Bajuszfű

(növ)., tövispázsit Baumg.-nál), Crypsis Ait., Pallasia Scop.), a pázsitfélék génusza, leginkább szikes helyeken vagy útfélen termő füvek, hazánkban 3 fajjal (C. alopecuroides Schrad., C. schoenoides L. és C. aculeata L.). Magyar elnevezése arra vonatkozik, hogy p. az utóbbi fajnak legfelső s a virágzatot átölelő két hüvelye rövid és szúros levéllel végződik.

Bajuszpázsit

(növ)., így nevezi Brass., Kov. és Gönczy az Eragrostist; l. Keselyfű.

Bajuszpedrő

Viasz, zsír és velencei terpentin összeolvasztása és elkeverése útján kapott - eredetileg magyar- kozmetikus készítmény. Viaszt fehéret vagy sárgát használnak. A zsír helyett esetleg vajat v. olajat, a terpentin helyett kopaivabalzsamot v. damár-gyantát alkalmaznak A B.-t illóolajokkal s perubalzsammal szagosítják. Különféle színüre megfestve árulják. Nálunk a tiszaujlaki bajuszpedrő a legismertebb. Az ú. n. magyar bajuszpedrő úgy készül, hogy viaszt, gummi s szappanport, vízzel enyhén megmelegítenek és a megolvadt tömeget a kihűlésig folytonosan kevergetik, hogy a viasz igen apró csöppecskékre oszoljék szét. A B.-nek ezt a fajtáját zárt edényekben kell tartani, mert a levegőn kiszárad s megkeményedik.

Bajuszvirág

(növ.), Epipogium v. Epipogeum Gmel.), a kosborfélék génusza két fajjal az óvilág mérsékelt és meleg tájain. Gyökértelen, televénylakos; tőkéje nagyon ágas, tarackol, gyenge pikkelyek fedik. Szára fehéres áttetsző. Magrejtője nem sodort, azért ajakszirma a felfuvódott sarkantyujával együtt felfelé néz, a többi öt szirom (mely különben a kosborfélék felső részét alkotja), szakáll módjára csüng, tehát inkább szakállvirág. Hazánkban az E. aphyllum Schm. (E. Gmelini Rich.) elszórva, a hegyi és havasalji régióban, fagyökerekben élősködik, de általában ritka. Levéltelen és szintelen növényke, szárát hüvelyező pikkelyek borítják. Leple sárga, sarkantyuja pedig husszínü.

Bajuvár

a bajorok régi neve. Bajorország lakóin kivül Ausztria és Magyarország németsége nagyrészt a régi bajuvároktól ered.

Bajvívás

(perdöntő). Az istenitéleteknek, ordaliáknak egyik faja, s a középkorban a perbeli bizonyíték egyik fontos döntő neme. Eredetét az emberiség történetének küszöbénél kell keresni. Alakja az isteni szándékra való utalás, mely szerint birói itélet és jóváhagyás után a törvényszék színe előtt bizonyos szabályok szerint történő fegyveres mérkőzés és viadal megtörténtevel az istenség közvetlenül fogja kimutatni, hogy a perben álló felek közül melyiknek részén van az igazság. A per a győztes javára dől el; ha bűnvád terhelte, győzelmével ártatlansága bizonyul be, ha magánjogi peres ügye volt, megnyerte perét.

Az istenitéleti B. különbözött a gyülölet és bosszuvágyból eredett Fehde nevezetü viadaloktól, mert ez magánszemélyek örökös harca volt, melyben mindkét fél rokonai és hozzátartozói két táborra oszolva, egymást a megsemmisítésig üldözték, pusztították, míg az istenitéleti bajvivás, amint a küzdelem végét érte, a két fél közt fennforgó ügyet végkép eldöntötte.

