(ejtsd: baccseli) Guidó, olasz orvos és államférfiu; szül. Rómában 1832. Orvosi tanulmányait Rómában végezte. 1856. a törvényszéki orvostan tanára lett a római egyetemen, hol ezenkívül tanította még a növénytant és az ált. kórtant is. élénk részt vett a városnak társadalmi és politikai életében, 1875-ben népképviselő s rövid idő alatt vezetője lett a haladó pártnak és midőn ez 1876-ban kormányra került, felajánlották neki a közoktatásügyi tárcát, mit azonban csak harmadszori meghívásra, 1881-ben fogadott el. Minisztersége alatt sok fontos közoktatásügyi törvényjavaslatot terjesztett elő, többek közt a népiskolai tanítók viszonyaira és az egyetemek reformjára vonatkozót, mely utóbbival az egyetemnek szemben az állam befolyásával nagyobb önállóságot óhajtott biztosítani. Azonkívül nagy tevékenységet fejtett ki a római ásatások keresztülvitelében, a Pantheon restaurálásában. Tanulmányai a római maláriáról, a Campagna romana egészségessé tételéről, méltó elismerést szereztek neki a parlament részéről is. Mint orvosi írónak körülbelül 60 kisebb-nagyobb munkája emelendő ki. Főbbek: Patologia del cuore e dell' aorta (4 kötet, Róma 1863-1867), Lezioni cliniche sulla malaria la perniciosita. (Archivo di medicina e chirurgia ed igiene, 1. 2. 3. Augusztus és szeptember 1869). Di un nuovo metodo di cura per gli aneurismi aortici (Róma 1876) stb.
ünnep Bacchus tiszteletére, már Etruriában, ahová hazájából, Nagy-Görögországból bevezették, elvesztette komoly jellegét. Rómában bizonyos Paculla Annia honosította meg Campaniából. Titokzatos jellege megkövetelte, hogy éjjel üljék meg s csak nők vehessenek benne részt. Idővel azonban a miszticizmus leple alatt a legféktelenebb kicsapongásokra szolgált alkalmul. A följelentést Kr. e. 186. magánbosszúból Hispala Fecenia szabadosnő tette. Vallomásából tudjuk, hogy a beavatottak összejövetele egy hónapban ötször ismétlődött, még pedig éjjel a Tiberisnél, mely alkalmakkor nők és férfiak a legszemérmetlenebb módon viselték magukat, s minden képzelhető bűntényt, gyilkosságot, házasságtörést, okirathamisítást beszéltek meg. A résztvevők többsége nő volt, kik épp úgy mint a férfiak az előkelő osztályhoz tartoztak. A szenátus megdöbbenve hallotta e dolgokat s szigoru vizsgálatot rendelt el. Mintegy 7000 embert talált bűnösnek, százat kivégeztetett s a Bacchuskultuszt Rómában és egész Olaszországban ellenőrizet alá helyezte. Határozatának szószerinti szövegét birjuk egy 1640. Calabriában talált bronzlapon, melyet a bécsi könyvtárban őriznek.
az ókorban az éji Bacchus-ünnepélyeken résztvevők; a XIV., XV., és XVI. szávadban az elnevezést azon vándorló diákokra alkalmazták, kik egyik iskolából a másikba vándoroltak, hogy vagy jobb oktatásban részesüljenek, vagy jobb módjuk legyen. Az akkori szokások, az egyház és magánosok jótékonysága elősegítette a tanulók ezen kóbor életmódját; nagyobb városokban számukra szinte tápintézetek álltak fönn.
(ejtsd: bakkiljone), É.-Olaszországban Venetia folyója; Tienetől é-ra fekvő dombokon ered; Pádovánál két csatornázott ágra oszlik, amelyek egyike a Brentába, a másik pedig Chioggiától D-re az Adriai-tenger lagunájába ömlik. Jobbról a Timonchiót, balról a Tesinát és Asticot veszi föl. Hossza 130 km.
