eredetileg s még nyelvemlékeinkben is áldozást jelentétt, s igy értendő Anonymusnak ismeretes mondataiban is: «Occiso equo pinguissimo magnum aldamas fecerunt» = leölve a legkövérebb lovat, nagy áldomást csináltak stb. Azután áldozáskor való lakomát jelentett s végre általában lakomát, evést-ivást, különösen az adásvevéskor a megalkudott, felek áldomásivását. Másfelől még áldást is jelentett régebben. (L. Podhraczky József «Századok» 1868.
Imre, csaladi nevén Schmidt, iró, szül. Pesten 1838-ban, iskolái végeztével a papi pályát választotta s Egerben mint a cist. rend tagja tanárkodott; de onnan kilépvén, Pesten telepedett le, hogy az irodalomnak élhessen, s mint különféle hirlapok, naptárak, albumok és egyéb irodalmi vállalatok munkatársa és szerkesztője, főleg 1860-80. közt nagy tevékenységet fejtett ki. Cikkeket, tárcákat, életrajzokat, politikai hetiszemléket irt a lapokba s adott ki önállóan is; irt továbbá népszerüsítő történelmi műveket és fordított számos regényt és történelmi munkát; egyebek közt ő alapította a «Népzászlója» c. politikai hetilapot és az ily cimü naptárt, továbbá a Történelmi könyvtárt, melynek 38 füzetét maga is irta. Eredeti művei közt nevezetesebbek; Kossuth és Perczel c. röpirat 1868, Vázlatok a magyar emigráció életéből 1860, Kossuth Lajos mint a magyar nép vezére 1870; fordította A magyar hadjárat történetét, Széchenyi és korá-t (Falk M. után) s ifj. Dumasnak A Clémenceau-pör c. regényét, Hugó Viktortól pedig az 1793-at; több antologiát is szerkesztett. (A forradalom költészete, Arany furulya stb.); általában tere a népszerüsítés volt. 1879-ben a temesvári állami reáliskola tanára lett, 1887-ben a székelyudvarhelyi reáliskolához került tanárnak, honnan 1892-ben Besztercebányára helyezték át. Legutóbb feltünést keltett egy politikal természetü röpirata.
(Wallendorf, Aldorfu) kisközség Beszterce-Naszódm. jádi jár., (1891) 756 német lakossal.
(Cnicus benedictus L., növ.), l. Pápa fű.
(kém.) l. Acetoximek.
a. m. áldozó pap.
A katollkus egyházban A. az oltári szentség vétele és így Krisztussal való egyesülés (communio). Az Á. helye mindig a templom, vagy a szent hely volt, hol a szt. mise-áldozatot bemutatták. Rendkívüli szükségleték szerint üldözések, betegség távol eső pusztákban élő szerzetesek stb. áldozhattak a körülményeknek megfelelő helyen. A papok az oltárnál, a többi hívek a szentelyt elzáró ú. n. áldozó-rácsnál áldoznak. Az Á. ideje rendesen ugyanazonos a szt. mise-áldozat bemutatásának idejével; a szükség es a körülmények szerint azonkívül is áldozhatni. Az ősi szokás és az egyház óhaja szerint a híveknek mindannyiszor kellene áldozni, ahányszor a szt. misén jelen vannak. Ma az irányadó elvet egyrészt az szolgáltatja, hogy csak méltoan vagyis a halálos bűntől menten szabad, másrészt az egyházi törvény szerint minden hívőnek legalább egyszer évente, a husvéti időszakban kell áldoznia. Az A. módját illetőleg az első keresztények, = eltekintve kivételes esetektől p. a gyermekeknél, betegeknél stb. két szín alatt áldoztak, és az Ur testét kezökbe kapták. A mostani ismert szokás nyomai visszanyulnak a VI. századba. Az Á. hatásai egyházi felfogás szerint hasonlók a lelki életben ama hatásokhoz, melyeket a testnek nyujtanak a testi táplálékok.
