község Varasd vármegye varasdi j.-ban, (1891) 950 horvát lak., mint politikai községnek 7697 lakosa van.
község a poroszországi Oppeln kerületben, 9 km.-nyire Beuthentől, (1890) 6841 lak., szénbányákkal; közelében van az 1200 munkást foglalkoztató vas- és acélgyár: Borsigwerk.
város Gloucester angol grófságban, 5 km.-nyire Stroudtól, (1891) 5202 lakossal, posztógyártással.
1. Dakota fővárosa, a Misszuri keleti partja mellett (1890) 5000 lakossal; - 2. hegy D.-Afrikában, a batongák földjén. Mauch (1872) fedezte föl.
v, Bismark 1. Ludolf Ágoston, orosz tábornok, szül. Preussisch-Hollandban 1683 márc. 21. a B.-család schönhauseni ágából, megh. Poltavában 1750 októberében. A porosz hadseregben mint őrnagy bőszült állapotban leszurt egy szolgát ezért az előléptetéseknél több izben mellőzték, s ő Oroszországba ment. Itt gyorsan emelkedett a hadseregben. 1734 mint diplomáciai küldött Angliába ment, majd a hadügyminisztérium alelnöke végül Riga s később Livland kormányzója lett. Mikor pártfogója, Biron (l. o.) megbukott. B.-t elfogták, vagyonát elkobozták s Szibériába deportálták, később pedig Jaroszlavba internálták. 1747 ujra visszahivták s az ukrajnai hadsereg fővezérévé nevezték ki, mely állásában holtáig megmaradt.
2. B. Ottó Eduárd Lipót herceg, a német birodalom megalapítója, szül. Schönhausenben, a brandenburgi tartományban. 1815 április 1. Atyja lovaskapitány volt, anyja Mencken kabinet-tanácsos leánya. Hat testvére közt ő a negyedik. Bár családja csak egyszerü nemes volt, mégis Frigy és Vilmos király, midőn őt 1852. követségbe küldte Ferenc József császárhoz, megjegyezte, hogy «csaknem több őst számlál mint az én házam, ősei pedig a Hohenzollernekkel vetekedtek vitézségben és fényes tettekben». B. Berlinben végezte a gimnáziumot, azután a hires göttingai egyetemet látogatta hol mintaképe volt az erőteljes duhajkodő deáknak. Állami szolgálatba lépett, de csakhamar megunta a gyakornokságot a berlini városi törvényszéknél és az aacheni kormányszéknél, és önkéntesi évének letelte után Pomerániába ment haza gazdálkodni. Atyja halála után reászállott Schönhausen is. A vidéki nemességnél nagy tekintélyben állott, a töltések főfelügyelőjének (Deichhauptmann) választották és kitüntetést nyert egy ember élete megmentésért. 1847. nőül vette Puttkamer Johannát, kivel igen boldog házasságban él. Ezóta mindjobban elhagyta ifjukori legényes szokásait, és neje családjának erős protestáns érzülete áthatott reá is, bár szabad ítéletét vallásos kérdésekben is mindig fentartotta.