(gör. bakcheios), antik metrikai képlet, mely egy rövid és két hosszú szótagból áll, ezért magyar neve: «toborzó»; görög nevét onnan vette, hogy eredetileg Bakchos-himnuszokban alkalmazták. A régi metrika háromtagu verslábnak vette, bár ritmikus értéke többféle, amint vagy a 4. paion, vagy a jambusi dipódia összevonásából keletkezett:
képlet amaz 5, ez 6 nyolcad. Görog költőknél jóformán csak uz utóbbi fordul elő, rendszerint párjával v. négyivel alkotva egy sort, de soha sem alkot egész költeményt s általán ritka. Sokkal gyakrabban használják a B.-t a latin komédia-költők, kiknél egész cantica- k vannak e ritmusban. Költészetünkben semmi szerepe sem volt a B.-nak. Külső leg hasonlít a B.-hoz az a persa versmérték, mely ben p. Firdusi irta nagy hőskölteményét.
l. Dionysos.
(ejtsd.: baccsokki) Felice Pasquale, Lucca, Piombino, Massa, Carrara és Garfagnana hercege. Szül. Korzikában 1762 máj. 18., megh. 1841 ápr. 28. Szegény nemesi családból származott. Az olaszországi hadseregben szolgált Bonaparte alatt, s miután ennek hugát, Mária Anna Elizát nőül vette. 1804. szenátorrá, 1805. Lucca és Piombino hercege lett. Neje 1808. «toskanai nagyhercegnő» cimet is kapta. Napoleon bukása után számkivetésbe követte nejét, s egy fiából és egy leányából álló családjával osztrák felügyelet alatt élt. Neje halála után Bolognában tartózkodott s ott a róla nevezett szép palotában lakott. Nagy vagyont hagyott hátra. V. ö. Kleinschmidt, Die Eltern u. Geschwister Napoleon's, 1878. Boccardo, Nuov. Enc. Ital. Ill. 33. l.
József, a pesti zsidó község hitszónoka, szül. Ó-Budán 1784., megh. Pesten 1866 febr. 3. A prágai műegyetemen a felsöbb matézis mestere lett. Hazájába visszatérvén, a szülővárosában 1817-ben alapított zsidó iskolában a német és zsidó nyelv és a bibliai exegézis tanára volt. 1827. a Pesten alakult zsidó hitközség meghivta lelkészül, s e hivatalát az 50-es évek végeig viselte. Néhány szónoklata nyomtatásban is megjelent.
régi, elterjedt, híres német zenészcsalád Türingiában, hová a Pozsonyba elszármazott B. Vid, sütő 1590 táján visszatért; fia, János már zenész volt Erfurtban, ennek egyik fia pedig, Kristóf, Weimarban. Emennek egyik fia. Ambrus, Erfurtból Eisenachba költözött, s itt született fia, B. János Sebestyén, a család leghiresebb tagja, az egész világ zeneművészetének egyik legnagyobb alakja; született 1685 márc. 21., meghalt 1750 julius 28. Anyját korán. atyját 10. évében elveszítvén, bátyjához, János Kristóf ohrdrufi orgonáshoz került, aki ugyan oktatta őt zenére, de eltiltotta attól a gyüjteménytől, mely egyetlen kötetben az akkori legjobb zongorázók legnehezebb műveit tartalmazta; a fiút ellenállhatatlan vágya reábirta, hogy éjente, amennyire a hold fénye engedte, féléven keresztül másolja e zeneműveket; végre addig tanulta vasszorgalommal, mig emlékezetből tudta. 1699 felé bátyja meghalt, s ő Lüneburgban a gimnázium diskant karénekese lett; a jó zenéért rajongva, gyakran gyalogolt át Hamburg, Lübeck, Celle városok templomaiba: fogékony lelkében itt a kitünő példák (Buxtehude stb.) sokoldalu tevékenységet gerjesztettek. 