A perdöntő B. első nyomai a skandináv népnél találhatók fel, hol Frothó király (Krisztus születése idejében) törvényben rendelte, hogy minden viszályt bajvívással kell eldönteni, mert illőbb dolog fegyverrel, mint nyelwel harcolni. Majd később a germánoknál, burgundiaknál, a keleti és nyugati gótoknál, a száliai frankoknál, dánoknál, svédeknél, longobardoknál kezd a B. gyakorlatba jönni, a bajorok s főleg a szászoknál nagyon kedvelt volt. Angliában első sorban főleg a normannok kedvelték a szabad férfiakhoz illő bajvívást; feltalálható a B. a szláv fajoknál is: a lengyelek, rutének, oroszok, csehek és morváknál is. Aszturia, Catalonia, Castilia s egész Spanyolország, Szicilia és Skócia lassanként mind befogadták ezt a bizonyítási módot. Ahol a hűbéri rendszer állott fenn, ott a pöreljárás általában a Fehde és a bajvivás volt. Magyarországon már Szent István korában fenn kellett állania ez intézménynek, mert a szent király a zalavári apátság alapító oklevelében 1024. felemlíti a «viadort», akit ő fog az apátság részére dijazni és ellátni, azonban leginkább a XIII. és XIV. században volt nálunk virágzásban a perdöntő B. A B.-nak, mint bizonyítási módnak itéletileg történt megállapitását legelőször a bozsoki prépost részére 1139. kiállított oklevélben olvashatni. (Fejér: II. 115. I.) Külföldön, főleg az első időkben, bizonyos egyházi szertartásfélékkel is egybe volt kötve ez az intézmény, igy Szászországban mindenik fél mellett papok állottak és alkalmas énekeket énekeltek. Az ó-frank eljárás szerint a felek esküje képezte a B. bevezetését; mindkét fél a bibliára esküdött, egyik állította, a másik tagadta a vádat. Majd egy második esküt is tettek, hogy becsületes fegyvereket használnak s hogy sem bűvös füvekkel, sem babonával nem éltek.

Hazánkban ily előző eskünek nyomait nem találni. Az egész eljárást vádirat előzte meg, melyet a B. megengedése miatt a biróhoz nyujtottak be. Rendszerint szabad s egyenrangu emberek állottak ki egymással az istenitéleti viadalra s pedig megelőző kihivás után, mely célra bizonyos jegy, nálunk egy facövek (chewk) szolgált, melyet a törvényszék előtt a vádló vagy panaszos fél ellenfelének dacosan nyujtott át s kérte a törvényszéket, hogy engedélyezze a B.-t. A jegy elfogadása a B. elfogadását jelentette. Tehát a felek szabad beleegyezése volt első sorban a feltétel; de alapos jogcim és ok nélkül a jegy s vele a viadal visszautasítható nem is volt; azután a birák itéletet hoztak s ha abban a bajvívást elrendelték, meghatározták abban a B. helyét és fegyvereit is. A cövek használata az Anjouk idejében vette kezdetét. A bíró tűzte ki a B. napját és helyét, ő rendelte el, vajjon a peres felek személyesen, vagy viadorok (pugil) által, gyalog vagy lóháton, ügyes vagy pedig kezdő s egészen járatlan viadorok által, fegyveresen vagy meztelen vívjanak-e. A feleknek egyezkedni is csak a biró engedélyével lehetett. A B.-t kiküzdő viadorok Európa legtöbb tartományaiban igen lenézett, sőt becstelennek tartott egyének voltak, még a hóhért is többre tartották a viadoroknál, kik pedig annyira fontos funkciót teljesítettek. A nő ügyét védő viadort, ha legyőzetett, felakasztották; s általában a vesztes viadornak jobb karját levágták; sokszor főbenjáró perben a viador fejét is vesztette. Érdekében állott tehát a pugilnak minden erejét megfeszíteni, hogy a küzdőteret mint győztes hagyja el.

