valaha általában lényt jelentett ez a szó, vagyis mindent, ami fönn-áll, létezik («jó állat a só» irja Heltai); azután élő lényt jelentett, de embert is, úgyhogy p. a nőt asszonyi állatnak mondták. Az állatoknak ezelőtt oktalan-állat, baromállat volt a neve, s utójára az egyszerit állat szó állapodott meg ilyen értelemben. Jelentett még régente állapotot, termetet és lényeget is, úgyhogy azt mondták: Az isten személyében három, de állatjában egy.
Szorosan Á. (animal), elnevezés alatt azokat a szervezeteket értjük, melyek a maguk akaratából mozognak, éreznek, szerves anyagokból táplálkoznak, oxigént lélekzenek be a ezzel testök anyagait oxidálva, mintegy elégetve, az oxidálódó anyagokban rejlő feszítőerőket eleven erőkké (állati munka és meleg) változtatják s mint az oxidáció végtermékeit széndioxidot (szénsavat) meg nitrogéntartalmu bomlástermékeket (hugyalkatrészeket) választanak és üritenek ki. Ezekhez járul még az állatoknak a növényekkel közös életnyilvánulása: a növekedés és szaporodás.
A felsőbb rendű állatok a szervezetek másik országába tartozó növényektől könnyen megkülönböztethetők, ellenben a legalsóbb rendü szervezetek között a megkülönböztetés gyakran merőben lehetetlen, mert a legegyszerübb életalakok körében az állat és növény között levő különbségek lassankint elmosódnak. Számos természetbúvár, nevezetesen az ujabbak közül Haeckel, az állat- és növényország között éppen ezért még egy összekapcsoló országot, a véglények, Protisták országát különbözteti meg. (L. Véglények)
Minden állategység egy-egy állategyén (individuum, bion), amelynek több kategóriája különböztethető meg. Az állategyének legalsóbb (első) kategóriájába oly egyszerü állatok tartoznak amelyek egész életükön át egysejtüek maradnak (l. Sejt); ezek az u. n. Protozumok (l. Protozoa), amelyekkel szemben összes többi állatok az ú. n. Metazoumok (l. o.), csak életöknek kezdetén, peteállapoton (l. Pete), egysejtüek, kifejlődött állapotukon ellenben nagyobb számu sejtből vannak összetéve. E sejtek száma a metazoum-testben aránylag tág korlátok között változik: a Dicymák (l. o. és Mesozoa) teste p. csupán 26 sejtből áll, az ember testét összetevő sejtek száma ellenben - Hensen szerint - mintegy 30 billióra becsülhető. Világos, hogy a soksejtü állatok egyénei az egysejtüekkel szemben felsőbb kategóriát képviselnek, mert hiszen több oly egységből vannak összetéve, mint amilyen egymagában alkotja a protozoum-egyén egyszerü testét; a több- v. soksejtü állatok egyéneit mintegy egysejtü egyénekből összetett telepeknek lehet tekinteni. Az egyéneknek ezt a felsőbb (második) kategóriáját némelyek személy (persona, prosopon) névvel jelölik. A második kategóriába tartozó egyének testét alkotó sejtek között az egész egyén érdekében végzett munka meg van osztva s a sejtek ennek megfelelőleg az egyén kifejlődésének (ontogenia l. o.) menetében egymástól többé-kevésbbé különbözőkké válnak. Az egyenlő sejteknek v. egyenlően megváltozott sejteknek és sejtszármazékoknak bizonyos szabályok szerint rendeződött és alakult csoportjait szöveteknek nevezzük. A metozoumok testét tehát többé-kevésbbé megváltozott sejtekből álló szövetek építik fel; ilyen szövetek a hám- mirigy-, kötőszövetek a vér az izom- és idegszövetek Az állategyének rendesen külön élnek, de vannak oly egyének is, awelyeknek oszlás v. sarjadzás utján keletkezett nemzedékei fa-, bokor-, stb. alaku, több egyén alkotta testben együtt maradnak; ezek az u. n. állattelepek (cormus, p. korall), amelyek az egyéneknek harmadik kategóriáját képviselik. Az állattelepet alkotó allsóbbrendü egyének v. egyenlők egymással, v. többé-kevésbbé különböznek egymástól s ez esetben az élettani munka is meg van közöttük osztva (több- és sokalaku, polimorf állattelepek; ilyenek pl a Siphonophorák, l. o.).
Az állat teste a különböző életműködések végzésére majd egyszerübb, majd bonyolódottabb szerkezetü műszerekkel, ú. n. szervekkel (organum, l. Szerv) rendelkezik. Oly szerveket, amelyek az egész testben, v. annaknagy részében el vannak ter--jedve, v. pedig többszörös számban vannak, szervrendszereknek (szisztemáknak) (p. ideg-, izom-, csont-, véredény-, kiválasztó rendszer stb.), azokat a szerveket pedig, amelyek valamely összetett élettani munkát eggyüttesen végeznek, szervkészülékeknek (apparatus) nevezzük (p. lélekzőkészülék). Az állat szervei két főcsoportra: fentartó és viszonyosságra való szervek csoportjára oszthatók.
