1. Sámuel (barátosi), orvos, szül. Ikefalván (Háromszék) 1751. Megh. 1807. Enyeden és Kolozsvártt tanult, s az orvosi tudományt Bécsben hallgatta. Beutazva Németországot mint gyakorló orvos Bécsben telepedett le, majd midőn gutaütés érte, Erdélybe vonult. Több latin versén kivül, melyek egyikével Horváth Ádám Hunniászát ajánlotta, munkáinak egy egész sorát bocsátotta közre, melyekben a «magyar irás és szólás módjáról» értekezik, avagy elmés anekdótákat közöl.
2. A. Elek (barátosi), erdélyi nemes székely származásu szinész és szinműiró; mint törvényvégzett ifju 1805-ben Kolozsvártt lépett a szini pályára és Wesselényi br. pártfogásával Magyarországba jött; néhány év mulva azonban a kedvezőtlen szini viszonyok miatt lemondott pályájáról, s visszatért Erdélybe, ahol 1812-ben egy székely huszárosztály határőri ügyvédévé nevezték ki. Szindarabokat is irt, melyek 1807 és. 1814 közt többször szinre is kerültek; nyomtatásban megjelent munkái: A megrebbent muzsa a magyarokhoz 1805-ben, Mesés költemények (1807) és Hóravilág, érzékeny játék 4 felv.
Allem. (növ.), braziliai cserje a Nyctagofélék családjában; egyetlen ismeretes faja az A. floribunda All.; fáját felhasználják, kék festéket is kapni belőle.
1. José Bonifacio de, braziliai államférfiu, szül. Santosban 1763 jun. 13., megh. Rio de Janeiroban 1838 ápr. 5. Jogot és természettudományokat hallgatott a coimbrai egyetemen s számos utazást tett Európában. A geognózia tanára lett Coimbrában s a francia betörés idejében a «hazafiak» oldalán harcolt. Hazájába 1819. tért vissza. Sao Paulóban a mozgalom élére állott 1821. s mint alelnök a bizottság élén átnyujtotta Dom Pedrónak(1822 jan.1.) azt a feliratot, mely Braziliában való maradásra szólította föl. A császár belügyminiszterré tette (jan. 16.), de a köztársasági párttal viszályba elegyedve okt. 25. visszalépett. A nép mellette tüntetett, mire október 30. állását ismét elfoglalta. Miután a köztársaságiak ellen szigorú intézkedéseket tett, 1823 jul. 17-én a kormánytól visszalépett, azţ országgyülésnek november 12-én történt erőszakos föloszlatása ellen pedig tiltakozott. Emiatt testvéreivel Európába száműzték. Testvérei Bordeauxban a tudományoknak éltek, ő pedig nemsokára visszanyerte a császár, II. Dom Pedro, kegyét, ki őt fiának gyámjává nevezte ki 1831 ápr. 7. A gyámságtól azonban a kormányzótanács három év mulva megfosztotta. Visszavonultságban halt meg.
2. Antonio Carlo de A., az előbbinek öccse; az 1817-ki forradalom alkalmával fogságba került. 1820. kiszabadult és a lisszaboni cortesben határozottan Brazilia függetlenítése mellett nyilatkozott. A forradalom kitörése alkalmával titkon elmenekült s hazájában az alkotmánygyülés tagjává választották. 1840-ben pénzügyminiszter lett, míg öccse.
3. Martin Francisco de A., a belügyminiszteri széken ült. Ez utóbbi 1844 február 28-án halt meg Santosban. Fiai: José Bonifacio és Martin Francisco de A., mint költők szereztek hírnevet. Az elsőnek műve: «Rosas e goivos» (Sao Paulo 1849), az utóbbié « Lagrimas et sorrisos» (Rio de Jan. 1874) cím alatt jelent meg. Ez utóbbi «Januario Garcia» címü drámát is írt (u. o. 1849).
(ásv.), l. Gránát.