Magyarországon jobb sorsa volt a viadornak, sőt nemesek is találhatók ily szerepkörben. Voltak állandó viadorok is, a király, az egyház, testület vagy főúr szolgálatában, úgy nálunk, mint külföldön is. A király viadora az állam ellen elkövetett bűntettek esetében vívott harcot. Ily esetben a fegyverzett királyi pugil teljesen meztelen vádlottal állott szemben. Általában az volt a törvényszéki elv, hogy a vádló, ki ellenfelének bűnét bizonyítékokkal szokta igazolni, gyakorlott, ügyes viador által szálljon ki, míg a vádlott ügye csak a vivásban nem jártas viador védelmére bizassék. A határnapra való megjelenés biztosítására a felek zálogokat, sőt kezeseket tartoztak a birónak adni. A B.-t valamely alsó biróságnál nem lehetett ajánlani. Külföldön grófságok törvényszékeinél, sőt néha csak a király előtt történhetett ez. A B. felügyeletével előkelő személyek voltak megbizva. A legfőbb B. a kijelölt küzdőtéren, a királyi székhely közelében folyt le, sokszor a király jelenlétében. Hazánkban a király, a nádor, országbiró, várispán, vármegyei sőt városi törvényszékek is itéltek meg B.-t és nemcsak Budán, hanem az ország más vidékein több kiváltságos városban is voltak állandó bajvivási terek. A határnapot a biróság rendszerint aként tüzte ki, hogy a feleknek az előkészületre elegendő idejök maradjon és pedig leginkább a keddi napra, 4-6 hétre az itélettől számítva.

Fegyverekül a kard, dárda, bot, tőr, nyilak, bolgárbunkó és kelevéz szolgált. Védelmül pajzsot használtak. Mindenik fél két-két karddal vívhatott. A biró mindenek előtt megvizsgálta a fegyvereket s ha a bajvívó netán az előírt szabálytól eltért, sulyos következményeket vont maga után. A bajvívók mellett voltak, a mai párbaj segédeknek megfelelően az u. n. közbenjárók, kik ügyeltek a vivás föltételeire; másrészt voltak már előzően is a B. folyama alatt is, bizonyos békéltető, egyeztető férfiak (arbiterek, probi viri), kik már a törvényszék előtt a békés megoldást kisérlették meg. Ha sikerült a kiegyenlítés, úgy mindkét fél fizette a birónak a birságot, mely kisebb volt, mint az a terhesebb pénzszolgáltatás, mely csak akkor járt a birónak, ha az igazságszolgáltatás teljesen lefolyt vagyis, ha a B. már végbe ment. Egyébiránt a B-.ban vesztes fél vagyonának két harmada is a bíróra szállt. A bajvívó az esti harang megszólalásáig tartozott ellenfelét a helyszinen felállított sátorban megvárni; a meg nem jelenő fél perét vesztette; s a megkezdett viadal is csak alkonyatig tarthatott, aki addig le nem győzetett, az ügyét megnyerte. Megitélték a B.-t nemcsak az ügy érdemének, hanem valamely közben szóló kérdésnek eldöntésére is s ebben az esetben még az ügy érdemét külön viadalban lehetett és sokszor kellett is eldönteni. A B.-t tulnyomóan bűntetteknél itélték meg, polgári peres ügy esetében csak akkor ha a felmutatott okmányt hamisnak vagy álnok módon szerzettnek állították; továbbá ha az eskühöz megkivántató feltételek hiányoztak, vagy végül, ha a felek kölcsönös beleegyezéssel maguk is a B-.t választották.

