Bibic

(Vanellus L), a gázlókhoz (Grallatores) lilefélékhez (Charadriidae) tartozó madárnem. Az idetartozó madarak fején tollbóbita van, csőrük egyenes, fejüknél csak valamivel rövidebb, felül kissé hegyezett, alul horgas; szárnyaik középhosszuságuak a 2-5 evező-toll a leghosszabb; egyenesen levágott farkuk 12 tollu lábaik rövidek négyujjúak a hátsó ujj a legkisebb és járása nem alkalmas. 3 faja ismeretes a palearktikus és neotropikus régiókból. Hazánkban előfordul és általában ismeretes a búbos v. közönséges B. (V. cristatus Meyer). Felfelé görbült, hegyes tollbóbítás, élénkszínü madár. Fejteteje, melle, szárnyai és farka vége feketék; háta fémzöld és rézvörös, nyaka és hasa fehér. Lábai vörösek, teljes hossza 34 cm., szárnyhossza 22 cm., farkának hossza 10 cm. Közép-Európa mocsaras rétjein tartózkodik s a 61. É-i szél. foktól egész É-Afrikáig és India É-i részéig mindenütt előfordul. Költöző madár, mely hazánkban kora tavasztól késő őszig tartózkodik. Igen élénk, gyorsan mozgó, szaladó és értelmes madár, mely társait védi és a vadászt nem egyszer tévútra vezeti. Táplálékát rovarok, férgek és vizi növények képezik. Napjában többször iszik és fürdik. Sajátszerü rikító «bibic»-szerü hangja van. Március végén, illetőleg ápril elején költ; 4 nagy, körtealaku, olajbarna szinü, feketén pettyezett tojását fűbe rakja a földre, melyeket a nőstény 16 nap alatt költ ki. A tojások csemegéül szolgálnak. Húsa kemény, kellemetlen szagu; de ősszel zsíros s némileg jóízü, ezért néha eszik (B-leves) különösen Dél-Európában. Fogságban megmarad.

Bibics

Tomján Margit, B. Jakab királyi tanácsos özvegye, 1774 tett és Mária Terézia által 1776 márc. 1. jóváhagyott alapítványa értelmében 222.653 ezüstpénzre becsült birtokát Szent-Annán, Arad vmegyében, a kegyesrendiek vezetésére bizandó köznevelőház építésére és felszerelésére szánta, hogy abban 40 aradvmegyei nemes ifju neveltessék. Ezen nevelőház meg is nyilt, de 1817. az ifjak csekély száma miatt és más okokból megint bezáratott 1817-67. a helytartó tanács Arad vmegye sürgető szavát mindannyiszor visszautasította, mig nem az alkotmány helyreállítása után báró Eötvös miniszter az 1867. évenkint 24.071 forintot jövedelmező alapítványt egy 9 osztálya liceum felállítására, majd pedig a király beleegyezésével 40, kétszáztiz forinttal ellátott ösztöndij alapítására fordította, az alapítványi jövedelem fennmaradó részét pedig az Aradon felállítandó liceum építésére szánta. Miután Arad város e nagyszabásu és diszes épület építkezésére szükséges telket és azonfelül 40.000 forintot adományozott, a liceum 1871/2. elkészült és az 1873/4. tanév elején megnyilt. Az intézet disztermében pedig a nemesszivü alapító mellszobrát őrzik.

Bibiena

(Bibbiena) Ferdinánd, tulajdonképen Galli, ol. festő és építész, szül. Bolognában 1656., meghalt u. o. 1729. Mint szinház-építő és diszítő nagy hirnevet szerzett, a VI. Károly koronázása alkalmával felállított szinházépítése céljából Prágába hívták; sok fejedelmi ünnepélyre őt bízták meg a diszítés készítésével, utóbb a pármai herceg és VI. Károly udvarnoka lett. Barok-építményei nagy fantáziáról és a festői beosztás iránt való kitünő érzékről tesznek bizonyságot. Építészeti festményeit a kitünő perspektiva teszi kiválókká. Művei: Architettura civile (Párma 1811), Opere varia de prospettiva (Ágosta 1840). Három fia egész Olaszországban és Németországban meghonosította atyja művészetét. - B. Antal, született Pármában 1700., megh. Milanóban 1774. Szintén VI. Károly udvaránál dolgozott, aztán visszatért Olaszországba, ahol a siénai, pistojai és a firenzei La Pergola szinházakat építette és diszítette. - B. Ferenc, Ferdinánd öccse, szül. Bolognában 1659., meghalt 1739. Szintén szinházépítő és diszítő, egy ideig I. Lipót és József szolgálatában állott és Maffeivel együtt ő építette a veronai szinházat is.

