(ásv.), l. Zirkon.
(pincéje) Lipcsében, a grimmai utcában, a városháztér közelében, nagy épület, melynek helyiségeiben régente a lipcsei vásárra hozott legszebb és legértékesebb tárgyakat helyezték el. Világhírűvé ez udvar pincéjét, mely még ma is kocsmául szolgál, a Faust-mondával való kapcsolata tette. a pince falain elhelyezett két nagy, 1525. évszámmal jelölt olajfestmény szerint ugyanis Faust e pincéből, a vendégek nagy bámulatára, egy tele hordón lovagolt ki, melyet fehér zubbonyosok a legnagyobb erőfeszítéssel sem birtak fölhuzni. Goethe fölhasználta e mondát Faust-jának egyik humoros jelenetében.
a porosz Szász-tartományban, Merseburg kerületben, az alsó Harz hegycsúcsa; a szép porfirkup szilur képződmények közül emelkedik ki; sűrü erdők takarják; a csucson Stolberg József által építtetett kereszt áll.
l. Gázlángzók.
a Szász-királyság és Csehország között elvonuló Érchegység egyik csucsa, 1049 m. magas; vele szemben, cseh területen, másik gránitcsucs emelkedik, az Aschberg 952 m. magasságban.
(ásv.), l. Malachit-zöld.
mezőváros Krajna osztrák tartományban, Laibachhoz közel; az auerspergi grófok és hercegek kastélyával, (1890) 2959 lak.
grófi és hercegi család, mely a hagyomány szerint a XI. században került a mai Krajnába. Eredetileg Urspergnek hivták. Első őse, kiről említés történik, A. Adolf; 1067. körül élt, öccse pedig, Oderich, Friaul-ban külön ágnak lett törzsapjává.
Az A.-i ház a XII. században a római-német és a bizanci császárokkal, a clevei grófokkal, a bajor hercegekkel s a krainburgi őrgrófokkal állott rokonságban. Az 1466-ban meghalt A. Engelhardnak, Krajna örökös kapitányának és kamarásának két fia volt: Pankraz (megh. 1496.) és Vollrad (megh. 1494.). Ezektől származik a család két főága. A vollrad-i ág legnevezetesebb képviselője volt A. András (1556-94), aki a törökök ellen a horvát végeken vívott harcokban tünt ki. «Keresztény Achilles» melléknévvel illették és Abraham a Sancta Clara magasztalva emlékezik meg a maga Redliche Rede für die krainerische Nation címü beszédében A.-nek 1593 junius 22-én a Kulpa (Sziszek) mellett kivívott győzedelméről. V. ö. Wurzbach, Biogr. Lexikon (I. 82). Allgem. Deutsche Biogr. I. 683. Radics, Die Schlacht bei Sissek (Laibach 1861). Kitünt továbbá:
1. A. VIII. Herbard, született Bécsben 1528 junius 15-én, megh. 1575 szeptember 22-én. Mint. államférfiu s mint katona fényes nevet vívott ki. Zengg város kapitánya lett és hősiesen küzdött. a törökök ellen Novi mellett (1566). Mint Krajnaország kapitánya kedvezett a reformációnak, támogatta a szlovén irodalom második megalapítóját, Dalmatin György mestert, a vend biblia kiadóját s vitézül védelmezte Krajnát a törökök ellen. Hősies halállal halt meg Budacski mellett a törökök ellen vívott csatában 1575 szept. 22-én. V. ö. Radics, Herbard VIII; Freiherr von A. (Bécs 1862) Wurzbach, Lexikon
2. A. Wolf Engelbert, báró s gróf, VIII. Herbard dédunokája. Krajnában a haza atyjának neveztek. Laibachi palotája, a mai hercegi udvar, a szó legigazabb értelmében a muzsák tanyája volt, melyben tudósok és művészek sűrün megfordultak. Meghalt 1673.
