita támadt, Albert elment oda, hogy védelmezze. Párisból ujra Kölnbe ment, hol ismét tanított, mig a 80 évet jóval meghaladván, emlékező tehetségét elvesztette. Ezt ő halála előhirnökének vevén, egészen visszavonult és szakadatlan imádság közt készült a halálra, mely 1280-ban, életének 87.-ik évében bekövetkezett. Tudományáért még életében megtisztelték a «nagy» jelzővel, szent életéért pedig XV. Gergely őt 1622-ben a boldogok sorába iktatta. Tudományossága kiterjedt a hittudományra, a bölcseletre és a természettudományokra.
Ő volt az az első skolasztikus, aki Aristotelest az arab magyarázók felhasználásával teljesen áttanulmányozta, rendszeresen előadta s a keresztény dogmák értelmében átalakította úgy hogy leginkább ő állapította meg azt a tekintélyt, melyben Aristoteles a skolasztikusoknál s meg sokkal később is, számos egyetemen a XVIII. század kezdetéig, állott. Mig ő előtte a platonizmus uralkodott a skolasztikusoknál, ő Aristotelest teszi az uralkodó filozofussá. Nevezetes, hogy valószinüleg se görögül, se arabul nem tudott hanem latin fordításokat használt. Eredetisége távolról sem mérkőzhetik tudásával. Nem uralkodik mindig azon az óriási anyagon, melyet összehordott. Azonban természettudományi ismeretei, korát tekintve, valóban bámulatra méltók. Aristoteles felfogásában leginkább Avicennához ragaszkodik, de Maimonidest is fölhasználja, ki már ő előtte Aristotelest a zsidó hittan szolgálatába szegődtette s kinek Moreh Nebuchimjából egész fejezeteket vesz át. A teologia felsőségét elismerve, mégis azt vitatja, hogy az ész magától is fölemelkedhetik az igazsághoz. Hitbeli dolgokban úgymond többet kell hinni szt. Ágostonnak, mint Aristotelesnek. a természettudományokban többet Aristotelesnek, orvosi dolgokban Galennek v. Hippokratesnek. Filozofiai kérdéseket filozofiailag kell tárgyalni, aristotelesi elvek szerint, melyek lényegükben megegyeznek az egyházi elvekkel. A nominalizmus és realizmus harcában az utóbbi mellé állt; a lélektanban a lelket külön önálló állománynak tekinti. A.-nak számos tanítványa volt, Albertisták, ezek közt aquinói szt. Tamás. Munkáit, de nem valamennyit, 1651-ben a domonkosrendi Jammy adta ki 21 kötetben, melyekben kommentárok Aristoteles műveihez, fizikai, alkémiai, természettudományi értekezések, teologiai művek találhatók.
legelőször Albert főherceg, Németalföld helytartója veretett 1598-ban, az 1559. évi német birodalmi pénzláb szerint. Idővel Német és Oroszországban s a Levantén is forgalomba jöttek.
Erazmus, német költő és humanista szül. Sprendlingenben 1500 körül, megh. 1553 máj 5. mint ujbrandenburgi szuperintendens. Wittenbergában, hol 1520 óta tanult, lett Luthernek kedveltje és a hitujítás lelkes híve, melyet versben és prózában erélyesen védett. Verses főműve «Das Buch von der Tugend und Weisheit» (1550), mely a kor vitáira alkalmazott 49 állatmesét tartalmaz; prózai főműve: «Der Barfüssermönche Eulenspiegel und Alkoran» (1542, előszóval Luthertől), melyben Szt. Ferencet gunyosan összehasonlítja Krisztussal.
székvárosa a francia Tarn départementnak; a Tarn folyó mellett magaslaton épült; vasúti állomás; van gótizlésű egyhajós székesegyháza (épült 1282-1512), régi várszerű érseki palotája, szinháza, liceuma, muzeuma és (1886) 17,377 lakosa. Vannak vászon- és pamutszövő-, és kalapgyárai. A. székhelye a préfetnek és 1678 óta egy érseknek. 1843-ban bronzszobrot állítottak a város közelében, a Guoban született hires tengerésznek, Lapérousenak. A. régi nevén Albiga, az Albigeois grófságnak fővárosa volt a középkorban; az volt az albigenses (l. o.) felekezet hazája, amely felekezet neve a város nevéből származik. A várostól nincs messzire északkeletre a Saut-du-Sabot vagy Sautdu-Tarn, a mészkősziklákba vájt Tarn folyónak vízesése.
(ejtsd: albicsini) Cesare gróf, olasz jogtudós és politikus, szül. Forli-ban 1825-ben, megh. 1891 jul. végén. Azeglio alatt hivatalt vállalt a közoktatási miniszteriumban, 1861-ben tanár lett a bolognai egyetemen. Főbb művei: «I principii della societá moderna»; «La nazionalitä» (1871); «Francesco Guicciardini» (1870); «L'arte nuova in Italia »(1873); «I nuovi studii intorno a N. Macchiavelli» (Archivio Storico).
