általában azok a szent edények, melyek az oltári szentség körül vannak valami használatban. Szorosabb értelemben véve Á. az áldoztató kehely (l. o.) és a fistula, egy arany vagy ezüst cső, melynek segélyével a kehelyből a szt. vér fölszívhato. Nyomai már a VI. században találhatók. Jelenleg csak a pápa használja kiválóbb ünnepélyes misék alkalmával, a régi idők emléke iránt való tiszteletből. Ide tartozik a kanál (cochlear) is, mely azonban csak a keletiegyházban volt s van, részben még napjainkban is, szokásban a kétszín alatt történő áldoztatásnál.
a negyvennapos bőjt utolsó hete, közvetlenül husvét űnnepe előtt.
az ősmagyar áldozati szertartásoknál (l. az Áldozat és Magyar mitologia szókat) használt az az edény, amelyre a vérszerződés (l. o.) említésénél Anonymus is hivatkozik.
[ÁBRA] Áldozó pohár
Ily ősidők óta őrzött s állítólag eredeti mivoltában és alakjában fenmaradt áldozó pohárról emlékezik a XVI-ik századból való Székely krónika is (kiadta névtelenül Kilényi Székely Mihály: «A nemes székely nemzet constitutiói és privilegiumai» címü munkában, Pest 1818), mely szerint ez a kehely formáju edény még az ókori scytha Anachar-sis (l. o.) pohara lett volna s a rabonbáni (l. o.) áldozatoknál használtatott, amiért is a főrabonbán lakóhelyén, Bondavárban (vagy Budvárban), mint főistentiszteleti helyen őrizték; a pogányvár lerombolásával és a rabonbáni hivatal eltörlésével féltett családi kincsként tartogatták s a nemzetség nagyobb ünnepségeinél kegyeletesen használták, de az elvitetése miatt féltékeny pogány párt versengéseket és háboruságot támaszt a vallási szentségért, melyre utóbb keresztény birtokosai pogányellenes dacból keresztet tüzetnek s nevöket rá vésetik, ami újabb villongásokra ad okot. A bizonytalan értékü hagyományt az Á. rajza és leirása is kiséri Somborynak «Hajdani székely nemzeti áldozó pohárról» címü értekezésében (Tud. gyüjt. 1835, 3. füzet s utóbb az 1847. évi Életképek-ben); e szerint alakja kehely, öble kókuszdióhéj, szára és talpa aranyozott ezüst, csipkés cifrázatokkal, karimákkal s három hölgy alakot ábrázoló lemezzel diszítve.
Képét, mely az itt adott leírás után készült, lásd a mellékelt ábrán. Az eredetiségéhez férő kétségeknek már az Uj magyar muzeum IV, 414 s 420. l. kifejezést adott; v. ö. Ipolyi Magyar Myth. 532. l. Mihalik József: Régi áldozó poharak Ugocsában (Archaeologiai Értesítő 1891. 453. l. Ugyanott [455. 1.] látható egy 1600-ban készült bolgár ezüstpohár.)
A katolikus egyházban az ősi időkben a pap által használt áldozati kelyhen kívül, a hivők számának szaporodásával, szükséges lett egy nagyobb kehely a szent vér számára, melyből az akkor még két szin alatt áldozó hívek azt magokhoz vettek. Később a szent test számára vált szükségessé, mikor a hivek a szt. misén kivül is kezdtek a már előbbi szt.-misében konszekrált szt. testet magukhoz venni. Ez értelemben az Á. edény (ciborium), melyben a hivők számára az oltári szentséget őrzik. Csukható fedele van és fehér selyem, lehetőleg arannyal diszített köpennyel takarva. Kivánatos, hogy ugyanabból az anyagból készüljön, mint a szt. misénél használatos kehely. és hogy csakis arra jogosított pap áldja meg.
[ÁBRA] Áldoztató kehely a XIII. századból.
(ejtsd: aldrics) Tamás Bayley, amerikai költő és novellista, szül. 1836 nov. 11-én. Eleinte bankhivatalnok volt New-Yorkban, utóbb több folyóiratnak s 1881 óta a bostoni «Atlantic Monthly» szerkesztője, melyben «Mademoiselle Olympe Zabriski» és «The Queen of Sheba» c. kedvelt elbeszélései jelentek meg. Egyéb elbeszélései: «Out of his head», «Daisy's necklace», «The Stillwater tragedy» stb., továbbá költemények s egy humoros utleirás: « From Ponkapog to Pesth» (1883).