3. A. János Weikard gróf, szül. 1615 márc. 11.,. megh. 1677 nov. 13. III. Ferdinandnak kegyence és minisztere s fiának, a fiatalon elhunyt IV. Ferdinandnak nevelője volt. Vagyonés rangszerzésben rendkivül szerencsés volt. III. Ferdinand birodalmi hercegi rangra emelte. Nemsokára Münsterberg és Frankenstein hercege, Thengen hercegesített grófja és Gottschee és Wels grófja is lett. Mint I. Lipót minisztere, Lobkovitz herceg társaságában megkötötte a francia udvarral ama titkos szerződést (1668), melynek alapján Ausztria Spanyolországra (a Habsburgok spanyol ágának kihalta esetén) igényt nyert. Utóbb a bibornoki méltóságra törekedett s eziránt a császár háta mögött a francia udvarral bocsátkozott alkudozásokba. A dolog azonban napfényre került, mire mint felségsértőt halálra ítélték; Lipót azonban megkegyelmezett neki és arra itélte, hogy Laibachban töltse napjait. (AIlg. Deutsche Biogr. I. és Wurzbach, Biogr. Lexikon L)
4. A. Antal Sándor gróf, irói néven Grün Anasztáz, kiváló német költő és osztrák politikus, szül. Laibachban 1806 április 11-én, megh. Grácbán 1876 szept. 12. Ősrégi nemesi család ivadéka, mely Gurkfeld és Thurn am Hart krajnai uradalmakat birta. Jogi tanulmányait Grácban s Bécsben végezte, mire nagy utazásokat tett, 1839-ben Attems Mária grófnővel egybekelt s hivatal nélkül egyedül tanulmányainak s irodalmi munkásságának élt. Szabadelvü költeményei népszerü férfiuvá tették, kit ezért 1848. a német nemzetgyűlésbe választottak, melyből azonban már szept. hóban kilépett. Csak a Bach-kormány bukása (1859) után vett tevékeny részt a politikában: 1860. a birodalmi gyűlésnek, 1861. az urak hazának tagja lett. Mint ilyen, mindig a szabadelvü eszmék erélyes szóvivője és a federalizmus elszánt ellensége volt. Épp ily befolyásos és tevékeny működést fejtett ki a krajnai s utóbb a stájer tartományi gyüléseken. E politikai fényes működéséért Ferenc József császár-király titkos tanácsossá, a bécsi egyetem doktorrá, Bécs városa diszpolgárává tette meg. Ezenfelül a bécsi tud. akadémiának tiszteletbeli tagja volt. Nem csekélyebb sikereket aratott mint költő. Főművei: Blätter der Liebe (1830), szerelmi dalok Heine modorában, de minden sértő elem nélkül; Der letzte Ritter (1830), románcok koszoruja, melyben I. Miksa császár lovagias alakját dicsőíti és az ujkor hajhalhasadtát lelkesülten üdvözli: Spaziergänge eines Wiener Poeten (1831., névtelenül), hatalmas himnuszok a szabadságra és maró gunydalok a Metternich öngyilkos politikájára; Schutt (1836), legszebb műve, melyben az elvénült Európa romjaiban egy uj és szebb élet csiráit keresi és Amerika szabadságát magasztalja; Nibelungen im Frack (1843), humoros éposz, melynek hőse Móric Vilmos szász-merseburgi herceg (megh. 1731), a brugó lelkes barátja; Der Pfaff vom Kahlenberg (1850), egy régi népmonda földolgozása, a régi népies ünnepek és szokások fényes rajzaival. Költeményei két gyüjteményben jelentek meg: Gedichte (1837) és In der Veranda (1876). Minden tekintetben kitünőek műfordításai: Volkslieder aus Krain (1860) és Robin Hood (1864). Ő adta ki legjobb barátjának, Lenau Miklósnak, költői hagyatékát és összes műveit (jeles életrajzzal). Összes munkáit kiadta Frankl Laj. Ágost, 1877, 5 köt. Grün túlnyomóan a gondolat költője; kisebb és nagyobb műveiben eszméket fejez ki és testesít meg, fényes nyelven, a képek és hasonlatok gazdag, néha túlságos fölhalmozásával. A szabadság költője, melynek politikai működésében is lelkes és bátor védője volt. Lenauval sok tekintetben rokon, de elszánt optimista, kit a jelenkor nyomora busíthat, de csüggedővé nem tehet; tántoríthatatlan bizalommal várja a jövőtől a szabadság diadalát, melyet ismételten megragadó himnuszokban dicsőit. Kevés alakja van a modern irodalmaknak, kikben az ember és a költő annyira fedik egymást, mint ő benne. V. ö. Radics, Anast. Grün und seine Heimat, 1876, és Anast. Grün. Verschollenes und Vergilbtes aus dessen Leben und Wirken, 1878. (Egyetlen gyermeke, Tivadar Ignác 1881 máj. 4., 22 éves korában szerencsétlen esés következtében hirtelen meghalt.)