1. Károly Justus (Neilr. sz. Andrä), a bonni egyetemen a paleontologia tanára, szül. Poroszország Naumburg városában 1816 nov. 1-én, megh. Bonnban 1885 máj. 8. 1851-ben Erdély flóráját tanulmányozta, Schurral is botanizált együtt. Vizsgálatának alapos eredménye: «Beiträge zur Kentniss der Flora des südlichen Banats, der banater Militärgrenze u. Siebenbürgensn», Botanische Zeitung 1853, 1855, 1856; «Der Buţschetsch bei Kronstadt u. Skit la Jalomnica, eine Alpenwanderung in Siebenbürgen», Leipz. Illustr. Zeitung 1854. Irt a hallei természetvizsgáló társulat munkáiban (1854) geologíai cikket is az említett vidékről; e geologiai s az utóbbi florisztikai cikket a nagyszebeni természettudományi társulat közleményei is átvették (1855, 1858). 2. A. Károly Kristóf György, szül. Hjertebjergben, Móra szigetén, 1812 okt. 14. 1842 óta Kopenhágában, mint a katonai akadémia tanára működött. Élénk részt vett a folksthing és landsthing tárgyalásaiban. Örsted bukása után (1854 dec. 12.) átvette a pénzügyminiszterséget, melyet egyideig a Hall-minisztériumban is megtartott.
Gábor, szül. 1797-ben Párisban, megh. 1876-ban. Egyike a leghiresebb francia orvosoknak. 1821-ben doktorrá avatták, 1827-ben a közegészségtan, 1830-ban a kórtan, 1839-ben az ált. kór- és gyógytan tanára lett a párisi egyetemen. Már 1823-ban az orvosi akadémia tagjai sorába választotta. Ritka példája volt a szakadatlanul működő és kutató tudósnak. Nevét «Clinique médicale» művével tette ismertté. «Précis d'anatomie pathologique»-je az első kórbonctani tankönyv volt, mely addig egyáltalában megjelent; 1843-ban «Essai d'hématologie pathologique» címü művével, amely a vér összetételét tárgyalja, nagyban elősegítette azt, hogy a kémiai vizsgálatoknak nagyobb terök nyilt az élettan és kórtan körében.
apostol, Jézus tizenkét tanítványának egyike, Simon Péter testvére; a bibliai történetben keveset szerepel, míg a monda szerint Kappadóciában, Galáciában, Bitiniában és Szkitiában egészen a Volgáig (ezért Oroszország védszentje) hirdette az evangéliomot, visszatértében pedig a bizánci egyházat alapította meg, mígnem (ugyancsak a monda szerint) Achaja Patre nevü városában mártir-halált szenvedett és pedig ferdén állított keresztre feszítették (X András kereszt) Emléknapja nov. 30-ika. Az előző éjhez (András éjszakája) sok babona fűződik, így többek közt a néphit szerint ez éjszakán a felnőtt ifjak és leányok jövendőbelijüket álmukban meglátják. András apostol nevét viseli két még meglévő apokrif irat, az «Acta Andreae» és az «Acta Andreae Matthietae» (mindkettőt kiad. Tischendorf az «Acta apostolorum apocrypha»-ban, Lipcse 1851).