Magyarorországban a papok és a nők sohasem jelentek meg a küzdtéren. Külföldön azonban a nők is részt vettek a viadalokban; ilyenkor a férfi övig gödörben állott, kezében buzogánnyal a nő pedig a gödör körül kerülve kezében fátyolt tartott, melynek végére néhány font súlyu kő volt kötve s ezzel támadta meg felülről a férfit. Főbenjáró nagy büntetteknél hűtlenség esetében a vádlott, sőt néha mindkét fél is meztelen vagy csak egy szál ingben viaskodott, s ez esetben halálig volt a baj vivandó, feltéve természetesen mindig, ha a B. alkonyat beálltáig bevégződhetett. Rendszerint azonban nem volt feltételül kitüzve, hogy az ellenfél a harcban megölendő, elég volt az első vér megállapítása, a lefegyverzés vagy erővesztés bekövetkezte. Becsületsértési esetekben a legyőzött fél becsületvesztessé vált s mint ilyen, jószágait veszté s élte fogytáig kirívó ruházatban, teste köré kötött kender-kóccal, hajadon fővel s mezitláb kellett járnia. A B. kötelességének terhe alól sok városnak a polgársága, valamint a szerzetes rendek tagjai is mentességet nyertek. Ami az egyháznak a B.-sal szemben tanusított magatartását illeti, tény, hogy az istenitéletet a papság nem szívelte s abban - eltérően az ordaliák egyéb nemétől - részt nem vett, sőt határozottan a B. megszüntetése érdekében működött. Külföldön csekélyebb jogkérdésben is divatban volt a B., így Franciaországban minden adóssági ügyben; ezt azonban VII. Lajos csak öt sou-t túlhaladó, szent Lajos pedig éppen csak a 12 dénáron túl menő esetekre korlátozta. A B.-sal eldöntött ügyben perujításnak nem volt helye.

A magyar Corpus jurisban csak is akkor történik elsőben említés erről az intézményről, midőn Mátyás király 1486-ban kimondotta, hogy a B. örökre eltöröltessék. Ez azonban be nem következett, mert már közvetlen utodja, II. Ulászló is kénytelen 1492-ben a tilalmat törvényileg ismételni. A B. mindamellett még sokáig fennmaradt, még a XVII. század közepén is előfordult az hazánkban, Angliában pedig egy felmerülő eset alkalmából törvény által eltörölték. A perdöntő B.-t kétségkivül arra az államkormányzati törekvésre lehet visszavezetni, hogy az ököljogot mintegy evvel akarták szabályozni, amennyiben a hősszívnek nyilvános korlátolt küzdteret engedtek; s mind ehhez később az isteni igazságba vetett erős hit is járult; továbbá az a körülmény, hogy ez az intézmény csaknem egy évezredig, noha azt többször megszorítani törekedtek, oly szívósan fentartotta magát, minden kétségkivül oda mutat, hogy a B. a népek közéletében a szükségnek felelt meg.

V. ö.: Bartal: Commentariorum etc.; Botka: De duellis Hungarorum litis decisionis; Pesty Fr.: A perdöntő bajvivások stb.; Du Cange: Glossarium; Montesquieu: Esprit des lois; Fessler: Geschichte d. Ungarn; Dr. Balics: A róm. kath. egyház története; Hajnik: A perdöntő eskü stb.; és a hazai oklevélgyüjtemények.

