ama területek megállapítása, melyeket bizonyos helyeken kiömlő valamely árvíz elborított vagy, egy meghatározott magasságú árvíz elborítana. Ármentesítő társulat megalakulását mindig Á.-nek kell megelőznie: mert a társulati költségekhez csak az árterek birtokosai tartoznak (haszonarány szerint) hozzájárulni. Régebben az Á. úgy történt, hogy valamely árvíz alkalmával, illetve ennek levonulása után egy bizottság a helyszinén megbizható jelekből vagy tanuvallomásokból megállapította ama pontokat és vonalakat, ameddig az árvíz hatolt s ezek segélyével a térképről kiszámították az elöntött területek kiterjedését. A Tiszaszabályozás megkezdésekor ily módon történt az ártér meghatározása. melyet, minthogy még a nádorság idejében történt, nádori Á.-nek is hívnak. Ennek az Á.-nek azonban igen sok hiánya volt. Egyes területek, melyek hurkatöltések által védve voltak, vagy egészen kimaradtak a költségek viselése alól, v. nem a kellő arányban járultak ehhez, mert csak becslés útján lévén megállapítható az ártér nagysága: ez alkudozás tárgyát képezte. Sőt megbizható térképek hiján a tényleg elöntött árterületek nagysága is sok esetben csak az illető tulajdonos bemondása utján lett meghatározva aki gyakran a valódinál kisebbnek igyekezett azt föltüntetni. Ebhez járult később ama körülmény, hogy a gátszakadások alkalmával sok olyan terület is elöntetett az időközben földuzzasztott árvizek által, mely azelőtt nem volt ártér; s ezek birtokosai nem akartak az illető társulat költségeihez hozzájárulni, noha a társulat töltései tényleg eme területeket is védték az elárasztás ellen. Az ilyen területek birtokosai azt hozták föl érvül álláspontjuk mellett hogy nekik a Tiszaszabályozásból nemhogy hasznuk lenne, hanem káruk van: mert azelőtt árvízmentes földjeik most az elöntés veszélyének vannak kitéve; az egyes társulatok pedig azzal érveltek, hogy az árvízszin emelkedését a Tiszaszabályozás, mint egész művelet okozta és igy az illető területek birtokosainak, ha a társulati töltések nem volnának, maguknak kellene védekezniök az árvíz ellen; aminthogy több helyen, hol még töltések nem voltak, az ilyen magasabban fekvő u. n. fönsíki ártér birtokosai a gyakori árvizek által kényszerítve vagy maguk emeltek töltéseket vagy önkényt beléptek az alakuló társulatba. A hetvenes évek végén föllépett gyakori árvizek e kérdést égetővé tették, úgy hogy a törvényhozás szükségét látta a régi társulatoknak segítségére sietni és kimondotta (1884. évi XIV. t: c.), hogy joguk van az árteret műszakilag ujból fejleszteni, még pedig ama legmagasabb vízszinre, melyet a töltések közt észleltek. De kimondá egyuttal, hogy amennyiben az eredeti töltésépítésből terhek (kölcsönök) maradtak volna föl, ezek kizárólag a régi ártereket terhelik, a fönsíki ártereket pedig csak a töltésmagasítás költségeinek arányos része terheli.
A műszaki Á. ugy történik, hogy mindazokat a területeket, melyekről részint annak következtében, hogy egy v. más izben tényleg árvízzel voltak elborítva, részint pedig előleges kutató-lejtezések alapján tudva van, hogy többé-kevésbé alacsonyabbak, mint a folyó medrének megfelelő helyén észlelt az a vízmagasság, amely alatt fekvő területeket valamely társulat jogot nyert árterébe bekebelezni, egymástól 50 ölnyi távolságra eső vonalakon végig lejtezik. (E munkálatoknál azért használtatik az öl a most érvény ben levő méter helyett, mert a kataszteri fölmérést ábrázoló lapok a régi hosszegységek szerint vannak beosztva.) Ezen vonalak az ártér egyik szélétől a másikig terjednek munkába vett részök a természetben jelző rudakkal lesz kitüzve és bennök szintén minden 50-50 ölre eső pont be lesz lejtezve, ugy hogy ezen pontok egy épszögü kockahálózatot képeznek. (A helyi viszonyokhoz képest azonban ettől el is lehet térni; a Rábaszab. társulatnál elég volt a folyó völgyére merőlegesen fektetett, egymástól 250 ölre fekvő vonalakat lejtezni be.) Ahol a terület hullámos, ott szükséges ugy a gerinceknek minden olyan pontját, melyet a kockahálózat metsz, belejtezni; valamint a völgyfenék (lapos vagy ér) ilyen pontjait is. Előbbiek