A homályból először az 1847-iki egyesült rendi gyülés emelte ki, hol a liberális irányzattal szemben mint a királyi és rendi előjogok határozott és bátor védője lép föl. A kozmopolita és humánus német műveltséggel szemben, mely politikai tekintetben egészen francia, angol vagy belga minták után indult, ő a régi porosz katonai és nemesi szellemnek volt képviselője, mely, egyházban és államban a hagyományos erők ápolásától várta a rend biztosítását a forradalom felforgató erejével szemben. Nem annyira a sok tudásnak, minta az erős meggyőződésnek volt embere. Rendtársai fölé különösen történeti tudáson alapuló az a meggyőződése emelé, hogy Poroszország a német nemzet hatalmának letéteményese, és mint olyan, hivatva van egyesíteni az egész nemzetet. Erős teuton érzület nyilvánul mindjárt első beszédében 1847 máj. 17., midőn a franciák elleni háborunak 1813-ban nem kereste más okát mint azt, hogy «országunkban idegenek parancsoltak». És midőn 1848. kitört a forradalom, egy levelében kijelenti, hogy természetesnek találta volna, ha a német erő és egység első kitörése célul tűzte volna magának Franciaországtól visszaszerezni Elzászt és a német zászlót tűzni ki a starszburgi dómra, de azt nem birja megérteni, hogy a lengyelekért lelkesednek, és azoknak akarják visszaadni a tőlük már elfoglalt területet. Meggyőződése és az a bátorság, mellyel azt védte, már akkor vezérévé tették a konzervativ pártnak és kegyeltjévé a királynak. Nagyon ellene volt, hogy a porosz király a revolucionárius frankfurti parlament kezéből fogadja el a császári koronát. Szószólója volt az Ausztriához való jó viszonynak és a konzervativ szolidaritás érdekében sajnálta, hogy nem porosz hadsereg segítette diadalra a császár ügyét Magyarországon (1840 szept.). De az ő praktikus, csupán hatalmi célok iránt fogékony szelleme épp oly távol állott IV. Frigyes Vilmos romantikájától, mint a német liberálisok világjavitó ábrándjaitól. Belátta, hogy, a nép ragaszkodása trónhoz és oltárhoz, a katonai képzés és fegyelem legbiztosabb alapjai a porosz dinasztiának, de tisztában volt azzal is, minő hatalmat nyujt a modern államnak mindenre kiterjedő szervezete. Az ő gondolkodásában középkori, feudális viszonyok visszaállításának nem juthatott helye. A fejlődésnek, ugy anyagi, mint szellemi tekintetben nem lehetett ellensége, csak arra törekedett hogy az ne nőjjön ki az állam befolyása. alól és veszedelmessé ne válhassék annak alapjaira nézve. Érzéke a műveltség, a kereskedés, a jog a nyilvánosság iránt megkülönböztette őt régi elvtársaitól, és tette őt, nemcsak külső politikai tekintetben hazája legnagyobb reformátorává.
Miután az erfurti parlamentben és a porosz országgyülésen konzervativ elvei és az Ausztriával való jó viszony mellett küzdött még az - olmützi egyezményt is védte -, királya őt a helyreállitott német szövetségi gyülésre küldte követségi tanácsosnak, nemsokára pedig Rochov követ visszahivása után, követnek (1851. aug.). Ez volt akkor a porosz politikára nézve a legfontosabb állás. Frankfurti levelezéseiből nemcsak az ő gondolkodását ismerjük meg, hanem az összes német politikai viszonyok szövevényes voltát. Az olmützi megegyezés után, Ausztria és Poroszország, a konzervativ szolidaritás jelszava alatt, egy értelemmel jártak el a frankfurti gyülésen, hogy a forradalomnak utolsó még megmaradt nyomait is megsemmisitsék. De ez az egyetértés nem zárta ki a százados versengés folytatását. Az osztrák kormány, bizva abban, hogy követe a gyülés állandó elnöke, és támogatva a kisebb államok többségétől, oda törekedett, hogy mentől több és fontosabb ügy kerüljön a szövetség elé. Ily módon vagy leszavaztatja Poroszországot, vagy pedig folytonos összeütközésbe hozza a majoritással. Poroszország ellenben óvakodott attól, hogy a szövetség javára, melyen nem ő uralkodik, bármit is feláldozzon nagyhatalmi szabadságából. B. igen alkalmas volt e szerep folytatására. A porosz egyenjoguságot épp oly szigoruan és kiméletlenül iparkodott fentartani, mint ahogy társadalmi egyenjoguságát fentartotta az osztrák követeknek, Thunnak Prokesch-Ostennek és Rechbergnek igényeivel szemben. Közben 1852. Bécsbe