(Porcus Babyrussa Wagl.), a sertésfélék családjába tartozó emlősállat; a mi házi disznóinkhoz igen hasonlít; teste nyúlánk, lába hosszú, füle rövid, felálló: felső agyarai majdnem félkörösen hátrafelé iveltek, fölfelé állók, úgy alsó agyarai is, amelyek azonban a felsőknél rövidebbek és vastagabbak; nyaka nagyon rövid és bőre, valamint pofája is többszörösen redőzött; színe piszkos hamvas színü, hátán sárgásbarna sáv húzódik végig; szőrözete gyér, durva. Hossza 1 m., vállmagassága 80 cm. Celebes, Borneo, Sunda-Mangoli s a Molukki szigeteken tenyészik; a folyamok partjain s a nedves erdőkben csapatosan él, nappal pihen és éjjel jár tápláléka után. Húsa igen ízletes. Vadászata meglehetős veszélyes. Fiatal korában megszelidül, de fogságban nem sokáig él.
melyek a bántúk keleti csoportjához tartoznak (Bángveolo és a Nyánza tavak közt, Dél-Afrika), rabszolga-, valamint elefántcsont- (agyar-) kereskedéssel és szállítással foglalkoznak.
az antifrikiciós ötvények közé tartozik. Áll 69 % cink, 19 % ón, 4 % réz, 3 % antimón és 5 % ólom keverékéből. Használják csapágycsészéknek.
(Musinga, Lokinga), afrikai hegylánc a Bangveolo-tótól D.-re körülbelül 2000 m. magas.
l. Bábszinház.
vagy bablahhüvely (bambolah, babulla. bali babolah, indus gubacs), különféle keletindiai akácfának éretlenül gyüjtött hüvelygyümölcse; többnyire 5-8 cm. hosszu, lapos, cikkes, leginkább összetördelődzött, sötét vagy világos barna; rövid földszürkeségü moholy vonja be. Mindegyik cikkjében kerek, barna, sima, igen kemény, fás és izetlen mag van. A hüvely íze nagyon fanyar-savanyú; tartalma 14-20 % cserzősav. A szenegáli olcsóbb fajtának, mely Egyiptomból, Nubiából, Szenegálból, stb. neb-neb néven jut a kereskedésbe, nincs szürke molyha. A B. sárga, barna és festék gyanánt valamint könnyebb bőr kidolgozására is használatos.
csekély értékü pénznem, melyet II. Lajos király veretett először. Erről szól a közmondás: Babkát (batkát) sem ér, t. i. az, aminek alig van értéke. L. Batka.
Franciaországban, Belgiumban, Németalföldön és Angliában, sőt Németország és a Svájc francia hatás alatt állott némely vidékein is szokásban van vizkeresztkor (jan. 6.) az ünnepi ebéd közben egy hagyomány előirta alakú kalácsot az asztalra feladni, melybe egy babszem van belesütve. Rendesen az asztalkör legifjabb tagja, ki ez alkalommal többnyire az asztal alá bújik (néhol pedig az asztalra áll), ítéli oda látatlanban a családfő, vagy a vendégsereg legidősbje kérdéseire az ettől fölszeletelt kalács részeit az egybegyülteknek; az első darab azonban a «jó isten része» néven a szegényeké, kik a legtöbb e szokást tartó vidéken kántálni is járnak e «részük»-ért a házakhoz. Akire a babszemet magába foglaló szelet jut, az a babkirály vagy babkirályné s első dolga, hogy másnembeli uralkodótársat, némely helyütt pedig még egész udvartartást is választ magának. E B. a lakoma korlátlan hatalmú feje, rendelkezéseinek aznap mindenki engedelmeskedni tartozik az asztalnál, kivált amikor iszik, vele együtt mindenkinek ki kell hajtania poharát e szavakkal: «le roi boit (v. la reine boit)», a király (v. a királyné) iszik. Aki ezt elmulasztja, arra valami bohókás büntetést mér a B. Angliában, Belgiumban és Németalföldön azonban e királyt külön e célra szolgáló kártyalapok közül való sorshúzással, az úgynevezett királylapokkal választják, melyeken régies fametszeteken kivül tréfás és az ünnepre vonatkozó versikék is vannak.