ugyanis a vízválasztókat képezik, utóbbiak pedig az árvíz tovaterjedésére szolgálnak. Ha tehát ezen pontok belejtézésére nem fordíttatik kellő figyelem, akkor könnyen megtörténhetik, hogy olyan területek is bevonatnak az ártérbe, melyek ettől egy, az árvíznél magasabb földhát által el vannak választva; viszont olyan területek kimaradnak, melyek összefüggésben vannak vele, habár ezen összefüggést egy 50 ölnél keskenyebb lapály közvetíti is. A munkálat pontosságára elengedhetlen kellék ezenkivül, hogy ezen gerinc- és fenékvonalak, melyek a szabadban rendesen élesen fölismerhetők, a lejtezés alkalmával felrajzoltassanak. A lejtezés pontosságának előmozdítása tekintetéből és azon célból, hogy az egyes vonalakat rövidebb szakaszokra lehessen beosztani, előbb ezen vonalakra függélyesen minden 800 vagy 1600 ölre egy alapvonal tüzetik ki, melyen minden 500 vagy 1000 ölre egy állandó magassági jelet (fix pontot) helyeznek el. Ezeket a legnagyobb pontossággal kell belejtezni. A kockahálózat lejtezése azután ezen fixpontokhoz köttetik, mi által a lejtezés helyes volta lépten-nyomon ellenőrizhető; és ha esetleg hiba csuszott bele, csak rövid szakaszokon kell ennek fölkeresése végett a lejtezést ismételni.
Eme munkálatok elvégezése után (melyek egy ütt véve a külső munkát teszik, ellentétben az ezután következőkkel, a belső munkával) a belejtezett pontokat a kataszteri lapokra fölrakjuk s magasságaikat mellé irjuk; azután meghúzván az ugyanazon magasságu árvízvonalak irányát, ráirjuk azon árvízmagasságokat, amely árvizek az osztályozás alapját fogják képezni. Ekkor nem nehéz megszerkeszteni azon vonalat (az ártérszélt), melynek egyik oldalán az illető árvizszin alatt fekvő, másik oldalán pedig az ebből kiemelkedő területek vannak. Eme vonalakat minden árvizszinre külön megszerkesztik s azután birtokrészletenként külön kiszámítják azon területrészt, melyet már a fölvett legalacsonyabb árvíz is elborítana; s külön azt, mely e közt és az ennél magasabb árvizszin közt fekszik; és igy tovább, mig a legmagasabb vízszin fölött fekvő u. n. szigetekig jutunk. Ezen adatok képezik alapját az ártéri osztályozásnak és az ártéri telekkönyvnek.
Á műszaki Á. haszna nem csupán abban van, hogy segélyével azok a területék, melyeket bizonyos magasságu árvíz elborítana, meghatározhatók anélkül hogy szükséges volna eme területeket tényleg elárasztani: hanem a domborzati viszonyok pontos ismerete még sok esetben tesz fontos szolgálatot. Igy p. az osztályozás rendkivül nehéz kérdésénél nagy segítségül szolgál. Továbbá nagyon megkönnyíti, hogy a belvíz-rendezésnek leghelyesebb módozatai biztosan meg legyenek állapíthatók. Töltésszakadás esetén pedig most már, midőn mindinkább ritkábbak lesznek azon emberek, akik az árvizek járását a régi töltésezés előtti időkből ismerik, csaknem az egyedüli helyes útmutató arra nézve, hogy hol legkönnyebb a betört árvizek utját állani. Manapság a dunamenti ármentesítő társulatokat kivéve a többi folyók (Rába, Vág. Tisza, Körösök, Temes-Béga) mellett fekvők csaknem valamennyien műszakilag fejlesztettek ár terüket.
az ütőér görögből latinosított orvosi műneve. Az ókor bán azt hitték, hogy a hullák vértől üresnek talált ütőércsöveiben az életben levegő van, innen a szó etimologiája, t. i. ahr. a. m. levegő, threw a. m. megőrzők. L. Ütőerek.
ütőérelkeményedés, főleg magasabb életkorban az ütőerek belső hártyáján, a szívbillentyűkön mutatkozó elfajulás, melynél a kötőszövet egyneművé, homogénné, tömöttebbé lesz, megvastagodik, később meszesen beszűrődhetik. Az ütőerek ez úton merevebbekké, kevésbbé ruganyosakká lesznek; törékenyekké, szakadékonyakká főleg akkor válnak, ha az ütőér belső hártyája a középső rétegre is átterjedő idült gyuladásba esik s az igy képződött lobos termék zsírosan elfajul, kásaszerüen szétesik s az ú. n. kásás (atheromatosus) fekélyt vagy legalább kénsárga elzsirosodási foltokat, szigeteket hoz létre. Mindkét folyamat együttesen szokott fellépni, s az igy elváltozott ütőerek könnyen megrepedhetnek; ha ez az agyban történik, agyvérzés, gutaütés (apoplexia sanguinea) támadhat.
