olyan festő-művész, aki főképen állatok festésével foglalkozik, ilyen nálunk Pállik Béla. (L. Állatképek.)
gazdátlan állatokon a tulajdonjognak eredeti szerzésmódja, amennyiben a közigazgatási törvények megengedik (vadászat, halászat). Házi szelid, v. szelidített állatok, ez utóbbiak mindenesetre addig, mig a visszatérés szokásáról (consuetudo revertendi) le nem tesznek, az osztrák jog szerint a háztól való távozástól 42 napon át az Á.-nak nem tárgyai. A házi méhrajokra az osztr. polg. tkv. 384. paragrafusa azt a szabályt tartalmazza, hogy ha az anyakas tulajdonosa a kirepült rajt két nap alatt nem hajhászta, azt közös földön mindenki, saját földén pedig a föld tulajdonosa magának elfoghatja s megtarthatja.
l. Kereskedelem.
(zoogeografia) az a tudomány, mely az állatok elterjedésével foglalkozik. Kutatja mindazokat az okokat, melyektől az egyes állatok tenyészése és élete függ. Az állatok földünkön nem mindenütt találhatók ugyanabban a számban, alakban, mert elterjedésük függ az éghajlattól, a növényzettől, domborzati és hidrografiai viszonyoktól és más még eddig meg nem határozott okoktól, továbbá mert befolyást gyakorol reá maga az ember és az állatoknak egymáshoz való viszonya is. Az állatok csak bizonyos hőmérsékletben élhetnek és ez a hőmérséklet különböző fajnál más és más. A hőmérséklet apadásával - mint a tapasztalás mutatja - a fajok száma és félesége is csökken; ebből magyarázható, hogy a sarkokon az állatvilág fajokban a legszegényebb, míg az egyenlítő táján a leggazdagabb és legváltozatosabb színezetü. Minthogy pedig a hőmérséklet a hegyek magassága szerint is apad, igen természetes, hogy délvidéken lévő hegyeken nagy magasságban sarkvidéki alakokkal is találkozunk. Hasonlót láthatni a tengerben is, amennyiben a viz felső rétege a legmelegebb lévén, legtöbb állatfaj otthona, míg a viz melegségével a fajok száma is fogy. Az állatok elterjedését nagyban befolyásolja a hőmérséklet különböző eloszlása: a légáramlatok, melyeknek hatása főleg a vizgőz, oxigén mennyiségére, hőmérsékletre vonatkozóan az állatok vándorlását p. elősegíthetik vagy korlátozhatják. Ebből magyarázható, hogy Európában már 69 amerikai madárfajt találtak nagyobbrészt Angliában és hogy hazánkban is számos ilyen vendégfaj fordul elő. A növényzet az állatok életében igen fontos tényező, mert a növények és állatok lélekzési és táplálkozási módjuknál fogva egymásra vannak utalva. A növények ugyanis a levegőből szénsavat vesznek fel és főleg oxigént lehelnek ki; az állatoknál ez megfordítva van. Ott, ahol bujább a növényzet, ott az állatvilág is gazdagabb, és megfordítva, ahol nem tenyészik növény, ott kietlen pusztaság van, mert hiányzik az élet. Ezenkívül még mint táplálék, lakás és buvóhely is nagy befolyásu az állatvilágra.
Azt az állatfajt, mely egész földünkön el van terjedve, kozmopolitának hivjuk. Ilyen p. a kutya, a patkány, a bolha, a veréb stb. Valamely vidék állatfajainak összességét az illető vidék « faunájának», állatvilágának nevezzük. Így van Magyarország, Budapest stb. faunája és így lehet nagyobb v. kisebb körü. Mindazokat a fajokat, melyek valamely vidék faunájában kizárólag fordulnak elő és más területeken nem találhatók, jellemző «endemikus» fajnak nevezzük. Így p. Ausztráliára nézve jellemzők a csőrös emlősök, Amerikára a kolibrik stb. Hazánk faunája nagyon gazdag az ilyen jellemző állatfajokban, melyek csak kizárólag Magyarországon találhatók, v. máshol csak szórványosan fordulnak elő. Ilyenek p. a vakegér (Spalax typhlus Pall.), a magyar kuvasz-kutya (Canis familiaris variatio pastoralis hungarica); a magyar juh (Ovis aries variatio hungaríca), az Ablepharus pannonicus Fitz. nevü gyikfaj stb. Ha különbözö vidékek faunáját összehasonlitjuk és azt tapasztaljuk, hogy egyes rokon fajoknak hasonló életmódja és szerepe van, akkor azok helyettes alakoknak v. fajoknak neveztetnek. A puma Amerikában, a tigris Indiában az oroszlánt helyettesiti, vagy a jegesmedve a sarkvídéken a mi barna medvénket képviseli. Vendégfaj ellenben az olyan faj, mely éhségtől, vagy más körülményektől űzetve, olyan helyen jelenik meg, ahol tulajdonképen nem él p. a rózsaszinü seregély (Pastor roseus L.), melynek valódi hazája északi Afrika és nyugati Ázsia, már nem egyszer jelent meg Budapesten nagyobb csapatokban. Az állatok élhetnek vizben, szárazföldön vagy levegőben. A vizi állatok lehetnek édesviziek (p. potyka) v. sósviziek illetve tengeriek (p. cápa); továbbá megkülönböztetünk parti (csiga, kagyló) siktükri - pelagikus - (meduza, stb.) és fenéki állatokat (p. a korallok, szivacsok, tüskebőrüek stb.), a szárazföldi állatoknál beszélünk siksági, hegyi, alpesi faunáról, az illető hely magassága szerint.