1. Fentartó szervek (orgona conservationis) mindazok a szervek, amelyek az egyén v. a faj életének fentartására valók. Az egyén- v. ön fentartó szervekhez tartozik: 1. Az emésztő és áthasonító készülék, amelyben a növény- v. állatországból származó táplálék bizonyos - főleg kémiai - változásokon átmenve (emésztés l. o.) alkalmassá válik arra, hogy az állati testnek az életfolyamat alatt elhasznált anyagait pótolja (áthasonitás és felszivódás). Ez a folyamat a szájon át a külvilággal közlekedö üregben megy végbe, amelynek falát v. a tömlőhöz hasonlítható test maga alkotja (Coelenterata, l. o.), v. pedig külön fala van s ez esetben változó hosszuságu s lefutásában nem mindenütt egyenlő tág cső (bélcső, bél csatorna) határolja, amelyet a test falától szükebb v. tágabb üreg (testüreg, Coeloma, l. o.) választ el. A bélcső legnagyobb tágulata a változó alaku és összetételü gyomorra esik. A bélcsövön a szájon kívül rendesen még egy nyitás van, az alfelnyilás, amely az emészthetetlen anyagokat üriti ki. 2. Keringésre való rendszer, igen változatos berendezésü csőrendszer (véredényrendszer, l. o.), amely az áthasonított táplálékból megujuló tápláló nedvet, a vért (l. o.) az egész testbe szétviszi. A vér szabályos irányu keringését a csőrendszerbe iktatott szivó és nyomó szivattyu módjára műfködő igen változó berendezésü középponti szerv, a szív (l. o.) tartja fenn. 3. Lélektő szervek (l. o.), részben arra való igen változatos szerkezetü szervek, hogy az élet folyamatában az oxidált anyagokból képződő széndioxidot a testből kiküszöböljék, részben pedig arra, hogy az állat életére nélkülözhetetlen oxigént juttassanak a testbe. Az élő test különböző részeiben folytonosan képződő széndioxidot rendesen a vér szállítja a lélekző szervekhez s a vér veszi fel s szállítja a test minden részébe a körlégi levegőből v. a vizben levő elnyelt levegőből felvett oxigént is. A lélekzés intenzitása egyenes arányban áll az anyagforgalom energiájával, mert minél több anyagot éget el az állat, annál több kiküszöbölendő széndioxidot fejleszt s annál több oxigénre van szüksége. Az állat testét alkotó anyagok oxidálódása alatt az oxidáció élénkségével arányos meleg, u. n. állati meleg fejlődik, mely az életre szükséges s amelynek foka az állatokra nézve jellemző. Testük hőmérsékét tekintve általában kétféle állatokat, u. m. meleg- és hidegvérüeket különböztetünk meg. A melegvérü állatok testhőmérséklete független a környezetetétől és csaknem egészen állandó, v. legalább csak szűk határok között változik (ezért nevezik ezeket állandó hőmérsékü, homoeotherm, v. szűk hőmérsékü, stenotherm állatoknak is). A melegvérüekhez tartoznak az emlősök és madarak; amazok közepes hőmérséke kerek számban 37° C., emezeké 40° C. A hidegvérü állatok hőmérséklete ellenben tág határok között változik (innét a sokféle, poikilotherm, v. tág hőmérsékü, eurytherm elnevezés), a környezet hőmérsékével emelkedik, v. csökken, alacsony hőmérsékü közegben azé felett áll, magas hőmérsék-üben ezét megközelíti, eléri v. felül is múlja. A hidegvérüekhez tartoznak az emlősök és madarak kivételével az összes többi állatok. A rovarok rendkívül élénk anyagforgalmuk dacára változó hőmérséküek, mert testük, aránylag kicsisége miatt, nem tudja a produkált meleget megtartani. A méhek védett helyen, a kasban, télen 30-32, nyáron 33-36, a rajzás idejében 40° C. hőmérséket fejlesztenek. Számos emlősállat (p. denevérek, ürge stb.)télen mintegy hidegvérüvé válik, azaz testök hőmérséke 6, sőt egész -2° C- ig csökken; az állat anyagforgalma testének ily alacsony hőmérséke alatt minimumra száll alá s az állat mély álomba, u. n. téli álomba merül (l. o.). 4. Elválasztó és kiválasztó szervek; az elválasztó szervek az életműködésekre, p. az emésztés és áthasonítás munkájára szükséges, rendesen folyékony anyagokat, u. n. váladékokat (p. nyál, epe) készítenek; a kiválasztó szervek ellenben bomlásterméket választanak ki, többnyire vizben oldott állapotban; ilyen kiválasztó szervek p. azok, amelyek a nitrogéntartalmu anyagok oxidációja folytán képződő húgyalkatrészeket választanak ki. Részben kiválasztó szervek a lélekző szervek is, amelyek egy légnemü bomlásterméket, a széndioxidot választják ki. Az el- és kiválasztó szervek a mirigyek igen változatos szerkezetével birnak. Az éppen tárgyalt szervek működése főleg az egyén fantartására irányul; ezekkel szemben 5. a faj fentartó, szaporodó v. ivarszervek feladata a faj életének fentartásában áll; mert az egyén nagyon változó tartamu létezés után okvetetlenül elhal, de a faj, amelyhez az egyén tartozik, az utódokban tovább él. Az ivarszervek rendesen a mirigyekével megegyező szerkezetüek s ezért ivarmirigyeknek is nevezzük. E szervekben kétféle sejtek képződnek: u. m. helyváltoztatásra rendesen nem alkalmas nagy sejtek, a petesejtek s gyors mozgásra képes, igen apró sejtek, az ondó sejtek; amazok a női, ezek a hím ivarsejtek, amelyek a petesejtbe hatolva azt megtermékenyítik; a termékenyítésnek pedig az az eredménye, hogy a petesejtből a szülékhez hasonló állat fejlődik. A pete és ondósejt rendesen külön szervben, az előbbi a petefészekben, az utóbbi a herében képződik; csak a csígák u. n. hímnősmirigye termel petéket is meg ondósejteket is. A hím és női ivarszerv v. egyazon egyénben van (hímnős állat, hermafrodita, l. o.), v. külön egyénben (váltivaru állat, gonocharista). Az ivarmirigyek, azaz petefészek és here az ivarszerveknek természetesen leglényegesebb részei; ezekhez járulnak még gyakran az ivarsejtek kivezeszolgáló vezetékek, a közösülés megejtésére alkalmas szervek, továbbá a női ivarszerv kiegészitő részét tevő nagyon változó szerkezetü méh (uterus), amelyben a peték összegyülnek, sőt esetleg a fiatal egyének ki is fejlődnek; esetleg még más fontos járulékos részek, amelyek együtt véve a gyakran igen bonyolódott szerkezetü ívarkészüléket alkotják. Számos, különösen alsóbb rendü állat nemcsak peték útján, hanem ivartalanul oszlással, sarjadzással v. bimbózással is szaporodik; ha az oszlási felek együtt maradnak, v. a sarjak nem válnak le a sarjadozó egyénről, a fentebb említett állattelepek képződnek.
II. Viszonyosságra való szervek (orgona relationis) azok a szervek, amelyekkel az állat a külvilággal áll viszonyban; avagy szerveit egymással hozza viszonyba. A szerveknek ebbe a csoportjába tartozik: 6. a köztakaró vagy bőrrendszer, a test felületét megfekvő, változó vastagságu burok v. takaró, mely az állat testét kifelé határolja. Vastagsága s összeállása nagyon tág korlátok között váltakozík: majd vékony, hártyás, majd vastag, kérges; majd lágy, majd chitin kéregnek felületére való elválasztása, elmeszesedés, elszarusodás vagy elcsontosodás következtében valóságos páncéllá, külső v. bőrvázzá szilárdult. Gyakran különböző függelékeket, szőröket, sertéket, tüskéket, tollakat kelyeket stb. visel. A bőr és függelékeinek szerkezete, vésete, színe stb. az állat egész külső megjelenését mintegy dominálja s a fajok megkülönböztetésére szembeszökö bélyeget ad. A köztakaró feladata nagyon különböző: védi az állatot a külvilág káros behatásai ellen; különösen alkalmas erre, ha páncéllá keményedett v. tömötten álló függelékekkel borított; a bőrváz s ennek szilárd függelékei gyakran hatalmas védő és támadó fegyverek; számos állat izmai a bőrhöz vannak mintegy hozzászőve (bőrizomtömlő) v. a bőrvázhoz vannak rögzitve; a vértől átjárt vékony, lágy bőr s függelékei a lélekzés, mirigyei az el- és kiválasztás munkáját végezik; ezenkivül a bőr érző idegvégződések székhelye. Számos állat bőre szilárd héjakat, hüvelyt, csövet választ ki, amely a lágy testet védelmezi, p. csigák háza, kagylók tekenője, a csőlakó férgek csöve stb.