Régebbi törvényeink szerint a vízszabályozási és ármentesítési költségekhez az érdekelt földbirtokosok ama haszon arányában tartoznak hozzájárulni, melyet nekik az illető munkálat végrehajtása nyujt. Amily egyszerű és világos ezen elv, amily kétségbevonhatlan a helyessége: éppen oly nehéz és bonyolult a megoldása. Egyik nehézség, mely az ilyen célból alakuló társulat előtt jelentkezik, az, hogy a kérdést előlegesen kell megtudni. Pedig azt, hogy a végrehajtott munkálat egyik v másik földbirtok jövedelmezőségét mily mértékben emeli, csak ugy lehetne biztosan megoldani, ha előbb megvárnók, mig az ármentesítés befejezése után eltelik nehány év, hogy a jövedelemszaporulatot a tényleg bekövetkezett eredmények figyelembe vételével lehessen megitélni. Ámde ugy a befektetési, mint a kezelési és föntartási költségeket előlegesen, illetve évről-évre be kell fizetni: a hozzájárulási kulcsot tehát mindjárt a megalakulás után meg kell állapítani. Az ármentesítő társulatok tehát az A.-t bizonyos alapelvekre és föltevésekre fektették. Ilyen p. az, hogy a mélyebben fekvő területek, melyeket minden évben elönt az árvíz, többet nyernek értékben és hasznavehetőségben, mint azok, melyeket csak a ritkábban előforduló nagyobb árvizek borítanak el; továbbá, hogy a főfolyótól távolabb eső területeknek, melyeket az ártér többi részétől esetleg kisebb-nagyobb földgerincek is elválasztanak, ahol az árvíznek csekély költséggel útját lehet állani, kevesebb hasznuk van a társulásból, mint a folyóhoz közel eső részeknek. Legtöbbnyire figyelembe vették a föld termőképességét is; mert egy rossz talajú szíkes legelő, akár járja az árvíz, akár nem, csak keveset jövedelmez. Ezen s hasonló szempontok figyelembe vételével igyekezték az osztályozó bizottságok az egyes birtokrészletek várható értéknövekedését, mint a haszonarány legbiztosabb mutatóját, meghatározni. Gyakran megtörtént azonban, hogy olyan mélyfekvésü területek, melyekről az osztályozás alkalmával azt hitték, hogy jövőre is mocsarak fognak maradni, idővel teljesen kiszáradnak és jó szántóföldekké váltak; viszont azokat a területeket, melyek legtöbbel járultak a költségekhez, tulajdonosaik évről-évre nem használhatták, mert el voltak borítva eső-, hó- és fakadóvíz által t melyeket még abban az esetben is, ha volt zsilip vagy csőeresztő a töltésben, csak az árvíz elmulása után lehetett a folyóba visszaereszteni. Szóval a jövedelmezőség a valóságban igen sokszor egészen más arányokban növekedett, mint, ezt az Á. alkalmával föltételezték. Több társulat: ugy akarta ezen igazságtalanságot kikerülni, hogy egyelőre ideiglenes osztályozási kulcsot állított föl;a véglegesnek megállapítását akkorra halasztván, mikor az ármentesítés eredménye már meg lesz itélhető. Csakhogy azon nagy nehézségeknél fogva melyekkel egy már létező és ily sok érdeket érintő dolog bolygatása jár, az ideiglenes Á. sok társulatnál tényleg soha nem lőn megváltoztatva.
Nagyobb társulat területén különben az értéknövekedés utólagos megállapításánál a nehézségeknek csak egyik része enyészik el; de ez is csak azért, hogy ismét mások lépjenek helyébe. Mert eltekintve attól, hogy időközben az összes földtulajdon értékében változás állhat be és igy nehéz megállapítani, hogy mi illeti ebből az ármentesítést és mi irandó egyéb körülmények rovására: még helyi körülmények is befolyást gyakorolhatnak az értéknövekedésre, ami az összehasonlítást rendkívül megnehezíti. Igy p. ha egyes fejlődő, gazdag község v. város közelében a mentesített ártér értéke nagyon felszökött, ez csak részben volt az ármentesítésnek tulajdonítható, mert ugyanott egyéb területek ára is jobban emelkedett, mint egy szomszédos ártéri községben. Vagy p. egy időközben létesült vasút is emelhette az ártér egyik részének értékét. Egyes birtokosok csatornázások stb. által is emelték ezt, amit persze külön kellene választani az ármentesítés által okozott értéknövekedéstől. És így tovább.