Bibikov

Iljics Sándor, orosz államférfi, szül. Moszkvában 1729., régi nemes családból, megh. 1774. Részt vett a hétéves háboruban, 1767-68. elnöke volt a II. Katalintól összehítt törvényhozó tanácsnak s 1771. Lengyelországba küldetett az ottani csapatok vezérletére. Később nagy érdemeket szerzett a Pugacsev-féle lázadás idejében; a lázadást már-már sikerült neki leverni, mikor erős váltóláz következtében meghalt. - Fia, B. Alekszandrovics Sándor, részt vett a napoleoni hadjáratokban s kiadta az apjára vonatkozó nevezetesebb történelmi adatokat. (Moszkva 1865)

Bibio

Geoffr. Ugyanolyan nevü családba (Bibionidae) tartozó légy-faj, mely tavasszal a kertekben nagy rajokban mutatkozik. Szép időben esetlenül lelógó lábbal röpköd; hidegben pedig nagy számban ül a különféle alacsony bokrokon és növényeken. A hímek feje nagyobb, félgömb alaku, nagy és összeérő szemekkel, mig a nőstényeknél keskenyebb, hosszabb, mint a milyen széles fejük van, elálló szemmel. Ide tartozik a B. Marci L. 1.1-1.3 cm. hosszu, hímje és nősténye fekete: virágzó almafákon igen nagy számmal látható. A B. hortulanus L. hímje 0.8 cm. hosszu és fényes fekete, nősténye 0.8 cm. hosszu és torának felső része és végteste sárgaveres színü, igen gyakori és májusban kertekben jelentékeny számmal látható. A kifejlett légy nem kártékony. Álcája, mely 1.5 cm. hosszu, hengerded testü és piszkos szürkésbarna szinü, julius- vagy augusztusban mutatkozik. A B. rendszerint csak elkorhadt növényi részekkel (gyökerekkel) él, de amennyiben csoportosan fordul elő, megtámadja az élő gyökérkérgeket is s akkor csakhamar jelentékeny kárt is okozhat. A pusztulás helyén a föld egészen fel van túrva és itt-ott kisebb likak és kihányt földhalmocskák láthatók rajta. Védekezésül legjobban lehet ajánlani a röpködő legyek összefogdosását, mert az álcákat a földben nem igen lehet elpusztítani.

Bibircs

(Warze), 2490 m. magas sziklaorom Szepes vmegyében, a Magas Tátra egyik mellékgerincén, a Felkai völgy és Nagy-tarpataki völgy közt; a B-ből D. felé a Gránátfal meredek sziklagerince, DK. felé egy hosszabb gerinc indul ki, melynek végén a Nagyszalóki csúcs (2453 m) emelkedik.

Bibircsó

(tuberculum), a testén levő apró, domboru felcsucsorodások, melyből szőr nő ki (pili tuberculo insidentes). Tuberculatus a. m. bibircsós.

Bibitorius musculus

(lat). Igy nevezik tréfásan a belső egyenes szemizmot, mert ha valaki ivás közben szemét a pohára irányozza, ez az izom fordítja a szemet befelé. L. Szemizmok

Biblia

(gör. ta biblia «a könyvek»). A könyvek könyve, azoknak a szentiratoknak gyüjteménye, melyeket a keresztények a kijelentett vallás teljes hitelességü okmányainak tekintenek. Ezt az egységes jellegü gyüjteményt Tertullianus (megh. 220) 2. Kor. 3, 6. 14. alapján (adv. Marcion IV. 1) ó- és ujszövetségi könyvekre ( Vetus et novum testamentum) osztotta s miután Augustinus is (De civ. Dei XX. 4) ehhez a felfogáshoz csatlakozott, a kat. egyházban ezt az elnevezést állandóan elfogadták

Az ó-szövetségi könyveket három osztályba lehet sorolni, u. m. I Történelmiek: a Mózes öt könyve, a Thóra, mely az egész ó-szövetség előadásának alapját képezi. II. Prófétai történelmi és jövendölési könyvek, melyek a kijelentésnek a történelem és prófétai bizonyságtételek folyamán történt fejlődését tárják fel. Ezek: a Józsua, Birák, Sámuel (1. és 2.) s Királyok (1. és 2.) könyvei; továbbá Ezsaiás Jerémiás, Ezékiel, Hózseás, Haggé, Zakariás Malakiás próféciái. III. Költészeti prófétai és történelmi hagiografák, u. m. a Zsoltárok, Példabeszédek (proverbia), Jób, Énekek éneke, Siralmak (Threni), Prédikátor (Kóheleth, ecclesiastes) Dániel, Ruth, Krónikák (1. és 2.), Eadrás, Nehémiás és Eszter könyve, amelyek a szövetség népének valláserkölcsi életét és a törvénykijelentés igazságának alanyi elsajátítását külső és belső alakulásaiban rajzolják. E könyvek eredetileg mind héberül vannak irva, kivéve Dániel, 2, 46-7, 28. Esdrás 4, 8-6, 18. 7, 12-26. Jer. 10, 11., mely részletek arám szójárásban vannak irva. Az uj-szövetségi könyvek szintén három csoportba oszthatók, u. m. I. Történelmiek: a 4 evangélium és az apostolok cselekedeteiről irt könyv; II. Tanítói tartalmuak: Pál apostol levelei és az u. n. hét közönséges levél; III. Prófétai a János apostol Jelenési könyve. Mindezek eredeti irási nyelve a görög; kérdéses pusztán a Máté evangéliumának nyelve, melynek eredetije a legnagyobb valószinüség szerint hébernyelvü volt. A bibliai kánon e könyveivel kapcsolatosan szokás említeni az apokrifos könyveket. (L. bővebben Apokrifus könyvek).