Mindama földrajzi területeket, melyek bizonyos sajátságos, másutt elő nem forduló állatok által tünnek ki, állatrégióknak hivják. Igen természetes, hogy az egyes régiók határai az állatok folytonos vándorlásai következtében nem élesek, hanem elmosódottak. A szárazföld állatvilágában Sclater és Wallace szerint hat nagy állatrégiót különböztetünk meg, melyek mindegyike ismét négy alrégióra oszlik. Ez az általában elfogadott felosztása következő:
I. A nearktikus régió magában foglalja az egész mérsékelt égövi és északamerikát, továbbá Grönlandot. Jellemző állatai: hód, mosómedve, bizon, pézsmatulok stb. Alrégiói: 1. a kaliforniai alrégió, mely a Csendes tenger partvidékére terjed ki. A neartikus régióban egyedül itt élnek a denevérek, továbbá a bóbitás fürj (Perdix californica Lath.) és a szürke medve (Ursus cinereus Desm ). 2. A sziklahegységi alrégió magába foglalja északamerika középső részét a Szikláshegységgel együtt. Jellemző állatai: a preri-kutya (Cynomys Ludovicianus Baird), az amerikai antilópe (Antilocapra americana Osv.) és az erszényes patkány (Geomys burisarius Rich.). 3. A keleti vagy az alleghani álrégió, ahová az Egyesült Államok keleti része egészen Kanadáig tartozik. Jellemző emlőse a csillagos vakond (Condylura cristata L.), madarai közül fontosak a préri-tyuk (Tetrao Cupido L.) és a vándorgalamb (Ectopistes migratorius Swains.); 4. a kanadai alrégió, ahova északamerika tartozik a 45. szélességi fokon túl. Jellemzők: a rénszarvas (Cervus tarandulus L.); a kanadai hód (Castor canadensis Kuhl.); a mosómedve (Procyon lotor Desm.); az északi gulo (Gulo borealis Nils.), a mosusz-tulok (Bos moschatus) stb.
II. A neotropikus régió-hoz tartozik egész Közép- és DélAmerika, továbbá a nyugatindiai szigetek. Több mint 100 faj emlős és 500 faj madár fordul elő kizárólagosan itt. Rovarvilága pedig az egész földön a leggazdagabb és legpompásabb szinezetü. Alrégiói: 1. A keletindiai v. antillai alrégió, ahol emlősök és madarak közül csak apróbb fajok fordulnak elő, mint a malácpatkány (Capromys pilorides Desm.), az orrmányos sündisznó (Solenodon paradoxus Brandt), egyes kolibrik és más éneklők. (Todus viridis L., Euphonia musica Gray stb.); 2. a mexikói alrégió, ahová Középamerikát és északamerika déli részét számítják. Jellemző állatai: a Kakamizli (Bassaris astuta Lichst.), pekári disznó (Dicotyles torquatus Cuv.), a guaharó légykapó (Steatornis caripensis Humb.) és egyes papagájok. Nagy számban találhatók az aillgátorok, mérges kigyók, gyíkok stb. Az axolotl (Siredon pisciformis Dum.) kétéltü, az Amblystoma mexicanum Cope kopoltyus álcája, a bibortetü (Coccus cacti L.) stb. Nevezetes, hogy állatvilága aok tekintetben hasonló Közép-Európáéhoz és sok helyettesítő alakkal találkozunk. 3. A braziliai alrégió magába foglalja a forróövi Dél-Amerikát, kivéve a nyugati, partokat. A bőgő- (Mycetes), a gyapjas- (Lagothrix, Ateles), a kapucinus- (Cebus), az ugró- (Pithecia és a karmosmajmok (Hapale), továbbá az öves emlősök (Dasypus), a hangyaevők (Myrmecophaga), lajhárok (Bradypus) és a fiahordó emlősök (Didelphys) hazája. Madarai közül fontosak: a hokkotyuk (Crax alector L.), a nandu (Rhea americana Lath.), egy kétlégzetü hal (Lepidosiren paradoxa Fitz.) és különösen a madár- és rovarvilága igen gazdag; 4. a chilei alregió jellemző állatai: a csincsilla(Chinchilla lanigera Benn.), a láma (Auchenia lama Desm.), a koipu (Myopotamus coipus Geoffr.), a degu (Octodon degus Waterh.), a kondor (Sarcorhamphus condor Ress stb.).
III. Az ausztráliai régió kiterjedése Ausztrália, Uj-Guinea, Uj-Zéland, Celebes-, Lombok-, Timor- és szomszédos szigetek, továbbá a Csendestenger szigetvilága egészen a Sandwich és Marquesas szigetekig. Sajátságos állatvilága van, amennyiben az emlős állatokat főleg az erszényesek és a csőrös emlősök képviselik. Ragadozó, páros és páratlan ujju emlősei, továbbá majmai teljesen hiányoztak Ausztrália felfedezése előtt. Alrégiói: 1. Uj-zélandi alrégió. Az emlősöket csak pár faj denevér (Mystacina tuberculata Gray stb.) képviseli. Sajátságos madárfaunájára jellemő: a kivi (Apterix Australis Schaw.), a kakapo vagy bagolypapagáj (Stringops habroptilus Gray) és a kövi papagáj (Nestor meridionalis Finsch.). 2. A polinéziai alrégióban hasonlóan az emlősök közül csak egyes denevérek fordulnak elő. Fontos madara a fogas galamb (Dydunculus strirostris Gould.), az otaheti jégmadár (Todiramphus sacer Bp.) és az inambu (Rhynchotus rufuscens Temm.). 3. Az ausztráliai alrégió, ahova Ausztrália és Vandiemensland tartoznak. Van 102 faj erszényes emlőse (Macropus, Phascolomys, Phalangista, Perameles, Petaurus stb.), 3 faj csőrösemlőse (Ornithorhynchus, Echidna, Acanthoglossus) és 23 faj denevére. Jellemző madarai: a fekete hattyu, a lantfarku madár (Menura superba Davies), a talegalia-tyuk.(Talegalla Lathami Gray), az ausztráliai mézevő (Melithreptus lunulatus Vieill.) és az emu (Dromaeus NovaeHollandiae Gray) az ausztráliai kétlélekzetü hal (Ceratodus Forsteri Krefft.). 4. A malaji alrégió, ahová tartozik: Uj-Guinea, a Molukkok, Celebes, Timor és más szigetek. Különösen a madárvilága gazdag, szebbnél szebb kakaduk, galambok, jégmadarak fordulnak elö. Futó madara a kazuár (Casuarius galeatus Vieill.). Emlősökben szegény; nevezetes a medve kenguru (Dendrolagus ursinus. Müll.)