5 A. Károly herceg, szül. 1740., megh. 1822. Korán lépett a hadseregbe s végig harcolta a francia háborukat. 1805-ben azon hiszemben, hogy fegyverszünet köttetett, nem bontotta le a Dunán átvezető hidat, melyen azután Lannes francia tábornok hadait gyorsan a Morvamezőre átszállította. E mulasztás miatt rangjától megfosztották és várfogságra itélték.
6 A. Károly József főherceg, az előbbinek fia, szül. 1720., megh. 1800. Münsterberg és Frankenstein hercegségeket Poroszországnak adta el (1791), egyúttal azonban mint a gotschee-i gróf ság ura hercegi rangot kapott. Utódai Csehországban is nagy birtokokat szereztek. A pankrazi ág összes tagjai azóta a hercegi címmel birnak.
7. A. Adolf herceg, osztrák államférfiu, született 1821 jul. 21., meghalt 1885 jan. 5. Sokat utazott, majd a hadseregbe lépett és 1867-ben mint dragonyos-őrnagy nyugalomba vonult. Csak most kezdte meg politikai pályáját, mint a németcseh alkotmányos érzületü nagybirtokosok képviselője. Mint a cseh tartománygyülés elnöke, a viharos tanácskozásokat részrehajlatlansággal és tapintattal vezette. 1870. Salzburg tartomány helytartója lett, mely állásban általános szeretetet vívott ki magának. Ez állásban a föderalizmus útját egyengető Hohen wart-Schäffle miniszteriumot is ellenezte, melynek bukása után (1871) maga lett az uj, szabadelvü miniszterium elnöke. A legkényesebb feladatot, a Magyarországgal való kiegyezést (1877) a császár és király személyes közbenjárása mellett ugyan megoldotta, csakhogy a birodalmi gyülés többsége a felszaporodott költségeket s a magasabb vámokat megszavazni vonakodott. A. ekkor beadta lemondását, de a császár nem fogadta azt el, sőt személyesen lépett összeköttetésbe a lengyel párttal, csakhogy a kiegyezés elfogadását biztosítsa. 1878 juniusban végre a kormány, a lengyelek, a csehek és a klerikális német képviselők által támogatva, a német szabadelvü párt ellenében a kiegyezés utolsó pontjait is megszavaztatta a parlamentben. A birodalmi gyülés többsége és kivált a német szabadelvü párt által a leghatározottabban elítélt és ellenzett bosnyák okkupáció ásta meg az A.-miniszterium sírját. A szabadelvü párt által cserben hagyatva, A. újból lemondott (1879 febr.). A császár ekkor elbocsátotta s egyúttal a legfelsőbb számvevőszék elnökévé nevezte ki. (L. életrajzát és arcképét Magyarország és a Nagyvilág-ban, 1871. 50. sz.) Egyik leánya, Aglája fiatalkori barátnője volt Mária Valeria főhercegnőnek, kivel számos éven át, Rudolf trónörökös haláláig, együtt nevelkedett. A hercegnőt 1892 ápr. havában eljegyezte Kinszky Nándor gróf. Az esküvőt jul. 14-én tartották meg.