áld igének áldoz gyakorító alakjától, a. m. «sacrificium, oblatio, Opfer». A tövéül szolgáló áld ige alapjelentéséről l. az áldás és áldomás szavakat. Az Á. az istenségnek oly célból felajánlott adomány, hogy az áldozó magának vele az ekként megengesztelt, vagy jóindulatra birt felsőbb lénykegyét segítségét megnyerje, vagy legalább haragját, büntetését bosszuállását magáról elhárítsa. Az Á. bemutatása, illetőleg felajánlása és az isteneknék áldozatokkal való tisztelése tehát azon a hiten alapszik, hogy az istenül tisztelt lény az emberhez hasonló természetü s mint ilyen ajándékokkal neki különösen kedvestárgyak felajánlásával és átengedésével jóindulatra hangolható, vagy ha valamivel megharagították volt, ujra kiengesztelhető. E hit pedig a vallásos érzületnek bármily kezdetleges nyilvánulása, mégis egyuttal legmagasb fejlődési fokán is egyik alapfeltevése amiért is az Á. sokfélekép változó alakban és a hozzá füződő felfogások fokozatos tisztulásával ugyan, de lényegében mégis mindig és mindenütt ott található az istentisztelet középpontjában, mint a felsőbb lénytől való függés érzetének s az ő akaratára való hatás lehetősége tudatának cselekvő kifejezése. Az Á. őskori legnyersebb formáitól felfelé haladva a legmagasb fejlődési fokon álló vallásrendszerekig; nem is igen mutat másban jelentékenyebb módosulást, mint az istenségnek felajánlott tárgyak két oldai felé viszonyított értékében, melynek időhaladtával és a fejlődő társadalmi élet körülményeivel párhuzamosan hullámzó magasságát első sorban a gazdasági viszonyok szabják meg, bármily különösnek tünjék is föl első tekintetre, hogy ily tisztán metafizikai természetü kérdésben az anyagi életkörülményeket illesse a döntés. Pedig kétségtelen, hogy az Á.-nak egyfelől az istenséghez, másfelől a felajánlóhoz viszonyított értéke a feláldozott tárgy megszerzésére fordított munka illetőleg szenvedés mennyiségétől függ, s megint csak relativ maximumát az ember életének önkéntes feláldozásában éri el. Innen az emberáldozat (l. o.) kivétel nélkül minden vallás régibb fejlődési fokán s még ma is teljes nyerseségében egyes vad népek vallásrendszereiben, egy vagy más alakban megmaradt nyomai pedig a műveltebb népek kultuszában, és helyettesítés örve alatt még a legtisztultabb vallási tanok keretében is; sőt épp itt, mint p. a buddhaizmus, vagy a kereszténység megváltási tanában, az istenné magasztosult embernek önkéntes feláldozása nem más, mint az ősrégi áldozat-maximumnak nemcsak az emberhez, hanem az istenséghez képest is a legmagasb értékre való fokozása.
Az Á. tárgyai és felajánlásának módjai
fentérintett kiindulási pontjából, az antropomorfisztikus (ember képére alkotott) istenképzetből következőleg mindig azok és olyanok, amelyek az illető nép műveltségi fokának és gazdasági fejlődésének legjobban megfelelnek. A primitiv gazdasági fokon veszteglő s isteneiket is a maguk durva ösztöneivel biróknak képzelő vad népek nagy részénél még ma is megfigyelhető ide vonatkozó jelenségek vallomása szerint, az őskor embereinek áldozatai teljes anyagi mivoltukban voltak az istenek szintén egészen anyagi természetü élvezetére, tehát tulajdonképen mintegy az istenektől leendő megemésztésre szánva. Utóbb az áldozati tárgynak már a lengébb anyaguvá finomult «isteni test», az u. n. «szellem» sűrüségével egyező, tehát égetés által a felszálló füstben elpárolgó részeit s ezért kivált legkönnyebben égő elemeit (p. zsir- és hájrétegek az állatáldozatnál) tekintették az isteneknek leginkább tetszőknek, amely felfogás természetesen csak a tűz használatával együtt honosodhatott meg és jelentékeny fejlődési fokot képvisel az Á. történetében csakúgy, mint ahogy általán véve az összes istentiszteleti formák s az ezekkel összefüggő többi társadalmi jelenségek (p. építkezés, papi, községi és államszervezet, stb.) idomulására is nagy hatással volt. A tűztől, mint az istenség követétől és képviselőjétől megemésztett Á., az isteneszme mindinkább haladó finomodásával karöltve mindegyre jobban közeledik a már csak jelképes Á. oly értelemben való felfogásához, aminőből az erre önként következő megvállás eszméjének kellett, kifejlődnie a legmagasb fokig emelkedett vallásrendszerek keretében. E fejlődés során azonban mindig és mindenütt számtalanszor ismétlődő visszaeséseket és a magasb fokkal ellentétes régibb képzetek vezérlő szerepénél sokkal tovább élő oly hagyományos szokásokat tapasztalunk, melyek már nem állanak az illető kor és hely uralkodó vallási felfogásának szinvonalán, hanem rég elmult idők más életkörülményeiben gyökereznek. A magyar ősvallás áldozatairól fenmaradt kevés adatot l. Magyar mitologia, továbbá Emberáldozat, Lóáldozat, Ököráldozat.