7. Belső váz; számos állat összefüggő, szilárd vázat rejt, amely az egész testnek mintegy támaszul szolgál s amelyre bizonyos állatok (gerincesek) izmai ís rögzítvék. Gerinctelen állatok (p. szivacsok, korallok) belső váza chitinszerü szálak, szénsavas mész- v. kovasav-testecskék laza v. tömött szövedékéből áll. A gerincesekre annyira jellemző belső váz eredetileg kettős hüvellyel burkolt, tömötten álló sejtekből összetett zsinegből, az ú. n. háthúrból (chorda dorsalis) áll, amely a hátoldalon az idegzsineg alatt fut végig. Ezen az állapoton marad a legalsóbb gerinces, a Lándsahal (Amphioxus, l. o.) belső váza; a többi gerinces háthúrja helyén a fejlődés menetében a gerincoszlop képződik, amely egymásutáni izekből, csigolyákból áll. A gerincoszlop a csigolyák függelékeivel, a bordákkal, a végtagok vázával s a módosult csigolyákból meg ezek függelékeiből alakult fejvázzal alkotja a gerincesek belső vázát, mely a halak egy részében porc-, a többi gerincesben csontszövetből áll.
8. Mozgásra való szervezet. Az állatokra általában jellemző, hogy testrészeiket mozgatni s többnyire helyöket is tudják változtatni. A mozgásra és helyváltoztatásra nagyon különböző szervezeti berendezések szolgálnak. Számos egysejtü állat testének egész alapanyaga, az ú. n. protoplaszma összehúzékony. Mások protoplaszmatestükből ujjalaku v. fonálalaku, visszahúzható nyulványokat, u. n. állábakat (pseudopodia) tolnak ki s ezekkel az ideiglenes lábakkal változtatják helyöket (lásd Gyökérlábuak). Az ázalékállatkák (l. o.) egysejtü testének felületéből finom fonál-, szőr-, serte-, lemezalaku állandó nyulványok, az ú. n. csillangók (cilia) állanak ki, amelyek mozgathatók s a parányi testet a vízben tovamozdítják. Csillangók segítségével változtatja helyét számos apró, vízben élő metazoum is. A mozgásnak legáltalánosabb szerve az izomzat, amely összehúzódásra képes, megnyult orsóalaku sejtekből, vagy hengeres v. szalagalaku rostokból van összetéve. Számos állat izomelemei bizonyos szabályos elrendeződésben a köztakaróhoz vannak mintegy hozzászőve s az ú. n. bőrizomtömlőt alkotják, mely arra a féregszerü összehozódásra alkalmas, amelyet p. a földi gilisztán mindenki ismer. Hasonló módon vannak az izomelemek a bélcső, a véredények s számos mirigy kivezető csövének falába beleszőve s ez teszi lehetővé a csöves szervek féregszerü mozgását, összehozódását és megnyulását. Más állatok izomelemei kisebb-nagyobb pamatokban egyesülve orsó-, henger-, szalag-, lemez- stb. alaku külön izmokat alkotnak, amelyek vagy a szilárd bőrvázhoz (izeltlábuak) vagy a balvázhoz (gerincesek) vannak rögzítve s annak felelnek meg, amit köznyelven húsnak nevezünk. Számos állat testéből izomzattal ellátott mozgékony nyulványok állanak ki. Ilyenek a tapogatók, bambók, karok elnevezéssel jelölt testrészek s a végtagok. Az előbbiek leggyakrabban a száj közelében foglalnak helyet a táplálék megragadására s mint érző idegvégződésekkel gazdagon ellátott szervek tapogatásra is szolgálnak. A végtagok, amelyeknek elhelyezése és száma az állatcsoportokként nagyon változik, a szilárd helyen, vízben v. levegőben való helyváltozásnak speciális szervei. A tökéletesebb végtagok, amilyenek az izeltlábuak és gerincesek végtagjai, izekre vannak osztva, amelyek együttesen is, meg külön is mozgathatók.
9. Idegrendszer. Az állati test egészében egy sajátságos kormányzó készülék uralma alatt áll, amely az összes szervek működését igazgatja. Ez a kormányzókészülék az idegrendszer, amely két részből áll, ú. n. a középponti meg a környéki idegrendszerből. Az utóbbit finom rostok (elemi idegrostok) nyalábjaiból összetett idegek alkotják, amelyek egyfelől a különböző szervekben ágaznak el, másfelől pedig a középponti idegrendszerrel állanak közvetlen összefüggésben. Az idegek egy részének feladata abban áll, hogy a szervektől középpontkereső irányban ingereket vezessenek a középponti idegrendszerhez, amely a hozzá szállított ingereket feldolgozza, esetleg tudatos érzéssé változtatja. Az idegek másik részének az ellenkező feladata van, t. i. az, hogy az idegrendszer középponti részében fejlődő ingereket középpontfutó irányban a szervekhez szállítsa s ezekkel az inger minőségének és mennyiségének megfelelő munkát végeztessen, a munkát megindítsa, a szűkséghez képest fokozza, gyorsítsa, módosítsa, alább szállítsa,. beszüntesse. A középponti idegrendszer leglényegesebb részei sejtek, az ú. n. dúc-sejtek, amelyeket nyulványaik egymással, meg a középpont felé szétpamatolódó idegek elemi rostjaival hoznak összeköttetésbe. E szerint az egész idegrendszernek elemei közvetve összefüggnek egymással, minden szerv pedig idegének közvetítésével összefügg a középponti kormányzó szervvel. A középponti idegrendszer egyszersmind a különböző állatok igen különböző foka és minőségü szellemi működéseinek szerve, a «psyché»-nek székhelye. A középponti idegrendszer elhelyezése, összetétele, berendezése a különböző állatokban nagyon különbözők, de rokonságban levö állatok idegrendszere alapjában megegyezik, csak részleteiben különbözik. Az egysejtü állatoknak, a protozoumoknak nincsen idegrendszerük, bár ők is ingerlékenyek, azaz a kivülről rájük ható ingerekre reagálnak, mint az idegrendszerrel ellátott metazoumok. Az állatország eme legalsóbb képviselőiben testük alapállománya, a protoplaszma végezi az idegrendszer működéseit is.