IV. A keleti régió-hoz számítják Elő- és Hátsó- Indiát, Délkhinát, Ceylon, Filippi, Java, Borneo és Formoza szigeteket. Jellemző emlőséi általában: a félmajmok (Tarsidae, Galeopithecidae), az orrmányos rovarevők (Tupajae), továbbá Aerophordidae és Uropeltidae hüllőcsaládok, Mastacembilidae és Ophiocephalidae halcsaládok. Van 55 jellemző emlős- és 165 madárfaja. Alrégiói: 1. Az indmalai alrégió a Malakka, Szumatra, Java, Borneo és Filippi szigetekkel. Jellemző emlősei: az orángutáng (Pithecus satyrus Geoffr.), a gibbon vagy hulok (Hylobates syndactylus Wagner), a nagyorrú majom vagy kahao (Nasalis larvatus Geoffr.), a röpülő maki (Galeopithecus volans Pall.) és más félmajmok (Tarsius spectrum Geoffr. stb.), a kancsil mosusz (Tragulus javanicus Pall.), az indiai tapir (Tapirus indicus Desm. stb.), a szarvorru madár (Buceros rhinoceros L.), az argusz fácány (Argus giganteus Temm.) stb. 2. A himalájai alrégió, kiterjedése a Himalája hegység, Hátsó-lndia, Dél-Khina és Formoza szigete. A panda vagy macskamedve (Ailurus fulgens F. Cuv.), 25 faj jellemző fácána közül fontosabb: a trapogon fácán (Phasianus satyrus Vieill.). érdekes gyikja a repülő sárkány (Draco volans L.). 3. A cejloni alrégió, ahová Cejlon szigete és Elő-India déli része tartozik. Félmajmai Madagaszkárra, kigyói pedig az indmalaji. alrégióra emlékeztetnek. Jellemzők: a lóri félmajmok (Stenops gracilis v. d. Hoeven, Loris ceylonicus Geoffr.), a Presbytis comata Desm. nevü kutyamajom, a kornú madár (Harpactes fasciatus Blyth.), a nemes papagáj (Paealornis Alexandri Vig) és a pajzsosfarku kigyók (Uropeltidae). 4. Az indiai alrégió, kiterjed Előlndia középső részére, Himalajától délre. Jellemző alakjai a tigris (Felis tiger L.), a gavial (Gavialis gangeticus Gmel.), a tigriskigyó (Python tigris Daud.), a huhlman majom (Semnopithecus entellus Wagn.), Paradoxurus hermaphroditus Gray. stb. emlős; különben emlős faunája hasonlit a palearktikus régióhoz, mert sok faj medve és szarvas fordul elő. A páva (Pavo cristatus L.) hazája.
V. Az etiópiai régióhoz soroljnk egész Afrikát, kivévén északi részét, déli Arabiát és Madagaszkár szigetét a szomszéd szigetekkel együtt. Van 90 jellemző emlős- és 179 jellemző madárfaja. Ilyenek: a vizi ló, zsiráf, antilópék, keskenyorru majmok, ugró egerek stb. Alrégiói: 1. A madagászkári alrégiót kitüntetik: a félmajmok (Propithecus, Lichanotus, Lemur, Hapalemur, Lepilemur, Chiromys stb.) és a rovarevő emlősök (Centetes). A nagy növényevő és ragadozó emlősök hiányoznak. A kurol kakuk (Leptosomus discolor Cab.) és az orrmányos kigyó (Langána nasuta Schanz). 2. A délafrikai alrégióhoz tartozik Afrika csucsától a 22-ik szélességi fokig, a keleten pedig a Mozambique-partig. Emlösök közül jellemző: az aranyvakandok (Chrysochloris inaurata Pall.), a szurikata (Rhyzaena tetradactyla Illig. l, a zibethiéna (Protelos Lalandi Geoffr.), a hiénakutya (Canis pictus Desm.); az ugrónyul (Pedetes caffer Illig.), a kapföldi disznó (Orycteropus Capensis Geoffr.), a kvagga (Equus guagga Gmel.), a tigris-ló (E. Burchellil Gray), és a zebra (E. zebra L.). Madarak közül: a kapföldi banka (Irrisor capensis Less.); Colius corpensis Gm. stb., Zonurus cordylus Merr. gyik stb. 3. A nyugatafrikai alrégió kiterjed Afrika nyugati partjaira Szenegáltól Angoláig, továbbá Afrika középső erdős vidékére. Fontosak: a gorilla (Gorilla Gina Is. Geoffr.), csimpánz (Troglodytes niger Geoffr.), a pottofélmajom (Pterodicticus potto v. d. Hoeven.), a medvemaki (Arctoceleus calabarensis Gray), a pamatos fülü disznó (Sus penicillatus Wagl.), a lárvás disznó (Potamochoerus africanus Gray); különböző szövő madarak (Vidua paradisea Cuv., V. regia Cuv., V. principalis Cuv. stb.). 4. A kelet afrikai alrégióhoz számítják: a tropikus Arábiát, Keleti-Áfrikát Mozambigne-ig, egészen a nyugatafrikai alrégióig. Sok keskenyorru majma van, mint a páviánok (Cynocephalus), cerkóf majmok (Cercopithecus); a zsiráf (Camelopardalis giraffa Schreb.), az etiópiai malac (Orycteropus aethiopicus Sund.), a gnu (Catoblepas gnu Sund.); az oroszlán (Felis leo L.), a vizi ló (Hippopotamus. amphibius L.); az áfrikai elefánt (Elephas africanus Blum.); a kontyos sólyom (Gypogeranus serpentarius Illig.); a krokodilok, termeszek, zsibbasztó harcsa (Malapterurus electricus Lac.) stb.
