(Flaccus Albinns A.), Yorkshireben született 735 táján s a york-i iskolában nevelkedett. Rómába utaztában Nagy Károllyal találkozott Parmában s ennek meghivására Franciaországba ment. Nagy Károly föl akarta országában a szellemi műveltséget éleszteni s A.-ban kitünő férfiut talált e célra. A. ültette át az ókori műveltséget Nagy Károly birodalmába. Összegyüjtötték a régi latin kéziratokat, helyreállítottak régi iskolákat, újakat alapítottak a tours-i, fuldai stb. kolostorok mellett, A. maga vezette az udvari iskolát, melyben az udvar emberei az uralkodó családjának tagjaival találkoztak. 801. visszavonult Toursba a st.-martini apátságba, ahol 804-ben meghalt. A.-nak nincsen tudományos jelentősége, inkább művelődéstörténeti. Számos teologiai művet irt, de filozofiai tankönyveket is, többnyire Bodthius s Isidorus Hispanensis nyomán. Tanítványai közé tartozik a híres Hrabanus Maurus. L. Monnier: Alcuin et Charlemagne (Paris 1864), Werner: A. und sein Jahrhundert (Bécs 1881).
(állat), a korallok állatosztályának egyik rendje, a szájnyilás körül 8 tapogatókarral, majdnem mindig telepeket alkot és polipariuma húsos, különböző formáju mésztestecskékkel; tengelyváza szarunemü v. meszes. E rendbe a következő családok tartoznak: 1. Alcyonidce tengelyváz nélkül; 2. Tubiporidoe orgonasíp formán egymás mellett álló piros mészcsővázakkal;3. Gorgonidce szarunemü v. meszes tengelyvázzal és meszes kéregréteggel; 4. Pennatulidce a tenger homokjában szabadon ülő telepekkel, szaru v. meszes tengelyvázzal. Valamennyi idetartozó állat kizárólag tengerekben él.
l. Halkyoné.
három apró, termékeny, sziget az Indiai-óceánban, a Komoro-szigetektől E-ra. 143 km2 a területe; néhány száz fekete lakosa van; 1881-ben 47 norvégial kivándorló telepedett ott le.
jobboldali mellékfolyója a Lenának, keleti Szibiriában. A Jablonoj-hegységben ered és Jakuckon alul szakad a Lénába. A folyó két oldalán terméketlen vidék terül el és a helységek több napi járásnyira vannak egymástól. Legnagyobb mellékfolyói balról az Amga, jobbról az Ucsar és Maja. Róla nevezik a bal partján huzódó A. hegységet, melynek csucsairól nyáron eltünik a hó, oldalait pedig 1100 méterig fenyvesek borítják
az áldomás és áldozat szavakkal (l. o.) együtt áld igéből származik, mely a régibb nyelvben «benedicere, laudare, segnen, preisen» mellett «sacrificare, immolare, opfern» értelemmel is birt, holott az ujabb nyelvhasználat az utóbbiakra majdnem kizárólag az áldoz gyakorító származékigét foglalta le. Az áld ige, mely Budenz (Magyar-ugor összehasonl. szótár 731. l.) szerint az átok (átko) szóval közös gyökből ered, ugyane tudós fejtegetései és egybevetései alapján eredetileg csak «hangos, hatásos, nyomatékos mondás»-t jelentett, melyből a «sacrificare, immoiare, offerre» jelentés az nimmolatio, sacrificium, oblatio»-val járó «fölajánló imádság» révén fejlődött, míg a ma majdnem kizárólag «benedictio» értelmü áldás «az istenség kegyelmét biztosító v. lekérő imádság» jelentésével ez alapfogalomhoz még mindig elég közel áll. Az Á.-nak mint imádságnak vagyis kegyelemkérésnek foganatába vetett hit azon a feltevésen alapul, hogy a vallásos meggyőződés és ihlet hevével kimondott szónak, különösen a jámbor szokás és hagyomány szentesítette szavaknak csodatévő, tehát az istenség akaratát még a természet rendjének megváltoztatására is rábiró hatalmuk van. E feltevésnek, amelyben az átok (l. o.) foganatába vetett hit is gyökeredzik, legkezdetlegesebb alakjától legmagasb fejlődési fokáig megfigyelt összes módosulásai a belőlük fokonkint levont különböző következtetésekkel együtt, lényeges alkotó elemei az összes vallásrendszereknek, amelyek mindenikében mindenkor nagy