Bajza

1. József; költő és kritikus, sz. Szűcsiben (Hevesm.) 1804 jan. 31., megh. Pesten 1858-ban márc. 3. Szülei ág. ev. vallásu birtokos nemes emberek voltak. Gyöngyösön kezdte a gimnáziumot, innen Pestre ment és 1818-22. a bölcseletet, 1822-23. a jogot hallgatta s egy év mulva Pozsonyban végezte a jogi tanfolyamot. Jelen volt az 1825-27-iki pozsonyi országgyülésen, rokona, Földváry Ferenc hevesi alispán, akkori követ mellett mint irnok, s küldözgette pesti barátainak az országgyülési tudósításokat. Az országgyülés végével Pestre jött vissza s a kir. táblánál jegyzőnek esküdt fel; 1828. ügyvédi oklevelet nyert, de mint Vörösmarty, ő sem ügyvédkedett; 1829. állandóan Pesten telepedett meg. Az irodalmat különösen Kazinczy, Virág és Berzsenyi munkáiból kedvelte meg. Legrégibb iró barátja (1820-tól) Toldy volt; még egyetemi hallgató korábán el-eljárt a fiatal irók szokása szerint Virág Benedekhez, s 1822-ben levelezést kezdett Kazinczyval is. Toldy megismertette Kisfaludy Károllyal, ki sokat igérő tehetségéért minden barátai közt kitüntette. Az 1823-iki Aurorában lépett föl egy költeménnyel, s ez évkönyvben jelent meg ezután sok lirai költeménye, melyek melankolikus hangulatukkal és formai csinjukkal meglehetős hatást tettek. Dolgozott még a Szépliteraturai Ajándékba, Aspasiába, Hébébe, Koszoruba s már a 20-as évek közepétől az Aurora körnek egyik irányadó tagja volt. Goethe és különösen Lessing tanulmányozása a teoriák és kritika felé terelte figyelmét, s mikor Vörösmarty 1828. átvette a Tudományos Gyüjtemény szerkesztését, e folyóiratba Az epigramma teoriája c. alatt Lessing nyomán, de sok eredetiséggel hosszabb tanulmányt irt, mely a legkidolgozottabb B. értekezései közt. E monográfia utolsó részében szigoruan megbirált több magyar epigramm-irót, amivel maga ellen zúdította őket s különösen Szentmiklóssy Alajossal éles polemiába keveredett. A magánérintkezésben szelid, csendes ember volt ugyan, de az irodalmi vitában kíméletlen és szenvedélyes, s minthogy igy több emberrel összeütközésbe került, lemondott arról, hogy amint tervezte hivatalt vállaljon s egész nyiltan a kritikára adta magát. Alig indította meg 1830. a Külföldi játékszin c. vállalatot, egy igen nevezetes polemiában az u. n. Conversations-lexikoni pörben vett előkelő részt. A vita története a következő: Wigand pesti könyvárus többek közreműködésével ismerettár megindítását tervezte s némely mutatványokat bocsátott közre. Minthogy az ismerettár szerkesztői, köztük Döbrentei, olyan emberek voltak, kiknek nyelvészeti és esztetikai nézeteitől félteni lehetett az irodalmat és a közönséget, az Aurorakör (l. ott) tagjai hevesen megtámadták a Lexikon egész tervét. A vita nagy arányokat öltött s a két részről mintegy 8-10 iro vegyült bele. Legélesebbek Bajza cikkei voltak, s mikör a megszorult Döbrentei a maga védelmére gróf Dessewffy Józsefet, a jeles irót hivta segítségül, a ki tekintélyének súlyát akarta éreztetni az ellentáborral: Bajza rettenthetetlenül folytatta harcát most már Dessewffy és a születési tekintély ellen is, mintegy kimutatván ez által hogy az irodalomban nincs rangkülönbség. A bátran kimondott és megvédelmezett elv, mely a politikai küzdelmekbe csak azután ment át, nagy vivmánya volt e tollharcnak s a fiatal kritikus már becsült társ és félelmes ellenfél volt. Irodalmi viszonyaink közt nagy szükségét látta a rendszeres kritikának s azért 1830. megindította a Kritikai Lapokat, mely 1836-ig állott fenn, s dolgozótársai közt volt Kölcsey, Vörösmarty és Toldy is. E lapban az Aurora-kör Kazinczyval szemben is állást foglalt, kit B. tisztelettel, de élesen megtámadott egy magyar főpap német munkájának, Pyrker érsek Szent hajdan gyöngyeinek magyarra fordításáért. 