1. József lovag, német szinműiró, szül. Freiburgban a Breisgauban 1798 aug. 25., megh. ugyanott 1857 dec. 25. Jogot tanult, de már 1815-ben osztrák, utóbb bádeni katona lett; 1822 óta az udvari színházi bizottságnak volt tagja, majd elnöke Karlsruhében, 1839 óta udvari marsall. Első drámái, Pizarro és Die Spartaner, melyeket még mint bádeni hadnagy szinre hozott. sikert arattak, mire A. törhetetlen buzgalommal irt a szinpad számára. Sok darabja, így Die Flibustier, König Erich, Die Syrakuser, Das Opfer des Themistokles, Fergus Mac Ivor, Das Nordlicht von Kasan, Der Löwe von Kurdistan, Ludwig XI. in Péronne, Das böse Haus, Die Schwestern von Amiens, Der Profet von Florenz stb. szinre kerültek s rövidebb-hosszabb ideig adattak. Összesen 54 szinművet irt, melyek nem közönséges drámai tehetségről tanuskodnak; a jellemzés gyenge oldala, fősúlyt a szép deklamációra fektet és sokszor a művészet rovására olcsó szinpadi hatásokat vadász. A schiller nyomdokain haladó «jambusi tragédiának» főképviselője Németországban. Nem a szinpad számára készült Alhambra c. (1829, 3 köt.) dramatizált éposza, mely, egyes szép részletek dacára, sem tartalom, sem alak tekintetében nem sikerült. Prózai művében: Humoristische Pilgerfahrt nach Granada und Cordova (1835) leirta 1832-iki spanyol utját, mikor Valencia mellett egy esti sétája alkalmával rablók támadták meg s a költő kétségbeesett védelem után 23 sebbel borítva fekve maradt, mire a Del Cid-kolostorba befogadták s gondos ápolással megmentették. Végrendeletében e kolostort tette örökösévé. Összes művei 1855. jelentek meg 3. kiadásban, 22 köt.
2. A. Norbert (auffenbergi báró), szül. 1813., megh. 1849 aug. 23. Csehországi mágnás családból származott. Mint katona a 31. Leiningen ezrednél Lengyelországban szolgált, hol több tiszttársával résztvett a lengyel felkelést szervező bizottságban, melyért a hadi törvény szék által 20 évi várfogságra ítéltetett s Munkács várába záratott. Bekövetkezvén a szabadságharc, midőn a politikai foglyok előtt megnyiltak a börtönök ajtói, A. is két évi rabság után szabad lett mire a magyar nemzetnek ajánlotta fel szolgálatát s egyszersmind idegen hangzásu nevét aranyosi Ormayra valtoztatta. Előbb mint őrnagy Kossuth személyes hadsegédje, majd mint nagy szervező tehetség vadászezredek felállításával tejtett ki nagy tevékenységet. Midőn Görgey Aradról Világosra indult, Ormay magánügyek elintézése végett Visszamaradt, de az ellenség elfogta és politikai multja., valamint előbbi elítéltetése következtében a császári haditörvényszék kötél általi halálra ítélte, mely rajta azonnal végre is hajtatott. Fia külföldre vándorolt, a második alkalommal foglalja el Eliszt és ejti el.
l. Ofanto.
Tivadar, jeles német nyelvész, szül. Leschnitz sziléziai faluban 1822 jan. 7., Berlinben végezte összehasonlító nyelvtudományi tanulmányait, mire 1850-52. az egyetemen a szánszkrit és ógermán. nyelvekről előadásokat tartott. Ekkor adta ki (Kirchhoffal) Umbrische Sprachdenkmäler (1849-51, 2 kötet) cimü művét, mely az ó-itáliai nyelvek tudományos tanulmányozása terén korszakot alkot, és alapította (Kuhn Adalberttel l. o.) a nem kevésbbé fontos folyóiratot: Zeitschrift für vergleichende Sprachforschung (1852 óta). 1852 óta Oxfordban közreműködött a Rigveda kiadásában, mit Müller Miksa (l. o.) vezetett. Később kiadta a Catalogus codicum sanscritorum bibliothecae Bodleianae Oxoniensis (Oxford 1864) cimü rendkivül fontos művet, mely hírnevét alapította meg. 1862 óta a szánszkrit nyelv s az összehasonlító nyelvtudomány tanára volt Edinburgban, 1875 óta ugyanily minőségben működik Bonnban. Egyéb főművei: «De accentu compositorum sanscritorum (1847), Ujjvaladatta's commentary on the Unâdisutras (1859), Halayudha's Abhidhánaratnamalá (1361), A catalogue of Sanscrit manuscripts in the library of Trinity College, Cambridge (1869), Ueber die Paddhati von Sârngadhara (1873), Blüten aus Hindostan (1873), Das Aitareya Brâhmana (1879), különösen pedig Rigveda-kiadása (2. kiad. 1877, 2 köt. latin irással). Érdemei elismeréséül nemességet kapott.