10. érzékszervek, felületesen elhelyezett szervek, melyeket egyszerübb vagy bonyolódottabb szerkezetök alkalmassá tesz arra, hogy a külvilág bizonyos specifikus ingereit a bennük levő idegvégződésekkel felfogják s az érzékideg közvetítésével a középponti idegrendszerhez szállitsák, amely az ingert megfelelő érzéssé dolgozza fel. Ilyen ingerek: a test felületét érő nyomás, a hőmérsék, a levegőben finoman szétoszló anyagok illata, a vízben oldódó anyagok íze, a fény s a szem fénytörő készülékétől az ideghártyára vetített kép, s végre a hanghullámok. Ezeknek az ingereknek felfogására szolgál az öt érzékszerv: a tapintás, szaglás, izlés, látás és hallás érzékszerve. Valamennyi állatnak nincs meg mind az öt érzékszerve s a különböző állatok érzékszervének szerkezete és fejlettsége tág korlátok között változik, amiből önként következik, hogy a különböző állatoknak a külvilág ingerei iránt való érzékenysége, ennek foka s az állatnak a külvilágban végbemenö jelenségekről való tudata amelyet érzékszerveivel szerez, szintén nagyon különböző. Másrészt meg ismerünk oly állatokat is, amelyeknek a fentebbieken kívül még van érzékszervök: így a halaknak van ú. n. hatodik érzékszervök, amely valószinüleg a viznyomás változásainak érzékelésére szolgál. Ismerünk oly állatokat is, amelyek az elősoroltakon kívül még más ingerek iránt is érzékenyek; az ú. n. meteorologiai érzékkel ellátott állatok viselkedésükkel egészen biztosan megjósolják az eső, égiháboru, vihar bekövetkezését; nyilvánvaló, hogy ezek az állatok a légnyomásbeli változásokat, az elektromos feszülés fokát stb. megérezik. Az ismertetetteken kivül némely állatnak vannak még oly szervei, amelyeket a fentebbiek közé közvetetlenül beosztani nem lehet s amelyek együttesen különleges szervek elnevezése alatt foglalhatók össze. Ilyenek a különböző hangszervek, a szövőszervek (p. pókok, hernyók), elektromos szervek, amelyekkel bizonyos halak hatalmas elektromos csapásokat osztogathatnak, világító szervek (p. szentjános-bogár), a méregszervek(p. kigyók, méhek, darazsak, skorpiók), amelyekhez a coelenteraták csalánszervei is sorolhatók stb. Az állati test összes szerveit tenyészéleti (vegetativ) és állatéleti (animális) szervekre is szokásos felosztani; tenyészéleti szerveik a növényeknek is vannak, az állatéletiek ellenben az állatokat, mint ilyeneket, jellemzik; az előbbiek a fantartó szervekkel azonosak, az utóbbiak alatt a viszonyosságra való szervek értendők a köztakaró kivételével, amely kényszer nélkül sem a tenyész-, sem az állatéleti szervek közé nem osztható be.
Az állatnak úgy külső megjelenését, mint szerveinek alak-, szám- és helyzetbeli viszonyait nagy mértékben befolyásolja a test részarányossága, mely bizonyos geometriai alapalakokra vezethető vissza, nemkülönben a test ízeltsége, illetőleg ez izeltség hiánya. Az állati test kétféle részarányosságban jelenik meg, ú. m kétoldali és sugaras részarányosságban. A kétoldali (bilaterális, zygomorph) részarányos állatok teste egy síkkal, amely a szájvéget s az ellenkező testvéget összekötő tengelyt a háthasi irányban függőlegesen szeli, két részarányos jobb és bal félre (ellenes részre, antimérre) osztható, amelyek úgy viszonylanak egymáshoz, mint a tárgy tükörképéhez, mint a jobb kéz a balhoz. A test eleje, az ú. n. szájsarok (polus oralis) hátulsó végétől, a szájellenes saroktól (p. aboralis) s a hátoldal a hasoldaltól többékevésbbé különbözik. A külső és belső szervek párosával vannak kifejlődve, azaz ugyanaz a szerv megvan a jobb és bal antiméren s szabály szerint csak azok a szervek páratlanok, amelyek a száj- és szájellenes sarkot összekötő tengely hosszában - ez a tengely pedig rendesen a test hossztengelyével esik össze - fekszenek. A két antimér között kisebb aszimmetriák mindig vannak, de a kirívóbbak sem tartoznak a ritkaságok közé: így p. a rákok egyik ollója igen gyakran nagyobb a másiknál; a kigyóknak csak a jobboldali tüdeje, a madaraknak csak a baloldali petefészke és petevezetéke van teljesen kifejlődve; a félszegúszók (Pleuronectidae) családjába tartozó csontos halaknak mindkét szeme az egyik antiméren van; a csigák hátulsó testfelének egyik, legtöbbön a baloldali antimérje van túlnyomótag kifejlődve s ez az aszimmetrikus testfél csigajáratosan össze van csavarva stb. Mindezek az aszimmetriák csak az egyéni fejlődés menetében fejlődnek ki s az illető állatok őseinek bizonyára szerzett s az utódokra átörökölt tulajdonságai. A kétoldali részarányosok közé tartozik a metazoumok túlnyomó többsége; a szárazföldi állatok kivétel nélkül, az édesviziek kevés kivételiel kétoldali részarányosok. A protozoumok nagy része (ostoros és csillangós ázalékállatocskák szintén kétoldali részarányos, csakhogy testök részarányosságát a két antimérnek gyakran egyenlőtlen fejlődése, csigajáratban való erősebb V. gyengébb csavarodása s az egész testnek különböző tengelyek irányában való megnyulása v. megrövidülése legtöbbször csak nehezen engedi. felismerni. A sugaras (radialís, actinomorph) részarányos állatok teste sugarak irányában több elv megegyező részre (sugárrészre, perimérre) osztható, amely oly módon van elrendezve, mint a szabályos virágok pártájának szirmai. Ennek megfelelőleg a szervek nem párosával, hanem a sugárrészek száma szerint ezekkel megegyező számban, v. ezek többszörösében vannak kifejlődve, a test közepére eső páratlan szervek pedig maguk is sugaras alkotásvak. A sugaras részarányos metazoumok közé tartoznak a coeleuteraták és echinodermák, amazok testén a 4. és 6-as szám s ezek sokszorosa, ezekén az 5-ös (ritkán 6-os) szám az uralkodó. A protozoumok között is vannak sugaras részarányosak (p. radiolariák). Nem ritka az az eset, hogy a sugaras részarányosság szabályosságát a sugárrészek egyenlőtlen fejlődése megzavarja. A sugaras részarányos állatok álcái rendesen kétoldali részarányosak, ami arra enged következtetni, hogy a sugaras részarányosság újabb szerzemény s hogy az állatok eredeti, ősi részarányossága a kétoldali.