Keletkezése.

Az összes bibliai iratok gyüjteménye több évszázadon keresztül gyüjtetett egybe s lőn mai alakjában elfogadva. Ami az ó-szövetségi könyveket illeti ezeknek egybeszerkesztésével, a meglevőknek időről időre kánon gyanánt történt elfogadásával már a babiloni fogság előtt, de főleg azután foglalkoztak a nagy zsinagógának (keneszet haggedóláh) tagjai, mindamellett idevonatkozólag csakis Jesus Sirach könyvének előbeszédében tehát Kr. e. 130 táján találkozni az első irott feljegyzéssel. Philon alexandriai bölcsész (Kr. e. 41) az ó-testamentomot már ugy említi, mint befejezett, egységes szerkezetü művet s Flavius Josephus (Kr. e. 37) már a manapság elfogadott ó-szövetségi kánon egyes könyveit is névszerint felsorolja. Ezeknek templomi használatáról szól Luk. 4, 16-21. A Thórának istentiszteleti célra szánt szakaszait parasáknak, a prófétai részleteket haftáráknak nevezték.

Sokkal biztosabb és részletesebb adatok vannak az uj-szövetségre vonatkozólag. E tekintetben legelső adatnak tekinthető 2. Pét. 3, 16, ahol az iró a Pál-féle levelekről sőt a kai taz loipaz grafaz kifejezéssel más iratokról is, mint apostoli eredetüekről emlékezik meg. Vonatkozásokat, sőt idézeteket is találunk azután római Kelemennél, Ignatiusnál, Polykarpusnál, kik Pál apostol leveleire, az evangéliumokra és az Apostolok cselekedeteire is többször hivatkoznak bizonyíték gyanánt. Az egyházi atyák közül mindamellett Pupias az első, aki a II. század kezdetén a maga logiwn kuriakwn exhghsiz c. munkájában Mátét és Márkot névszerint idézi. Ezután, egyebeket mellőzve, Justinus martirnak: Apomnémoneumata tón eposztolón c. munkáját kell felemlíteni, mely lényegileg a 4 kánoni evangélium gyüjteménye s Tatianusnak Evangelion diatesszaron-ját, mely a 4 evangélium egyeztetése. A II. század közepe tájáról legnevezetesebb idevonatkozólag a Marcion gyüjteménye. Ez a szinopei születésü gnosztikus eretnek Tertullianus tudomása szerint (contra Marcion IV, 1-7) egybegyüjtötte Pál apostolnak tiz lévelét és egy evangéliumot. A pásztori leveleket tisztán magánjellegü iratoknak tekintette s nem vette fel azokat a gyüjteményébe. Rajta kivül a II. század végéről s a III. elejéről három nagynevü egyházi tanítóra lehet hivatkozni, u. m. Irenaeusra, Tertullianusra és alexandriai Kelemenre, akik egyértelmüleg igazeredetüeknek ismerik el a négy evangéliumot, Apostolok Cselekedeteit, Pál 13 levelét Péter 1, János 1 levelét és az apokalipszist. A többi iratok közül ugyanők elismerik a Zsid. irt levelet kánoninak, de annak Páltól való eredetét csak Kelemen állítja, mig már Irenaeus és Tertullianns Barnabást tarták e levél szerzőjének. 2. Pét., Jak., és 3. Ján.-t nem említik határozottan, de részben idézik; 2. Ján.-t Irenaeus és Kelemen, Judás levelét meg Tertuillanus és Kelemen ismerték el kánoniaknak. A II. század végéről két fontos okmány is maradt reánk, melyek az uj-szövetségi kánon történetében nagy jelentőségüek. Az első az uj-szövetségnek régi szír fordítása, a pesito, mely magában foglalja a 4 evangéliumot, Ap. Csel.-t, Pál 13 levelét és a Zsid. irt levelet, 1 Pét., 1 Ján. és Jak-t, tehát ugyanazt a kánont, mint amelyet Irenaeus és két említett társa elismertek, kivéve az apokalipszist. A másik okmány egy latin nyelven irt és izagogikai megjegyzésekkel ellátott kánoni könyvjegyzék, mely magában foglalja azoknak a könyveknek névsorát, melyeket az egyházi tanítók az istenitisztelet alkalmával felolvasni szoktak. Ez s II. századból ered és a XVIII. század kezdetén fedezték fel Milanóban, a Muratori-féle kódexben, miért is ezt a jegyzésekkel kisért kánoni könyvjegyzéket Muratori-féle kánonnak vagy Muratori-fragmentumnak szokás nevezni. Muratori ennek szerzője gyanánt Gajus római preszbitert tartotta, aki Eusebius szerint éppen ugy, mint a fragmentum, Pál 13 levelét ismerte el igazeredetünek. A Muratori-jegyzék ilyenekül ismeri el a 4 evangéliumot, Ap. Csel.-t, Pál 13 levelét, János két levelét, Judásét és az apokalipszist. A zsidókhoz irt levelet nem említi határozottan, ugy látszik tehát, hogy annak Páltól való származását nem fogadja el. E szerint a II. század végén az ős keresztény egyház regula fidei gyanánt ismerte el a 4 evangéliumot, Ap. Csel.-t, Pál 13 levelét, 1 Ján.-t, 1 Pét.-t és az apokalipszist