Az Á. hiányai a csapadékokban bővelkedő hetvenes években kezdettek Magyarországon égetőkké válni, mikor a gyakori magas árvizek elleni védekezés következtében a társulati költségkivetések igen nagyok voltak. Nemsokára ezután egy oly ujabb körülmény merült föl, ami az ártéri osztályozás eddigi alapját, a haszonarányt, halomra látszott dönteni és így a társulatoknál sok zavart, tájékozatlanságot s ennek folytán aránytalan megterheltetéseket okozott, ami megint végtelen panaszokra adott alkalmat. 1876. kezdve ugyanis sűrü egymásutánban majd mindegyik folyónkon olyan vizek léptek föl melyek magassága messze túlhaladta a régiekét. Az ezek folytán fölmerült védekezési költségek és a töltéseknek szükségessé vált fölmagasítása és megerősítése olyan terheket róttak a társulatokra, melyeket azok legtöbbje nem volt képes elviselni. Egypár föloszlott, a többiek pedig jogot nyertek azon területeket is belevonni a költségek viselésébe, melyek ugyan fentebb feküsznek mint a régi nagyvizek, de az ujabbak elborítják v. elboríthatják. Minthogy kétségtelen, hogy az árvízszín emelkedését az ármentesítés okozta; ezen magas fekvésü területek tulajdonosai ugy fogták föl a dolgot, hogy földjeik az ármentesítés folytán nemhogy növekedtek volna értékben, hanem ellenkezőleg csökkentek, mert eddigi biztos hozadéku minőségüket elveszítvén, árvízjárta területekké váltak. Tanyaépületeik p. az ármentesítés következtében ki lettek téve az elpusztulás veszedelmének, holott eddig biztos magaslaton állottak. Szerintök tehát nekik inkább kártérítésre volna igényük a társulat ellen.
Bármily tetszetősnek és logikusnak is látszik első pillanatra, ezen okoskodás, bővebb megfontolás után hiányai kétségbevonhatlanok. Tagadhatatlan p. hogy az ártéri területek csekély kivételes eset leszámításával több adót fizetnek most, mint azon esetben fizetnének, ha évről-évre elöntené és elposványosítaná azokat az árvíz. Ha tehát az országos terheket nem vesszük is számba, a községi pótadónak ezen adó-többletre eső részét mindenesetre az ártéri földek fizetik magas fekvésü társaik helyett. Másrészt ezen területeken nemcsak vicinális vasút nem létesült volna, ha ezeknek töltéseit csak a régi nagy árvizek színe fölé kellett volna is fölemelni és ezenfelül évenkint mindkét oldalát az árvíz rongálásai ellen védelmezni: hanem a fővonalak is nagy részben később, drágábban és mindenesetre ugy épültek volna, hogy lehetőleg messze elkerüljék az ártereket; ami az ezek szomszédságában levő magasabb fekvésü földeknek sem vált volna előnyére. Ármentesítés nélkül a közutak is régi ázsiai állapotukban maradtak volna, és sok helyen a közlekedés gyakran hónapokig szünetelne, vagy pedig csak óriási kerülő utakon volna lehetséges; aminek hátrányát a magas fekvésü földek is épp ugy éreznék. Azon értéknövekedés tehát, mely a közlekedés könnyüsége fejlettsége és a vasutak közelsége folytán jött létre, első sorban ugyan ezeknek, de közvetve az ármentesítésnek köszönhető. Még számos egyéb okot nem tekintve már az eddigiek is elegendő bizonyítékot szolgáltatnak arra nézve, hogy azok. a költségek, melyekkel helyes osztályozás mellett ezen fönsíki árterek járulnak a mentesítés költségeihez, elenyésző csekély hányadát teszik annak a közvetett haszonnak, mely ezen területekre az ármentesítés folytán hárult.
