(lat. alliteratio, ném. Stabreim), a rímelés legősibb módja sok nép költészetében, a szavak v. szótagok kezdő hangjainak összecsengésén alapul. Ily összecsengést adhat ugyanazon (vagy rokon) mássalhangzó ismétlődése több szó elején:
Feldedet adtad fejér lovon
És fivedet aranyos féken.
(Ének Pannónia megvételéről)
vagy több egymásután következő szónak hangzóval kezdődése Acsok vagyunk, ácsmesterek, Fenyőfából kifaragjuk, Ingyen aranyozzuk (gyermekvers). A mássalhangzós rím nem pontos elnevezés, mert a B-t sokszor magánhangzók alkotják sőt a hangzó ott is hozzátartozik a B -hez, ahol a B. mássalhangzós; egyébként a B. rendesen ilyen. A B. rendszerint közmondásokban és szólásokban fordul elő mint: Vak vezet világtalant: Adjon Isten bort, buzát, békességet; a németben: Wind und Wetter, Geld und Gut, Haus und Hof; a latinban: pater, patriae, more modoque Régente azonban a költői technikának volt a B. sűrün használt eszköze s használata kifejlődött igen sok népnél anélkül, hogy egymástól kölcsönözték volna; így megvolt a latin költészetben is egészen Lucretiusig, megvan az összes áltáji népek (jelesül a mongolok, tunguzok, török-tatár törzsek, finnek, vogulok, magyarok stb) nyelvében és verselésében, de különösen kifejlett a germán népeknél, főleg az ó-német és északi germán költészetben nagyon virágzott. Itt sajátos és szigoru szabályai is voltak. Két 4-4 ütemü rövid sort (Kurzzeile) egy B. kapcsolat foglalt össze egy hosszu sorba (Langzeile), úgyhogy két B. volt az első, egy B. a második félsorban, az egész hosszú sorban tehát három, s az utolsó mint legfontosabb volt a «fő-böt» (amint Arany fordítja a hauptstab-ot). A sor részeinek ez összekapcsolásán kivül az volt a B. szerepe, hogy az illető három ütemet hangzatilag kiemelvén, a sor jelentősebb szavait kitüntette. A B. ezzel gyakran meglepő hatást ér el. Egy sorban szabályszerüen csak egyféle alliteráció fordulhat elő s már a négy összecsengésből álló B-et is hibásnak tekintették. Egyébként a B. jó idő óta folyton enyészik, a végrím teljesen kiszorítja tisztán alliterációval már alig verselnek legföljebb az izlandi népköltés él a rimelés e módjával. A németeknél Otfried óta (tehát körülbelül 1000 éve) megszünt: B-es verselésü költői maradványaik különben régibb korból szép számmal vannak. Ujabb költők, mint Bürger, Goethe helyenkint hangfestésül alkalmazzák a B-et kiterjedtebb használatban részesíti azonban Jordan (Nibelungen-fordításban) ki e formáról egy ismert tanulmányt is irt (Der epische Vers der Germanen und sein Stabreim). Költészetünkben, megfelelő régi emlékek hiánya miatt, nem tudjuk a betürímelésnek mint külön technikai módnak egész költeményekben való használatát kimutatni: de világos nyomait találjuk középkori költői maradványaink egyes helyeiben (p. a Pannónia megvételében, s ebben is: Vágd csak fiam, vágd Forgách, Tied leszen Gimes és Gács), valamint közmondásainkban (szegény ember szándékát boldog Isten birja) és népies verseinkben (szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanyozni). Műköltésünk több századon át mellőzte csak ujabban elevenítették fel egyes költőink helyenkint, hangfestés kedvéért, különösen Arany:
Csalogatja csemegével Muci paripáját
Lebke szellő lebegteti Tengerzöld ruháját.