1830-ban vette át az Aurora szerkesztését is, melyet szintén 1837-ig folytatott; ez almanach ügyében ismét vívott egy elvi jelentőségü tollharcot, az u. n. Aurora-kört, melyben először fejtegette nálunk az irói tulajdonjog kérdését (l. Aurora). Az Aurorába lirai költeményeket, elbeszéléseket és történelmi dolgozatokat (Gróf Kohári István, Coriolán és a háborgó Róma) irt s elbeszéléseket fordított; irt néhány lirai darabot a Társalkodóba is, melyet 1832. első felében szerkesztett. Két regénye A fekete lovag és Kámor terjedelmök miatt kiszorulván a zsebkönyvből, nyomatlanok maradtak. Ez alatt az akadémia, első nagygyülésén 1831. levelező, második nagygyülésén 1832. pedig rendes taggá választá a történettudományi osztályba. Versei először összegyüjtve 1835-ben jelentek meg, másodszor arcképével együtt 1847.; 1836-ban pedig Pillangó c. zsebkönyvet adott ki külföldi válogatott elbeszélésekből Széplaki Erneszt álnév alatt; u. ez évben jelent meg egy fordított munkája: Az Éjszakamerikai egyesült országok történetei, de ez idő alatt legtöbbet egy Magyar és német zsebszótár irásával foglalkozott, melyet az akadémia megbizásából többekkel szerkesztett. Vörösmartyval és Toldyval együtt 1837-ben az Athenaeum c. ismeretterjesztő és szépirodalmi lapot indította meg, s kritikai melléklapját, a Figyelmezőt, mely később, 1841-ben, beolvadt a főlapba; az egész 1843-ban szünt meg. E két lapban állt B. pályája tetőpontján. A kettős vállalat határozott elveket követett, a költészetben a romantikus irány mellett harcolt, fentartotta Révai nyelvtani és helyesirási rendszerét, közleményeit jól megválogatta,.mindig megőrizte magas szinvonalát s birálataival az izlést hathatósan fejlesztette. Tekintélye addig példátlan volt; az egykoru irói nemzedék körülte csoportosult, s Petőfi és Tompa is az Athenaeum hasábjain léptek fel. A triumvirátus hatalmának akadtak heves megtámadói, többek közt Csató Pál, ezeket azonban hosszu, kegyetlen polemiákban verték le. Kivált szinbirálatokkal sokat foglalkozott B., üldözte a szinészetben a naturalizmust, hangoztatta a drámában a cselekvény fontosságát a jellemrajzzal szemben, védte a francia romantikus szinművet, sürgette a nemzeti drámát és a szini hatást. A szinügy iránti érdeklődéséért a nemzeti szinház igazgatásávai két izben is megbizták (1837. és 1847.) és e nemzeti intézetünk szervezését és rendbehozását súlyos körülmények közt szerencsésen végezte; egy bátor tájékoztató pamfietet is tett közzé: Szózat a pesti magyar szinház ügyében 1839. Belefáradva végre a folytonos harcokba, 1843-ban megszüntette az Athenaeumot s egész erejével történelmi munkásságát folytatta. Igy készültek 1844-ben az Eudoxia császárné és a Telekiek tudományos hatása c. dolgozatok, s Történeti könyvtár c. alatt vállalatot indított meg, melyből 1844/5-ben 6 kötet jelent meg. Belefogott egy Világtörténetbe is, melyből azonban csak az ókor készült el (1847). Történeti munkái nem alapszanak eredeti buvárlatokon, felfogásuk sem mélyreható, inkább az előadás tárgyszerüségében áll érdemük; tán legértékesebb a Telekiek. Történetirásunkat jobban előmozdította B. a Horvát István elleni polemiájával (a Kritikai Lapokban), melyben e nagyhatásu historikusunk álmadozásait kérlelhetetlenül megvilágította, a történelmi kritikát és oknyomozást erélyesen sürgette. Mikor Kossuth 1848-ban miniszterré lett, Bajzát bizta meg a Pesti Hirlap szerkesztésével: szerkesztette is 48 végéig, mikor a lap Debrecenben megszünt; Pestre visszatérve uj lapot indított Futár cimmel, de ennek csak egyetlen száma jelent meg. A világosi katasztrófa után Vörösmartyval együtt Szatmárban, később Hevesben bujdosott, mig Haynau bukásával visszatérhetett Pestre. Ekkor jelentek meg Összegyüjtött munkái (Pest 1851, két kötetben). A bujdosás, ide-oda hányatás és a nemzeti szerencsétlenség azonban annyira megviselte idegeit, hogy 1851 vége felé az elmekór tünetei jelentkeztek rajta; mind mélyebb apathiába esett s mint lassu pusztulás áldozata halt meg 1858-ban. Verseit 4-ik kiadásban Toldy bocsátotta közre 1857. Halála után veje, Heckenast Gusztáv adta ki Összegyüjtött munkáit Toldy F. gondjai alatt 2. kiadásban (Pest 1861-63, hat kötet).