E szokás igen régi eredetű és alighanem a római Szaturnaliák egyenes utódja, amelyek szintén a téli napfordulat (dec. 21.) körül tartattak, s ahol szintén szokásban volt a többi ünnepségek és lakmározások mellett babbal való sorsolás útján lakomakirályt választani. Egyike ez azoknak a pogánykori szokásoknak, amelyeket ártatlan voltuk és a hagyományban (a családi élettel való szorosabb összefüggésük miatt) erősebb begyökerezettségük következtében a keresztény egyház is megtűrt, csak saját ünnepeivel igyekezett kapcsolatba hozni. A középkorban Ny.-Európa legtöbb székesegyházában vízkereszt előtti napon a káptalan tagjai is választottak maguk közül egy ünnepkirályt s a főoltár előtti trónra ültették, a hová mindnyájan hódolattal járultak elébe. Franciaországban 1793-ban keresztény ünnepi vonatkozásai és a benne szereplő «király » miatt el akarta a még fiatal köztársasági kormány e szokást törülni, de a köztársaság VII. évében a direktórium ismét visszaállította. Normandiában némely helyütt nem vizkeresztkor, hanem a rákövetkező vasárnapon tartják e szokásos B.-lakomát. Berryben az ünnepi kalácsot oly hajadonnak kell felvágnia, akinek az újján még nincs jegygyűrü, a szeleteket asztalkendő alá rejtik, s a gyülekezetben lévő legkisebb lányka húzza ki onnan vaktában minden vendégnek a részét, legelőbb azonban itt is a szegények jutalékát. Párisban utóbbi időben a kalácsba babszem helyett cukorbabákat, vagy szintén cukorból alakított kis malacokat sütnek. A normandiai Argentanban a B.-t «Phoebe domine» néven szólítják, ami alighanem a latin «fabae domine» elcsavarása. A B. lakomája egyike a németalföldi festőiskola kedveltebb genre-tárgyainak, melyet p. Jordaens, Teniers, Steen és más hirnevesebb festők is feldolgoztak.
1. Ágoston Vilmos báró, a klosterneuburgi borászati iskola igazgatója s jeles borászati iró, szül. 1827 jan. 28. Eleintén gazdasági műveket is irt; Ausztria-Magyarország borászata érdekében kiváló érdemeket szerzett; évtizedek óta kiadja a Weinlaube szaklapot. Legjelesebb munkája: Handbuch des Weinbaues und der Kellerwirthschaft, két vastag kötetben, melynek első kiadása 1883-ban jelent meg Berlinben.
2. B. József Marius, német szinműíró, szül. Ehrenbreitsteinban 1756 jan. 14., megh. Munchenben 1822 febr. 5., hol a széptudományok tanára, utóbb a katonai akadémia igazgatója, végre a szinházak intendánsa volt. Előbb szinházi titkár volt Mannheimban. 15 éves kora óta írt szindarabokat, előbb a francia izlés, később a Goethe-féle Götz irányában. Otto von Wittelsbach (1782) címü darabja az összes lovagdrámák közül legtöbb hatást tett s legtovább tartotta magát a szinen. Vigjátékai közül Bürgerglück (1792) és Der Puls (1904) tetszettek legjobban. Darabjainak gyüjteményei: Schauspiele (1793, 4 köt.) és Neue Schauspiele (1804). Ma csak történeti érdekü.
3. B. Kelemen Henrik, német kémikus; a kémia tanára volt Freiburgban (Breisgau); szül. Ladenburgban (Baden) 1818 nov. 25. A sók oldatának tenzióját állapította meg; általánosan használatos az ő eljárása az arzén kimutatására törvényszéki esetekben, amelyet Fresenius társaságában dolgozott ki.
(növ.). a Tájszótár szerint Szeged vidékén a. m. vadbab. Diószegiék így nevezték a Vicia L. vitorlás virágu takarmányfüvet.