szerint fizetik a nyomdákban azon betüszedőket, kik nem rendes heti fizetésre dolgoznak, hanem aszerint, ahány ezer n betüt szedtek egész héten át. A számítás alapja a betüszedők árszabálya, melyben minden betünemre meg van szabva, hogy ezer n után hány krajcár fizettetik. Például véve e lexikon egy oldalát, a betünem petit, egy hasáb 66 sor, a két hasáb 132 sor egy sorba fér 42 n betü, minden tizedik megfordíttatik, s ha a sor végére már csak az n betünél vékonyabb betü férne, az is egész n betüt számít a szedőnek,
nnnnnnnnnnnnnnnnnrnnnnnnnnnnnunnnnnnt
már most ha egy sorba 42 n betü fér, 132 sor= 5544 n betü, minthogy egy nyolcadrét íven 16 oldal van 5544×16=88704 n betü, 1000 n betü ára 26 krajcár, vagyis 88704×26=23 frt 06 kr. Németországban s a budapesti német lapoknál a B. ábéce szerint történik, az ábc-re 25 betüt számítva
ez esetben ahány betü fér egy sorba, annyival sokszorozandók az oldalon levő sorok és az íven levő oldalok száma, úgy miként az n számításnál. Ha az ív szövegében legalább annyi dült betü fordul elő, hogy összevéve az ív 16-odrészét megtöltené ezen esetben 1000 betü ára 1 krral drágább, ha 2/16-od részét töltené meg az ívnek, ez esetben 1000 betü 2 krral drágább és így tovább. Nem ritka, hogy a dült betükön kivül kövér betük, illetve szók alkalmaztatnak a szedésben, ebben az esetben is épp úgy emelkedik a szedés ára, mint a dült betünél. Ezt egyszeresen vagy kétszeresen vegyesnek, az előbbit síma szedésnek nevezi a nyomdász.l. Számtan.
az a munka, melyet a nyomdában a szedő végez midőn a betüket egymás mellé rakja szótagokká, szavakká és mondatokká, sorokká oldalakká és végre ívekké alakítja. A tulajdonképeni B. ebből áll: a szedő az előtte fekvő kéziratról annyit olvas le, amennyit elméjében megtartani vél (leginkább kommáról-kommára egy mondattöredéket) és azután futó, de biztos pillantásokkal, a jobb kéz hüvelyk- és mutatóujjával a betüszekrény ama rekeszeibe nyul, melyben a legelőbb szükséges betü fekszik, a szemügyre vett betüt fejénél úgy fogja meg, hogy vágási jele (signatur) kifelé álljon, e helyzetben a legrövidebb mozgással a balkezében tartott szedővasba (l. o) teszi s azt hüvelykujjával lefogja: ez az ujj, mint egy őr, minden következő betüt megtapogat, megvizsgál, vajjon jó uton jött-e s a betü vágása kifelé áll-e, erről tudván a szedő biztosan, hogy az nem áll lábbal fölfelé. Gondosan tartja ama pillanatig, míg a jobb át nem adja a következő betüt, hogy melléje sorakoztassa, s így folytatja míg a sor megtelik, hogy azután a sort a szók közötti ürpóttal kizárja, kifeszítse, s uj sor szedéséhez kezdjen.
A betüöntőtől érkezett betük fából készült szekrénybe, betű- v. szedőszekrénybe rakatnak, melynek belseje sajátszerü, szabályokhoz alkalmazott kisebb-nagyobb rekeszekre van osztva. Kétféle szedőszekrényt ismerünk és pedig nagy szekrényeket, melyekbe könyvbetüket s kisebbeket, melyekbe a különféle címbetüket rakják. Rekeszbeosztásaik változók: más az u. n. antiqua és más a fraktur betüszekrények s különösen a görög zsidó, orosz stb. szekrények beosztása. Közel a kézhez a nagyobb rekeszek állanak, mert ezekben fekszenek a leggyakrabban szükséges betük, míg távolabb a ritkábban szükséges betük fekszenek kisebb rekeszekben, a legfelsőbb sorban a nagy betük, ezek alatt pedig a számok és egyéb jelek. A B. nagysága 90 cm. széles, 72 cm. magas, a rekeszek mélysége 4-5 cm.
egy irásnak vagy mondatnak értelme melyet egyes szavak jelentéséből magyaráznak ki, tekintet nélkül a viszonyokra, helyzetre, időkörülményekre stb, melyekre a szerző tekintettel volt.
igy nevezik a betü ama térfogatát, melyet a tulajdonképeni betü képe magasságban elfoglal. L. Betünemek
a nagyagy-féltekék és pedig a tarkólebenyek szürke kérgének elvaltozásából eredő azon bántalom, melynek folytán a betegek a látott és ismert betükre nem ismernek rá és azért nem is tudnak olvasni. Ezen állapot nemcsak a betük, hanem általában a tárgyak felismerni nem tudásával jár. Az ilyen betegek a tárgyakat látják, de jelentőségüket föl nem fogják igy p. az eledel után nem nyulnak, mert a föl mutatott tárgyban az ételt föl nem ismerik, a lángba pedig belekapnak, mert égető hatását föl fogni nem birják. Mivel pedig az agykéreg elváltozása képezi alapját ezen sajátságos «fogalmi» vakságnak, azért kéregbeli vagy lelki vakságnak (Rinden o. Seelenblindheit) nevezik.