1. cesareai érsek, Kappadóciában. Az első egyházi iró, kitől szt. János Jelenések könyvének teljes és összefüggő értelmezését birjuk. Korára nézve eltérők a vélemények, némelyek a VIII. v. IX., mások az V. v. VI. századba teszik. Mivel fejtegetéseiben sehol sem fordulnak elő vonatkozások oly eseményekre, melyek az V. század után történtek, azért nagyon valószínü, hogy az V. század vége felé élt. Ha pedig ez áll, akkor abbeli tanuskodása, hogy a Jelenések könyvét Papias, Eirénaios, Methodios, Hippolytos és mások szent és sugalmazott könyvnek tartották, nagy nyamatéku. András a Jelenések könyvét háromfélekép magyarázza: betü szerint (ilterario sensu), képletesen (tropologico s.) és titkos értelem szerint (anagogico s.); de fő törekvése mégis az, hogy a Jelenések könyvében foglalt jövendölések teljesedését történelmileg bebizonyítsa. E törekvése mellett azonban elismeri, hogy ez a bizonyitás csak részben lehetséges, mert a szóban levő jövendölések jórésze még csak a távol jövőben fog teljesülni. Magyarázatait kiadták: Peltanus Tiv. 1574, Ingolstadt; Sylburgius Frigyes görögül, 1519, e typographia Hieron. Commelini; Migne, PP. Graeci, CVI, 199. - 2. Corsini, szent, fiesolei püspök. Szül. Firenzében, a régi Corsini családból 1302 nov. 30-án, megh. 1373 jan. 6-án, mint fiesolei püspök. Jámbor anyja azt álmodta, hogy farkast szült, mely a karmeliták kolostorának kapujánál báránnyá változott. Ekkor születendő gyermekét a szent Szűznek ajánlotta, mikor pedig gyermeke növekedett,istenfélő életre igyekezett őt nevelni. A gyermek 12 éves korától fogva nagyon pajkos és könnyelmü volt, de anyja kérésére és az elbeszélt álom hatása alatt 17 éves korában a karmeliták rendjébe lépett, hol 1328-ban pappá, majd a hittudományok doktorává s Firenzében priorrá lett. 1360-ban ellenkezése és elrejtőzése dacára fiesolei püspökké nevezték ki s mint ilyen mindeneknek mindene lenni igyekezett. IV. Jenő a boldogok sorába iktatta őt 1440-ben, VIII. Orbán pedig szentté avatta 1629-ben. Emlékünnepe febr. 4-én. - 3. A. szent, l. Zoreárd.
vagy Endre, három magyar király s több herceg neve.
l. András (1047-60) a magyarok negyedik királya, Géza testvérének, Szár Lászlónak fia. Miután szent István fia, Imre herceg 1031 szept. 2-án meghalt, a koronára csupán Vazulnak, Mihály fiának és Szár László három fiának volt joga; Péter pártja azonban Vazul szemeit kiszuratta, Szár László fiait pedig Magyarország odahagyására kényszerítette. A hercegek előbb Csehországba, onnan pedig Lengyelországba vándoroltak, hol őket II. Mieciszláv fejedelem vendégszeretettel fogadta. Béla a fejedelem leányát vette nőül, András és Levente pedig Mieciszláv halála után Lodomeriába, innen a kunokhoz s végre Jaroszláv orosz fejedelemhez menekültek. Jaroszláv saját leányát, Anasztáziát adta feleségül A.-nak. Ez időtájt Magyarországban nagy zavarok támadtak. Pétert Aba Sámuel, Szent István sógora, 1041-ben megbuktatta és kiűzte az országból, azonban 1044-ben Péter III. Henrik német király segélyével a ménfői síkon megverte Sámuelt, s a menekülőt megöletvén, másodszor is trónra ült, de ismét csak rövid ideig birta uralmát fentartani. Mihelyt tudomásra jutott, hogy Henriknek a segedelem fejében hűséget esküdött, a Csanádon összegyült urak elhatározták megbuktatását s követeket küldöttek Oroszországba, hogy az ott