Az egyházi hagyomány alapján az éppen most említett kánoni iratokat teljes hitelre méltóknak és apostoli eredetüeknek ismerte el a III. század első felében Origenés, ki korának első rendü kritikai tekintélye volt. Ő Tertuillanus nyomán az evangéliumi és apostoli iratok gyüjteményét; h kainh diaqhkh-nak nevezte el, miközben az egyes iratokat még két külön csoportba osztva euaggelion és apostoloz jelzéssel különböztette meg. Legtöbb aggodalma volt Origenésnek a Zsid. irt levéllel szemben, melyre nézve ugy gondolkozott, hogy abban a gondolatok Pál apostoltól, de a kifejezések és szerkezet valamely apostoli tanítványtól származtak. Több-kevesebb határozottsággal ugyanő kánoniak gyanánt fogadta el az összes katolikus, azaz közönséges leveleket is. Ez az Origenés-féle kánon változatlanul érvényben maradt a IV. századig s csak alexandriai Dénes, Origenés jeles tanítványa tett az apokalipszis igazeredetüsége ellen némi kifogást, abban a véleményben lévén, hogy annak irálya és előadási jellege elüt a 4. evangélium szerzőjének irásmódjától. Eusebius (megh. 340) az uj-szövetségi kánonban foglalt iratokat már két főcsoportba osztotta, nevezetesen amelyeknek igazeredetüségét az egyházi közvélemény egyértelmüleg elfogadta, dmologoumena-nak, a bármi oknál fogva kifogásolt iratokat ellenben antilegomena-nak, vagy más kifejezés szerint noqa-nak nevezte el. Az első osztályba tartozóknak tekintette a 4 evangéliumot, Apostolok Cselekedeteit, Pál leveleit, 1 Jánost, 1 Pétert és ezekhez lehet még számítani szerinte, ha ugy tetszik, az apokalipszist is. Az antilegomena közé pedig ezeket sorozta: Jakab és Judás levele, 2. Péter és 2. s 3. János levele. Azután azt mondja, hogy a nothá-hoz számítandók ezek: Acta Pauli, poimhn (Hermes Pastor), az u. n. Péter-féle apokalipszis, Barnabás levele a didacai twn apostolwn és tetszés szerint a János apokalipszise, amelyet némelyek nem fogadnak el, míg mások a homologumenonokhoz sorolják. Mindezen ingadozásnak a IV. század folyamán szakadt vége, midőn a gyakorlati egyházi élet érdekei sürgősen követelték a kánon végleges megállapítását. A hivőknek közös óhajtása az volt, hogy egy apostoli irat se vesszen el. A keleti egyház nagy sulyt helyezett a Zsid. irt levélre, a nyugati pedig az apokalipszisre, s ez eddig kifogásolt iratoknak egyértelmü elfogadtatása érdekében buzgólkodott amott Athanasius, emitt Ágoston. Ennek következtében a friglai Laodiceában 363 táján tartott zsinat az 59. kánonban kimondotta, hogy az istentisztelet alkalmával mind az ó-, mind az uj-szövetségi iratok közül csakis kizárólag az elfogadott könyvek olvashatók, melyeket a 60. kánon egyenként meg is nevez, mellőzve az apokalipszist; mig végre az Aurelius kartagói püspök elnöklete alatt ülésezett hippói zsinat 393. az uj-szövetségi kánont mai teljes alakjában szentesítette. Ezt a kánont a keresztény egyház egyeteme mai napiglan változatlanul el ismerte. Jóllehet a reformáció korában, valamint a későbbi bibliai kritika felléptével merültek fel egyes egyéni jellegü kételyek és ellenvetések a bibliai kánon egyik-másik iratának igazeredetüsége, autenciája ellen, mindamellett ezek tisztán a bibliai tudományok művelői között hangzottak el, anélkül, hogy az egyház egyeteme, csak egyetlenegy bibliai iratot is kitörölt volna a kánonból.