1703-ban Weimarban a herceg zenekarának hegedűse, 1704-ben Arnstadtban orgonista lett (majdnem elbocsátották egy hosszu tanulmánykörútja miatt); 1707-ben mühlhauseni, 1708-ban weimari udvari orgonás, 1717-ben fölvette a keztyűt Marchand francia zongora-virtuóz ellen, ki Drezdába drága pénzen szerződött s őt azonnal versenyre szólította, de aki rögtön feismervén B. rendkivüli képességeit, az érdemleges verseny elől megszökött. B. csakhamar elfogadta a műértő Lipót anhalt-kötheni herceg meghivását, aki őt mindenben kitüntette 1723-ig, mikor B. egy új, kecsegtető ajánlatot fogadván el, a Tamás-iskola orgonásául s a két főtemplom zeneigazgatójául ment Lipcsébe, hol rosszul kezelt szembaj miatt megvakulva, szélhüdésben halt meg. Tiz gyermekét veszítette el; de túlélte második neje, 6 fia, 4 leánya. Lángeszü, bámulatos szorgalmu, szerény minta-ember volt, kiváló zenetanító. Marx őt a német műzene atyjának, alapítójának nevezi; mindenesetre egyik vezére a zenészvilágnak, Palestrina, Händel, Gluck, Haydn. Mozart, Beethoven és Wagner R. mellett egyike a zenetudomány és zeneköltészet korszakalkotó hőseinek. Roppant sok műve maradt fenn, de talán ugyanannyi elpusztult; igen sok közte az oratórium, passzió, templomi és világi kántáte, motett, mise; zongora- és zenekari szerzemény; versenymű és ábránd, preludium és fuga, javarészben zongorára, orgonára. Az ellenpontozást csak eszköznek használta B., de abban bámulatos készséget és változatosságot, koncepciót és erőt tamísító művész, nagy mestere a polifonikus fejlesztésnek: zenéje nem nélkülözi a dallamosságot és kifejezést, s komoly erkölcsi tartalma, esztétikai szépsége, mélysége; hervadhatatlau dicsőségét teszik. Legfontosabb művei, zongorára: A jól hangolt zongora (Das wohltemperirte Clavier) 24 prel. és fuga, valamennyi hangrendszerben); az « angol» és «francia» suite-ek; énekművei közül: az öt teljes éven át ismétlés nélkül folyton váltakozó templomi kántáték, isteni tiszteletre: a János- és Mátépassziók (1724. illetőleg 1729-ből), a kedves Karácsonyi oratórium (1734-ből), bensőségteljes hangokkal, szövevényes karénekekkel. A H-moll mise (1733-ból) felülmulja valamennyi művét: gazdag érzés, a jellemzés ereje, a nagyszerüen komponált nehéz karok, szigoruan polifon szerkesztés a főtulajdonai. A Magnificat épp oly hires. A mult század vége felé kezdték B.-ot komolyan méltatni; szellemi hagyatékának rendezése és kiadása végett Lipcsében Bach-társaság alakult 1850-ben, melynek tiszteletreméltó munkásságát az tette lehetővé, hogy Mendelssohn a Máté-passzió 1829-iki előadásával (Berlinben) megvetette a Bach-kultusz alapját. Bach-egyesület azóta több német városban, de Londonban is alakult, a halhatatlan mester műveinek ápolására. Szobra áll B.-nak a Tamás-iskola előtt, és szülővárosában. Kimerítő életrajzát két nagy kötetben Spitta Fülöp írta meg (1873-80). Előtte működtek családjából János Kristóf (Henriknek fia), szül. Arnstadtban 1642., megh. Eisenachban 1703-ban mint régi orgonajátszó; oratóriumot, értékes khorálelőjátékokat irt. Ennek öccse János Mihály orgonista, szül. 1648., megh. 1694. Arnstadt mellett Gehrenben. Legifjabb leánya, Mária Borbála, lett János Sebestyén első nejévé, s igy B. Fülöp Manó és Vilmos Friedemann anyjává.