élő A. herceget visszahívják. A. és Levente orosz had kiséretében jött be az országba s a fölkelők 1046 őszén Abaujvárnál királyul üdvözölték. Míg A. nem volt megkoronázva, tűrnie kellett a pogányságra hajló magyarok féktelenkedését; e párt most hangosan követelte tőle, hogy törölje el az uj vallást és állítsa vissza a régit. Vata vezérlete alatt irtó háborut kezdtek a keresztények ellen; de mikor már Pétert is elfogták, A. is nagyobb eréllyel lépett föl ellenök; 1047-ben keresztény módon megkoronáztatta magát s a keresztény vallást helyreállította. Mivel III. Henrik igényeket támasztott Magyarországra, melyet Péter 1045-ben Sz.-Fehérváron neki felajánlott, A. minden módon igyekezett megegyezni vele, sőt még évi adót is igért neki. Azonban Henrik Magyarországot két ízben is megtámadta. A. csapatai, melyeket a király vitéz s nagyeszű öccse, Béla vezetett, mindkét ízben erélyes ellenállást tanusítottak, úgy, hogy Henrik mindannyiszor nagy veszteséggel volt kénytelen meghátrálni, 1053-ban pedig a triburi békében az ország birtokára támasztott igényeiről végkép lemondott. Alig győzte le A. ezt az ellenséget, már is belső zavarok vették igénybe gondjait. Mikor ugyanis 1048-ban testvéröccsét, Bélát, ki Lengyelországban élt, visszahívta Magyarországba; felajánlotta neki az ország harmadrészét, sőt megigérte neki, hogy halála után reá hagyja a királyságot. Azonban A.-nak később fia született, a késöbbi Salamon király, s ekkor visszavonta Bélának régebben tett igéretét; sőt Salamont, hogy trónját biztosítsa, 1058-ban (hat éves korában) meg is koronáztatta. Béla ebben a tényben megnyugodott, hűségének gyanusítását azonban nagyon zokon vette. Az eddig egyetértő testvérek között naponkint nőtt a viszálkodás, úgy, hogy Béla végre kénytelen volt Lengyelországba menekülni. A lengyel fejedelem segítségével A.-t haddal támadta meg, seregét szétverte, magát A.-t elfogta; s sulyosan megsebesülve vitték Zircbe, hol nemsokára (1061) meghalt. Az általa a III. Henrik ellen folytatott háboru befejezésének emlékére 1055-ben alapított tihanyi monostorban temették el, hol sírjának helyét 1891-ben ismét fölfedezték. A. még bujdosó herceg korában elvette Anasztáziát, Jaroszláv orosz hercegnek leányát, kitől egy leánya, Adelhaid, és két fia, Salamon és Dávid maradt. Adelhaidot Il. Vratiszláv cseh király vette el 1055-ben.
2. II. A., a jeruzsálemi (1205-1235), 19-ik magyar király, III. Bélának 1175-ben született fia. Bátyja Imre (1196-1204) ellen többször fellázadt, miért őt Imre király végre Kene várába (Varasdmegyében, Kneginec határában) záratta, de kevéssel halála előtt ismét szabadon bocsátotta s kiskoru fiának, III. Lászlónak gyámjává s az ország kormányzójává tette. László rövid idő mulva elhalván, 1205-ben A.-ra maradt az ország s megkoronázták még ugyanazon év máj. 29-én. Ő az első magyar király, kitől koronázási esküt követelt a nemzet. Nagy befolyást gyakorolt rá neje, Gertrud, ki az ország főméltóságait saját rokonaival és egyéb idegenekkel töltette be. Ez az országban nagy elégedetlenséget támasztott és Gertrud vesztét vonta maga után. Mig ugyanis a király maga Galiciában járt, a főurak közül többen összeesküdtek a királyné ellen s Bánk horvátországi bán vezérlete alatt Leleszen megölték. A. Gertrud halála után Jolántát, az auxerrei gróf leányát vette nőül 1215-ben.