Kéziratok és szöveg története.

Ami elsőben is az ó-szövetség szövegét illeti, ez a kánon gyanánt elfogadás befejezéséig soknemü változáson mehetett és ment is keresztül. A kéziratok másolói ugyanis részint tévedésből, részint szándékosan többféle hibát iktattak be a szövegbe, amit főleg a szövegkritika nyomozásai igazolnak. Állandóan elfogadott szövegről csakis a Kr. utáni VI. századtól, vagyis a Talmud befejezésétől kezdve lehet szó, amidőn különösen a tibériási zsidó tudósok a VI-XI. században az ó-szövetség szövegét kritikai, nyelvtani és magyarázati szempontból tanulmány tárgyává tették, majd összehasonlítások alapján megállapították és ebbeli munkálkodásuk eredményét előbb szájhagyományképen, aztán irásban is az utókornak hátrahagyták. Ez a becses hagyomány a maszóráh. Ebben a korszakban már a szöveg (chetib) bárminemü legkisebb változtatását szentségtörés számba vették s szokásba jött az az eljárás, hogy a másként olvasott, vagy magyarázott szót, mint szövegváltoztatást (keri) a pergamen szélére jegyezték fel. Emellett igen nagy gondot fordítottak a magánhangzók és irásjelek alkalmazására, a versek és szakaszok méretére; megszámlálták nemcsak a Thóra, hanem a Nebiim és Ketubim (próféták és hagiografusok) betüit is stb. Végre a XI. században Aharon ben Aser és Jákob ben Naftali rabbinusok, amaz palesztinai, emez babiloni tudós férfiu, összehasonlítást tettek a különböző olvasási módok között, minek szintén az lett az eredménye, hogy a maszóráh alapjául szolgált és autentikusnak elismert legrégibb szöveget ugy a zsidó, mint a keresztény világ a kijelentés okmánya gyanánt egyetemlegesen elfogadta. Nyomtatott ó-testamentomi szöveggel legelsőbben 1477. találkozhatni, amikor Kimchi a Zsoltárok könyvét magyarázat kiséretében kiadta, valószinüleg Bolognában. (V. ö. J. B. de Rossi, de Hebr. typographiae orig. ac primitiis, seu antiquis et rarissimis Hebr. Bibl. editt. sec. XV. Parm. 1776) A teljes ó-szövetség nyomtatásban 1488. jelent meg Soncinóban és 1494. Bresciában. Kéziratok nyomán készült a complutumi poliglotta (soknyelvü) biblia 1514-17. A későbbi kiadások alapjául szolgált a Bomberg-féle rabbi-biblia (Velence 1625-26), melynek második kiadását Jakob ben Chajim rabbi bocsátotta közre 1526-26. Ezután jelentek meg a Buxtorff-féle Baselben (1611. 8-rétben); az Athiás József-féle 1661. Amsterdamban, szintén 8°; a Kennikott-féle (Oxford 1776), majd több kézi könyv alaku kiadás, melyek közül megemlíthető a Hahné (Lipcse 1881)