A régi hébereknél
az isteni tisztelet első sorban áldozatokból állott. Ez áldozatok helyére nézve eredetileg nagy szabadság uralkodott, csak Jósuá, Juda királya idejében centralizálták az A.-i kultuszt Jeruzsálemben. A Móz. III. könyvében foglalt papi törvényben ötféle A.-ot ismernek: égő (ólá), eledeli (minhá), hálaadó (selámim), bűnért (chattáth) és vétekért (ásám) való A.-t. Mindegyiknek még alfajai vannak. Látnivaló, hogy a héberek így az A.-ban a vallásos érzésnek különböző árnyalatait akarták kifejezésre juttatni. A próféták gyakran kikeltek az áldozati kultusz erkölcsi kinövései ellen, amelyeket a kultusz centralizációja némileg csökkentett. Nélkülözhetővé és fölöslegessé tette az áldozati kultuszt a zsinagóga s amidőn a jeruzsálemi templom elpusztult, a zsidóság abba is hagyta. Maimonides szerint az áldozati kultusz a népnek tett engedmény vala és csak az volt a célja, hogy a zsidók a bálványok tiszteletéről lemondjanak.
A régi germánok
áldozatai melyeket istenekkel, démonokkal és szellemekkel szemben teljesítettek nagyrészt véres Á.-k voltak: az áldozópap lovakat, ökröket, juhokat stb. vágott le s vérüket az áldozó-tálba fogta fel. Gyakoriak voltak az emberáldozatok is, amint Tacitus is emilti; első sorban a foglyok voltak az ily áldozatok tárgyai, a minthogy a csatát magát is nagy áldozati ünnepnek tekintették, midőn a háboru istene aratást tart. Voltak továbbátűzáldozataik s áldozatul hozták a föld termékeit, a gabonát, gyümölcsöt, bort stb. is. Az A. rendesen imádsággal az áldozatnak mintegy megokolásával volt egybekötve, néha tánccal is. Az Á.-kat oly helyen szokták végezni, a melyet istenektől, vagy szellemektől lakottaknak hittek: patakok partján, források mellett, ligetekben, egyes fák alatt, később külön e célra emelt oltárokon s az isteneknek szentelt épületekben. Az évnek meghatározott időszakaiban, évenkint 3-szor v. 4-szer, nagyobbszabásu, országos áldozati ünnepeket tartottak, legfontosabb volt ezek közül a tél közepére eső jul-ünnep (l. o.).
A régi görögök
vallási életében az áldozatoknak nagy szerepe volt. Az életet annyira szerető görög ember nem örülhetett létének, ha adományaiért az isteneknek, kiknek kegyéből kapja a természet ajándékait, a lehető leggyakrabban hálát nem adhatott. E hála részint fogadalmi ajándékokban (l. o.), részint Á.-okban nyilvánult. Ez áldozatokat is abban a hitben mutatták be, hogy az istenség velök együtt örül, velök együtt örömet élvez. Innen a dibáció (l. o.), melyet lakoma alkalmával a boros kancsó minden egyes töltésekor előzetesen be szoktak mutatni. Ez azonban korán szokásukká lett annyira, hogy tulajdonképeni áldozatnak nem tekinthető. A.-i tárgy volt náluk mindaz, aminek egy részét hálaérzetük vagy imájuk kifejezéséül olimpusi isteneknek oltárokon (bómosz), alvilágiaknak áldozó tűzhelyen (eszkhara) elégettek vizi istenségeknek a vizbe dobtak. Á.-aik véresek és vérnélküliek voltak, s a szerint, amint a házon kívül vagy a házban történtek, a pap (hiereus) vagy a házigazda vitte véghez rendszerint. Sőt a hentesnek, kinél a húst venni szokták, már a barmok levágásánál az isteneknek kellett feláldoznia az állat hasznavehetetlen részeit. Minél értékesebb volt az állat, melyet Á.