VI. A palearktikus régió részei: Európa, mérsékelt Ázsia és észak-Afrika az Atlasz hegységig. Jellemző 138 gerinces állatfaj. Alrégiói: 1. A mandzsui alrégió (Khina északi része, Japán, Mandzsu), a menyétkutya (Canis procyonoides Gray.), az aranyfácán (Phasiamis pictus L.), az ezüst-fácán (Galiophasis nycthemerus Gray); a tragopantyúk (Ceriornis satyra Swains.); az óriási szalamandra (Sieboldia maxima), a selyemlepke (Bombyx mori L.) stb. 2. A szibériai alrégió (Közép- és észak-Ázsia). Az északi vidékek faunája általában hasonló az északi Európáéhoz; de menyétekben sokkal gazdagabb (coboly, guló hermelin stb.). A sarki róka (Canis lagopus L.); a középső részében fontosabbak: a jak (Poephagus grunniens L.), a mosuszállat (Moschus moschiferus L.), a dzsigetal (Equus hemionus Pall.), különböző szarvasok, antilópék és ugró egerek. A pusztai talpas tyuk (Syrrhaptes paradoxus Pall.) és egyes erdei tyukok, 3. A mediterrán alrégióhoz a Földközi tenger környéke tartozik. A vándormadarak nagy részének téli tartózkodási helye. Kiváló állatai: a dámszarvas (Dama vulgaris Brookes); gazellák, tarajos sün (Hystrix cristata L.), cibetmacskák (Viverra), sávos hiena (Hyaena striata Zimm.); a büdös banka (Upupa epops L.), egyes gázlók és keselyük. Viperák, a fénylő gyik (Scincusj, a tüskefarku gyik (Uromastix) Steilio, Seps, Pseudopus stb. gyikok, szalamandrák, Chondrostoma és Cyprimodon halfajok. 4. Az európai alrégió magába foglalja észak- és Közép-Európát. Déli részére jellemzők: a török majom (Inuus ecaudatus Geoffr.), a bivaly, flamingó (Phoenicopterus ruber L.), egyes skorpiók és pókok. A középső részén fontosak: denevérek, egyes rovarevő (sündisznó, vakandok, cickány), ragadozó (farkas, róka, borz, vidra, barna medve, hiuz, vadmacska stb.), rágcsáló emlősök és az európai bölény, éneklő, tyúkféle, gázló és uszó madarak, a síklókigyók (Coluber), különböző békák (Rana, Pelobates, Bufo, Bombinator) és halak (potyka, csuka, fehérhal, csik, harcsa stb.). Végül északi részében emlitendők: a jegesmedve (Ursus maritimus Desm.), a sarki róka (Canis lagopus L.), rénszarvas, lemming (Myodes lemmus Pall.), továbbá számos uszó és gázló madár.
Schmarda a szárazföldi állatvilágot szinten felosztotta, még pedig a következő 21 régióra: 1. az északi sarkvidék (prémes állatok és az uszó madarak hazája), 2. Közép-Európa (a rovarevő emlősök, futóbogarak és a Staphylinidák otthona), 3. kaspi puszták (pocokfélék és a szaiga antilope hazája), 4. közép-ázsiai felföld (a lovak birodalma), 5. a Földközi tenger környéke (a különizes bogarak (Heteromera) hazája), 6. Khina (fácán), 7. Japán (óriás szalamandra), 8. északAmerika (rágcsálók, fogas és kupcsőrü madarak hazája), 9. Sahara (struc és a fekete bogarak hazája), 10. Kelet-Afrika (a keskenyorru majmok és a termeszek jellemzik), 11. afrikai felföld (a kérődzők és vastagbőrüek otthona), 12. Madagaszkár (maki, félmajmok), 13. India (ragadozó emlősök és galambok hazája), 14. Szunda szigetek (repülő maki, orangutáng), 15. Ausztrália (csőrös és erszény es emlősök), 16. Közép-Amerika (a szárazföldi rákok az uralkodók), 17. Brazilia (laposorru majmok, foghíjasok és harcsafélék), 18. Peru és Chili (láma, kondor), 19. a pampasz (a nyúlszájúak (Lagostomidae) hazája), 20. Patagónia (Guanako és Rhea Darwinü hazája), 21. Polinézia (a kivi otthona). Hasonlóan Schmarda osztotta fel a tenger állatvilágát is 10 állatrégióra úgymint: l. az északi Jegestenger a nagy tengeri emlősök mint cetek, fókák hazája. Csak itt található a rozmár (Trichechus rosmarus L.) és a narval (Monodon monoceros L.). Továbbá sok rákféle (Amphipoda) is van. 2. déli Jeges-tenger. A pingvinek és tengeri emlősök uralkodnak, 3. az Atlanti-tenger északi része a tőkehalak és heringek hazája, 4. a Földközi tenger az ajakos halak otthona. Itt fordul e1ő a barátfóka (Phoca monachus Desm.), továbbá a nemes korall (Corallium rubrum Lam.) és a mosdószivacs (Euspongia officinalis Vosm.), 5. a Csendes-tengerészaki része a páncélosfejü halak (Cataphracti) hazája. Itt él a füles fóka (Otaria Stelleri Desm.) is, 6. az Atlantitenger tropikus részét a szirénák (Manatus) és delfinek jellemzik. Továbba számos meduza, szalpa és rákféle, 7. az Indiai óceánra jellemzők a tengeri kigyók. Itt található az óriási kagyló (Trigarna gigas L.) és a gyöngytermőkagyló (Meledartna margaritifera Lam.), 8. a Csendes tenger copiusi része. Főállatait a korallok és a tengeri uborkák képezik, 9. az Atlanti-tenger déli része és 10. a Csendes tenger déli része, melyeknek állatvilága nem valami jellemző.
, l. Állatorvostan.
azok a szók, vagy sokszor csak legfeljebb indulatszóknak nevezhető hangcsoportok, melyekkel népenkint és vidékenkint főleg a hasznos házi-állatokat szólogatják, terelik, riasztják, csalogatják, édesgetik, becézik. Sokszor ezekben is rejlő jellemző vonások, vagy az illető állatnak bennök esetleg megőrzött régibb neve miatt e jelentékteleneknek látszó apróságok is fontos alkotó-elemei a folklore (l. o.) ama részének, mely az állatokról valamely népnél elterjedt képzetek s az összes reájok vonatkozó hiedelmek és egyéb adatok fejezetét: a beastlore-t (l. o.) vagyis népies állattant alkotja. Magyar adatokat 1. a Nyelvőr eddigi összes köteteiben.
akiben a morális érzék felett túlsúlyban van a nyers természeti ösztön; az ilyennek a magaviselete álltias, és cselekedeteiben vezérlője az állatiasság.
alatt értjük az elektromos tüneményeknek azt a csoportját, mely az állatok életműködésének többé-kevésbbé állandó kisérője szokott lenni. Legszembetűnőbben mntatkoznak e jelenségek némely halnál, u. m. az elektromos rája (Raja torpedo), a sajgató ángolna (Gymnotus electricus) s az elektromos harcsa (Silurus electr.) nevü halaknál. Ez állatok elektromos szerve kerek oszlopocskából áll, melyek mindenike 3-4 millíó apró, kocsonyaszerü anyaggal elkülönített lemezkéből van alkotva; e szerv helyzetétől függ az az elektromos áram v. ütések iránya is, melyeket az állat a kimerülésig kényekedve szerint osztogathat. Igy a torpedónát a pozitív áram a hastól a háta felé tart, mig a gimnotusnál a farktól a feje felé s a silurusnál a fejtől a fark felé indul. Egyébiránt minden állat idegei dipoláris molekulákból álló elektromosság-fejlesztőknek és vezetőknek tekinthetők, melyekben már az egyes keresztmetszeteknek egy-egy külső pontjától a közepe felé elektromos áram megy. Valamely idegszálnak távolabb eső két pontját v. még inkább az idegszál és a vele összekötőtt izom egy pontját egy multiplikátor áramkörébe hozva, az izomtól az ideg felé tartó elektromos áram mutatkozik.