A törvény azon intézkedése tehát, mely a magasabb fekvésü területeket is kötelezte az ármentesítés terheinek viseléséhez hozzájárulni, nem ellenkezik a haszonarány elvével. De azt az egyszerü eljárást, melyet az ármentesítő társulatok ez utóbbinak meghatározásánál követtek, hogy t. i. a társulati tagokból alakított osztályozó bizottság által megbecsült eszményi értékemelkedést vették alapul, többé már nem lehetett alkalmazni. Növelte a nehézségeket, hogy a társulatok kikerekítése folytán több közülük annyira megnagyobbodott, hogy az osztályozásnak a társulat kebeléből kiküldött bizottság által való végrehajtása csaknem lehetetlenné vált. Mert ezek tagjai évekig is igénybe lettek volna véve, ugy hogy magánügyeik végzésére nem maradt volna idejök, s e miatt nem lehetett volna alkalmas tagokat kapni. Ezen okból gen sok társulat a kataszteri osztályozást vette alapul, mint amelynél az egyes határok viszonyainak különbözősége a tisztajövedelmi kulcs megfelelő változtatásával figyelembe vétetett. Ennek alkalmazása azonban eleintén szembetünő igazságtálanságokra vezetett. Például egy társulatnál meghatározták, hogy bizonyos magasabb fekvésü területek haszonarányát egységül véve a mélyebb fekvésü ártérnek két és félszer annyi haszna van az ármentesítésből: tehát ezen arányban fognak a költségekhez járulni. Minthogy azonban az előbbi területnek holdanként 10 frt, a mély ártérnek pedig 4 frt volt az átlagos kataszteri tiszta jövedelme: tényleg egyforma teher hárult rájok.
Számtalan ilyen eset által indíttatva mondja az országos vízépítészeti hivatal 1891. évi jelentésében, hogy a kataszter csak mint segédeszköz használható ugyanazon körülmények közt levő, tehát ugyanazon osztályba sorolt területeknél; de minden korrekció nélkül rá igazságos osztályozást építeni nem lehet. A kataszteri osztályozás alkalmazása ugyanis illuzóriussá tette az ú. n. tiszai törvény (1884. évi XIV. t.-c.) egyik sarkalatos elvét, mely arra irányúlt, hogy a műszaki ártérfejlesztés folytán bevont fönsiki árterek bizonyos védelemben részesüljenek az ősi ártérrel szemben. E törvény ugyanis kimondotta, hogy a különböző árvízszínek alatt fekvő területek hozzájárulási aránya a társulatok közgyülése által egyszersmindenkorra megállapítandó, melyen, ha ez miniszterileg jóváhagyatott, többé változtatni nem lehet. Már most, minthogy eddigi törvényeink csupán a haszonarány szerinti hozzájárulást ismerték és így általánosan ez volt gyakorlatban, a társulatok is a haszonaránynak megfelelőleg állapították meg a hozzájárulási kulcsot; tényleg azonban ezt az arányosítatlan, a nyers kataszt. tisztá jövedelemre alkalmazták. Pedig a kétféle alkalmazás között óriási különbség van, mint ezt egy példa legkönnyebben fölvilágosítja. Tegyük föl, hogy az előbbidézett esetben 1000 hold a mély fekvésü ártér és ugyanannyi a magasabb is, melyekre együtt 3500 frtot kell kiróni. Tegyük egy hold magas ártér eszményi értéknövedését 10 frtra, akkor a haszonaránynak megfelelőleg, az ősi ártéren egy holdnak átlagos értéknövekedése 25 frt lesz. Tehát minden 10 frt értéknövekedés után 1 frt volna kirovandó és így az 1000 holdnyi fönsiki ártérre összesen 1000 frt; amit ezekre természetesen a kataszteri tiszta jövedelem arányában volna legcélszerübb szétosztani. Ha azonban a kétféle ártér között megállapított arányt nem haszonaránynak tekintjük, hanem azt egyszerüen a nyers kataszteri tisztajövedelemre alkalmazzuk, akkor a felsőföldi ártér 1750 frtot fizet, vagyis 75%-kal többet, mint az előbbi esetben. Minthogy a valóságban még a fölvett példánál eltérőbb esetek is fordulnak elő, látjuk, mikép a törvény betüszerinti szövegének megtartása mellett ugyanazon terület esetleg az illeték kétszeresével sújtható aszerint, hogy az ott említett hozzájárulási arányt haszonaránynak tekintjük-e vagy sem, sőt egyszerüen azáltal is, hogy a terület helyett a tiszta jövedelmet vesszük az osztályozás alapjául.
Hogy e rettenetes zűrzavarból, mely annyi millió ember érdekét oly közelről érinti, végre meg lehessen a kivezető utat találni, a Tiszavölgyi társulat központi bizottsága a mérnök- és építészegylet kezdeményezésére 500 frtos pályadíjat tűzött ki 1893-ra a műszaki ártérfejlesztés és az osztályozás leghelyesebb módjának megjelölésé céljából.
(gör.) a. m. érvágás.