a görög mondában Aleos tegeai király és Neaira leánya, Athéné papnője. Midőn Héraklés. Augeiáshoz utazott, utközben részeg fővel Athéné templomában A.-n erőszakot követett el. A. gyermekét a templomban elrejtette, de ráakadtak, mire Aleos leányát Nauplios hajósnak adta át, hogy megölje, a gyermeket ellenben kitette a Parthenion hegy vadonában. Nauplios megkönyörülve A. fiatalságán, káriai hajósokkal Teuthrásmiziai királyhoz küldte, ki leányának fogadta. A. gyermeke, Télephos sem vész el, mert pásztorok ráakadnak és fölnevelik. Télephos jóslat utján anyja felől tudakolván, Miziába utasíttatik éppen midőn Teuthrás Idassal, Aphareus fiával hadat visel. Télephos segítségére jő s a király hálá-ból A.-t adja neki feleségül. Ez azonban Héraklés után nem akarván halandó férfiunak neje lenni, karddal védekezik Télephos ellen, midőn az istenek hirtelen egy hatalmas kigyót jelentetnek meg köztük, mire A. a kardot ijedtében elejti. Télephos felkapj a és anyját már-már meg öli vele, ha ez halálfélelmében Héraklést nem hívja segítségül. Ekkor a fiu ráismer anyjára, s magával visszaviszi hazájába.
Thunb. (növ.), a királydinnyefélék génusza egy fajjal Afrika déli részén.
(vagy Augeás, lat. Augias), Hélios és Hyrminé fia, Élisz egyik királya, kinek tömérdek marhája volt. Eurystheus megparancsolá Héraklésnek, hogy A. óriási istállóját 10 nap alatt a ganéjtól megtisztítsa. A. jutalmul tulkainak egy tizedrészét igéri oda Héraklésnek, ki az Alpheios és Péneios folyóknak az akolba való vezetésével feladatát a kitüzött határnap előtt meg oldj a. A. megtagadván tőle az igért jutalmat, Héraklés sereget vezet ellene de első izben eredménytelenül csak csatában A.-t.
a türkisz-szel rokon foszfát ásvány, l. Türkisz.
(ejtsd: o-zsander), 50 rész klórsavas kálium, 25 rész vérlugsó és 25 rész fehér cukorból készített, igen kevés füsttel lobbanó fehér lőpor.
(ejtsd: ozsé), 1. A. Lajos Simon, francia irodalomtörténész, szül. Párisban 1772., megh. 1829 jan 2. mint öngyilkos, a Szajnába fullasztva magát. I. Napoleon alatt a belügyminisztériumban, 1812-ben pedig az egyetemen nyert alkalmazást; élénk hirlapirói tevékenységet fejtett ki, s mint vigjátékiró is megpróbálkozott. A Bourbonok visszatérte után királyi cenzor, a Journal général de France főszerkesztője és 1816-ban az akadémia tagja lett, s mint ilyen különösen a nagy szótár befejezése körül s mint a klasszicitás képviselője szerzett magának érdemeket. A. fáradhatlan kiadó, életrajziró (Moliére, Rabelais, Voltaire) s magyarázó volt. 2. A. Hippolyte Miklós Juste francia regény- és szinműiró, szül. Auxerreben, 17,97 máj. 25., megh. 1881 jan. 29. Mentoneban. 1812-ben boltosinas lett Párisban, 1814-ben Oroszországba ment, hol 1817-ig mint altiszt élt, azután visszatért Párisba és Saint-Hippolyte és Gérau álnevek alatt nagy irodalmi tevékenységet fejtett ki számos regényt is irt. Legjobb műve: La physiologie du theâtre (5 köt. Páris 1839-40). 3. A. Athanáz, francia nyelv- és régiségbuvár, szül. Párisban 1734 dec. 12., megh. 1792 február 7. Előbb a papi pályára lépett, de kiválóan a klasszikai irodalom tanulmányozásával foglalkozott. Miután Rouenban 14 éven át a szónoklattan tanára volt, a lescari püspök fővikáriusa lett, azonban nagyobbrészt Párisban élt, hol a széptudományi akadémia tagjává választotta. Művei közül, melyek a XVIII században nagy becsben állottak, különösen Demosthenes és Aeschines (6 köt., Páris 1777-94) Isokratés (3 köt, Páris 1781) Lysias (Páris 1783), Cicero (3 köt., Páris 1787) fordításai érdemelnek fölemlítést. A. összes művei Párisban 29 kötetben jelentek meg.
(ejtsd ozsró) Péter Ferenc; Károly, castiglionei herceg, Franciaország marsallja és pairje, szül. Párisban 175 7 nov. 11.. megh. La Holsaye birtokán 1816 jun. 11. Atyja kőműves (némelyek szerint gyümölcsárus) volt. A. kezdetben mint karabélyos szolgált a francia hadseregben, de nemsokára megszökött és Ausztriában, Spanyolországban, Portugáliában és Nápolyban szolgált mint katona, mig végre 1787. mint vívómester Nápolyban telepedett le. Midőn honfitársait 17 92. innen kiutasították, A. mint önkéntes a francia hadseregbe lépett, melyben hiányos műveltsége és kifogásolható jelleme dacára gyorsan emelkedett; zabolátlan önzése és becsvágya merész tettekre ragadták s csakhamar hirnévre tett szert. Már hét hónapi szolgálat után 1793-ban dandárnok volt a pirenéi hadseregben, két évig harcolt a spanyolok ellen. 1796-ban pedig a Bonaparte alatt Olaszországban harcoló hadseregben hadtestparancsnok lett. Millesimo, Ceva és Lodi mellett küzdött, mely utóbbi ütközetben hadosztálya élén bevette a hidat. Szintugy győzött Wurmser fölött Castiglione mellett és résztvett az Arcole mellett kivívott diadalban.