Mint az egyes tagokban, úgy az egész testben is szakadatlan elektromos áramlás jelentkezik, mely az emberi testnél balról jobb felé tartó irányt követ. Minden izom-mozdulat elektromos áramot indít, melynek irány a a test oldalától függ, hol az izom összehuzódása történik; így egyik ujjunk görbitésével több mérföld távolságban levő mágnestűt kitérithetünk. Ugy látszik különben, hogy az életfolyamat rendes menete föltételezi az elektromos áramlásnak bizonyos fokát; legalább békáknál azt a megfigyelést tették, hogy a többi testtel már csak az idegszálnál fogva összefüggő combok közül az egyik, melyet naponkint megelektromoztak, hosszabb ideig megtartotta alakját és tovább tengett, holott a másik, melyet magára hagytak, hamar kiaszott, és elhalt. A világitó bo garaknál is lehetett, bár igen gyönge, elektromos jelenségeket megfigyelni.
(zoolatria), bizonyos hasznos, kártékony, v. néha egészen közömbös állatoknak is tisztelete. Az alacsonyabb értelmi fokon álló ember egyik kor- és népközi legáltalánosabb jellemvonása, mely gondolkodásának abból a stádiumából ered, ahol még maga és a természet többi tárgyai s így maga és az állatok között is szigoruan elkülönítő határvonalat húzni nem tud, hanem az érzéki tapasztalata körébe eső összes tárgyakat az élő lénynek elsősorban önmagán megismert tulajdonságaival ruházza fel; ahol pedig a magán tul megismert természeti lényekben saját erejét és hatalmát fölülmuló, v. ezeknek ellenszegülő tulajdonságokat tapasztalt, ott félelemből származó tiszteletet és e hatalmas lények megengesztelésére irányuló törekvést, vagyis kultuszt tanusít irántuk. E tisztelet első sorban talán abban nyilvánul, hogy a primitiv ember az állatot, mely reá nézve valamely tulajdonságánál fogva félelmesnek, v. ellenkezőleg hasznosnak mutatkozott, ugyanabba a képzetsorozatba iktatja, amelyben már a magánál felsőbb lényekről derengő fogalmai némi rendszerbe füződtek, t: i. az ősök tiszteletének alighanem még az állatimádásnál is régibb eredetü képzetei közé: szóval a tisztelt állatot megteszi a maga és törzse ősének. Ez az állatkultusznak már emelkedettebb foka: az u. n. totemizmus (1. o.) és nevezetes társadalmi szervezkedés-elemek csoportositó középpontjává válhatik további fejlődésében. A totemnek elismert, vagyis eredetileg ősül tisztelt, később törzsvédő és különböztető állat először is ismertető jelévé lesz a törzsnek, melynek tagjai az illető állat képét v. bőrükre v. ruházatukra, fegyverzetükre s egyéb használati tárgyaikra tetoválva, vésve, karcoiva vagy festve viselik; a közös totemmel birók rokonokul ismerik, kölcsönösen védik egymást, egymásért vérbosszura is kötelesek, esetleg egymás közt házasságra nem léphetnek stb. A tisztelt állat iránti kultusz legelőbb is abban jelentkezik, hogy azt, ha félelmes, áldozatokkal megengesztelni, ha nem rettentő, kimélni és ápolni, neki mindenképen kedvezni igyekeznek. Alapjában épen nem más képzetsorból, csak az előbbiek primitiv logikával való tovább fűzéséből magyarázhatók az állatimádás mindama maradványelemei is, melyekkel magasb műveltségi fokon álló népek, p. az ó-kori egyiptomiak, görögök, rómaiak, hinduk, perzsák, szemiták vallásrendszereiben, sőt napjainkban is a civilizált népek alsóbb rétegeinek babonáiban is fölös számmal találkozunk.
Az átmenet az állattisztelet alacsonyabb és kezdetleges fokától a magasabbhoz úgy képzelhető el az összes ide vonatkozó ó- és ujabbkori adatok vallomása alapján, hogy az eredetileg a maga természetes mivoltában ősnek és így felsőbb lénynek képzelt állat a vallásos felfogás egy magasabb fokán, már csak mint az ősnek megtestesülése, bolygó lelkének egyik ideiglenes lakása, utóbb az istenség egyik inkarnációja jelentkezik (lélekvándorlás, l. o.); még később pedig már csak mint a tiszta antropomorfizmus fokára jutott istenség kisérő jelvénye szerepel,:így p. a -bagoly Pallas Athene mellett, a harkály (Picus) Mars kiséretében stb.; holott átmenőleg a különben már emberi testünek ábrázott istenség ez állatok fejét viselte, p. az egyiptomiaknál, egyes szemita népeknél és Kelet-India vallásrendszereiben. Következetes tovább-vitelében az állatimádás felveheti a vele egykoru kultuszformák közül mindazokat melyek az alapjául szolgáló képzetekhez illenek. Így oly népnél, mint p. az egyiptomiak voltak, melynek vallásrendszerében a holtak tisztelete állott a vallásos érzület középpontjában, az életében tisztelt állat tetemére is ki kellett terjeszteni - a kultusz saját logikja szerint - a tiszteletet és gondozást; innen náluk az állat-hulláknak egészen az emberiek módjára való bebalzsamozása. Más, az állattiszteletből eredő s későbbi, már e tiszteletnek többé nem tudatos fokán is megmaradó jelenségekül tekintendők a bizonyos állatok husának egészben, v. részben való élvezetét tiltó vallási törvények, melyekben szintén nagy része van, a sokszor ellenkező látszat mellett is, egyes régebben tisztelt, később ez okon már csak kimélt, még utóbb pedig a folytonos mellőzés hosszu időn való gyakorlata következtében utált, sőt megvetett állatok hajdani kultuszánák. Mindebből láthatólag az állatimádás az összehasonlító néppszichologia- és vallástudománynak egyaránt igen fontos fejezete, melynek tudományos tárgyalása felé eddig csak az antropologiai alapra helyezkedett hasonlító mitológia részéről történtek nevezetesebb lépések, míg az egyoldalun és önkényesen szabott szűkebb körben hasonlító nyelvészeti mitosz-magyarázó iskola e téren is sok érdekes adatot derített ugyan fel, de magyarázataival többnyire igen kalandos utra tévedt. L. ez utóbbi irány e tárgyu kisérleteképen: De Gubernatis, Die Tiere in der indogermanischen Mythologie (ném. ford. Lipcse 1874. 2 köt.). A többit l. Beastlore és Jósállatok.