A kétoldali részarányos állatok teste majd nem izelt, majd izelt; az utóbbiakhoz a gyűrüs férgek (Annelides), izeltlábuak (Arthropoda) és gerincesek (Vertebrata), az előbbiekhez a többi bilaterális metazoumak tartoznak. A nem izelt állatok testén gyakran még csak egyes tájak sem különböztethetők meg élesen, a test eleje minden határ nélkül folytatódik a középtestbe, ez pedig a hátsó testbe (p. Planaria, Distomum); más izeletlen állatokon legalább a test eleje, melyen az érzékszervek vannak koncentrálva, a száj van elhelyezve s a mely esetleg tapogatókat, karokat stb. visel, azaz a fej, különböztethető meg a középtesttől (p. csigák, fejlábuak), a hátsó testnek pedig elvékonyodó része, mint fark. Az izeletlen állatok belső szerveinek elrendeződése sem mutat izeltséget, azaz még többszörös számban levő szerveik sincsenek egymásutánban következő közökre beosztva. Az izelt állatok testét egymásután következő izek v. szelvények (metamérek) alkotják. Az izeltség sok esetben (gyűrüsférgek, izeltlábuak) már az állat külsején is látható, más esetekben (gerincesek) ellenben a külső izeltség hiányzik s csak a belső szervekben (az ideg-, izom- és főleg a belső vázrendszeren) vehető ki. Az izelt állat szervezeti sajátosságainak lényege abban áll, hogy testében ugyanaz a szervezeti berendezés izenként ismétlődik. Az izelt állat eszményi alakjában láncolatot alkotó állatteleppel hasonlítható össze, mely egyenlő szervezetü nem izelt egyénekből áll, amelyek egy felsőbb rendü egyénné vannak egyesülve. Az izelt állatok alsóbbjainak izei, legalább nagyjában, egyenlők (egynemü, homonom izeltség, p. gyűrüs férgek, százlábuak), a felsőbb rendü izelt állatok izei ellenben egymástól testtájanként különböznek (különnemü, heteronom izeltség, p. az izeltlábuak túlnyomó többsége, gerincesek). Az izek között. levő különbségeket az élettani munkának az izek között való megoszlása hozza létre; az izek egynemü szervei nem egyenlő fejlettségüek, egyes izekböl gyakran egészen kiesnek, hogy más izekben tökéletsebb fejlettséget érjenek el, vagy pedig valamely speciális munka végzéséhez alkalmazkodva, lényegesen módosulnak. A test elején majd kevesebb, majd több iz mindig összeforrad a fejet alkotva, mely látszólag égy nagy izből, tényleg több eggyé nőtt izből áll. Ugyanez a folyamat (cephalisatio), azaz több iznek eggyé forradása vagy legalább szorosabb egyesülése a test egyéb tájain is ismétlődhetik: így jön létre p. a rovaroknak három izből összetett tora s több izből álló potroha.
Említve volt már, hogy életének kezdetén minden állat egyetlen sejtből áll; a protozoumok egész életükön egysejtüek maradnak, ametazoumok egysejtüsége azonban csak átmeneti, amennyiben a petesejtböl ismételt oszlás útján több, rendesen igen nagyszámu sejt fejlődik, amelyből azután a metazoum-test felépül. E sejtek a fejlődés menetében rétegekbe rendeződnek; amelyek a test alaprétegű alkotják, s a szövetek és szervek ezeknek az alaprétegeknek sejtjeiből képződnek. Az alaprétegek közül a legkülső az ektoderma (v. epiblast), a legbelső, amely az emésztő és áthasonító üt, illetőleg a bélcső belső felületét vonja be, az entoderma (v. hyplast). Néhány coelenterata (p. Hydra) testét csak a két réteg alkotja, amelyhez a többi coelenterata testében a kettő közé iktatott mesenrhyma járul. Az összes többi metazoumot végre még egy alapréteg, a mesoderma (v. mesoblast) jellemzi, mely maga két lemezből áll, amelyek közül a külső a testfali (somaticus) lemez, az ektodermához, a belső, a bélfali (splanchnicus) lemez, az entodermához simul, a két lemezt pedig egy üreg választja el egymástól, a testüreg (coeloma). (L. Fejlődés.) Számos állat fiatalai szervezet tekintetében többékevésbbé, néha nagyon lényegesen eltérnek a kifejlődöttektől, ezek, az u. n. álcák (lárvák) a kifejlődöttek szervezetét egyszerübb v. bonyolódottabb menetü átalakulás (metamorphosis, l. Átalakulás) utján érik el.
Az állatok földünk minden részét benépesítik, ahol csak az élet általános föltételei - bizonyos hőfok, levegő és viz - megvannak. Tartózkodásuk szerint általában feloszthatók az állatok szárazföldön és vizben élőkre; de vannak oly állatok is, amelyek felváltva majd a szárazon, majd a vizben élnek (p. kétéltüek); a két közegben élő állatok fiatal korukat mindig a vízben, kifejlődött korukat pedig vagy felváltva a vizben és szárazon (p. békák, gőték), v. kizárólag a szárazon töltik (p. számos rovar); e szabály alól a vizi madarak látszólagosan kivételt képeznek, csakhogy ezek, ámbár gyalwan életök legnagyobb részét a vizen uszva töltik, voltaképen szárazföldi állatok, amelyeket csupán táplálékuk köt a vizhez. A szárazföldi állatokra nagy befolyással van a talajt borító növényzet minösége, gazdagsága, v. szegénysége, valamint a dombozati viszonyok; más állatok élnek sűrü erdőkben, mások dús növényzetü legelőkön, mások kietlen sivatagokon, mások a lapályokon s mások a dombokon, középhegységeken és havasokon. Számos állat életének kisebb-nagyobb részét földalatti üregekben, lyukakban, önmaga-készítette járatokban, aknákban tölti; némelyek a rejtekhelyeket csak magok és fiatalaik biztosítására keresik fel, mások földalatti járataikat soha sem, v. csak kényszerüségből hagyják el rövid időre (p. vakondok, földi kutya); ez utóbbíakat, valamint az állandóan sötét barlangokban élő állatokat (l. Barlangi állatok) szemeik elsatnyulása vagy teljes hiánya jellemzi. A vizi állatok édesviziekre és tengeriekre oszlanak. Csak kevés állat él édes- és tengervizben egyaránt. Az édesvizeket lakók közül mások népesítik az ideiglenes pocsolyákat, mások a mocsarakat, tavakat és folyóvizeket. A tengeri állatok között is megoszlik a nagy terület: vannak partlakók (littorális Á.-ok), nyílttengeriek (pelagikus Á.-ok) s a tenger nagy mélységeit lakók (abisszális Á.-ok); ez utóbbi állatok szeme, úgy mint a barlanglakóké s mint a nem használt szervek általában, el van satnyulva, v. egészen tönkre ment; de vannak jól kifejlődött szemekkel biró tengermélyi állatok is; ezeknek látását a nagy mélységben, ahová a napfény nem hatol, az teszi lehetővé, hogy sok tengermélyi állat világít. Parti, nyiltvizi és mélységi állatokat nagyobb édesvizi tavakat lakó állatok között is lehet megkülönböztetni. A sós területek gyakran nagyon koncentrált sóstavainak, valamint a hévvizeknek is vannak jellemző állat-lakói.