küldetett, hogy a vámszövetség dolgában közeledést hozzon létre. Ez alkalommal Budára követte Ferenc József császárt. Magyarországi élményeit igen elevenen irja le nejéhez szóló leveleiben. Ekkor az Alföldön is járt. Fontosabb diplomuciai munkásságra az 1854-5. keleti háboru nyujtott alkalmat. Féltékenyen ügyelt rá, hogy hazája s Németország ne köteleztessék vmely speciálisan osztrák érdekvédelmére. Mint konzervativ inkább Oroszországhoz hajlott, de azért több izben figyelmeztette kormányát, őrizze meg függetlenségét a cárral szemben is. Ez időtől való jelentései, különösen az 1856 ápr. 26-iki. mutatják, hogy a kicsinyes német bonyodalmak éppen nem fordították el őt a nagy európai viszonyok megismerésétől és helyes megitélésétől. Megjósolja akkor az orosz-franciai közeledést, mint természetes következését annak, hogy e két államnak sehol sem lehet fontosabb érdekbeli összeütközése. A porosz állam előnyét abban látja, hogy szabadon szövetkezhetik minden hatalommal, még Franciaországgal is, melynek hatalmát s befolyását igen nagyra tartotta. Belső politikai tekintetben hive maradt az uralkodó konzervativ pártnak, és e párt lapjának, a Kreuzzeitungnak, hosszu időn át szorgalmas munkatársa volt. Már akkor kitünt, mily jól birja felhasználni a sajtót.
Különös játéka volt a sorsnak, hogy a század legnagyobb praktikus politikusa éppen a megrögzött formalizmus utolsó menedékében, Frankfurtban készüljön jövő hivatására. De egyéni értékét már akkor felismerték (a magyarok közt b. Josika Samu) és kormánya 1859. a sokkal fényesebb pétervári követséggel bizta meg. Itt könyebb volt a dolga, a hagyományos orosz barátság ápolása. Már akkor volt szó arról, hogy Vilmos herceg, ki 1858 óta mint régens uralkodott beteg bátyja a király helyett, őt hívja meg a kormány élére. De egyelőre liberális éra következett be, és csak midőn kitünt, hogy ez a kormány nem képes végrehajtani Vilmos király tervét, a katonai reformot, látszott szükségesnek B. meghivása. Ő 1862 május óta rövid időn át Párisban volt követ, és meg birta nyerni Napoleon császár rokonszenvét. Miniszterelnökké 1862 szept. 23-án nevezték ki. Azonnal munkába vette a katonai reform keresztülvitelét, de a liberális és haladó párti többségnél, mely a költséget megszavazni nem akarta, hatalmas ellenzékre talált. Ekkor mondta a német egységért rajongó szabadelvüeknek, hogy a kor kezdését nem szavakkal és többségi határozatokkal döntik el, -az volt a hiba 1848 s 1849. - hanem vérrel és vassal. A katonai reformot, a képviselőház ellenzése dacára, támaszkodva a korona jogára és a felsőházra, végre is hajtotta. Kijelentette hogy a szükséges pénzt ott veszi, ahol találja. Élesen szembe szállott a parlament azon követelésével, hogy szavazatával kormányok sorsa fölött döntsön. A konfliktus kora, mely 1862-1866-ig tartott, B.-ot a legnépszerütlenebb emberré tette egész Németországban. A parlamenti szónokok állami öngyilkosságnak neveztek politikáját (Sybel), tagadták minden tehetségét, kivéve a kötéltáncosét (Simson), napról napra jogtöréssel és erőszakoskodással vádolták. Még külső politikája iránt sem volt bizalmuk, bármily erősen hangoztatta a német egyesítést. Különösen népszerütlen volt az 1863. Oroszországgal a lengyel forradalom elnyomása végett kötött egyezménye. Ausztriával szemben már nagyon erélyesen lépett fel. Gr. Károlyi Alajosnak 1862 végén kijelentette, hogy a két német nagyhatalom viszonya nem maradhat a régiben. Midőn a császári követ azt mondta: Ausztria csak nem mondhat le hagyományos befolyásáról, nem engedheti magát kiszorítani Németországból, B. röviden azt válaszolta: tegye át hát sulypontját Budára. Csakis az ő vas akarata tartotta vissza Vilmos királyt a részvéttől a frankfurti fejedelmi gyülésen, hol a német uralkodók Ferenc József császár elnöklete alatt személyesen akarták munkába venni a szövetség reformját, csakis ő akadályozta igy meg az osztrák hegemonia elismerését. Nagy küzdelmébe került az akkor Baden-Badenben időző királyt reábirni a császári meghivás visszautasítására (1863 aug.), és midőn ez sikerült, annyira fel volt izgatva, hogy az előszobában szétzuzott minden pohárt-üveget.