(helyesebben: Albigaiak) elnevezés gyüjtőnévül szolgált több egymáshoz hasonló, de különböző országokban más-más neveket viselt középkori, messze elterjedt eretnek felekezeteknek; így Felső-Olaszországban, Déli-Magyarországban és Boszniában: Patarinok-v. Patarénusok-nak, Dél-Franciaországban Turlipinok-, Publíkánok- és Bolgároknak hivattak legközönségesebb nevűk azonban (különösen a XIII század óta) albigensek volt, a déli-franciaországi Albi-tartománytól (Languedocban) és amint ők magok hítták magukat: katarok (e görög szótól cadaroi = tiszták; honnan a német Ketzer). Már «bolgár» elnevezésök magában véve is sejteti, hogy az akkor Bolgárországban elterjedt és máskép Paulieianok vagy Publikánoknak is nevezett Bogomilok (Bog milujy, könyörülj istenem-szavaktól; mások szerint egy Bogomil nevü paptól) eretnekségével rokonságban és összefüggésben voltak, amit az a körülmény tesz kétségtelenné, hogy miként a Bogomiloké, úgy az ő elméleti tanításuk is teljesen megegyezett a régi manichaeusok dualisztikus (kételvüségi) alapon álló tanításával. Ugyanis mint a gnosztiko-manichaeusok, úgy az A. is két ős lényt, istent vettek fel, jót és rosszat a szellemvilágot a jó, az anyagot pedig a rossz isten teremtette. A rossz isten az ó-testamentombeli Jehova csellel arra csábította a lelkeket, hogy az égből a földre leszállván testeket vegyenek fel, és ekként hatalmába kerültek. Sok évezred után azonban a jó isten megkönyörülvén a testi rabságban-sinylő lelkeken, teremtményei legfőbbikét, Krisztust küldötte a földre, hogy a lelkeket megszabadítsa. Szerintök Krisztus nem birt anyagi testtel; halála csak látszólagos volt. Az általa véghez vitt megváltás csak ama tanítás követesében áll, amely szerint az embernek arra kell törekednie, hogy önmegtagadás által a testtől megszabaduljon. Tökéletesekül tekintették azért azokat, akik az anyaggal való minden érintkezést, minden földi birtokot, minden testi táplálkozást szorgosan kerültek. E tökéletesek kézföltevés által elnyerték a lelki keresztséget, az úgynevezett consolamentum-ot (megvigasztaltatást), mely holtuk után lelkeiket az égbe vezérli el. Kevésbbé tökéletesek azok a hívek, akik még földi vagyonnal birnak, házas életet folytatnak és akik csakis haláluk alkalmával nyerik el a consolamentum-ot. Akik e consolamentum nélkül halnak meg, azoknak lelkei emberi és állati testekben vándorolnak. A tökéletesség és szentség legfőbb jele az öngyilkosság; amiért is, hogy boldog kimulást szerezzenek nekik, a szülők gyermekeiket és viszont ezek szülőiket öldösték. A III. laterani zsinat (1179) kiközösítvén az A.-t, ellenök, mint az állam és társadalom biztonságára veszélyes eretnekség ellen, a világi hatalmakat szólította fel. Pápai követek és hitszónokok ezek közt különösen kitünt szent Domonkos, ki az eretnekség megszüntetésére a szent olvasót ajánlotta lelkes beszédeiben működtek az albigaiak megtérítésén Olasz és Franciaországban; de az A. hite azért folyton tartotta magát, annál is inkább, mert egyes világi főurak (így Rajmond, toulous-i és Roger, beziers-i grófok) pártfogolták követőit; miért is III. Ince pápa, miután követeit az A. meggyilkolták, Fülöp Ágost francia királyt arra birta, hogy az A. megfékezésére keresztes háborút vezessen. Simon, montfort-i gróf lett a keresztes hadjárat vezére, aki kezdetben szerencsével harcolt és több várost elfoglalt tőlük; később azonban politikai és személyes érdekekre akarván azt kizsákmányolni, majdnem 20 évig tartott hadjárat s az 1229.-i évben megkötött párisibéke által ért véget. Az albigai eretnekség végleges megszüntetésére hozták be ezután az inquiziciót (hitnyomozást).
(ejtsd: albinyak) Ferenc Móric, castelnaui gróf, született 1775 jul. 7., a francia hadseregben szolgált, 1792-ben kivándorolt, Condé és később az osztrákok alatt saját hazája ellen küzdött. A konzulátus alatt visszatért Franciaországba. 1807-ben Jeromos, a vesztfáliai király szárnysegéde lett, később pedig ennek hadügyminisztere. Schill önkéntes csapatát, mely Németország felszabadítását megkisértette, legyőzte; a braunschweigi herceg ellenben megmenekült: előle. Később visszatért Franciaországba s résztvett az 1812. évi orosz hadjáratban. Az angoulémei herceg, kinek kegyét erélyes, s bátor föllépése által megszerezte, szárny segéd gyanánt maga mellé vette. XVIII. Lajost nagy odaadással szolgálta, amiért a Bonapartisták szemrehányásokkal illették. Napoleon visszatértekor Genfbe távozott. Saint-Cyr alatt a hadügyminiszterium államtitkára volt, később a saint-cyri katonaiskola igazgatója és marsall lett. Meghalt hirtelen 1824 jan. 31.
(ásv.), l. Apofillit.
l. Albanagium.