A táplálék minősége és mennyisége természetesen legnagyobb befolyással van az állatéletre; minél bővebb a táplálék, annál pezsgőbb - föltéve, hogy egyéb körülmények is kedvezők - az állatélet. Az állatok táplálékukat v. a növény-, v. az állatországból, v. mindkettőből merltik: végső elemezésben azonban közvetetlenül (növényevők, phytophaga), v. közvetve (állatevők, zoophaga), minden állat a növényországból nyeri táplálékát, mert az állatok a maguk szervetlen vegyületekből szerves vegyületeket nem készíthetnek, erre egyedül a növények képesek, s az állatevők csak második kézből kapják a szerves vegyületeket, amelyeket a növények készítettek szervetlen vegyületekből. Az állatevők majd friss, majd bomlásban levő állati részekből táplálkoznak. Az állatok ürülékei egy egész sereg más állatnak (coprophaga) nyujtanak táplálékot. A növényevők szintén majd friss, majd elhalt növényi részekből táplálkoznak. Ugy az állat-, mint a növényevők között, de az utóbbiak között sokkal nagyobb számmal vannak olyanak, amelyek táplálékukat természetes csoportok vagy éppen fajok szerint válogatják meg (monophaga): a tölgyön élő mintegy 200 különböző fajhoz tartozó rovarnak mintegy negyedrésze p. kizárólag a tölgyön él, s e rovarok megosztozkodnak a tápláló növény gyökerein, fáján s levelein. A korhadás különböző stádiumán levő növények még sok állatot táplálnak. Az ú. n. földevők (geophaga, p. földi giliszta) állati és növényi hulladékokat tartalmazó földet nyelnek el, hogy a benne levő szerves maradékokat kihasználják. Az állatok igen különböző csoportjaiból ismerünk olyanokat, amelyek más állatok felületén v. belsejében élnek s gazdaállatuk áthasonított nedveiből táplálkóznak; ezek az u. n. élősdi állatok (parasita, l. o.). Ez az életmód rendkivül nagy hatással van az állati szervezetre; az élősdi szervezete nagyon egyszerüvé, szegényessé válik, amennyiben a fölöslegessé vált szervek elsatnyulnak, v. egészen elvesznek: igy az érzékszervek, sőt még a bélcsatorna is; a galandférgeknek (l. o.) p. nincs belök, hanem egész testök felületével szivják fel táplálékukat, amelyben mintegy fürdenek, a rákfélékhez tartozó szintén bélnélküli gyökérfejüek (Rhizocephalida) pedig gyökerekhez hasonlítható elágazó fonalakkal szivják gazdájuk (rövidfarku rákok) nedveit.
Az állatvilág földgömbünk különböző részein nagyon különbözik egymástól. Az állatok földrajzi alterjedésének tanulmányozása alapján mai nap általában 6 állatföldrajzi régiót s több alrégiót különböztetünk meg; e régiók a következök: 1. Palearktikus régió, 2. nearktikus r., 3. etiópiai r., 4 indiai r., 5., ausztráliai r., 6., neotropikus r. (l. Állatföldrajz). A föld különböző szakaiban más és más állatok népesítették földünket; sok állatalak idők folytán teljesen kipusztult, mások lényegesen megváltozott utódokban élnek jelenleg is; csak igen kevés állatcsoport élte át változatlanul a föld különböző szakait. A paleontologia tanusága szerint földünkön előbb jelentek meg az állatok alsóbb rendü képviselői s csak az idők folyamában, lassankint a felsőbb rendüek; így a gerincesek közül először jelentek meg a halak, majd a kétéltüek, s csak később a csúszómászók, madarak és emlősök, legvégül pedig az állatország legfelsőbb tagja, az ember. Az állatoknak időben való fejlődését véve tekintetbe három főkorszak különböztethető meg: 1. ősállati (paleozói), 2. középállati (mesozói), 3. uj-állati (kanozói) korszak. Az élő, meg kihalt állatalakok, fajok bámulatos sokféleségével szemben önkénytelenül is felmerül az a kérdés, hogy mily módon lett ez a szinte megdöbbentő sokfeleség? E kérdést illetőleg az állatok szervezetének s egyéneik fejlődésmenetének összehasonlító tanulmányozása, kapcsolatban a paleontologia meg az állatgeografia nyujtotta adatokkal, arra az - alaptételében az összes illetékes köröktől elfogadott - eredményre vezetett, hogy a fajok az idők hosszu során természetes úton, egymásból fejlődtek ki. L. Fajkeletkezés.
(lat.) l. Illata.
a folklore (l. o.) egyik fejezetébe, a beastlore-ha (l. o.), vagyis az állatokról szóló összes népies képzetek és néphitbeli adatok rendszerébe tartozó alosztálytat, amely egyrészt magába foglalja mindazt, amit a nép valamely állat hangjából a maga nyelvén kiérteni vél, másrészt azt, amit az állatok egymás közt rendesen v. csak rendkivüli körülmények közt, p. bizonyos szent időkben, igy különösen karácsony éjszakáján akár a maguk nyelvén, akár az emberén, de nem mindenkitől érthetőleg beszélnek. Amit az állatok saját nyelvükön mondanak; azt rendesen csak varázslat (l. o.) segitségével lehet a legtöbb nép hite szerint megérteni. Az állatok hangjának az illető nép nyelvében lévő hasonló hangzásu szavakra való átmagyarázása népképzelem kedvelt játékai közé tartozik és elég gyakran mesék, mondák, dalok, gyermekversikék egyik elemeként is elöfordul. Magyar nyelvü példákat l. a Nyelvőr eddigi összes folyamaiban.