B. Sebestyénnek, 11 fia közül 4 szerzett hirnevet mint zenész. Leginkább rászolgált a legidősebb: Vilmos Friedemann; öccse Manó szerint apjáéval egyenlő volt a lángelméje. Szül. Weimarban 1710., megh. Berlinben 1784 jul. l. Atyjától tanult; jogot hallgatott; 1733-ban a drezdai Zsófia- templom orgonása, 1747-64. a hallei Mária-templomé. Zeneigazgatói állását elhagyva, Lipcsében, Braunschweigban, Göttingában tengődött, hangversenyezve es tanítva. Könnyelmü, iszákos volt. Egyházi zeneművei, orgonafugái, zongoraszonátái és polonaise-ei stb. becsesek. A második fiú, Károly Fülöp Manó, szül. Weimarban 1714 márc. 14., megh. 1788 szept. (némelyek szerint dec.) 14. Nagy tehetségét apja a jogra irányította. Tanult Lipcsében és Frankfurtban de egyszerre félbenhagyta. 1731-ben saját metszésében (amit atyjától tanult) kiadta első művét; kitünően zongorázott s ezt tanítgatta 1838 óta Berlinben; itt II. Frigyes kedvelt kamarazenésze lett, 1767-ben pedig Hamburgban zeneigazgató. 22 passzió-ja, kántátéi, oratóriumai nem oly becsesek, mint 200-nál több zongoraműve. A korabeli módszereket leirta érdekes két kötetben: Versuch über die wahre Art, das Klavier zu spielen cim alatt. A zongoratanítás terén ő és atyja korszakot alkottak; maga Haydn azt irja: «minden tudásomat B. Fülöp Manónak köszönöm». V. ö. Die Auferstehung und Himmelfahrt Jesus. In Musik gesetzt v. Karl Phil. Emanuel Bach. Gesungen in den k. städtischen Theatern in Ofen u. Pest. Irta Rammler Károly Vilmos (év és hely nélkül). A kilencedik fiu, János Kristof Frigyes, szül. Lipcsében 1732 jun. 29., megh. 1795 jan. 26. Nem oly jelentékeny zeneszerző, de nagyon képzett; ő is a jogtól tért vissza a zenéhez; Bückeburgban a schaumburg-lippei gróf karnagya lett. Egyházi és kamara-zeneműveket irt. (Fia Vilmos Frigyes Ernő, a család utolsó férfitagja, szül. Bückeburgban 1759 máj. 27., megh. Berlinben 1845 dec. 25. Atyjától és «milánói» vagy «angol» nagybátyjától tanult; s mint elismert jó zongora- és orgonajátszó élt Párisban, Mindenben is, és 1792 óta Berlinben, hol a királyfiakat is oktatta, mint Lujza királyné zongorázója. Kevés ének- vagy zongoraműve jelent meg.) A nagy Sebestyén 11-ik utolsó fia János Keresztély, szül. Lipcsében 1735., megh. Londonban 1782 jan. Igen tehetséges, de működésében, egész életmódjában is fölötte könnyelmü volt. Kevés. de szép egyházi művön kivül (fölséges egy «Te Deum»-ja) efemér olasz operákat rögtönzött. 1754 óta Milánó, 1759 óta London volt otthona.
1. Ágost Vilmos (nem a B. Sebestyén családjának tagja), szül. Berlinben 1796 okt. 4., megh. u. o. 1869 ápr. 15., mint az egyházi zene királyi intézetének igazgatója, jeles orgonajátszó, «Bonifacius» oratorium és több orgonamű szerzője.
2. B. János Ágost, német jogtudós, szül. Hohendorfban, Szászországban 1721., megh. 1758. mint a lipcsei egyetem tanára. Számos kisebb értekezésein kivül megjelent művei: Historia jurisprudentiae romanae (1754), Opuscula ad historiam jurisprudentiae (1767) latin és Unparteiische Kritik über juristische Schriften (1750-55) némtet nyelven.
3. B. Ottó, szül. Bécsben 1833 febr. 9. Dalműszerző, 1868-80. a salzburgi «Mozarteum» igazgatója, azóta a bécsi fogadalmi templom karnagya; irt két operát, szimfoniát, pályanyertes vonósnégyest.