B. a magyar kritikának Kölcsey után második uttörője. Jeles képzettségü s jó izlésü kritikus volt, a jobb ízlés és a szép stilus bajnoka, ki sok ismeretet terjesztett s őszinteségével, határozottságával és bátorságával hatott. A hivatlanok valóságos ostora volt; de eszmékben nem volt gazdag, nagyobb irókat nem birált,.inkább napi kérdésekhez szólt hozzá s kritikáinak ma már kevés becsük van; polemiái is többnyire alkalmi kérdésekben, gyakran személyes ügyekben támadtak s inkább irodalomtörténeti fontosságuk van, amennyiben rendszerint egy-egy elvi kérdés dőlt el bennök. Hasonlóképen időszerü szolgálatot tettek dramaturgiai dolgozatai. - Mint lirai költő is előkelő helyet foglal el költészetünkben. Az édes bánkódás, a méla fájdalom költője, érzése legtöbbnyire egy-egy sóhajszerü dalban nyilatkozik. Motivumaiban nincs nagy változatosság, de hangulata mindig hat. A dalban a legerősebb s a németek modorát követő lirikusaink közt senki sem irt szebb dalokat. Goethe és Uhland nyomán jár, dalait könnyedségükért és nemes hangulatukért szerették. A belső formában igen biztos, a dalhangot igen jól eltalálta; épp oly korrekt a nyelvben és a technikában is, bizonyos ünnepi módon szól, kifejezései finomak, majdnem keresettek. Bár szükkörü s érzése nem nagyon mély s nem elég közvetlen, Petőfi előtt a 30-as 40-es években az ő dalait énekelték. Egész iskolát is teremtett, az ifju költőkre nagy hatással volt, modora egész divattá vált, utánzói bizonyos langy érzelemkörben, csiszolt formában, sok affektációval mozogtak, mit későbbi kritikusok szobaköltészetnek neveztek. B.-nak érzelmes helyzetdalait is igen kedvelték (Irma Gyulához, Az anya keserve, Isten hozzád). Erősebb hangokra a hazaszeretét és a szabadság eszméje fakasztja néhány ódaszerü költeményben; itt is a szenvedést énekli legtöbbször, igy Lengyelország szenvedését az Apotheozis-ban hazafias lirájában eleinte reménytelen hangokat hallat (,Sóhajtás, Rabköltő, A vezér bucsuja), Széchenyi föllépte után hite ébred s lelkesedik (Ébresztő), a forradalom utáni pár költeményében keserü, gúnyos kétségbeesés szólal meg. Ódaféléiben inkább emelkedett szónoki stil pótolja az óda tüzét. Sikerült hazafias költeménye a Borének, mely soká igen népszerü bordal volt, bár kissé józan. Lirai iskolája mindaddig virágzott, mig Petőfi uj eszmékkel és formákkal nem lépett föl. - L. Gyulai: A m. irodtört. 1806-1848. (kőnyomatu ivek egyet. előadásai után), Toldy, Irod. tört., és B. kiadása előtt, u. az Emlékbeszéd B. J. fölött, Irod. beszédek II. 1872, Beöthy, Irodtört., Erdélyi János Kisebb prózái 1863, Péterfy Jenő, B. J., Bp. Szemle 1882. stb.