Ira (ejtsd: aldrids ájre), angol szinész, szül. Szenegálban szerecsen szülöktől 1805 körül, meghalt Lodzban, Lengyelországban 1867-ben. Mint Kean E. színművész szolgája kezdett vágyat érezni a színészethez. 1830-ban lépett először színpadra Amerikában. Pár év mulva Angolországba költözött s nehány évig Angliában játszott. 1858-1866 közt bejárta Európa nagyobb városait s Othellóban általános sikert aratott mindenütt, többek közt Budapesten is.
(Altringer) János gróf, a harmincéves háboruban császári tábornok, szül. Diedenhofenben vagy Luxemburgban 1588., megh. 1634 jul. 22. 1606. spanyol szolgálatban, 1621. pedig már a császári seregben találjuk. Kitünt a dessau-i hidfő védelménél (1625), elfoglalta Mecklenburgot (1628), ostrommal bevette és kifosztotta Mantuát (1630), engedelmességre kényszerítette a württembergi herceget s Tilly halála után ő vezérelte a liga hadait. A császár birodalmi gróffá tette 1632 márc. 10. Dicsőséges része volt a: nürnbergi csatában (1632), sikerrel működött a svédek ellen Bajorországban és a Svábföldön, míg végre az Izar folyón való átkelés védelmében Landshut mellett hősies halállal meghalt. Nagy vagyona, melyhez Kinsky elkobzott javai is járultak, nővérére maradtak, ki Clary grófhoz ment férjhez. Utódjaik a Clary-Aldringer grófi címet viselik.
Monti, növénygénusz, Aldrovandi Ulysses, a bolognai növénykert tanára és igazgatója (szül. 1522 szept. 11., megh. 1605 máj. 10.) emlékére nevezve (ezért Aldrovandia-nak is irják). A harmatfűfélék közé tartozó, fajaszakadt, többnyári vékonyszáru kis fű. Egyetlen egy faja (A. vesiculosa L.). Európa közép és délibb tájain, továbbá Felső-Szilézia, Kelet-India és Ausztrália vizeiben él, de általában elég ritka. Nálunk a Tiszántúl vizeiben (Ecsedi láp, Sárrét, Körös-Tarján) láttuk, Békésmegyében 1880-ban még volt, de a Körös-szabályozás óta elpusztult. Sűrün egymás mellett uszik a víz tükre alatt, termetet tekintve az Utricularia-leveles darabjához hasonlít. Levele örves helyzetű, a levél nyele végén hosszu pillák vannak. Lemeze hólyag módjára felfuvódott, mint a kagyló teknője összecsukhato, s a szélén, valamint a felszinén is sertés. Ha a levél sertéihez valamely kis rákféle állatka hozzá ér, a levél két fele összecsapódik s az állatka fogva marad. Ezért ezt a növényt is a bogárfogók közé számítják, s hihető, hogy a szőrök emésztő váladékot is termelnek. Apró fehér virágai egyenként a levél tövében vannak, végre 5-felé repedő tokgyümölcs keletkezik belőlök. L. a bogárfogó (rovar-ölő) növények rajzát, továbbá Carpary, Botan. Zeitnng 1859. 117, 125, 133, 141 s a Flora 1858. II. 756, 1.
Ulisszesz, olasz természettudós, akit kortársai a természettudományok Pontifex Maximusának neveztek, szül. Bolognában 1522.. megh. 1605 május 10. Tanult jogot, orvostant; 1549. az eretnekség gyanuja folytán Romába vitték s ott börtönre vetették. Később Bolognában az orvostan tanára lett s igazgatója az általa alapított botanikus kertnek. Művei (14 folio kötetben) több kiadást értek. Főmunkái: «Ornithologia» (3 köt. Bologna, 1681), «Dendrologia naturalis» (3 kiad. Frankf. 1690). Az ő nevéről neveztek el egy növényfajt Aldrovanda-nak.
l. Duna. Klisszura és Kazán.