Az ármentesítő, vízszabályozó és lecsapoló társulatok a vízjogi törvény által kötelezvék a kebelükbe tartozó területekről A.-et készíteni, melyben a birtokosok neve a terület helyrajzi száma, a különböző osztályok szerint elkülönített területek kiterjedése és a hozzájárulási kulcsa kitüntetendő.
város Poroszország merseburgi közigazgatási kerületében az Unstrut mellett (1890) 4792 lak., sóbányával, sósfürdővel. A közeli Ederslebenben és Borxlebenben barnaszén- és kősótelepek vannak.
(lat.), szabad művészetek, szabad férfiúhoz való tudományok, amelyek különösen a középkorban a monostori iskolák köteles tantárgyai voltak, u. m. grammatika (lat. ny.), dialektika (gondolkodástan), retorika (szónoklattan), aritmetika (számtan), geométria (mértan), muzsika (zene) és asztronómia (csillagászattan). A három első trivium, az utóbbi négy tantárgy együtt quadrivium nevet viselt.
(Artevelle), 1. Jakab van, genti polgár, hatalmas népszónok és a polgárság vezére. Atyja tekintélyes s gazdag posztókereskedő volt, ő maga pedig a sörfőző céhnek tagja. A néppárt élére állván, elkeseredett harcot folytatott II. Lajos flandriai gróf ellen, aki Gent elnyomására törekedett (1338). Miután a franciák Lajos gróf pártjára állottak, A. III. Eduárd angol királlyal kötött szövetséget és oly hatalomra jutott, hogy Flandria vezérének («Ruwaert») nevezték. De midőn arra akarta birni a gentieket, hogy az elűzött Lajos gróf helyett III. Eduárd fiát ismerjék el Flandria grófjának, a francia párt lázadást szított ellene, melynek folyamában a dühöngő nép A.-t 1345 jul. 24. agyonütötte. Hasonló sorsban részesült vagy 70 barátja és híve. A. történetét számos drámairó és regényiró dolgozta föl, ujabban Roquette és Conscience. A. kolosszális ércszobrát (Devigne-Guyo-tól) 1863. állították föl Gentben.
2. A. Fülöp van, az előbbinek fia 1381. állott a gentiek élére. Azon 12 férfiút kiknek főrészük volt atyjának meggyilkoltatásában, kivégeztette. Elvetvén a Lajos gróffal kötött békefeltételeket, 1382. táborba szállott s Lajos grófot máj. 3. Brügge mellett teljesen megverte. Erre úgyszólván egész Flandria az ő pártjára állott, míg a gróf a francia királynál volt kénytelen menedékhelyet keresni. A. a franciák ellen vivott roosbekei csatában esett el 1382 nov. 27. Mindkét A. történetét megirták: Hutton James and Philip van A. (Lond. 1883) és Ashley (u. o. 1883). Kervyn de Lettenhove Hist. de Flandres III. 109 s. k. Wenzelburger, Gesch. d. Niederlande.
az olyan fúrott kút, amelyből a víz magától folyik ki, tehát mintegy természetes szökőkút. A név onnan van, mert Európában az első ilyen kútat Franciaországban az Artois. grófságban fúrták 1126-ban. Khinában és a libiai sivatag oázisain már sokkal régebben megpróbálkoztak a víznyerés ezen módjával. Az A. fúrásának elve abban áll, hogy függőlegesen lefelé lyukat mélyesztenek (fúrnak), mig olyan vízrétegre akad a kutak furása körül. Akad. Értesítő 1871.
A városnak, amely két vizet át nem eresztő réteg közé van zárva, ahol tehát a víz nagy nyomás alatt van. Amint a fúró a víz fölött levő kőzettömeget átfúrta, és a víztartóra akad, a víz a nagy nyomás következtében a fúrólyukban fölemelkedik, sőt sokszor magasra felszökik. Az A. geologiai viszonyai az illető vidék földtani szerkezete szerint természetesen nagyon különbözők. A legegyszerübb eset a következő. Képzeljünk egy nagy kiterjedésü vidéket teknőalaku szerkezettel (úgy gondolva, hogy a teknőnek homorú oldala van felül), ahol a rétegek mind a teknő középpontja, v. középvonala felé dűlnek. A vidék középrészén lesznek a fiatalabb rétegek, a szélek felé pedig a régebbiek kerülnek felszinre. Ahol ezek a régebbi rétegek a felületen vannak, ott, amennyiben anyaguk vízeresztő, vizet vesznek föl és a víz a rétegek dűlésének megfelelőleg a teknő közepe felé folyik. Ha a vízeresztő rétegek fölött víz át nem eresztő rétegek vannak, akkor a magasabb helyről jövő víztömeg a teknő közepén elegendő nagy nyomás alatt lesz, hogy felszökjék. Természetes, hogy a nyomás nagyobb, ha alatta is vizet át nem eresztő rétegek vannak, azonban a fel. hozott geologiai szerkezet mellett nem feltétlenül szükséges, hogy azon a vidéken artézi kút legyen fúrható. Mennél mélyebb a teknő és mennél vastagabb a vízáteresztő réteg fölött a vizet át nem eresztő réteg, s főleg mennél magasabbról gyülik össze a víz, annál magasabbra fog a víz felszökni (a közlekedő edények törvénye alapján), ha a vizet át nem eresztő rétegeket megfúrják. Megeshetik hogy abban a teknőben több vízáteresztő réteg van a vizet át nem eresztők alatt vagy között; ez esetben egymás alatt több víztartó medence lesz, melyek mindegyikének megfúrása A: t ad. Természetes, hogy a körülmények fognak dönteni abban, vajjon az első, második, harmadik stb. medencét fogják-e megfúrni, avagy talán mindegyiket.