8. A. Károly (Carlos) Vilmos herceg; osztrák államférfiu. Szül. 1814 máj. 1., megh. Bécsben 1890 jan. 4. 1827-ben követte apját, Vilmost, hercegi és Krajnaország örökös tartományi kamarás és főmarsalli méltóságában. Tanulmányai befejezése. után egyideig utazott s a művészeteknek és tudományoknak élt. 1846-47. a cseh tartománygyülésen kezdte politikai pályáját mint a német haladó párt egyik tagja. 1849-1861. nem foglalkozott politikával. Mikor Schmerling 1861-ben a februáriusi alkotmány kihirdetésével utat tört az alkotmányos életnek, A. herceget szemelte ki a birodalmi gyülés urak házának elnökévé. Ez állásbán az alkotmányhű párt épp oly rendíthetlen ügyes és lovagias vezérének bizonyult, mint a cseh tartománygyülésen. Ez években érdemelte ki a szónak nemesebb értelmében a birodalom legelső gavallérja címét. Belcredi alkotmányellenes minisztersége idején előharcosa maradt a német alkotmányhű pártnak (1865-67), Belcredi bukása után pedig mint az urak házának elnöke Beust gróf politikáját támogatta. 1868 elején ő lett a hires polgár-mimszteriumnak feje s elnöke, mely minőségben Herbst, Giskra, Hasner, Berger és más jelesekkel Ausztriát alkotmányos alapra fektette, jogi és alkotmányos állammá alakította és a birodalmi alaptörvények alkotása által hervadhatatlan érdemeket szerzett. 1868 elejétől kezdve heves küzdelmet kellett vívnia Beust-tel, ki a minisztérium háta mögött a csehekkel alkudozásokat folytatott, hogy őket a birodalmi tanácsba való belépésre birja. Ez ellentét annyira fokozódott, hogy A. boszankodva 1868 szept.-ben leköszönt. A polgár-minisztérium (l. Ausztria) két év alatt szintén áldozatul esett a nemzetiségi kérdésnek és a keblében dúló viszályoknak. 1870 óta a Potocki-miniszterium kinlódott a cseh kiegyezés kérdésével. A miniszterium ármányok utján vitte keresztül, hogy a csehországi alkotmányhű nagybirtokosok képviselőiket a cseh táborba küldtek, minek következtében a tartománygyülésen és a birodalmi tanácsban is felbomlott az alkotmánypárt többsége. A. nyiltan leleplezte ez ármányokat és ismételten figyelmeztette a kormányt a föderalizmus veszélyére. De szava elhangzott. Végre Potocki maga is beleunt meddő fáradozásaiba, mire a császár az eddigi iránnyal szakított s A. öccsét, Adolfot (l. o.) bízta meg az uj alkotmányhű, német miniszterium megalakításával. A. ekkor ismét az urak házának elnöke lett, ugyszintén a cseh tartomány marsallja és mindkét törvényhozó testületben az alkotmánynak szó és szellem szerint való megtartására irányozta figyelmét. Mikor öccse 1879. visszalépett és a gróf Taaffe által kezdeményezett politikának céljai: a nemzetiségeknek a birodalmi egység rovására való kielégítése, a föderalisztikus irány, a klerikalizmus dédelgetése és ez irányoknak gyászos következményei mindjobban kitüntek, a német szabadelvü párt pedig mindjobban háttérbe szorult: A. méltóságairól lemondott és a csehnémet főúri ellenzék vezére lett. Többízben a birodalmi gyülésen is kikelt a Taaffe-minisztérium vészthozó céljai ellen, sőt szemébe mondta a miniszterelnöknek, hogy a csehországi nagybirtokosokat ámítással szedte rá a választások előestéjén a csehekkel kötendő kompromisszum-ra. Az udvarral 1883 óta teljesen szakított, elégületlenségének, Rudolf trónörökös Prágában való időzése alkalmával, ismételten és nyiltan kifejezést adott és a minisztérium ellen tüntetett, amiért is a császár ad audiendum Bécsbe hívatta. A. azonban elveit nem áldozta fel haláláig. A német ellenzék és kivált a csehországi németek népszerü, művelt, elszánt főúri vezért vesztettek benne. Utódja pedig nem akadt. Nőül birta 1851 óta Tolnai Festetich Ernesztin grófnőt.
falu Poroszország szász tartományában, Merseburg közigazgatási kerületében, 612 lakossal. Nevezetes az 1806-ban ott v ívott csatáról. Ez ideig a porosz hadsereg még mindig a félszázaddal azelőtt, II. Frigyes király alatt szerzett dicsőség babérait élvezte, és csak igen kevés, alaposabban gondolkozó katona vette észre, hogy kiveszett belőle a győzelmeket vívó szellem s Nagy Frigy es rendszerének csak árnyékos oldalai: a katonával való brutális bánásmód s a csapatoknak gépekkel való összehasonlítása maradt meg.