az ember, emlősállatok és madarak egyik legmeglepőbb tulajdonságai közé tartozik az, hogy testük hőmérséke mondhatni állandó, a mérsékelt és hideg égalj levegőjének hőmérsékénél jóval magasabb; azért nevezik ez állatokat állandó hőmérsékü, vagy melegvérü állatoknak. Igy az ember testhőmérséke, a hónaljban mérve 36,25-37,5 C.° körül ingadozik, középértékben 37,1 C.°-nak mondható. Az emlősállatok testhőmérséke 35,5-40,5, a madaraké 39,40-43,9 C.° közt változik, sőt apró madaraknál 44,03 C.° meleget is mértek. Ez állandó melegvérü állatok között azonban oly állatok is vannak, melyeknél a test hőmérséke a környezet hőmérsékétől nem egészen független, hanem már magasabb környi hőmérsék mellett is, a környezet hömérsékének változásával ingadozik, alacsony környi hőmérsék mellett pedig tetemesen alászáll, s az állatok téli álomba merülnek. Az ilyen téli álmot alvó állat, mint a denevér, medve, borz, mormota, mogyorópölyü, sündisznó, hörcsög, lélegzései és szivverései ritkulnak, testhőmérséke pedig leszáll, s a legtöbb esetben alig valamivel magasabb a környezet hőmérsékénél. Míg más melegvérü állat meghal, ha teste -plusz- 20 C-°-ra lehűl, addig az ilyen téli álomban levő állat testhőmérséke 5, sőt néha nulla C.°-ra sülyedhet, anélkül, hogy ez. az állat életét veszélyeztetné. Oly hidegben, mely a testhőmérséket 0 C.°-ra, vagy ezen alul való lehűtéssel fenyegeti, a téli álmotalvó állat felébred, lélegzetvétélei, szivverései szaporodnak, testhőmérséke pedig 5-6 óra alatt a melegvérü állatok testhőmérsékére felemelkedik. A téli álomba merülő állatok átmenetet képeznek az állandó hőmérsékü emlősöktől és madaraktól a nem állandó hőmérsékü alsóbbrendű állatokhoz. Alsóbbrendü gerinces vagy gerinctelen állatok testhőmérséke, tudnillik a környezet hőmérsékénél csak kevéssel magasabb és ezzel együtt változik is. A környezet magasabb hőmérséke mellett tehát testhőmérsékük magasabb, alacsonyabb környi hőmérséknél pedig alacsonyabb; ez állatokat azért változó hőmérsékü állatoknak mondjuk. Igen szépen kitünt a testhőmérséknek a környezet hőfoka szerint való változása, békán tett oly kisérletekből, melyeknél a békát különböző hőfoku levegőben és vízben tartották. Minthogy égaljunk alatt a környezet hőmérséke a melegvérü állatok testhőmérsékénél rendesen alacsonyabb, a változó hőmérsékü állatokat hidegvérüeknek is nevezik.
Ha az ember testhőmérsékét 36,25- 37,5 C.° közt ingadozónak mondtuk, úgy ez csak a hónalji hőmérséket jelenti, a hol embernél a testhőmérséket leginkább szokás mérni; de távolról sincsen az ugyanolyan mindenütt a test felületén és belsejében. A meleg a test belsejében a legnagyobb. Fiziologiai kutatásokból tudjuk, hogy a legnagyobb hőfejlesztők bennünk az izmok; az ember által termelt összes melegnek mintegy 4\5-e innen származik. Az izmok után következnek a különböző mirigyek, nevezetesen a máj, amely szervben a legnagyobb meleg van. Az izmokbefolyása a hőtermelésre abból tünik ki, hogy működő emberizom hőmérséke gyorsan felemelkedik, igy például fürészelő embernél a felkar izmainak hőfoka már 5 perc alatt 1 C.°-kal magasabbra szállhat. A mirigyek hőfejlesztését már az is bizonyitja, hogy kutyánál a gyomor hőmérséke rendes táplálkozás alatt 39 C.° 1 napig tartott éhezés alatt 38,7 C°-ra leszállt, s az erre következett etetés alatt egészen 40 C.°-ra felemelkedett. Az izmokon és mirigyeken kívül ugyan-egyéb szervekben is fejlődik meleg, csakhogy sokkal kisebb mértékben. E szerint a bőrben kisebb a hőfejlesztés és nagyobb a hővesztés, e miatt alacsonyabb a hőmérséke is. Sőt várható volna, hogy a bőrfelület hőmérséke az ezt környező levegő hőfokánál csak kevéssel magasabb, innen beljebb pedig a testrészek mind melegebbek; a legnagyobb meleg a test közepén volna. Ily körülmények közt azonban a test belsejében igen magas hőmérséknek kellene lenni, minthogy az élő szövetek igen rossz hővezetők. Az emberi testben a hő közel olyanformán volna elosztva, mint egy szénaboglyában, melyben csak kevés meleg fejlődik ugyan, de mert meleget csak felületén veszít, belsejében jó meleg lehet. Ily körülmények közt tehát a meleg a test belsejében oly nagy volna, a bőrfelület sok helyén pedig oly alacsony lenne, hogy e miatt az élet lehetetlenné válnék; ott megsülnének, itt esetleg megfagynának testrészeink. Ezt meggátolja a vérkeringés. A vér tudnillik a mélyen fekvő melegebb szervekből a felületesen fekvő szervekbe, nevezetesen a bőrbe és innen vissza folyik. E szünet nélküli áramlás közben a vér a melegebb szervekben felmelegszik s melegét a hidegebb szervekbe viszi el, miáltal a test melegét kiegyenlíti. A karjainkban és lábainkban, valamint a bőrben áramló vér itt lehűl, az ezekból visszafolyó vér tehát hidegebb az oda folyt vérnél, ellenben a belső szerveknél megforditva van a dolog, itt az azokba áramló vér hidegebb és a visszafolyó vér melegebb. A különböző szervekből jövő hidegebb s melegebb vér összefolyik a nagy visszerekben és igy jut a szívbe, melyből az úgynevezett ütőerek útján újból a különböző szervekbe kerül, felmelegítvén a nálánál hidegebb és lehűtvén a nálánál melegebb szerveket. Ha tehát a test középhőmérsékét tudni akarjuk, ezt a szívben és a vért a szívből kivezető nagy ütőerek vérében kellene keresni. A legszélsőbb határok, melyek közt az ember testhőmérséke, betegség alatt is ingadozhatik, 34-42 C.° közt vannak. Találtak ugyan 32,6 és 44,75 C.°-ot is, de ezek már felette kivételes esetek. Minden eddigi tapasztalat azt bizonyitja, hogy túlalacsony - 32,6 fokon aluli - és túl magas - 42 fokon felül - terjedő hőmérsék halállal végződik. Bizonyos hőmérsék, a hónaljban 37-37,2 C.°, az a hőfok, amely mellett az élet zavartalanul foly és bármilyen viszonyok közé kerüljön élő egészséges ember, hőmérséke 1.5- 2 foknál nagyobb mértékben attól el nem tér. A rendes életviszonyok között némi változást a testhőmérsékben a következő körülményekben kerestek és részben találtak is: Mindenekelőtt azt nézték, vajjon az egyes emberfajok testhőmérséke közt van-e különbség, e tekintetben azonban különbséget nem találtak. Az égalj befolyását illetőleg kitünt, hogy ugyanannak az embernek testhőmérséke a forró égöv alatt mintegy 1\6 C.°-kal magasabb, mint mérsékelt éghajlatunk alatt. Megfelelőleg az évszak befolyása is elenyésző csekély.