l. Biztosítás.
zootomia, az állati test szerkezetének tana (L. Engel K. «Gazdasági állat- és élettan», Budapest, 1875; Nádaskay B. «Házi állatok leiró bonctana», Budapest, 1877; Szabó A. «Házi állatok bonctana Budapest 1877).
különféle ipari célra és ruházat előállitására szolgál, mely célra a nyers Á. cserzés utján tétetik alkalmassá. Magyarország nagy mennyiségű Á.- t importál a külföldről, mert bőriparunk nem képes a szükségletet fedezni.
a házi állatok egészségügyi állapota és az ennek megvédésére, javítására és állandósítására irányuló intézkedések és eljárások összesége. A tekintélyes nemzeti vagyon, melyet valamely orszáa állatállománya képvisel, már régebben arra indította a kormányokat, hogy e vagyont betegségek okozta megkárosodásoktól alkalmas védekezési és elfojtó intézkedések életbeléptetéséve1 lehetőleg megóvják. Kezdetben ez intézkedések csak arra szorítkoztak, hogy a ragályosaknak ismert betegségekben szenvedő állatoknak az egészségesekkel való közlekedését többé-kevésbbé megszoritották; később egyes betegségeknél a betegek leölésével a ragályanyag megsemmisítésére irányult a törekvés, mely cél elérésére azóta, hogy a ragályanyagok élő szerves lények alakjában felismertettek, a fertőtlenítés is szolgál. A nemzetközi állatforgalom élénk-ülésével az egyes államok egymással szemben is oly intézkedéseket léptettek életbe, melyek az importáló állam állatállományát a betegségek kivülről történhető behurcolása ellenben megvédeni hivatvák (l. Állategészségügyi egyezmény). Kapcsolatosan alkalmas szakemberek képzése is szükségessé vált, kiknek feladatát egyfelől a megbetegedett állatok gyógykezelése, másfelől az állatjárványok ellen szükséges intézkedések végrehajtása körül való közbenjárás képezi (l. Állatorvostan és Állatorvosi akadémia).
Magyarországon legelőször az 1859-ben kiadott helytartósági szabályrendelet foglalkozik az állati járványok ellen való védekezéssel. E rendelet azonban már megfelelő számu szakerő hiányában is alig hajtatván végre, az ország állategészségügyére nem igen volt befolyással. A hatvanas években pedig a keleti marhavész (l. o.), u. m. azelőtt is nem egy izben, felette nagy pusztításokat okozott az országban és majdnem folytonos uralkodása szarvasmarháink fellendülni kezdő kivitelére is igen bénítólag hatott. Az alkotmányos kormány az ebből eredő nagy vészteségek elhántása céljából az állategészségügyet, mint a közigazgatás egy külön ágát, az akkori földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium egy külön osztályának vezetése alá helyezte és mindenekelőtt az 1859-iki járvány-szabályrendelet pontosabb végrehajtására, valamint alkalmas új miniszteri rendeletekkel való kiegészítésére törekedett. Ez előkészítések után megalkottatott az 1874. évi XX. t.-c., mely tulajdonképen az akkor még mindig meg nem szünt keleti marhavész elfojtását célozta ugyan, de az irtó eljárásoknak központi vezetés alá helyezésével, a beteg állatok kártérítés mellett való leölésének, a megbetegedési és elhullási esetek kötelező bejelentésének elrendelésével, valamint az állatforgalom ellenőrzésére szolgáló marhalevél-intézmény szabályozásával nagyban hozzájárult az állategészségügyi állapot egészben való javulásához. A törvény megalkotásának tkpi célja rövid idő alatt eléretett, mert 1881 óta a keleti marhavész az ország területéről teljesen kiirtottnak tekinthető. A törvény végrehajtásával kapcsolatosan azonban új hasznos intézmények is létesültek, igy: az ország határa mentén a szarvasmarha-állomány törzskönyvezése és a veszteglő intézetek, p. a sertésveszteglők Kőbányán és Sopronban; egyidejüleg az állatorvosok száma jelentékenyen szaporíttatott, az állatorvosi szakoktatás pedig új tanintézet létesitésével, a tanfolyam meghosszabbításával és a hallgatók előképzettségének emelésével magasabb színvonalra emeltetett. A rendezett állategészségrendészeti közigazgatás számára meglévén ezekben a széles és biztos alap, végre a törvényhozás megalkotta az 1888: VII. t: c.-et, mely a vele kapcsolatosan kiadott végrehajtási rendelettel és a később kiadott pótrendeletekkel egyetemben szabályozza ez időszerint Magyarországon az összes állategészségügyi szolgálatot.
Magyarországon az állategészségügyi rendészet jelenleg a főldmívelésügyi minisztérium, illetőleg e minisztérium állategészségrendőri osztályának vezetése alatt áll. A minisztérium képviseli állategészségügyekben a III.-adfoku hatóságot, melynek mint II.-odfoku hatóságok az alispánok, illetőleg törvényhatósági joggal felruházott városokban a városi tanács, Fiuméban pedig a m. kir. tengerészeti hatóság, végül ezeknek mint I-sőfoku hatóságok kis és nagy községekben a főszolgabirák, rendezett tanácsu városokban a polgármesterek, törvényhatósági joggal felruházott városokban a városi rendőrkapitányok, Budapesten a kerületi előljárók, Fiuméban pedig a rendőrfőnök vannak alárendelve. E hatóságok mellett a szorosan szakszerü állategészségügyi szolgálatot az állami, a vármegyei (járási), a városi, a községi és a körállatorvosok látják el. Az állami állatorvosok, kiket a földmívelésügyi miniszter nevez ki és kik szabályszerüen előirt egyenruhát viselnek, öt rangosztályba vannak sorozva a következő címekkel és illetményekkel:
Az elsőfoku hatóságok szakközegei a vármegyei, illetőleg városi és községi állatorvosok. 1891-ben a 407 járásban 140 vármegyei állatorvos működött; volt ezenkivül 140 városi, 102 községi és 48 körállatorvos és 248 magánállatorvos. Az állami és a törvényhatósági állatorvosi szolgálatra csak azok képesitvék, kik két évi gyakorlat után az állatorvosi tiszti vizsgát a minisztérium által e célra kiküldött bizottság előtt letették.