Az ujszövetségi kánon egyes könyveinek eredeti példányai - autografák - igen korán elveszhettek, mert már a legrégibb egyházi atyáknál sem található nyoma annak, hogy ezek az ő idejökben még meglettek volna. Tertullianus, alexandriai Kelemen és Origenés több izben vádolják az eretnekeket az eredeti meghamisításával s érveléssel igyekeztek azokat megcáfolni, amit egyszerübben igazolhattak volna az eredeti iratokra való hivatkozással, ha t. i. azokat valahol fel lehetett volna találni. Nagy betükkel irott kódex - majusculus - 60-70 maradt ránk, melyeknek kétharmada azonban csak kisebb-nagyobb terjedelmü töredékeket tartalmaz s igen kevésben van meg az egész uj-szövetségi kánon. A kurziv irásu kódexek - minusculi - száma azonban fölülmulja az ezeret. Leggyakrabban irták le az evangéliumokat és Pál leveleit, legritkábban az apokalipszist. A kéziratok v. pusztán a szöveget tartalmazzák - codices puri - vagy pedig jegyzetekkel is - scolia, glwssai - el vannak látva - codices mixti. Némely kéziratban a görög szövegen kivül és pedig vagy a szöveg mellett kolumnában, vagy a margóra vagy a sorok közé - versio interlinearis - van irva a fordítás is (codices bilinqes); leggyakoribbak a latin fordításos kéziratok (codices graeco-latint). A legrégibb kéziratok eredete a IV. és V. századra tehető. Alexandriából (Egyiptom) származnak és magukban foglalják az egész ó- és uj-szövetségi kánont görög nyelven. Legértékesebb a Codex Vaticanas (B) a vatikáni könyvtárban, melyben azonban az uj-szövetségi kánon csakis Zsid. 9, 14-van meg. Szintén a IV. századból való a nevezetes Codex Sinaiticus, melyet Tischendorf 1859. a Sinai félszigeten a szent Katalin zárda könyvtárában fedezett fel. Ez a kódex az egész uj-szövetséget magában foglalja. Az V. századból ered a Codex Alexandrinus (A) a brit muzeumban, mely azonban hiányos. Ezzel egyidős a Codex Ephraem Syri v. Regio-Parisiensis (C), mely egy codex rescriptus palimfestoz s az ujszövetségi iratoknak öt nyolcadát foglalja magában. Tiechendorf az egész szöveget kiadta Lipcsében 1843. Legkorábbi eredetüek és leggyakoriabbak az evangéliumok kéziratai. A sinai és vatikáni kéziratokon kivül legnevezetesebbek: a VI. századból a Codex Bezae v. Cantabrigiensis (D), mely az evangéliumokon kivül az Ap. Csel.-t is magában foglalja; a VIII. századból pedig a Codex Regius (L) a párisi nagy könyvtárban és a IX. századból a Codex Sangallensis (D) görög-latin kódex, interlineáris verzióval, mindkettőben bár hiányosan, de megvan a 4 evangélium. A Páli levelek kéziratai közül a már említetteken kivül megemlítendő: a VI. századból a Codex Claromontanus (D), Codex Sangermanensis (E), Codex Augiensis (F) stb.

Fordítások.

Az ó-szövetség legrégibb fordítása az alexandriai görög fordítás. (L. bővebben Septuaginta) A többi régi görög fordításokból csakis töredékek maradtak fenn. Ilyenek az Aquila-féle fordítás a II-ik század végéről, Theodotióne, aki az alexandriai görög fordítást dolgozta át és a Symynachosé, aki már szabadabban fordított. Ezeken kivül volt még három töredék, melyeket Origenes Quinta, Sexta és Septima néven nevezett a maga hexaplá-jában, melyben ő az eredeti szöveg és a görög fordítások kritikai összehasonlítása alapján igyekezett a hamisítatlan olvasásmódot igazolni. E műből csak igen kevés töredék maradt fenn az utókor számára. A latin fordítások közt legnevezetesebb az u. n. Itala, mely az első keresztény korszakból ered. Ennek alapján készítette Hieronymus a Vulgatát. Nevezetesek a szír fordítások, melyek azonban a Septuaginta szerint készültek; továbbá a IV. századból való etióp és kopt, vagyis egyiptomi, a VI. századból eredő georgiai, és grusini, a IX. századból a Nestorius és Cyrillus-féle szláv, a X. századból az arab és a XIV. századból a velencei görög nyelvü fordítás, a «versio veneta», melyet a velencei Szt. Márk-könyvtárban őriznek. Ezzel kapcsolatosan említendők a közvetlen keleti fordítások, nevezetesen a káld nyelvü fordítások, a tárgumok. Legrégibb az Onkelos és Jonathan tárguma a Kr. előtti időből; aztán az öt megillóth (Ruth, Eszter, Siralmak, Predikátor és Énekek-éneke), valamint a hagiografák (Zsoltárok, Jób, Példabeszédek) targuma és a Mózes öt könyvének samaritán fordítása, melynek kora bizonytalan. A legelterjedtebb és legtekintélyesebb régi fordítás gyanánt tekinthető a szír pesito, mely az ó-szövetségi kánoni könyveket tartalmazza az apokrifosok nélkül.