-i célra levágtak, minél «zsirosabb» falatokat és részeket égettek el, annál szembeszökőbben nyilatkozott meg a jámbor és istenfélő indulat. Szegényebbek csoportosan is áldoztak, esetleg az egész «nemzetség» (genosz) együtt. Sőt a község és az állam egész ünnepélyes és hivatalos áldozatokat mutatott be. (V. ö. Hekatomba.) Maga a véres áldozat következőképen ment végbe: az egybegyülemlett áldozóközönség jelenlétében a szalagokkal és virágokkal diszített áldozati barmot az oltárhoz vezették, miután az oltáron égő tűzből vett hasábot előzetesen az áldozati medence vizébe mártották, mellyel a jelenlévők kezüket megmosták. Azután a szentelt árpalisztből keveset az állat fejére hintettek. Erre imát mondtak, s az állat fejéről egypár szőzszálat levágtak s a tűzbe dobtak. Hátranyomván a fejét, fejszével vagy késsel torkát elmetszették s vérét vagy felfogták vagy közvetlenül az oltárra bugyogtatták. Aztán megnyúzták s belsejét kivették, melynek hasznavehetetlen részét elégették, az ehetőt a papot segélyző, a szertartásnál közreműködő szolgáknak adták. Az állat nyelve a papé volt, vagy a szolgák kapták. A húsrészeket, ha mindjárt helyben megették, az oltáron megsütötték. Az elégett belső részek hamvára 8:5 részben vízzel vegyített bort öntöttek. Á.-i állatok a szarvasmarha, juh kecske, disznó (s egyes isteneknek, mint Asklépiosnak), kakas vagy jérce voltak. Döglött állatot feláldozni tilos volt. Ha azonban az alvilági isteneknek áldoztak, az egész állatot el szokták égetni és nem ettek belőle. Sikyonban vemhes juhokat mutattak be a földalatti isteneknek, Hekaténak p. kutyákat. Emberáldozatok bemutatása Görögországban csak a legritkább és csak egyes helyeken, egyes istenek kultuszában előforduló jelenség volt; a mítosz azonban a Homéros előtt való időkben elterjedt ember-áldozásról igen sokat tud. Zeus Lykaios tisztelete Arkadiában, a Kronosé Roduson évenkint emberáldozatokat kivánt meg. (V. ö. Artemis.) De rendesen csak az önként jelentkezőt áldozták fel, vele vezekelt az összesség. Általában pedig állatokkal, még pedig olyanokkal, amelyeknek a húsát nem ették, pl. farkasokkal vezekeltek. A viziistenségek számára az állatot néha levágták, mielőtt a vízbe dobták. A vérnélküli Á. ételek, p. sütemény, kalács elégetésében állott, melyeket a szegények és a szegények részére a sütők állati formára sütöttek. Mezei terményeket is gyakran áldoztak.
[ÁBRA] Áldozás az ó-görögöknél
Ilyen Á.-ban főleg Démétér és Artemis részesülnek. Járta a vegyített bor is, de a föld alatti istenségeknek ilyet nem mutattak be. A.-okkal tisztelték a görögök nemzeti vagy helyi hőseik és halottaik emlékét is, igy p. a Héraklését Sikyonban és Thasoson. Sírjaikon ételáldozatokat mutattak be, amiből idővel a sirhantokon való lakmározásnak szokása fejlődött ki, s ez a szokás a nápolyi Camposanton november 1-én és 2-án még napjainkban is megfigyelhető. Áldoztak végre eskü letétele előtt, hogy az aktus ünnepiesebb legyen, isten és ember tudjon róla, s megszegés esetén véres legyen a megtorlás, valamint véres volt az áldozat. Az olimpusi isteneknek nappal, az alvilágiaknak és a halottaknak naplenyugtakor vagy éjjel áldoztak, amazoknak világos szőrü v. gyapjas, ezeknek sötétszínü állatokat, isteneknek hímet, istennőknek nőstényt. V. ö. Schill Salamon: Görög régiségek (Budapest 1891) 72-74. 1. Stengel: «Die griechischen Kultusalterthümer (München 1891) 67-106. l. Schoemann: Griechische Alterthümer (Berlin 1871, 1873) II. 221-256. 1. Baumeister: Denkmäler des classischen Altertums (München 1885-1888) II. 1106-1109. 1. Buchholz: Homerische Realien, III. 2.,» (Lipcse 1885) 282-302. l.