A következő évben A. konstantinápolyi császár akart lenni, de mivel apját, az auxemei grófot választották erre a méltóságra, A.; hogy a zavaroknak elejét vegye, igényeiről lemondott. Miután A.-nak még az apja meghagyta volt; hogy a Szentföldre hadat vezessen s azt a törökök kezéből vţisszahóditani igyekezzék, A. e kötelességének, számos felmerült akadály legyőzése után, 1217-ben végre eleget tett és seregével Zágrábon át utnak indult. Aug. 23-án érkezett Spalatóba, hol a papság és az egész város nagy pompával ment eléje. Innen seregét hajókra szállíttatta, azokkal utnak indult az Adriai- s a Földközi-tengeren át, 16 napi út után Ciprusba, s onnan nov. elején érkezett a Szentföldre, hol Ptolemaios városánál szállott partra. A. seregét Betszaida felé indította, honnan azonban a mohammedánok előle visszavonultak. Nov. 10-én seregével együtt átment a Jordán vizén s megszemlélte azokat a helyeket, ahol Krisztus járt; Betszaidából Kapernaumon át ismét Ptolemaios felé tartott; mikor azonban látta, hogy az ellenség a döntő harcot kerüli, hogy az időt hiába ne töltse, a többi fejedelemmel együtt a Tábor - hegyéhez ment,. melynek erős várát 2000 katona őrizte. A vezérek meghasonlása miatt azonban a sereg szétoszlott s az egész teher egyedül A.-ra esett; egy ideig folytatta ugyan az ostromot, de látva fáradozásainak sikertelenségét, végre felhagyott vele. 1218 elején,. miután a törökökkel háromszor megütközött, hazafelé indult; általánosan azt tartják, hogy A. elöször Egyiptom felé indult s bevette Damiette városát, de ismét mások azt állítják, hogy A. a Tábor-hegyén tul sohasem ment s Jeruzsálemet meg sem látogatta; ezek szerint a Tábor-hegyétől Szírián, Kisázsián és Görögországon át egyenesen hazafelé tartott. Asszán, a bolgár király, mindaddig visszatartóztatta őt, amig leányát, Máriát el nem jegyezte. András Magyarországba érve, rémítő zavarban talált mindent, a rend fel volt forgatva s nem volt senki, aki engedelmeskedjék, vagy aki parancsolni birt volna. Mindazáltal a többi keresztény fejedelem A. kegyét és barátságát kereste. Leó, örmény király leányával és országával kinálta legkisebb. fiát, Andrást, a görög császár pedig legidősb fiának, Bélának adta leányát. Alig jött haza, Kisázsiából az ikóniumi szultán követei érkeztek hozzá azzal az izenettel, hogy ha A. akár a maga leányát, akár más rokonát neki adja feleségül, ugy azonnal kereszténnyé lesz. Annyival nagyobb volt a zavar otthon; az ország pénzügyei oly rosszul állottak, hogy A.-nak mindvégig szegénységgel és inséggel kellett küzdenie s ehhez még az is járult, hogy a nép idegenkedni kezdett tőle. Hogy a bajokat orvosolja 1222-ben összehivta az ország nagyjait s ez emlékezetes országgyülésnek eredménye volt, az arany bulla (l. o.). E törvények keveset segítettek az ország baján, mert A. nagyon hajlott Hédervári Dénes nádor tanácsára, akit pedig nem lehet az önzés vádja alól felmenteni. Ez vetette meg a viszálkodás alapját A. és fia, Béla között is. Ehhez járult, hogy A. az izmaelitákat s a zsidókat, kik szemlátomást gyarapodtak vagyonban és tekintélyben, az ország közjövedelmeinek bérlőivé tette. A. uralkodásának vége felé, 1235. Frigyesausztriai herceg ellen viselt háborut, kit a magyar főurak közül többen A. utódjául szemeltek ki; már közel járt Bécshez, midőn Frigyesnek sikerült A.-t lecsillapítani s visszavonulásra birni; azonban alig tért haza, rövid idő mulva 1235. meghalt. Egy évvel halála előtt harmadszor megnősült s nőül vette Beatrixet, az esztei őrgróf leányát. Ettől született A.-nak halála után fia, István, a későbbi III. András királynak apja.
3. III. vagy velencei A. Magyarország 23. királya, 1290-1301-ig uralkodott. Apja II. Endrének és Aldobrandini Beatrixnek kalandos életü fia, lstván herceg, anyja a velencei patricius családból származott Morosini Thomasina Katalin. Velencében 1250 táján született; anyja, a művészetek, dalok és ünnepségek kedvelője, nagy gonddal neveltette azután is, hogy férjét 1272-ben elvesztette. IV. László, kinek egyetlen testvére, András herceg szintén meghalt, 1278-ban visszahivta őt számüzetéséből, talán azzal a szándékkal, hogy utódává tegye. Tót- és Horvátország kormányát bizta rá s András herceg az országos nagy zavarok idejében is csöndesen igazgatta a rábizott országot. IV. László halálának hirére feleségével, Fenenával, 1290 nyarán - némelyek szerint Ausztrián át - Székesfehérvárra indult hogy a koronát, mint az Árpádok családjából való egyetlen fiu, fejére tétesse; Németujváry Iván ugyan elfogatta, hívei azonban kiszabadították s 1290 jul. 28-án megkoronázták. Három trónkövetelő lépett föl ellene.