l. Alfabetlakat
a hangok jelzése betükkel. Úgy látszik, hogy a B. volt a zeneirás legrégibb módja, mert már a régi görögök ezt használták. A görög B-nak a zeneteoretikusok értekezéseiben egész a X. századig nyoma van, holott a gyakorlatban valószinüleg már a VI. században, talán már előbb is a neumáknak léptek helyökbe. A X. században találjuk először a B. ujabb módozatát, t. i. latin betüknek - és pedig az abécé első betüinek: A, B, C, D, E, F, G - használatát, a diatonikus hanglépcső első 7 hangjának jelzésére ezen betüknek azonban nem volt akkor ugyanazon jelentőségük mint most, hanem a mai c, d, e, f, g, a, h hangokat jelezték.
A szerzetesek, az egyedüli zeneteoretikusok azon időben, értekezéseikben ezen zeneirást használták, de nemsokára változtatott módon, amennyiben t. i. ezt a görög hangrendszerre vitték át (moll hangnem, két nyolcadon át). Ennek következtében A azon jelentőségét nyerte, mint most, t. i. mig azelőtt C D és G A képeztek félhangokat, ugy most B C és E F lettek félhangokká; B tehát tulajdonképen ugyanazon hang volt, amelyet mai nap H-nak nevezünk. A X. században már elkezdték a különböző nyolcadok betüit különböző alakban kitüntetni. A görög hangrendszer megtoldatott egy mély hanggal: a mai nagy G-vel; ezen hangot a görög gammával: G jelezték; ezután következett a nagy betük nyolcada: A, B, C, D, E, F, G, s ezt követték a kis betük. Ha még magasabb hangok jelzésére volt szükség, akkor a kis betüket megkettőztették: aa, bb, cc, dd, ee, ff, gg, A kis betük helyett azonban néha: H, I, K, L, M, N, O betüket is használták.
Midőn Arezzoi Guido (megh. 1037) a modern vonalas hangjelzést kitalálta és berendezte: a betüzeneirást az énekek felirásában mindinkább mellőzték, mig a hangszerzene jelzésére tovább is használtak. Sajnos, hogy a XV. században irott hangszerzeneművek nem maradtak reánk. Arezzoi Guido vonalakra alapított hangjelző rendszere nem volt egyéb rövidített betüzeneirásnál. A B. körülbelül a XV. század végével ismét használatba került, és pedig az ismert orgona tabulatura alakjában (l. Tabulatura). A betük jelentősége teljesen meg volt állapítva, úgy amint az a Guido-féle vonalhangjegyrendszerbe átment és a menzurális hangjegyirásnál (l. Menzurális hangjegyek) alapul vétetett. Ellenben a betürendnek különböző módozatait találjuk, és pedig a nyolcadok szétosztását illetőleg. A régi szétosztás mellett: G, A-G, a-g, stb. találjuk a következőket: F- e, F-e, F-e, stb, ritkábban: G-F, g-f, stb. De már a XVI. század elején nyomait találjuk a mai nyolcad-szétosztásnak, t. i. hogy a nyolcadok mindig e-vel kezdődnek; ezen utolsó szétosztást Proetorius Mihálynál (1619) találjuk de a régi szétosztás: A-G, a-g a- g, stb. mindaddig fentartotta magát, amig a tabulatura használatban volt (tehát egészen a XVII. századig); emellett a XVI. században még egy szétosztás jött használatba, melynél a nyolcadok szétosztása B és H között történt: A B H C D E F G A stb.
Jelenleg a B -t a zeneművek felirásánál már éppen nem használják; a zeneteoretikusok azonban a hangok hangtani viszonyainak stb. tárgyalásánál még mindig szerepeltetik; a nyolcadok szétosztása pedig most minden c-nél történik. E szerint a nyolcadok beosztása most a következő:
Az itt elősorolt hangok abszolut magasságára megjegyzendő, hogy az egyvonásu c azon hang, mely a zongora közepén fekszik. Az utolsó bécsi nemzetközi értekezleten (1885 nov. 16-19) az egyvonásu a rezgési számát másodpercenkint 870 egyszerü, illetőleg 435 ide- s tova-rezgéssel állapították meg.
az olvasás tanításának régibb módja, mely abban áll, hogy a tanuló előbb a betük neveit mondta ki s csak azután olvasta a szótagokat s végül a szót. Ujabban ezt egészen kiszorította a hangoztató módszer.