szerepe volt és van az A. csodatévő erejében való feltétlen bizalomnak. Hogy az Á., épp ugy, mint az átok és minden imádság egyáltalában, mindig csodát (l. o.) kér az istenségtől, az a természet törvényszerü rendjébe emberi, még pedig egyéni óhajtásra történő isteni beavatkozásnak általán véve csodaszerü, vagyis metafizikai voltából következik. E csoda lehetőségének elhivése pedig azon az ember képére alkotott (antropomorf) istenfogalmon épül fel, amelyben a feltétlen, vagy az emberénél mindenesetre kevésbbé korlátozott hatalom képzete igen jól megfér a gyönge ember akaratára és kivánságára való hajlás és ingadozás képzetével, s amelyből az áldozat (l. o.) foganatáról, tehát az istenség kegyének ajándékokkal való megnyerése lehetőségéről táplált meggyőződés is származik. Az Á. formái ugy az Á. foganatos kimondására képesített egyének, mint az áldó szavak s az ezeket kisérő szertartások, a betelésüknek különösen kedvező időpontok és szakok stb. tekintetéből igen dús változatosságot mutatnak, az alapjukat képező feltevés közössége mellett.
Kötött szó- és szertartásbeli formái természetesen főleg már a kezdetlegesnél magasabb fejlődési fokon álló és többfele istenszolgálati ágra tagolt papi szervezettel biró vallásrendszerekben mutatnak dúsabb változatosságot; habár a samánizmus (l. o.) alsóbb fokán megállapodott vallások is elég táplálékot nyujtanak esetenkint e formák nagy jelentöségre és számra gyarapodásának, az e vallásformában oly nagy szerepü varázslás (l. o.) címén, amely szintén nem egyéb szertartásos cselekedetekkel kapcsolatos áldásv. átkozásnál. Igy az Á. egyfelől az imádság (l. o.), másfelől a legtöbb cselekvő természetü babonában jelentékeny részü bűvölés, bájolás, ráolvasás, igézés (l. o.) ősvallási alapfogalmaival érintkezik, amennyiben az ember részéről az isten akaratának megindítására irányul; annyiban pedig, amennyiben ez akaratnak az emberre üdvös és kivánatos nyilvánulását, az isteni kegyelem kiáradását jelenti, az előbbi értelemmel jelzett cselekedetnek az istenségnél elért célja jut benne kifejezésre. Ily értelemben p. a magyarban «az isten áldása» a. m. «adománya, ajándéka» általában, különösen pedig az ótestamentomi felfogáshoz illeszkedve: «a házas életnek gyermekekben való termékenysége». Tekintetbe veendők még az Á. formáin, az áldás-moradatokon és ezeket kisérő szertartásokon kivül: az Á. által megszentelt, vagyis egyrészt bizonyos (akár természetüknél, akár gonoszakaratu felsőbb lények rájuk gyakorolt hatásánál fogva) bennük rejlő ártalmasságtól megtisztított, másrészt éppen az Á. következtében az ember, v. az emberi társadalom élvezetéből és használatából kivont és kizárólag az istenségnek szánt, tehát feláldozott tárgyak. Ezek első kategóriájába tartozhatik mindaz, amit az ember élete fentartására csak annyiban vél fordíthatónak, amennyiben előbb netán benne rejlő ártalmasságától megtisztította, mintegy kiüzte az ördögöt tehát a gonoszakaratu felsőbb lényt belőle az Á. szavaival, melyek a rossz lélekre átokként hatnak); továbbá mindaz, amitől az egyes v. a társadalom életében való boldogulását óhajtja és várja (p. házasság, pályaválasztás, méltóságba iktatás, utrakelés, háború, koronázás, szerződések, adás-vevés, az utóbbinál l. különösen az áldomás szót, amely szintén áldást és áldozást is jelöl együttal); végül az is, aminek vagy akinek javát, testi-lelki épségét, hosszú életét kivánja. A halál után való létről alkotott képzetek minősége szerint, kiterjed végül az Á. a siron túl is, a halott beszentelése, sirjának gondozása, üdvének biztosítása, emlékének kegyeletes őrzése stb. alakjában, amelyek a holtak tiszteletének (l. o.) változatos formái közé tartoznak.