Az uj-szövetség régi keleti nyelvü fordításai közül legnevezetesebbek: a szír pesito, azaz egyszerü, hű (plana simplex) fordítás a II. század végéről, vagy legkésőbb a III. elejéről. A monofizita versengések következtében állott elő a philoxeniana, melyet 508. Philoxenos monofizita püspök készíttetett Polykarpusnál, melyben az apokalipszis kivételével az egész uj-szövetség benfoglaltatik, mig a régi szír pesitoból az apokalipszisen kivül a 4 kisebb közönséges levél is hiányzik. Egyiptomban a III. század, illetőleg a IV. elején készült a kopt (azaz egyiptomi) fordítás, mely két fődialektus szerint különböztethető meg, u. m. a felső egyiptomi azaz tébai vagy sahidi és alsó-egyiptomi azaz memfiszi szójárás szerint. Etiópiában a kereszténység a IV. században kezdvén elterjedni, ugyanekkor tájban keletkezett az első etióp fordítás, közvetetlenül a görög szöveg alapján. Nevezetes az V. század elejéről az örmény fordítás és a VII. század első negyedéből az arab. Nyugaton még korábban felébredt a szükségérzet a B. latin fordítása iránt. A II. század végén már elterjedt latin fordítások nyomaira lehet találni amiről Tertullianus tesz bizonyságot. Szt. Ágoston idejében már több latin fordítás forgott kézen, melyekből a régi latin atyák irataiban még sok töredék maradt fenn. Ezek közt természetesen sok visszás és korrumpált fordítás is volt és Szt. Ágoston legtöbbre becsülte az u. n. Italát. A több oldalról nyilvánuló szükségérzetnek eleget teendő, Danaeus római püspök a IV. század vége felé megbizta Hieronynus preszbitert a latin fordítás kijavításával, aki is 383. munkához fogott. Fordítását azonban még Danaeus sem merte általánosan elfogadtatni, mivel sokan kifogást emeltek ellene. Lassankint azonban mégis terjedni kezdett, úgy hogy már 600 táján Nagy Gergely tekintélye következtében mint uj Vulgata elfogadtatott. A számtalan izben tett másolások következtében idők multán igen sok hiba csúszván be a fordításba, többször javították, így Alcuin, majd a XI. században Lanfrank canterbury-i érsek és a XII. században Miklós bibornok s a tridenti zsinat 1546. a Vulgata-fordítást az eredeti szöveggel teljesen ugyanazonos autentikus szövegnek nyilvánította ki. Végül megemlítendő Ulphilas püspök fordítása a IV. század közepéről, melyet a nyugati gótok számára készített: Cyrillus és Methodius szláv nyelvü fordítása a X. századból; Luther német fordítása 1522-34