Az ál Andrást György úr által könnyedén kikergettette; Habsburg Albert osztrák herceget, kinek apja, Rudolf, 1290 augusztus 31-én birodalmi hűbérül ajándékozta Magyarországot, 80000 főnyi serege élén 1291 aug. 28-án békére és lemondásra kényszerítette, azután szövetkezett, sőt (első feleségének halálával) rokonságba is lépett vele 1296. feleségül vévén leányát, Ágnest. Az Anjoukkal azonban, kik közül eleinte Martell Károly, ennek;halála után pedig Károly Róbert követelte a koronát, mindvégig küzdenie kellett. András ezekben a viharos években az oligarchák ellenében a köznemességre támaszkodott s az 1290-91. s 1298. országgyülés készségesen támogatta öt az ország állapotainak gyökeres javítására irányuló munkásságában. (V. ö. Schvarcz Gy., A királyi tanácsosok felelőssége Aragoniában és Magyarországban. Budapest 1889; 89 l.) Az 1299. évi országgyülés azonban ellene fordult 1300 augusztusában pedig a pártütők már az országba hozták jelöltjüket, a gyermek Károly Róbertet. Erélyesen készült ellenállásra, de 1301jan. 14-én hirtelen meghalt.Ő volt, István nádor szavai szerint, «a Szent István első magyar király nemzetségéből és véréböl felnövekedett királyi fának utolsó aranyos ágacskája» és «megsiratta őt az egész nemzet, mint Ráchel sirt gyermekei fölött, midőn már nem valának». Fenenától csak egy Erzsébet nevű leánya született, a másodiktól egy sem s igy - fiúágon - sirba vitte a honalapító Árpád nemzetségét.
4. A. herceg, II. vagy jeruzsálemi Andrásnak és Gertrudnak a fia. Viszálkodásban élvén testvérével, elhagyta az országot, Velencébe költözött s ott megházasodott. (Némelyek tőle származtatják a Crouy-családot) l. Crouy-család.
5. A. herceg, Tótország vezére, V. Istvánnak s a kún eredetű Erzsébetnek fia; midőn V. István, ki hadaival 1272-ben Szerbiában járt, hirül vette, hogy fiát A.-t elrabolták, azonnal visszasietett, hogy a rablók nyomába jusson, a rendkivüli erőmegfeszítéstől azonban pár nap mulva Budán meghalt. A hercegrablást Pektáry Joakim, horvátországi bán, ugy látszik, a királynő beleegyezésével követte el; Pektáry meghittje volt Rudolf habsburgi grófnak, ki, hogy igényeit a német trónra megvalósítsa, a magyar királyi családdal rokonságba igyekezett lépni s A.-nak a maga leányát el akarta jegyezni; ezért vitte el Pektáry Esztergomból a király tudta nélkül A. herceget. Azonban még mielőtt A. Rudolt leányával házasságra léphetett volna, 1278-ban meghalt. Némelyek azt állítják, hogy A.-t bátyja, László ölette volna meg, azonban a történeti valószínüség ez ellen szól. Mindenki tudta ugyan, hogy A. még László előtt halt meg, mindazonáltal 1290., Lásztó halála után, egy csalárd hitegető felvette A. nevét és rangját s az országban azt hitette el, hogy ő a László testvére s ennek halála után igy őt illeti a magyar korona; azonban III. András, V. István utóda, Micbánt küldötte ellene, ki ez ál A.-t az országból kiüzte.