Első nagy diplomáciai sikerét a schleswig-holsteini ügyben érte el. A dán király ellen mint az augustenburgi herceg jogainak védője lépett föl, szövetségre birta Ausztriát, dacolt a német közvéleménnyel, izolálta Dániát, nem törődött Anglia tiltakozásával, és megszállta a hercegségeket. Ez volt egyuttal a legjobb mód, megmutatni a reformált sereg hadi értékét. A hódítás után békére és lemondásra kényszeríti Dániát, de egyuttal porosz jogtudósok által érvénytelennek itélteti az augustenburgi herceget, és Ausztriával együtt a hódítás jogával birja Schleswig-Holsteint. Azután a gasteiní konvenciót köti Ausztriával, melyben a két hercegség kormányzásán megosztoztak (1865 aug. 14.), de azért Poroszország javára külön előnyöket akar kikötni, melyek az annekciót előkészítsék. Midőn Ausztria ezek ellenében az augustenburgi herceghez közeledik, és a német szövetség elé akarja vinni az ügyet, B. megtalálta a rég óhajtott casus bellit. Ellenkezni akaró királyát beleviszi az olasz szövetségbe (1866 ápr. 7.), reformtervével szétrobbantja a német szövetséget, és ami a legnehezebb volt, a háborura biztosítja Oroszország és Franciaország rokonszenvét. Igy vitte dülőre egy nagy háboruban, melyet diplomáciailag a legnagyobb művészettel készített elő, az Ausztria és Poroszország közt több mint egy évszázadon át lebegő hegemonia kérdését igy vágta át a legbonyolódottabb kérdésnek, a németnek, csomóját. Az osztrák-porosz-olasz háboru, mint ismeretes, a porosz politika teljes győzelmével végződött. B., kit királya 1865 szept. grófi rangra emelt, személyesen jelen volt a főhadiszálláson, és a königgrätzi nagy csatában. Legtöbb munkája akkor a király tulságos hódítási igényeinek fékezése és a francia beavatkozás távol tartása volt. Mig a háboru elején Ausztria szivébe akarta döfni a tőrt, s e célra magyar felkelést is kész volt előidézni Klapka alatt, most megelégedett Ausztria kiszorításával Németországból és Poroszország területi nagyobbitásáról csak Ausztria szövetségesei rovására gondoskodott. Ekkor történt Hannovera, Schleswig-Holstein, Nassau, Kurhessen, Frankfurtnak annexiója. A Majna vonalától északra eső végén Németország egy szövetséggé egyesült, melynek legfőbb tisztviselője B. lett, mint a szövetség kancellárja. Franciaország rosz szemmel nézte e változásokat, ezért ő, mig a háboru tartott, területi nagyobbodást helyezett kilátásba Napoleon császárnak a Rajna mellékén, azután pedig, midőn zsákmánya már biztonságban volt, megtagadott mindent. A franciai követeléseket és fenyegetéseket pedig a déli német országok ijesztésére használta föl, ugy hogy azok azonnal a béke után titkos katonai szövetségre léptek Poroszországgal. Bismarck a diadal után 500.000 tallérnyi nemzeti dotációt kapott, melyen azután Varzin uradalmát vette meg.