A viszonyok nem mindenütt olyan kedvezők, hogy A.-t lehessen fúrni; akárhány helyen megesik, hogy nem akadnak nagy nyomás alatt levő vízrétegre. Mindenkor csakis a geologus fog jó tanáccsal szolgálhatni, aki a vidék szerkezetet tanulmányozva a viszonyokról tájékozódik. Sokszor olyan bonyolódottak a földtani viszonyok, hogy biztos itéletet a geologus sem mondhat: ilyenkor jó szerencse, ha eltalálják azt a helyet, melyen fúrva az artézi kút sikerül. Jól teszi bárki, ha artézi kút fúrása kérdésében a m. kir. földtani intézet igazgatóságához fordul (Budapest földmívelési miniszterium). Noha a víznyerésnek ez a módja ősrégi, mégis alkalmazása az utóbbi évekig aránylag csekély volt. 1842-ben Grenelleben Páris mellett keltett nagy feltünést a fúrás sikere; 548 méter mélységben akadtak vízre, mely hatalmas sugarakban szökött a felületre és kezdetben óránként 3200 köbméter vizet adott. A grenellei fúrással kezdődik tulajdonképen az A.-k alkalmazásának fellendülése; azóta mindenfelé fúrtak és fúrnak artézi kútakat, melyek a vízzel való ellátás szempontjából nagy jelentőségre vergődtek. Nálunk Magyarországon szintén több artézi kút van, melyek története szoros kapcsolatban áll Zsigmondy Vilmos (l. o.) nevével, aki hazánkban e téren kezdeményező volt és törekvéseit fényes siker koronázta. Tapasztalatok az artézi szökőligeti a. kút. 1878.) Az artézi kutak furása körül nagy érdemeket szerzett nálunk Zsigmondy Béla mérnök, aki úgyszólván összes A. kútaink fúrását vezette és eszközölte: Budapesten az első artézi kutat tulajdonképen már 1830-ban az Orczyházban (Károly-körút) próbálták fúrni, mely ha sikerül, mi előzzük meg e téren a franciákat és az egész művelt Európát. Nem sikerült, mert a fúró 210 m. mélységben eltört és többé kihuzni nem lehetett. 1869 nov. 15-én fogtak hozzá a városligeti A. fúrásához, 1878 január 29-én fejezték be és egyikévé lett a világ legmélyebb A.-jainak; mélysége 970.4 méter. A legmélyebb A. a sperenbergi Berlin mellett, mely 1273.01 m. mély. Hazánkban nevezetesebb artézi kútak még az alcsúti Fehérmegyében József fhg birtokán (183 m.), a margitszigeti (119.5 m.), a ligriki (234.6 m.), főképen pedig az alföldi városokban, HódmezőVásárhelyen (kettő, az egyik 197 m. mély és 24 óránként 94,254 liter 19° C. vizet ad, a másik (a Nagy András-féle, 252.6 m., 1.002,600 liter 20° C. vizet ad 24 óránként), Szentesen (313.8 m., 24 óránként 354,240 liter 23° C. vizet ad), Szegeden (kettő, az egyik 253 m., 24 óránként a viz ménnyiség e 656,637 liter, hőfok 21.25° C.; a másik - vasúti - 217.22 m., 24 óránként 800,000 liter). Az alföldi artezi kútakat tüzetesen Halaváts Gyula, a m. kir. földtani int. osztálygeologusa tanulmányozta és ezekről való közleményei a földtani intézet évkönyvének VIII. és IX. kötetében jelentek meg. (A szentesi artézi kút VIII. kötet 6. füzet; A hódmezővásárhelyi két artézi kút VIII. kötet 8. f.; A szegedi két artézi kút IX. köt. 4. f.) L. Természettudományi Közlöny 1891 juniusi füzetet is. Az öt A. az Alföld altalajának geológiai ismeretéhez is igen becses adatokat szolgáltatott. Ez adatokból tudjuk most már, hogy az Alföld altalajának az a körülbelül 50 km. hosszu része, amelyet az 5 A. feltárt: agyag, homokos agyag, agyagos homok és homok váltakozó rétegeiből áll és pedig a felső részben az agyag, az