A magyar B.-fordítások eredete a reformáció korával kezdődik. Komjáti Benedek és Pesti Gábor (1536) csak az uj-szövetség egyes könyveit fordították le, de a nyomdokaikba lépett Erdősi (Sylvester) János (szül. 1508) már az egész ujszövetséget lefordította magyarra s Nádasdy kőlt-végén kiadta Ujszigeten (Neonesus) 1541. Vy Testamentu' mag'ar n'elven 4-r. 384 levél. Ettől fogva sok buzgó munkás fáradozott e nemes versenytéren. Nevezetes közülök a XVI. századból: Heltai Gáspár, erdélyi szász szülő fia, aki az általa létesített kolozsvári első nyomdában az ó- és uj-szövetséget, részekre osztva és széljegyzetekkel ellátva, 1551-1565. kiadta. Az ő munkatársai voltak: Ozorai és Vizaknai kolozsvári tanítók. Közvetetlenül az eredetiből fordított Mélius Péter, akinek dolgozatából csak két külön részlet maradt fenn, u. m. Sámuel és Királyok két-két könyve és a Jób könyve 1565-ből. Ő az első magyar fordító, aki a részeket versekre is osztotta. Utána Félegyházi Tamás, debrecceni tudós lelkész (1573-1586) tünik ki mint az uj-szövetség fordítója. Művét Gönci Kovács György tiszántuli szuperintendens osztotta versekre s adta ki Debrecenben 1586. A legnevezetesebb magyar fordító azonban kétségen kivül Károli Gáspár (született 1529 táján, megh. 1592), aki a teljes Irást, az apokrifos könyvekkel együtt magyar nyelvre lefordította s Rákóczy Zsigmond fejedelem, Báthori István országbiró s több protestáns főur támogatása mellett Visolyban 1590. kinyomatta. E fordítás uj-szövetségí része jóval sikerültebb az ó-szövetségi résznél, mely utóbbinak fordításánál leginkább latin szövegeket használt alapul. Ezt a fordítást a XVII. század egyik legtudósabb ref. lelkésze, Szenci Molnár Albert (szül. 1578 aug. 30) adta ki Hanauban 1608., oly módon, hogy a szöveget «igazítgatta, néhol meg is jobbította». A róm. kat. magyar B. fordítók közt kiváló helyet foglal el Káldi György (szül. 1570., megh. 1634) gyulafehérvári jezsuita, aki a Vulgata alapján fordította az első magyar nyelvü r. kat B-t, melyet Lugossy velős magyarságunak tartott. Mindezeknél hívebb fordítást készített Komáromi Csipkés György (szül 1630., megh. 1688), akinek munkája csakis halála után 1718. láthatott napvilágot Leidában. Meg kell még említeni a XVIII. századból Torkos András győri ev. lelkész ujszövetség fordítását, mely Wittenbergában 1736. jelent meg; ugyancsak az uj-szövetséget fordította le Laubanban 1754-ben szenicei Bárány György szentlőrinci ev. lelkész és fia János. A debreceni főiskola könyvtárában pedig kéziratban megvan nagymegyeri Besnyey György madari ref. lelkész fordítása 1737-ből. A XIX. században a római katolikusok előbb nem ismert buzgalommal láttak hozzá a B. magyar nyelvre fordításához. Báró Szepessy Ignác pécsi püspök több munkatárs segélyével kiadta az egész B-t Pozsonyban 1834-35. Ő utána Tárkányi Béla (szül. 1821) nevét kell felemlíteni, ki Káldi nyomán és a Vulgatából 10 év alatt az egész B-t lefordította; e kiadás 1865. jelent meg Egerben, II. kiadása pedig 1869. Legnagyobb lendületet adott a B. különböző nyelvekre való lefordításának az angol B-társulat, mely fennállása óta (1804) több mint száz millió példányt hozott forgalomba, majdnem háromszáz népnek nyelvére és tájszólására lefordíttatván a B-t. E társulat áldásos hatása következtében a magyar protestánsokban felébredt az a közös óhajtás, hogy a régi és sokban tulhaladott Károli-fordítást meg kellene ujítani. Ezt akarta elérni Ballagi Mór, ki Mózes öt könyvét 1841. Budán kiadta. E kezdeményezés azonban félbe maradt. Utána Kámori Sámuel volt pozsonyi ev. liceumi tanár tett própát az egész B. lefordításával, de munkája sem a köznépnél, sem szakkörökben nem talált méltánylásra. Sikeresebb volt a Menyhárt János, Győri Vilmos és Filó Lajos együttes ujszövetségi reviziója, melyet az angol B.-társulat adott ki 1878. Erre egy évtized elmultával az angol B-terjesztő társulat kezdeményezésére mozgalom indult meg Szász Károly püspök vezetése alatt a teljes szentirásnak korszerü és hű lefordítása tárgyában. E munkában - mely éppen most folyik - részt vesznek a ref. és ág. h. ev. teologiai intézetek egyes szaktanárai s több hivatott lelkipásztor, akiknek együttes buzgóságától és szakértelmétől várja a magyar protestáns közönség a legujabb magyar B. fordítást.

Bibliai bevezetéstan

az a történelmi kritikai tudomány, mely a bibliai iratok előállásának történetével, azok igazeredetüségének (authentia) és épségének (intégritas) nyomozásával és igazolásával, nemkülönben az összes kánongyüjteménynek, mint olyannak jellemzésével foglalkozik. A B. csakis a XVIII. század folyamán fejlődött önálló tudománnyá. E körbe tartozó adatokkal azonban már cezareai Eusebiusnál, Hieronymusnál (de viris illust. 392), a VI. században Cassiodorusnál (instit. div. et saec. lett), Juniliusnál s részben Alcuinnál is (megh. 840) találkozhatni. A reformáció e tekintetben is korszakalkotó. A XVI. században ott vannak Walther M. Officina biblica (Lp. 1636), Calovius Criticus saber bibi., Rivetus Isagoge (1627), Heidegger Encheiridion (1681) művei. A negativ kritika alapvetője a francia Simon Richard (megh. 1712), kinek nyomán halad a német, Michaelis (megh. 1791), Semler (megh. 1791), Eichorn (megh. 1827). Pozitiv kritikusok Kleuker (megh. 1827), Hug (megh. 1846), kik mindnyájan Einleitung-jaikban fejtegetik nézeteiket. Nevezetes de Wette (megh. 1849), aki nagyon is merész feltevésekre alapította elméletet. Az eddig említett kritikusok irodalmi birálata helyett Baur (l. o.) történelmi kritika alá vette a kánon uj-szövetségi részét. Az ó-szövetségi B. terén kiváló munkákat irtak: Hävernick, Keil, Bleek, nevezetes kritikusok még Graf, Nöldecke, Kuenen, Wellhausen, Delitzsch és Dillman stb; az uj-szövetségi B. mezején kitünnek: Guericke, Lange, Hoffman, Bleek, Reuss Ed., Weiss B., Holtzmann. Az angolok közül nevezetes Horne (1818-1877) s Davidson S. (II. kiad. 1882) Introduction-ja. V. ö. Baltagi: A biblia (Pest 1864): Bibliai tanulmányok (Pest 1865-69).


Kezdőlap

˙