6. A. herceg, az Anjou-házból származott Károly Róbertnek fia, Nagy Lajos királynak öccse. Még nem volt hat éves, mikor apja 1333-ban Nápolyba vitte, miután Róbert nápolyi királlyal oly szerződést kötött, hogy ennek halála után unokája, Johanna s az ezzel eljegyzett András, magyar herceg örököljék a nápolyi trónt. De a dolog másképen történt. Ugyanis 1343-ban, kevéssel halála előtt, a szerződés ellenére úgy intezkedett Róbert király, hogy csak Johanna, Andrásnak akkor már felesége, uralkodjék s A. majd akkor koronáztassék meg s vegyen részt az uralkodásban, ha huszonkettedik évét betöltötte. Nem tetszett ez a dolog Lajos magyar királynak, aki szivén viselte öccse sorsát s az elhalt nápolyi király intézkedésében családja jogainak megcsorbítását nem tűrhette. El is küldte anyját, Erzsébet özv. királynét Nápolyba, hogy a korábbi szerződés végrehajtását sürgesse és sérelmük orvoslásáról gondoskodjék. Mivel nem bizott az igazság erejében, tömérdek pénzt is vitt magával az özvegy királyné, hogy célja felé annál jobban egyengethesse az utat. Utálattal szemlélte a nápolyi udvar romlottságát s első felindulásában az volt a szándéka, hogy fiát hazaviszi magával; de a megfontolás letérítette erről a szándékáról s mikor az avignoni pápai udvarhoz küldött követei azzal a hirrel tértek vissza, hogy Kelemen pápa kész a szerződés végrehajtására és A. megkoronázását el fogja rendelni, megnyugodva hagyta el Olaszországot s reménykedve tért haza fia udvarába. Egy év sem telt el, amikor reménységei borzasztó csalódásra váltak. Az 1345-ik esztendőben A. koronázásának napja is ki volt már tűzve, mikor Johanna és a királyi hercegek - csakhogy a magyar anjouk hatalomra kapását megakadályozzák - A. elveszejtésében állapodtak meg s gonosz tervüket végre is hajtották. Vadászat ürügye alatt Nápoly környékére rándultak s mikor a vadászat fáradalmai után Aversában éjjeli nyugalomra tértek, a semmi rosszat sem sejtő herceget felverték álmából s hálószobájának küszöbén megfojtották (1345 szept. 18.). Mikor Lajos magyar király e szörnyü hirt megtudta, fegyvert fogott öccse halálának megtorlására, gyilkosai megbüntetésére és családja szerzett jogainak biztosítására (l. N. Lajos). De célját csak részben érte el, mert két izben is elfoglalta ugyan a nápolyi királyságot, de utóbb lemondott róla. Johanna királyné A. herceg meggyilkolása után nem sokára Lajos tarentói herceghez ment nőül, akit a trónra emelt maga mellé. Gonoszsága sokáig büntetlenül maradt, mert bizonyítékok hiánya miatt a pápai szék fölmentette őt a gyilkosság vádja alól. Csak 1382-ben érte el megérdemlett büntetése, amikor Nagy Lajos segítségével Károly, durazzói herceg megfosztotta a tróntól s börtönében megfojtatta. (L. Pór Antalnak Nagy Lajosról irt s a Tört. életrajzokban megjelent munkáját)
mester, IV. Béla és V. István király káplánja, ki Károly sziciliai királynak, Róbert Károly magyar király ősének, Manfred tarenti herceggel történt hadakozását és 1266-iki győzedelmének történetét, Konradin halálát és Károlynak a sziciliai s nápolyi királyi székre jutását irta le. Ezen munkáját Péternek, VIII. Lajos francia király fiának ajánlotta s előbeszédében magyar származását is megemlítette. Sziciliába 1266-ban hihetőleg V. lstván király leánya kiséretében jutott. Könyvét először Du Chesne adta ki a párisi kir. könyvtár kódexéből (Hist. Fr. Scriptt. az V. kötetben Páris, 1649. 820-851) s újabban megjelent Budán 1779-ben (in Opusculis fugientibus Scriptt. et Rer. Hung. P. I.). A «Descriptio victoriae a Carolo Provinciae comite reportatae» megjelent egyébíránt a Mon. Germ. Ss. XXVII. kötetében is.