A Napoleon ellen viselt 1806-ki hadjárat a poroszok visszavonulásával kezdődött, mert az inkább káplári, mintsem vezéri állásra nevelt porosz tábornokok már az első lövés előtt körül voltak fogva s a hadászati alapjaktól való elmetszés veszedelme fenyegette őket. A porosz hadvezetés a tartaléksereget Holléhez rendelte s a működő hadakat két hadseregre osztva, szintén Holle felé irány ította. Visszavonulás közben a poroszok déli hadseregét Napoleon okt. 14. Jéna mellett megtámadta és könnyü szerrel szétügrasztotta, míg a porosz északi hadsereget, melyet a porosz fővezér, a braunschveigi herceg maga vezényelt, ugyanazon a napon Auerstädt mellett támádta meg Davoust tábornagy. Davoust ugyanis elővédével már 13-án megszállotta a köseni szorost s 14-én hajnalban 30,000 emberből álló seregével átkelt a Saalen s a meredek völgypartokon akadálytalanul felhaladva, a hassenhauseni fensíkon foglalt állást. Württemberg herceg 51,000 emberből álló serege a 13-ikától 14-ikére virradó éjszakát Auerstädtnél, Kösentől alig 9 kilométerre, töltötte s bár nagyszámu lovassága volt, még csak nem is sejtette hogy Davoust már Kösennél áll; Württemberg herceg csak 14-én reggel 6 órakor indult meg Kösen felé, ahol a franciáknak a Saalen való átkelését akarta megakadályozni. 7 óra tájt Blücher a lovassággal utána pedig Schmettau az elővéd-hadosztállyal Hassenhausenhez ért, ahol a francia csapatok tüzeléssel fogadták és visszaverték. Blücher a sűrű ködben nem győződhetett meg a franciák erejéről s felállításáról, amiért is Württemberg herceg és vezérkara még mindig azt hitték hogy Davoustnak csak előresietett elővédjével állnak szemközt. Amikor tehát 9 óra felé Wartensleben hadosztályának felvonulása is befejeződött, a poroszok általános támadást intéztek Hassenhausen irányában. Davoust összes erejével fogadta e támadást, s a poroszokat visszaűzte, miközben Württemberg herceg maga is sulyosan megsebesült. Még az Orániai herceg hadosztálya is harcba lépett de oly ügyetlenül, hogy sikert nem érhetett el. Davoust ekkor támadásra indította seregét s mihamar körülfogva az ellenséget, tüzérségével a porosz csatavonal közepét lődöztette, a poroszokat visszavonulásra kényszerítvén. Württemberg herceg serege Davoust által üldöztetve, eleinte meglehetős rendben ment vissza, de csakhamar a Jénától futók árjával találkozott s ezentúl szintén fegyelmetlen tömeggé vált. A poroszok 295 tisztet veszítettek és 18,000 halottat és sebesültet hagytak a csatatéren. A franciák közül 270 tiszt és 6300 harcos esett el vagy lett harcképtelenné. Október 14-ike után a porosz sereg teljesen szétmállott. Sem ezelőtt, sem ezután rendes állandó sereg oly rövid idő alatt annyira szét nem züllött, mint az ekkoráig példásnak tartott porosz sereg 1806-ban.
1: János Jakab, a porosz királyság tartományi udvarmestere, szül. 1757 jul. 25., megh. 1833 ápr. 3. 1770-83. a katonai pályán volt. 1797. a nyugati porosz kamara elnökévé, 1808-ban pedig titkos államtanácsossá és a keleti s nyugati Poroszország, valamint Litvánia helytartójává lett. Stein és Hardenberg reformjait a maga részéről hűségesen támogatta. Mikor a főelnöki hivatal 1810. megszünt, A.-t a keleti porosz kormány elnökévé és 1811. a porosz királyság tartományi udvarmesterévé nevezték ki. Híven ragaszkodott a trónhoz, s fáradhatatlanul munkálkodott a közjóért, különösen a nagy szabadságharcok (1813) idején. Megrongált egészsége miatt 1824. Faulen birtokára vonul vissza. (V. ö. Voigt Beiträge zur Geschichte der Familie von A. Alig. Deutsche Biogr. I. 611.)