Már akkor elkerülhetetlennek látszott a leszámolás Franciaországgal. Igy 1867. közel volt az összeütközés a két hatalom közt Luxemburg miatt, de akkor még sikerült azt elodázni. B. előbb Ausztria-Magyarországhoz közeledett, de mivel Beust kormánya nem igen biztatta, Oroszországban keresett és talált támaszt. Bár mindent megtett a háboru előidézésére, mint p. a hires emsi távirat megváltoztatott közlése által (1870 jul. 13.), tényleg mégis Franciaország volt a hadüzenő fél, még pedig nagyon semmis okból. Ez a megtámadott fél részére biztosította egész Németország lelkesedését és a többi nagy hatalom semlegességét. B. ujra elkisérte a háboruba királyát, ott volt Metznél, Sedannál és Páris ostrománál. Főigyekvése az volt, a császár legyőzése és elfogása után a többi nagyhatalom közbelépését megakadályozni, és Franciaországot a rendkivül sulyos békeföltételek elfogadására kényszeríteni. Ettől a szándéktól sem Jules Favre és Thiers alkudozása, sem a mindenfelé Franciaország irányában nyilvánuló rokonszenv nem birták eltéríteni. Végre is ő szabta meg Páris megadásának feltételeit. Midőn a kapitulációt Favre-al megkötötte, a kiváncsi környezetnek nem szólt, hanem vadász létére diadalmi jelül elfütyülte a «Hallali»-t. Részt vett a párisi bevonulásban is. Már a háboru közben, nagyrészt a trónörökös unszolására, előkészített mindent a német császárság megalakítására. Ennek alkotmányát leginkább ő szerkesztette meg, az általános szavazási jogot, mint előbb az északnémet szövetségben, ő vitte keresztül. A német császár mellé, ki őt herceggé nevezte ki, ő állott, mint birodalmi kancellár. Tulajdonkép csak most vált az előbb annyira gyülölt «vaskancellár», mint a birodalmi hatalom és egység megtestesítője a német nemzet ünnepelt nagy emberévé, csak most hódolt meg a világ ereje és államférfiui tehetsége előtt.
E nagy harcok után a birodalom belső kiépítése vette elsősorban erejét igénybe. A régi kizárólagos rideg porosz konzervativ irány már az északnémet szövetségben sem volt követhető. B. maga is belátta az alkotmányosabb eljárás szükségét: az 1866-iki nagy diadalok után az előbbi évekre nézve, midőn megszavazott budget nélkül kormányzott, indemnityt szavaztatott meg magának a parlamenttől. Most a déli németek hozzájárulása természetesen nagyon szaporította a szabadelvü elemeket. Különben is, mihelyt a német egység volt a jelszó, nem lehetett mellőzni a liberálisokat, kik mindig azért küzdöttek, mig a konzervativak sokkal inkább ragaszkodtak az egyes külön dinasztiákhoz. B. még Poroszországot is be akarta olvasztani Németországba, hogy minden partikularizmus megszünjék, «de hát Poroszország kissé kövér». De a birodalmi egységen kivül az egyházi politika is szükségessé tette a liberálisabb irányt. A francia háboru következtében Olaszország megszállotta Rómát. A német katolikus párt az uj császárságtól remélte a pápa világi hatalmának helyreállítását, és midőn e reményében csalatkozott, határozott ellenzésbe lépett a birodalmi kormánnyal. A katolikus párthoz, mint legerősebbhez, csatlakoztak a többi birodalom-ellenes pártok: a hannoverai velfek és a poseni lengyelek, később az elzásziak is. A katolikusok ellenállásával szemben B. az állami hatalom teljével lépett föl. Megujítottnak jelente ki a régi harcot a pápaság és a császárság közt, és ünnepélyesen kijelenté, hogy «Canossába nem megyünk, sem testileg, sem lelkileg». A liberálisok teljes erővel követtek e harcba, az