Az állandó egészségügyrendőri intézkedések sorába tartoznak: a határnak teljes v. részben való elzárása, illetőleg a behozatalnak bizonyos kjjelölt belépő állomásokra való korlátozása, oly országokból eredő állatok és állati nyersterményekkel szemben, melyek állategészségügye kedvezőtlen és melyek azért állandóan fertőzötteknek tekintetnek; a szarvasmarha törzskönyvezése a román és a szerb határ mentén 35 kilométernyi kiterjedésben; a sertésveszteglő hivatalok Kőbányán és Sopronban (létesültek 1880 febr. 1-én). Más országokból álla tok és állati nyerstermények származási igazolványok, illetőleg marhalevelek kiséretében hozhatók be. A belföldi állatforgalomban a házi állatok minden helyváltoztatás esetén szabályszerü marhalevelekkel látandók el (l. Marhalevél), a vásárok állatorvosi felügyelet alatt állnak és külön intézkedések szabályozzák a vágóhidak berendezését és a levágandó állatokkal való elbánást, az állatállomány megvizsgálását a tavaszi legelőre való kihajtás előtt, a gyepmesterséget, a fertőtlenítési eljárást, a marhahajtást, az állatok szállítását vasuton és hajón stb.
Az állategészsségügyi rendészet legsarkalatosabb intézkedése a házi állatok belső betegségeinek bejelentése, mert csak ez teszi lehetővé a felmerülő betegségek ellen szükséges intézkedések foganatosítását. Azok a betegségek, amelyeknek bejelentése általánosan kötelező az állategészségügyi törvényben egyenkint fel vannak sorolva (l. Állatjárványok). Hatósági rendeletre kiírtott állatokért az állam bizonyos betegségek fenforgása esetében kártérítést ad. (L. 2888: VII. t.-c. az állategészségügy rendezéséről és az annak végrehajtására kibocsátott miniszteri rendeletet; továbbá a későbbi rendeleteket illetőleg: Hutyra, «Állategészségügyi évkönyv» 1886-tól kezdve.)
egymással állatkereskedelmi relációkban álló két v. több állam között bizonyos időre kötött oly szerződés, mely megállapítja, hogy házi állatok az egyik fél területéről a másik fél területére minő feltételek alatt vihetők, illetőleg e bevitel minő esetekben korlátozható v. betiltható. Az importáló államnak főleg a hussal való ellátás szempontjából, az exportáló államnak pedig a külföldi piacok biztosítása s közvetve az állattermelés biztosítása céljából egyaránt érdekében áll az állatforgalom állandósítása. Az előbbi azonban saját érdekében szükségképen ügyelni kénytelen arra, hogy a területére bejövő állatokkal saját állatállományát veszélyeztető fertőző betegségek be ne hurcoltassanak, s ebből folyólag követelheti, hogy csak egészséges állatok hozassanak be, valamint nem mondhat le arról a jogról, hogy oly időben, midőn az exportáló államban járványos betegségek uralkodnak, a bevitelt a szükséghez képest korlátozhassa. Viszont ez utóbbinak arra kell törekednie, hogy állatjai kivitelét a befogadó állam tetszése szerint bármely okból meg ne akaszthassa. A két fél érdekeinek megvédését célozzák azok a megállapodások, melyek az állategészségügyi konvenciók tartalmát képezik és melyek közül a legfontosabbak rendszerint a következők: Állatok és állati nyerstermények csak marhalevelek, illetőleg származási igazolványok kiséretében hozhatók be, melyek azok egészséges, nem fertőzött voltát hitelesen igazolják; a behozatal bizonyos határszéli belépő állomásokra korlátozható, hol a szállítmányokat az importáló állam szakközege egészségi állapotukra nézve megvizsgálja; járványos betegségek, nevezetesen a keleti marhavész fellépése esetében az illető ország térületéről az állatbehozatal ideiglenesen korlátozható, esetleg, főképen, ha már a járvány a másik fél területére be is hurcoltatott, egyidőre be is tiltható; mindegyik szerződő fél állategészségügye állapotáról időszaki hivatalos kimutatásokat közöl; végül külön pontozatok szabályozzák a határszéli állatforgalmat.
Ausztria-Magyarországnak ez idő szerint Szerbiával (1882: XXX. t.-c.), Svájccal (1891: IV. t.-c.), Németországgal (1892: V. t.-cikk) és Olaszországgal (1879: I. t.-c.) van állategészségügyi egyezménye. Mindannyi az ugyanezekkel az országokkal érvényben levő kereskedelmi szerződéseknek szerves részét képezi és érvényességi határideje is ez utóbbiakével azonos.
állatmonda. Az állatmonda az állatok, különösen a vadállatok életéről és cselekedeteiről költött kisebb, tréfás, jellemző elbeszélés. Hasonlít az európusi tanító állatmeséhez, de azzal a lényeges külömbséggel, hogy sohasem célzatos, oktató irányu s nem tanulság kedvéért van elmondva, hanem maga az elbeszélt történet kelti fel érdektődésünket. E műfaj az állatvilág sajátos életének költői felfogásán alapul s abban a korban keletkezett, amikor az ember még szorosabb érintkezésben volt az állatokkal, életőket megfigyelni, szokásaikat, egymáshoz való viszonyukat kitanulni alkalma volt s igy az egész állatéletet a tapasztaltak alapján saját emberi életével mintegy önkéntelenül összehasonlítva s az állatokat bizonyos emberi tulajdonokkal felruházva, élénk képzeletével egyikről v. másikról, v. egyszerre többről is apró, adomaszerü meséket teremtett. E mesékben az állatok beszélnek, tanácskoznak, tervek kivitelébe fognak, hadat viselnek és békét kötnek, éppen úgy, mint az emberek, anélkül azonban, hogy allegorizált emberekké lennének és saját állati jellemüket levetkeznék. Ilyen p. az az ismeretes állatmese, mikor az egerek csengőt akarnak kötni a macskára; ilyen a Gyulai Páltól feldolgozott állatmese is: «A tyúk és a farkasverem». Ha aztán az ilyen állatmondákat egy nagy egészbe összefűzik, akár maga a nép, akár egy költő, előáll az állatéposz, melyben az állatok, mint az emberek, különböző rangfokozatba osztva, királlyal és vezérekkel ellátva, ránk nézve bohókás komolysággal küzdenek érdekeik kivivásáért. Küzdelmeikben lehet, sőt van is mindig többféle szatirikus vonatkozás az emberi életre is; de ez egészen mellékes. Az állatmondákban leggazdagabbak a németek s ott van meg az ismeretes Reineke fuchs (l. o.) állatéposz is. Ilyen állatéposznak, tekinthető a Homérosznak tulajdonított Batrachomyomachia (Béka-egérharc), melyet Csokonai magyarosított.
Zoophaga, mindazok a különböző állatcsoportokba tartozó állatok, amelyek más állatokból táplálkoznak; táplálékuk tekintetében szemben állanak velök a növényevők.