2. A. János Adolf Erdmann, porosz tábornok, az előbbinek fia. Szül. 1792 okt. 19., megh. 1848 szept. 18. 1813-ban önkéntesnek csapott föl s részt vett a Grossbeeren, Dennewitz és Lipcse mellett vívott ütközetekben. Hollandiában és a waterlooi csatában pedig Bülow alatt harcolt, 1848. választották a német nemzeti gyülésbe. különösen katonai kérdésekkel foglalkozott és a hadsereg népszerübb szervezését óhajtótra. Tőle származott a némethonvédelmi szervezetről szóló törvényjavaslat, mely a parlament tanácskozásainak alapjául szolgált. Az 1848 szept. 18-i frankfurti merénylet áldozata lett. A nap Lichnowski ellen dühöngött, de mivel A. véletlenül az ő társaságában lovagolt őt is megöltek. A. négy fiul és egy leányt hagyott hátra. (Alig. Deutsche Biogr. I. 643.)
3. A. Rudolf; porosz államminiszter, az előbbinek öccse szül. 1795 szept. l., megh. 1865 január 15. Vilmos herceggel (I. Vilmos császárral) nevelkedett 1807-1812. Részt vett az orosz hadjáratban (1812) és a nagy szabadságharcokban. 1821-ben elhagyta a katonai szolgálatot s gazdasággal kezdett foglalkozni. 1837-ben a porosz tartományi gyülésben képviselő, 1832-ben pedig Trier kormányelnöke lett, mely állásban az 1848. márciusi forradalomig maradt. Márc. végén a porosz tartomány főelnöke, jun. 25. pedig, Camphausen visszalépése után, miniszterelnök és külügyminiszter lett. Szabadelvü magatartása dacára sem tudta a szélső demokrata irányt ellensulyozni, amiért is szept. 7. leköszönt; mint képviselő ezután valamennyi kérdésben a jobbpárttal szavazott. Egyúttal előbb a keleti porosz, később a Rajnatartomány helytartójaként szerepelt. Midőn a bekövetkezett reakció napjaiban a tartománygyülések egybehivását ellenezte, a Westfalen-miniszterium elmozdította őt hivatalától (1851). Ezóta a porosz kamarában az ellenzékhez szított, mígnem Vilmos herceg, mint kormányzó-helyettes 1858. a reakcionárius miniszteriumot elbocsátotta. Ekkor (nov. 6.) az «uj aera» küszöbén maga is vállait tárcanélküli állást az új miniszteriumban. Mint a kormányzó ifjukori barátja, rendkivül nagy befolyást gyakorolt. A minisztérium szabadelvü szellemben kidolgozott törvényjavaslatokkal állt elő, de ezek kivitelére nézve a kamarával nemsokára meghasonlott. A. elvesztette népszerüségét s 1862., midőn az uj választásokból kikerült ó-szabadelvü és haladó pártiak a Hagen-féle indítványt elfogadták, a Schwerin Auerswald miniszterium leköszönt. A. ezután Marienburg várgrófja lett, a király ifjukori barátja számára lakást is rendeztetett be a királyi palotában. De mivel a király a feudális párt felé hajolt, A.-nak minden további politikai befolyása megszünt.
4 A. Alfréd, porosz államminiszter, az előbbi legifjabb öccse, szül. Marienwerderben 1797 dec. 16., megh. 1870 ja. 3. Résztvett az 1815-iki hadjáratban, a háboru után pedig tanulmányait folytatta Königsbergben. A deáktársulatok alapítóinak egyike volt és tanulótársai előtt nagy tekintéllyel birt. Állami szolgálatba 1819. lépett. Az 1840-ik évi hódoló-országgyülésen a rendek összehívását követelte, amit a kormány 1815 óta folyton ígért. Nevezetes részt vett az 1847. évi első egyesült országgyülés működésében. Ismételten azt sürgette hogy a kormány alkotmányt adjon és aláírta a Kincke által szerkesztett «Deklaration der Rechte» címü feliratot. Az 1848-iki márciusi forradalom meghozta a rendszerváltozást és A. belügyminiszterré lett. De a reformok keresztülvitele nem sikerült, A. tehát visszalépett (1848 jun. 14.) s mint képviselő a jobb centrummal szavazott. Következetesen küzdött a demokrata többség ellen, nov. 9-én pedig, midőn a többség a király elnapoló rendelete ellenére az üléseket folytatni akarta, elhagyta az üléstermet; 1852 óta az alkotmányos balpárttal szavazott Radowitz politikáját támogatta és erősen küzdött a reakcionárius Manteuffel miniszterium ellen. Az új aera alatt ismét müködött mint képviselő 1858-1862-ig és 1867-től 1870-ig Berlinben bekövetkezett haláláig. (Allg. Deutsche Biogr. I.)