4. B. Sándor báró, hires volt osztrák miniszter, szül. Alsó-Ausztriában Loosdorfban 1813 jan. 4. Atyja tiszttartó volt, később azonban Bécsbe költözött, hol mint ügyvéd tékintélyes állásra tett szert. B. előbb a császári kamarai ügyészségnél szolgált, majd atyja halála után annak irodáját vette át és egyike lőn Bécs legkedveltebb ügyvédeinek. Mint a jogi és politikai olvasókör egyik vezetője nagy szerepet vitt a bécsi művelt osztálynak a liberális eszmék felé vonásában. Része volt azon kérvények szerkesztésében, melyek az alsóausztriai rendekhez az állam átalakítása érdekében intéztettek és közvetett előidézői voltak a március 13-iki forradalom kitörésének. Akkor még mint a mozgalom egyik vezetője szerepelt, és egyike volt az elsőknek, kik Kossuthnál tisztelegtek, midőn az a magyar deputációval márc. 15-én Bécsben járt. Nemsokára azonban közeledett az udvarhoz. Az osztrák nemzetgyülés összehivása után, jul. 19-én igazságügyminiszternek neveztetett ki. Fiatalos kinézése miatt őt «Justizknabe»-nak csúfolták. Hamar kitünt, hogy új állásában a fejedelmi jogok erélyes előharcosa. Az uralkodó vetojoga érdekében tartott beszédei, valamint a jobbágyság felszabadítása ügyében követett eljárása az akkori forradalmi vllágban mint a reakció első előjelei tűntek fel. Az okt. 6-iki forradalom elől Olmützbe volt kénytelen menekülni. Schwarzenberg herceg és Stadion alkalmas eszközt láttak benne a reakciónak némileg liberálisabb szinben való keresztülvitelére és kormányukban újra reá bizták az igazságügyi tárcát. Stadion visszavonnlása után belügyminiszter lett, és ez állásában oly nagy befolyást nyert és oly nagy tevékenységet fejtett ki, hogy az egész abszolut és germanizáló korszakot méltán nevezik ő róla. A forradalom rázkódásaitól alapjáig megrendült monarkiát egységes német császársággá akarta átalakítani. E célnak szolgált már az olmützi 1849 márc. 4-iki oktrojált alkotmány. Ez azonban, mivel mégis némi tért engedett a parlamentnek és a közszabadságnak, soha sem lépett életbe. Provizorium állott be, mig végre 1851 végén teljesen elejtették az alkotmánynak szinét is, és a szabadság régi előharcosa a leplezetlen abszolutizmust proklamálta. Az újjáalaktításban a bureaukrácia támogatta, melynek hatáskörét mindenfelé kiterjesztette, és melyet Magyarországon ő hozott be. Segítségére volt a katonaság és az újonnan szervezett csendőrség. II. József eljárásától e rendszer annyiban különbözött, hogy nemcsak a rendi alkotmányok ellen tört, hanem a szabadelvü eszmék teljes elnyomása végett némi tartózkodás után az egyház gyámolítására szorult, minek az 1855-iki konkordátum volt kifejezése. - A forradalom nagyszerü vivmányai közt sokat tulajdonkép csak B. kormánya léptetett életbe. A jobbágyság megváltása, az ősiség megszüntetése, a katonai kötelezettség kiterjesztése csak most valósultak. Mindamellett az ngész monarkia érezte az elnyomást, nemcsak a magyarok, hanem a szabadelvü németek is türelmetlenül hordozták a rendőrállam erőszakos igáját. A mellett az annyira befolyásos feudális arisztokrácia nem szünt meg B.-ban a régi forradalmárt gyülölni. A csak szuronyokra támaszkodó hatalom megdőlt, mihelyt az olasz-francia háboru 1859-ben kitüntette annak katonai hiányait és pénzügyi bukását. B. már 1859 aug. 21-én visszalépett. Egy ideig még mint a monárkia követe szolgált a szentszéknél, mig a belső politikában felülkerekedő liberális áramlat azt lehetetlenné nem tette. Azóta visszavonultan élt és csak 1886. lépett ismét a nyilvánosság elé; midőn egész multját meghazudtolva, képviselői mandátumot keresett. Széchenyinek: Ein Blick auf den anonymen Rückblick-je a leggyilkosabb támadás ellene és rendszere ellen. V. ö. Bernhard Meyer, Erlebnisse. II. k.