Az életkor szerint már feltünőbb a különbség az emberek testhőmérsékében. Az ujszűlött gyermek testhőmérséke mintegy 0,3 fokkal magasabb az anya hőmérsékénél, a bekövetkező nagyfoku hővesztés miatt azonban csak hamar közel 0,9 C.°-kal száll alá. A következő tíz napon a csecsemő testhőmérséke 37,25-37,6 C.° közt van, középértekben tehat 37,45 C.°-nak felel meg. Ezentúl, mintegy a 14-ik életévig, a test középhőmérséke körülbelől 0,2 C.°-kal sülyed. A 14-ik évtől az 50-ik életévig további 0,2 C °-kal esik a test hőmérséke. A 60-ik életéven túl ismét nő és a 80-ik évben majdnem ugyanazt a magasságot éri el, melyen gyermekkorában volt. A gyermek, valamint a kisebb termetü emberek testfelülete azok testsúlyához képest nagyobb, mint a felnőtt és magasabb termetü embereké, e miatt amazoknál a hőveszteség is nagyobb. Gyermekek és kisebb egyének azért könnyebben is fáznak, mint felnőtt nagyobb emberek. Jól táplált, erős testalkatu, valamint kövér egyének kevesebb meleget veszítenek és egészben több hőt is termelnek, mint rosszul táplált, gyenge testalkatu v. sovány egyének; e miatt az utóbbiak érzékenyebbek is a hideg iránt. öreg embereknél az anyagforgalom kisebb, ez egyének azért többnyire vérszegények, az ez által okozott gyengébb véráramlás miatt hőveszteségük kisebb, innen az öreg emberek valamivel magasabb hőmérséke; ugyanezek miatt ez egyének bőre a hideg iránt érzékenyebb, mint a fiataloké, azért melegebben is szeretnek öltözködni.
Legfeltünőbb a testhőmérsék szabályszerü változása a nap időszaka szerint, amennyiben az ember testhőmérséke reggeltől estig emelkedik és este 6-7 óra körül maximumát éri el, ezentúl folytonosan sülyed a test hőmérséke úgy, hogy reggel 4-6 óra körül minimumára jut. A legnagyobb emelkedés és sülyedés között a különbség mintegy 1.1 C°-nak felel meg. Azonban sem az emelkedés nappal, sem a sülyedés éjjel nem egyenletes. Reggel mintegy 11 óráig a hőmérsék gyorsan emelkedik, innen mondhatni 4-ig csak keveset ingadozik, ezentúl ismét gyorsabb az emelkedés. A hőmérsék változásának e jelzett lefolyása annyira állandó, hogy éhező emberen éppen úgy jelentkezik, mint oly egyénen, a ki rendesen szokott étkezni. A hőmérsék e változását tehát nem az ételfelvétel okozza, bár az étkezés befolyással van a testhőmérsékre, hanem az, hogy nappal ébren lenni, éjjel pedig aludni szoktunk. Aki nappal alszik és éjjel van ébren, annál a hőmérséki változás is megfordul; éjjel dolgozó embernél a hőmérsék reggel a legmagasabb és este legalacsonyabb. Az étkezés a testhőmérséket néhány tizeddel emeli. Az emésztés alatt emésztőnedvet szolgáltató mirigyek elválasztó működése fokozódott hőfejlesztéssel jár. Ezenkivül a meleg italok és ételek is felmelegíthetik a testet. Ellenben hideg ételek és italok, nevezetesen a jég, a testet tetemesen lehűthetik. Jelentékenyen változtatja meg a testhőmérséket még az izommunka. A munka e hőemelő hatását értékesítjük akkor, midőn fázó testünket mozgás által igyekszünk felmelegíteni. Hőemelő hatása van a szellemi munkának is. Minthogy testhőmérsékünk mind e változások alatt a levegő hőmérsékénél jóval magasabb, ez csak úgy lehetséges, ha bennünk folytonosan fejlődik meleg. Az állati meleg forrása az állatok és az ember szervezetét alkotó szerves vegyületek által köt itt lappangó melegből származik (l. Anyagcsere). E vegyületek a tüdők útján bevett éleny behatása alatt szorosabb vegyületekké égnek el, kötött melegük elszabadul, s ez melegíti fel az állati testet. E tekintetben tápanyagaink égésmelege pontosan meg is van határozva, mint az a következő példából ki is tünik.