A rómaiaknál
az A.-ok módja teljesen hasonlított a görögökéhez, azzal a különbséggel, hogy a véres áldozatok csak későbben jöttek divatba. Az emberáldozatokat a szenátus egy 106-ban kiadott rendelete megszűntette. Az áldozati barom náluk is szalagokkal volt diszítve. Teljesen hasonlók az áldozati szertartások. Megvizsgálták azonban különösen az állat máját, melyből a haruspexek (l. o.) jósoltak. Az imadságnál pedig nem hajadon fővel, mint a görögök, hanem fejöket a togával fedve imádkoztak. A vérnélküli Á.-oknál a mezei termények első zsengéjét s különösen sós árpadarát (mola salsa) mutattak be. Vezeklő Á.-ok szintén voltak náluk; legnevezetesebb pedig a capitoliumi Jupiter tiszteletére diadalmas háboru után tartani szokott suovetaurilia (sertés-, juh-, bivaly-) Á. A cenzor is szokta cenzus után minden 5-ik évben tartani. Itt fölemlíthető a lectisternium (l. o.), midőn az istenekkel együtt lakmározni véltek, ha az ugynevezett mensa sacrára a pamlagra terített istenképekhez ételeket raktak. V. ö. Cserép: Római Régiségek (Budapest 1888) 117-118. l. GuhL és Koner: Das Leben der Griechen und Römer (Berlin 1885) 701-704 l.
melyet a bányamunkások önkéntesen összeadnak, hogy a templomi ünnepek költségét abból fedezzék.
(egyházi liturgikus nyelven: Urunk mennybemenetelének ünnepe), a husvét után következő 5-ik vasárnapot követő csütörtökön, mely Jézus feltámadása után a 40-ik napon ünnepeltetik és a Megváltó e földön töltött életének zárónapját képezi. Közönségesen Á.-nek hívják, valószinüleg azért, mert a katolikus hívek a közvetlenül megelőző három keresztjáró napon, az Ur mennybeménetelének méltó megünneplésére elkészülvén, ez ünnepen nagyobb számmal járulnak az Ur asztalához; vagy talán azért is, mert a rendesen nagybőjti 3. vasárnappal kezdődő husvéti gyónás és áldozás ideje ma is több egyházi megyében e napon fejeztetvén be, akik ebbeli kötelmöknek elébb, bármely oknál fogva eleget nem tettek, azt ezen az ünnepen szokták teljesíteni. Hogy mindig csütörtökön tartják ez űnnepet, onnan van, mert az irás szavali mondják, hogy Jézus vasárnap támadt fel halottaiból s féltámadása után 40 napig társalkodott még tanítványaival; a 40-ik nap pedig, melyen mennyekbe ment, csütörtökre esik. Az Ur mennybemenetelének ünnepe egyike az egyház legrégibb ünnepeinek. Ősrégisége mellett nemcsak az a körülmény bizonyít, hogy már az úgynevezett «Apostoli Rendeletek»-ben is (Lib. 8. cap. 33) van említés róla, de minden kétségen felül helyezik azt ama reánk maradt homiliák, melyeket az egyház sok jeles atyái és tanítói (Eusebius nissai szt. Gergely, Epiphanius, Chrysostomus; szt. Ágoston stb.) ezen az ünnepen tartottak. Mint más főbb ünnepeit, úgy ezt is oktávával üli az egyház s némely külföldi egyházak ekkor az isteni tisztelet diszét a hajdankorból eredt szokáshoz képest még különös processzióval is növelik annak a menetnek az emlékezetére, amellyel Jézus az evangelista szerint tanítványait a Jeruzsálem közelébe eső Betánia mellé vezette, ahol azután szemeik láttára a mennyekbe ment. Minthogy a husvéti nagy gyertyaszál a feltámadt Jézust jelképezi, azért azt a mai űnnep nagymiséjének evangéliuma után eloltják; úgyszinten a feltámadt Jézusnak az oltáron álló zászlós szobrát is eltávolitják. Krisztus mennybemenetele a keresztény katolikus vallás egyik alaphitigazságát képezi és értelme az egyház tanítása szerint az, hogy Krisztus, amennyiben ember is, testével és lelkével felment a mennyekbe.