(lat.) a. m. vén asszonyos; anilitas, vénasszonykodás, vénasszonyi hit.
l. Anilinmérgezés.
(spany., ejtsd: aniljeros), a spanyol anillo (gyűrü) szóból ered és Spanyolországban egy politikai párt neve volt, amely az 1813-iki restauráció után a cortes-alkotmánynak módosított megtartása mellett kardoskodott.
(lat.) a. m. lélekzés, lélek. A. mundi a világszellem. Animam debet a. m. adósa lelkével, zálogba adta testét, lelkét, Terentius lat. mondása azokról, kiknek sok adósságuk van. Animarum dies a. m. halottak napja. Pia anima, a meghalt lelke, alvilági árny.
(lat.) a. m. észrevétel, megjegyzés. Animadversio censoria, a cenzorok által kiszabott büntetés.
(lat.) a. m. állat; animalia, állati anyagok; animalis, állati, ami az állatokhoz s nem a növényekhez v. ásványokhoz tartozik. Animalizmus a. m. állati lét, ellentétben a növényivel v. szellemivel.
azok a természettudósok voltak, akik Leeuwenhoek idejében az ondószálacskákat tartották az állat tulajdonképeni csírájának, mig a petét csupán a felépítésre szolgáló anyagnak, a tápláló talajnak.
(con anima, animando), ol. zenei műszó, annyit tesz mint: lelkesen, frissen, élénken. E kifejezéssel jelzett darabok vidám s határozottan hangsúlyozott előadást kivánnak.
kellemes illatú gyanta, melyet pecsétviaszhoz, olajhoz, firniszhez, lakkhoz stb. használnak. Régebben a Hymenaea Courbaril-ból származtatták, ujabban az Icica icicariba-fából nyerik, mely az Elemi-t is szolgáltatja.
a latin anima (lélek) szóból, az etnologiában és összehasonlító vallástudományban a. m. lélekben, lelkes dologban való hit, illetőleg elképzelése annak, hogy valamely dolog lélekkel bír és e képzelet alapján annak tisztelete, a vele szemben tanusított magatartásban pedig e képzelet és hit következetes érvényesítése. Az A. a földkerekség összes vallásainak egyik közös gyökérszála. Nyomai a legdurvább fetisizmus-tól (l. o.) a totemizmuson (l. o.) át a sokisten hívésig, és e fölött az egyisten imádáson keresztül a pozitiv vallások keretén kivül álló filozofiai teizmusig ennek összes változataiban mindenütt fellelhetők, bár jelentkezési alakja a legtarkább változatosságot mutatja úgy terjedelmét, mint a belőle vonható következtetéseket illetőleg. Kezdetleges alakjaitól legmagasb fejlődési fokáig kisérve az A.- t, azt látjuk, hogy előhaladásában kiterjedése mindig fordított arányban áll gondolati tartalmának mélységével. A primitiv ember, nemcsak az ősidők emberét, hanem a velünk egykoru vad és félvad népeket, sőt a művelt népek alsóbb értelmi fokon álló rétegeit is értvén bizonyos fentartással, minden érzéki tapasztalata körébe eső dolgot lélekkel birónak, vagyis a saját magán észlelt s durván elemzett pszichologiai jelenségekre képesítettnek hisz, és ehhez a hitéhez szabja környezetével szemben tanusított magatartását. Az ő szemében az állat, a fű, fa, kő, nap, hold és csillagok, légköri tünemények stb., sőt a legközönségesebb, annál inkább a ritka és ujságukkal meglepő használati, vagy bármiféle tárgyak mind egyaránt emberileg érző, gondolkozó, akarattal biró s ennek parancsára cselekvő lények, amelyek érzésére és akaratára épp ugy lehet hatni, mint az emberére s bizonyos fokig kétségtelenül az állatéra is. E hatás lehetőségében van adva magja az összes kultuszoknak, vagyis bármely valóban létező, vagy csak elképzelt dolog tisztelésének oly célból, hogy az a mi akaratunkra v. óhajtásunkra hajoljon, v. legalább bennünket kiméljen, ne bántson. Legalsó fokán az A. ez értelemben minden megkülönböztetés és válogatás nélkül kiterjedhet mindarra, ami a primitiv emberre nézve félelmes-, v. hasznavehetőnek mutatkozik, de e legszélesb köréhez képest a kultusz, melyre itt az A. az embert indítja, még igen felszínes, ingadozó és nem hat annak valami nagyon a mélyébe, amit a vallásos érzületnek már magasb fokán megerősödött alakjában «lelkismeret»-nek nevezünk. Fokozatosan az A. tárgyköre mind szükebbre szorul s a helyi és egyéb számos viszonyokhoz alkalmazkodólag itt egy, ott más, amott megint más jelenség-csoport emelkedik ki a többiek közül jobban, hogy a tisztelet kiváló, kitüntetett tárgyává legyen.