Hogy tehát szervezetünk melege ama fent jeizett magas fokon megmaradjon, erről táplálkozásunk útján gondoskodunk. Tápanyagainknak kis része szolgál a test folytonos ujjáalakítására; legnagyobb része, mint a szén a gőzgépnél, a fütőanyag szerepét teljesíti. Erre annál inkább van szükség, mert a környezetnél melegebb testünk folytonosan veszít melegéből. Veszítünk meleget a testünknél többnyire hidegebb hőmérsékü ételek és italok felmelegítésére; a belégzett hideg levegő is felmelegszik és vízgőzzel telődik meg, mely utóbbinak képződése szintén melegvesztéssel jár. A legtöbb meleget a bőr útján sugárzás, hővezetés és vízelpárolgás útján veszítjük el, mert míg a többi utakon a vesztett meleg 15% -a távozik el, addig a bőr útján ama meleg 85% -át veszitjük. Hőegységnek azt a meleg mennyiséget nevezzük mely 1 kg. vizet 1 C fokkal magasabb hőfokra felmelegíteni képes. Felnőtt ember 24 óra alatt átlag 2300 ilyen hőegységet termei és veszít. Azaz, annyi meleget, mely elegendő volna 23 kg. vizet 0 C.-oról 100 fokra felmelegiteni. E melegmennyiség azonban csak középérték és változik már a táplálék minősége szerint, még inkább befolyással van a termelt meleg mennyiségére az illető egyén testsúlya, életkora, neme, a nap időszaka s az, vajjon az egyén ébren van-e vagy alszik, munkát végez-e vagy pihen. Nagyobb és nehezebb egyén több meleget termel, mint különben azonos viszonyok közt kisebb és könnyebb ember. E mellett azonban testsúlyához viszonyitva a kisebb ember és így a gyermek is több hőt veszít és termel; a. kis egyének hővesztesége tudnillik testsúlyukhoz. arányítva, nagyobb testfelületük miatt, nagyobb, mint a nagyoké, és így, hogy testhőmérsékük emezekével megegyező legyen, több meleget is kell termelniük. Kövér emberek is, testsúlyukhoz viszonyítva, kevesebb meleget termelnek, mint a soványak, mert azok hővesztesége, a bőr alatt levő zsírréteg rossz hővezető képessége miatt, sokkal kisebb.
Az élet első szakában és az aggkorban kisebb a hőtermelés, mint a középéletkorban. A férfi hőtermelése nagyobb, mint a nőé, ez utóbbinak kisebb testsúlya miatt és mert nőnél a zsírszövet, férfinál az izomzat van inkább kifejlődve. Hogy a hőtermelés és hővesztés olyan módon egyensúlyban lehet, aminthogy tényleg egyensúlyban van, ez csak azért lehetséges, mert az állatok és az ember szervezetének hőszabályozó képessége van, mely miatt mindig annyi a hőveszteség, mint amennyi ugyanazon idő alatt a hőtermelés. A hővesztés legfőbb szabályozója a vérkeringés. Ez viszi áramlása közben a meleget a test mélyebben fekvő melegebb szerveitől a felületesen fekvő bőrbe és tüdőbe s ezáltal lényegesen előmozdítja. a hővesztést. Minden befolyás, mely alatt a bőr vérerei kitágulnak, növeli a körútján való hővesztést, lehűtöleg hat testünkre és viszont minden befolyás, melyre a bőr erei összehúzódnak és a vér odafolyását a bőrhez megnehezíti, csökkenti a. hővesztést, megnehezíti a test lehülését. Mihelyt bőrünket hideg éri, erei összehúzódnak, a bőr halvány és hideg lesz, kevesebb vért s e miatt kevesebb meleget is kap a test mélyebb részeiből; a. hővesztés kisebb lesz. A meleg levegőn ellenben a bőr erei kitágulnak, sok vér ömlik beléjük, a hidegben lúdbőrszerüen összehúzódott bőr ellazul, duzzad, piros és meleg lesz, majd izzadás következik s e miatt sugárzás, vezetés és vízelpárolgás útján nő a melegvesztés. Innen van, hogy a testhőmérsékkel hasonló foku légkörben, sőt rövid ideig igen magas hőfoku, száraz légkörben is, veszély nélkül ellehetünk; igy p. tartózkodtak emberek 10 percig 100-120 C.°-u sütőkemencében, melyben a tojás keményre főzhető. Eleintén az illetők helyzetüket igen kellemetlennek találták, majd azonban bő izzadás tört ki rajtnk s ez tette a helyzetüket türhetővé; testhőmérsékük alig 1 fokkal emelkedett magasabbra a rendesnél. Később bagyadtság, fülzúgás és szédülés érzete következett be; ekkor már a kisérlet életveszély nélkül nem volt folytatható.
Mint a túlságos nagy meleg, épp úgy veszélyes a hirtelen lehülés is, mert a felhevült test nedves bőrével és a bőr tágult ereivel, midőn hirtelen hideg éri, sok meleget veszíthet, még mielőtt a meleg veszteséget korlátozó változások a bőrben beállottak volna. A hirtelen lehülés miatt egyszersmind a vér a test felülete a részeiből ennek belső részeibe tódul s ezeket esetleg nagyon is lehűtheti. A túlságos hideg ellen segitségünkre van a ruha, a fűtött lakás, állatoknak szőre, tollazata vagy zsirrétege. Némileg tudjuk a hővesztést még a testtartás, ételek és italok hőmérséke útján is szabalyozni, valamint szabályozólag foly be erre a szivverés és lélekzés. Hidegben ritkább, melegben szaporább a szivverés és lélekzés. Szapora lélekzés alatt a levegő a tüdőkben többször újul meg, több levegő melegedik fel és telődik meg gőzzel ugyanannyi idő alatt, mint ritka légvétel alkalmával. De nemcsak a hővesztés, hanem a hőtermelés is alkalmazkodhatik bizonyos fokig a test hőszükségletéhez. Hideg időben, valamint az északi vidéken lakó embereknél is, nagyobb az étvágy, mint melegben és a forró égöv alatt. A hideg égöv alatt az emberek a sok meleget szolgáltató zsírokkal böven táplálkoznak, az eszkimók isszák a halzsírt, míg a forró égöv lakója nagyrészt rizzsel, datolyávál és hasonlókkal él. A fokozódott hőtermelést nagyobb hővésztés mellett kisérletek is bizonyították. Oka ennek az, hogy a hideg a bőrt izgatja, ennek izgalma a központi idegrendszerbe, az agyvelőbe és a gerincvelőbe terjed, s innen különösen az izmokba is, s itt élénkebb élenyülést indít meg. Vannak orvosszereink is, melyekkel a hőtermelést kisebbíteni tudjuk, ilyen s kinin, antipirin, antifebrin, alkohol, szalicilsav ás mások; ezeket használjuk, ha szervezetünk hőtermelése betegség következtében fokozódott, a rendesnél nagyobb.