alsó részben a homok a túlnyomó. Legfelül sárga lősz-szerü márgás agyag s agyagos homok van, amelynek vastagsága 11-18 méter, s nem egyéb mint jelenkori üledék. Ez alatt diluviális kékes szinü agyag, homokos agyag, agyagos homok és homok váltakozó rétegei következnek. de az agyagos rétegek uralkodnak. A diluvium határa lefelé a harmadkori rétegek felé észrevétlen, úgy hogy a diluvium és a harmadkor közt a pontos határt megvonni lehetetlen. A diluviális rétegek vastagsága átlag a 100 métert jóval meghaladja. A diluvium alatt a harmadkornak, a pliocénnak az a legfiatalabb üledéke van, melyet a geologia a levantei emelet néven ismer; anyaga homok és ebből kapják az alföldi A.-k a vizet.
A világon kevés olyan alkalmas terület van A.-k fúrására, mint a Szahara. Igen sok helyen kis mélységben találni a száraz, forró talaj alatt gazdag vizrétegeket, melyek megfúrva felszökő vizet adnak. A franciáké az érdem, hogy A.-k fúrása által a Szahara igen nagy területét alakították kultur területté, mely persze egyre szélesbül. Vajjon honnan jön oda a viz, arról sokat vitatkoztak. Némelyek azt hiszik, hogy a Nilusból oldalbeszivárgások útján; de a sivatagban helyenként magasabb a vízszintje, mint a Nilusé ott, ahonnan a víznek szivárogni kellene; aztán meg a rétegek a libiai sivatagból a Nilus felé dülnek, nem pedig megforditva. Legvalószinübb, hogy a viz délről az esőben gazdag Szudánból kerül, ahol a rétegek tele isszák magukat vizzel és a föld alatt Észak felé folymak. A Szahara-kútak és viztartóiknak gazdagsága óriási. Mig egyebütt azt tapasztalják hogy ha valamely területen közel egymáshoz több A.-t fúrtak, az egyes kutak vizmennyisége csökken, a Szaharában sehol ilyen csökkenést nem észleltek, noha aránylag kis területen 30-40 A.-t fúrnak. Biztos kilátás van arra, hogy A.-k. segélyével sikerülni fog a Szaharában óriási területeket a kulturának hozzáférhetővé tenni. Biztos tudomásunk van róla, hogy a régi Egyiptom virágzása idejében számos jelentékeny telepítvény volt a Szaharának ma terméketlen vidékein, melyeket csakis az azóta betemetett A.-k. vize tarthatott fenn. Mint a természettudományok és a technika minden ágában, az A.-k és általában a mélységfúrások terén is bámulatos haladás történt a legutóbbi években. Ma már nemcsak hogy igen nagy mélységekre lehet a fúróval lehatolni, de ez átfúrt földrétegeket, kőzeteket, melyek azelőtt csak porrá zúzva kerülhettek felszinre, összefüggő hosszú darabokban, oszlopokban hozzák fel még a legnagyobb mélységekből is. A geologusnak igen nagy jelentőségüek az ilyen természetes, a földnek nagy vastagságait feltüntető profilok, mert belőlük győződik meg a föld belső szerkezeterői és messze kiható tanulmányoknak képezhetik alapját. Ott, ahol a fúróval nagy mélységekre akarnak lemenni, a fúrólyukat szélesen kezdik, legalább is 1/3 m. átmérővel. Ez a szélesség a mélységben tetemesen szűkül ugyan, de a felhozott föld- és kőoszlopok mindenkor bő alkalmat adnak pontos mineralogiai, geologiai, paleontologiai és kémiai vizsgálatokra. A magasból szélesebb, a mélységből keskenyebb oszlopok állanak rendelkezésre. Az eddig legnagyobb mélységfúrásból, a Schladebach (Lipcse és Merseburg közt) melletti fúrólyuk 1748.40 méternyi mélységéből sétapálca hosszuságu oszlopokat hoztak fel erős hüvelyknyi vastagságban.