Egykoru több nép közül némelyeknél az égi testek, másoknál az állatok, ismét másoknál a holtak tiszteletét látjuk a többi kultusz-tárgyak rovására és háttérbe szorításával uralomra jutni; de egy és ugyanazon nép is mutathat időhaladtával tetemes változásokat A.-a tárgyát és alakját illetőleg, ama változó hatások szerint, melyeknek élte forgandó viszontagságai időről-időre kiteszik. Egyik jelentékenyebb állomása az A. előre haladó utjának az, ahol az őseredeti durva lélekképzet, melyet az jellemez leginkább, hogy amint alanyát illetőleg, úgy állítmányi részében, vagyis a róla feltételezett tulajdonságok tekintetében is fölötte határozatlan és megkülönböztetés híjával lévő, valamivel határozottabb alakot ölt és az u. n. szellem képzetévé finomul. E képzet ugyanarról az anyagi alapról emelkedett fel mindig elvontabb magaslatra, ahonnan a lélek képzete, amint erről egyebek közt a legtöbb nyelvnek e részben feltűnően egybehangzó vallomása is tanuskodik. A különbség egyelőre csakis abban mutatkozik a régebbi és az ujabb felfogás közt, hogy az időközben magasabb műveltségi fokra jutott ember saját, ezalatt már tartalmasabbá és nagyobb általánosító meg elvonó képességgel biróvá fejlődött «lelkének», vagyis pszichikai műszerének tulajdonságaival, sőt azoknak fokozott mértékével ruházza föl az ehhez mérten már nem is oly vaktában minden dolognak odaitélt lelket, illetőleg szellemet, amely mindjobban külön válik a régebben vele szorosan egybeforrott sőt alapjában vele egy anyagtól s ezzel mind határozottabban kifejeződő ellentétbe helyezkedik. Az istenség az A. e fokán már csak inkarnációjaképpen ölti fel az anyag bármely formáját, v, csak mozgató és írányító erőként él benne, de ennek állagától világosan megkülönböztetett más természettel van felruházva. Igaz ugyan, hogy e «más» természet sem egyéb, mint a tapasztalati uton elvont, tehát alapjukban megint merőben anyagi alapról szerzett képzetek fokozott mértékének összetétele, amelynél magasbra az A. még a legtisztultabb vallási és bölcseleti rendszerek keretében sem emelkedhetett, az emberi gondolkodás törvényeiben lévén fejlődésének határa és utja megszabva. A. filozofiai értelemben amaz elavult felfogás megjelölése is, mely szerint a gondolkodó lélek a test minden rendbeli, úgy fiziologiai mint értelmi működésének életelve volna; a lélek e tan szerint épp úgy eszközli tudatosan elménk itéleteit, következtetéseit, amint tudattalanul ő eszközli testünk növekedését is. E tan megalkotója Stahl G. E. (1660-1734) volt, ki ez elvre külön patologiát és terápiát alapított. Szerinte a betegségek a lélek visszahatásai a betegségi okok ellen s az orvosi kezelés egyedüli feladata e visszahatásokat egyenesen s akadályaik elhárításával támogatni. Stahl követőit animistáknak nevezték. Az A. különböző fokairól és konkrét jelentkezési alakjairól, l. még Állatimádás, Holtak tisztelete, Politeizmus.