2. B. Jenő, költő, Bajza József fia, szül. 1840., megh. 1863. Atyja megháborodása és saját betegeskedése igen korán szomoruvá tette kedélyét, s ezt a hangulatot fejezik ki 1860-63. a lapokban közölt versei is. Ebben az időszakban fordította le az ifju Werther keserveit Goethétől, melynek hangulata oly nagyon illett lelki világához, és átültette Goethe több költeményét is. Legjelentékenyebb műve a Zách Felicián c. tragédia, 4 felv., melyet verseivel együtt Zilahy Károly adott ki (Pest 1864).

3. B. Lenke, 1 Beniczkyné Bajza Lenke.

4. B. József Ignác, tót iró. Szül. 1755. Predméren (Trencsénm.), megh. Pozsonyban 1836 dec. 1-én; teologiát tanult Bécsben; róm. kat. lelkész volt Alsó-Dombón és Üzbégen, végül pozsonyi kanonok lett. Sorrend szerint ő tekinthető első tót irónak, mert ő használta először a cseh helyett a tót nyelvet az irodalomban; de a nyelv behatóbb tanulmányozása nélkül ugy kezelte a nyelvet, hogy a cseh nyelvtanhoz alkalmazkodva a tót nép társalgási nyelvén igyekezett gondolatait kifejezni. Irói munkássága inkább kisérletnek tekinthető, melyet korunk kritikája ugy jellemez, hogy ő a cseh nyelvet eltótosítani és a tótot elcsehesíteni törekedett. Művei: 1. René mladenca prihody a skušenosti (Az ifju René történt dolgai és tapasztalatai), Pozsony 1783. 2. Krestanské katholické náboženstvi (A ker. katolikus vallás), Nagyszombat 1789-96. 3. Obrana najblahosl, panni božej rodički Marie (A bold. istenanyának sz. Máriának tisztelete), U. o. 1791. 4. Nečo o epigrammatich. 2 köt. (Valami az epigrammokról), U. o. 1794. - 5. Veselé účinky a rečéni (Vig történetek és beszélgetések) U. o. 1795. 6. Cvičeni pobožnosti (Ájtatossági gyakorlatok), U. o. 1809. 7. Prikladi ze svateho písma (Példák a szt. irásból), U. o. 1813. -Az epigrammokról irott művében a cseh nyelvtant és irodalmat ajánlja a tótoknak s egyúttal megcsipkedi Bernolákot és társait, kik a tót nyelv kiművelésén fáradoztak. Bernolák több névtelen támadással felelt B. kritikájára..

Bajzáth

1. György András (báró), szül. 1791 nov. 29., megh. 1869 ápr. 3. A család felemelője, jótékonyságáról nevezetes férfiu, ki Fehérmegyének hosszu ideig másod alispánja, közben 1830-ban országgyűlési követe volt. 1837-ben kir. tanácsossá s megyéjének kir. biztosává nevezték ki. Vallásos ügybuzgalmáért s áldozatkészségéért 1856-ban a szt. Gergely-rend kommendátorságát nyeri a pápától, a hazai közügy terén szerzett érdemeiért. pedig 1859 március 2-án bárói méltóságra emeltetett.

2. B. József (pészaki nemes), szül. 1720 február 6., megh. 1802 február 24. Korának s családjának egyik kitünősége. 1737-ben az egyházi pályára lépett s hét évet töltött a nagyszombati jezsuiták akadémiáján. 1743-ban felszenteltetvén, 1750-ben már pozsonyi kanonok, majd az 1751. évi országgyülésen káptalani követ, végre 1776-ban komáromi főesperes lett. 1772-ben megkínálták a zágrábi püspökséggel, majd az esztergomi érsekséggel, melyeket azonban el nem fogadott; az elsőt azért utasította el, mert a horvát nyelvet, nem érté, az utóbbira pedig magát érdemtelennek tartotta. 1777-ben val. b. t. tanácsossá és veszprémi püspökké nevezték ki. B. a magyar püspöki karnak kiváló dísze voít, s egész életét a közügynek s jótékonyságnak szentelé. Emlékét örök időre fentartják 400 ezer forintot felülhaladó alapítványai, melyeket az emberiség s a nevelés ügyének áldozott.

Bajzik

János, bölcselet- és hittudor, kalocsai. prépost; megh. 1839. A pesti egyetemen 1806-ban avattatott föl bölcselet- és hittudorrá; előbb a központi papnevelőben tanulmányi felügyelő, majd kalocsai kanonok, prépost és a püspöki liceum aligazgatója volt (1810-39). Munkái: Compendium corporis juris canonici (Pestini 1836). Supplementum ad compendium corporis juris canonici (u. ott 1837).

Bak

kisközség, Zala vmegyének zalaegerszegi járásában, (1891) 1066 magyarajkú lak.; vasúti állomás, posta és táviróhivatal.


Kezdőlap

˙