Az osztrák seregnek Olaszországból való kiszorítása után A.-t egy hadtesttel a pápai államokba küldték; aránylag rövid idő alatt elfoglalta Bolognát, legyőzte a romagnai népfölkelést és békekötésre kényszerítette VI. Pius pápát. Ezen időközben tetemes számu műkincset szerzett a maga részére, mit később eladva meggazdagodott. 1797 aug. havában a direktórium őt Napoleon ajánlatára Párisba hivta, hol a 17. katonai hadosztály parancsnoka lett; ebbeli minőségében rendezte az 1797 szept. 4. államcsint, mire a gyanus elemektől megszabadult törvényhozó testület A.-t mint a haza megmentőjét üdvözölte. 1797 szeptemberben kinevezték a rajnai hadsereg parancsnokává, nem sokára azonban mint a 10. katonai hadosztály parancsnokát Perpignanba helyezték át. A direktorium szabadulni kivánt a hiu és nagyratörő embertől. A. azonban nem nyugodott meg sorsában, hanem a legfőbb hatalmat szerette volna elnyerni, amiért is állásáról leköszönt és 1799-ben képviselőnek választatta magát az ötszázak tanácsába. Erőlködése azonban kárba veszett és a direktórium megbuktatása után (brumaire 18.) kénytelen volt magát Bonaparte konzulnak alárendelni, ki őt 1800-ban a hollandi hadsereg főparancsnokává nevezte ki. A. a francia batáviai hadsereget a Közép-Rajnához vezette, hogy Moreau hadi műveleteit déli Németországban támogathassa. E célból Frankfurton át Würzburgba vonult és több csatát vívott az osztrákokkal, mely csaták azonban a háboru sorsára döntő befolyással nem voltak. A lunevillei béke óta (1801) falusi birtokán élt 1803-ig, amidőn a Portugália ellen rendelt hadsereg főparancsnoka lett. Minthogy ezen hadjárat abba maradt, A. Párisba költözött, ahol. a császár őt 1804-ben tábornaggyá, 1805-ben a becsületrend tagjává és nemsokára Castiglione hercegévé nevezte ki. Az 1805-iki háboruban hadtestével a legszélsőbb jobb szárnyon küzdött; benyomult Vorarlbergbe, nov. 14-én pedig egy osztrák hadtestet Jellasics alatt megadásra kényszerített. A béke megkötése után Darmstadt, Wetzlar stb. megszállása céljából Németországban maradt a Poroszország elleni háboru kitöréséig (1806). Részt vett a jenai és eylaui csatákban; ez utóbbiban hadteste majdnem tönkretétetett; ő maga forró lázban szenvedvén, a nyereghez kötteté magát és nem távozott a csatatérről, jóllehet sulyos sebet kapott. Csata után a császár őt egészségének helyreállítása végett visszaküldté Franciaországba. 1809-ben Katalóniában vezényelte a francia csapatokat, mivel azonban sikert nem aratott, Macdonaldot neveztek ki helyébe. Ezután 1813-ig parancsnokság nélkül maradt. A császár ugyanis nem igen bízott a nagyravágyó A.-ban, kiről ellenfelei azt híresztelték, hogy köztársasági érzelmü. Ez okból az Oroszország elleni háboruban sem lett fővezér, hanem be kellett érnie a berlini kormányzósággal, 1813-ban pedig a tartalék szervezésével, mely célból majnai Frankfurtba küldetett. A tartalékhad élén résztvett azután a lipcsei csatában. Az 1814-iki hadjáratban déli Franciaország szervezésével és védelmével bízatott meg, de midőn a szövetségesek diadalát közelegni látta, átadta Lyont Bubna osztrák tábornoknak és elismerte XVIII. Lajost királyának, miáltal L Napoleon első lemondására lényegesen közremüködött. XVIII. Lajos hálából Franciaország pairjévé és szent Lajos lovagot nevezte ki és a Normandiában állomásozó hadtest vezényletével bizta meg. Napoleon visszatérése alkalmával 1815-ben ugyan a császár mellett nyilatkozott, Napoleon azonban árulónak bélyegezte és nem alkalmazta többé. A második restauráció után belépett megint a felsö kamrába, de midőn a Ney tábornagy fölött itélendő hadi törvényszék tagjává választották, illetéktelennek mondotta magát; nemsokára La Houssaye birtokára vonult, melyet haláláig többé el nem hagyott. (Nouv. biogr. générale III. köt., 630. l.).