Különbség van a magán és nyilvános jellegü A. közt. Az előbbi p. a szülők A.-a gyermekeik fölött. A nyilvános jellegü A. példáját látjuk a patriárkáknál, kik haláluk előtt gyermekeiket megáldották. Még inkább látható a mózesi törvényhozás után az ó-szövetségben, mikor a papok, némely esetekben kizárólagosan a főpap, áldják meg a népet; itt az A. mint a nyilvános istentisztelet része jelenik meg. Még inkább szembe ötlő a különbség a keresztenységben, hol a papoknak istentől megadott joguk bizonyos esetékben áldani s amikor ez Á. magának az egyháznak a nevében és erejével történik. Ez A. nyomai föltalálhatók a kereszténység ősi korában.
E nyilvános Á.-ra az egyházi szerkönyvekben rég idők óta megállapított formulák vannak; p. az ételek, gyümölcs s általában a termények, olaj, viz, egyházi edények, öltönyök, szerek, házak, kápolnák, templomok stb. fölött; későbbi eredetüek: a tej, méz, só, viasz, hamu (hamvazószerdán), pálma (virág-vasárnapon) husvéti bárány, tűz vetések, fegyverek, utasok hajók, zászlók stb. fölött az Á.-ok. Egyes kiválóbb alakok: 1. a pap Á.-a a szt. mise végén, a kegyelmek megerősítésére, melyekben a hivek a szt. áldozat bemutatásánál részesültek; 2. A. az oltári szentséggel különösen a nyilvános kitétel alkalmából. Az áldoztatás után adni szokott Á. az egyházi törvényekkel ellenkezik ugyan, de ahol rég idők óta kegyeletes szokásban van tűrhető; 3. a püspöki Á. az előbbiektől nagyobb ünnepiesség és háromszori keresztvetés által különbözik; 4. a pápai Á.-t vagy maga Krisztus helyettese adja v. néha megbízásából mások adják, egyes rendkívülibb alkalmakkor; 5. egy másik pápai Á. az, a melyet az egyes lelkipásztorok a haldoklónak adnak, s amely teljes bucsúval van összekötve. Erre külön pápai fölhatalmazásra van szükség; 6. az ujmisés pap is adhat kiválóbb kegyelemmel járó Á: t. Az Á. formája a legrégibb keresztény emlékeken a kéznek kinyujtása afölé, aki az Á.-ban részesül; az ujjak vagy mind vagy kettő vagy néha három kinyujtva, a többi behajtva. Rendesen keresztvetéssel párosul, annak jeléül, hogy a kereszten történt megváltás forrása mindannak a természetfölötti erőnek és kegyelemnek amelyben az Á. részesít.
(ejtsd: áldborrő), lásd: Aldeburgh.
Spanyolországban (Aldeia Portugállában és Braziliában) falut jelent.
«Tauri, elsőrangu csillag a bika csillagkép jobb szemében, mely vöröses sárga fényével a környező szórványos Hiadok csoportjában könnyen megismerhető. Ezen a csillagon, az Arktnruson és a Sziriuson fedezte fel Halley az állócsillagok sajátos mozgását. A. csak látszólagosan tartozik a Hiadok csoportjához, úgy önmozgásában, mint spektrumában különbözik tőle. Spektruma a II-a és III-a tipusok között való átmenetet jellemzi. L. Állócsillagok.
nagyközség Hevesm. egri j.-ban, (1891) 1416 magyar lakossal; vasuti állomással, postával. A monopólium behozatala előtt itt hires dohányt termesztettek.