ugynevezett «Kulturkampfba», és megszavazták az állami hatalmat erősítő, a papságot megfékező törvényeket. De B. ezzel nem érte be. Az egész alkotmánynak és törvényhozásnak a nemzeti szabadelvü párt adta szinezetét. Ekkor helyezték uj liberálisabb alapra Poroszország keleti tartományainak önkormányzatát, ekkor hozták be a kötelező polgári házasságot, ekkor követték a kereskedelem és ipar terén is a szabad verseny és szabad kereskedés elveit (1871-1876). B. maga inkább csak az általános iránnyal törődött, sőt 1872. még a porosz miniszterelnökséget is átadta Roonnak, hogy egészen a birodalomnak szentelhesse magát. De csakis az ő ereje volt képes legyőzni a rendkivül hatalmas akadályokat. A felsőházban csak számos uj peer kinevezése által lehetett keresztül vinni a reformokat, a konzervativak pártja nyiltan B. ellen fordult. Haragjok annyira ment, hogy egész nyilvánosan vádolták a kancellárt, mintha állását és befolyását meggazdagodásra, pénzüzletekre használta volna fel (1876 elején).
A római egyház ellen vivott harcot a centrumpárt erős izgatásra használta fel B. ellen. Egy Kullmann nevü bodnárlegény még gyilkossági kisérletre is vetemedett ellene. De különben is kétségtelen, hogy a német nemzet egy jelentékeny és jól szervezett része elégedetlen volt az egyházi politikával. Még nagyobb gondot okozott a rossz gazdasági helyzet, melyet mind többen a szabad verseny és szabad kereskedés elve uralmának tulajdonítottak. Ezért B. 1876-tól fogva mindnagyobb figyelmet fordított a gazdasági és társadalmi viszonyokra. Elhatározta a szakítást a szabad kereskedés tanával, és a nemzeti munka minden ága részére az állam oltalmát helyezte kilátásba. Ennek alapján készült az uj vámtarifa, mely épp ugy irányult a francia és angol gyártmányok, mint a magyar és orosz gabona ellen. E gazdasági reakcióval együtt járt a politikai is. A régi liberális pártok B. kedvéért nem változtathatták meg meggyőződésüket, B. tehát, hogy gazdasági terveit keresztülvihesse, a konzervativaknak és a katolikus pártnak támogatására szorult. A liberalizmus ellen kiméletlenül harcolt, még régi junkerkori nézeteire visszatérve, az antisemitasággal is kacérkodott. Másrészt a centrum megnyerése csak egyházpolitikai engedmények árán volt elérhető. A Rómához való közeledést megkönnyítette IX. Pius pápa halála és a politikus XIII. Leónak trónra lépése. Lassankint mindtöbbet eltöröltek a «Kulturkampf» korának törvényeiből, és az egyetértés annál inkább helyreállott, mert a kuria is engedett egyben-másban. A gazdasági hanyatlás másik fontos következése a szociáldemokrata párt erős növekedése volt. Ezzel szemben B. 1878. kényszeridő törvényeket hozatott, de később az állam tettleges beavatkozását mondta szükségesnek a tagadhatatlan bajok megszüntetésére. «Az állami gépezetet egy csepp szocialista olajjal kell megkenni». Keresztül is vitte a betegek segélyezéséről és a baleset ellen való biztosításról szóló törvényeket. 1880 óta maga volt porosz kereskedelmi miniszter is. Itt is némileg állami szocializmust hozott be: a porosz vasutak államosítása az ő műve. A birodalom hatalmát és a német nagykereskedő városok érdekét gyarmati politika megkezdésére használta fel. Bár létesültek német telepek déli és keleti Afrikában és Ausztráliában, a német közvélemény nagy gyarmati tervekért éppen nem lelkesedik.
B. belső politikájában minden változatossága és sokoldalusága dacára, felismerhető két általános vonás. Az egyik az, hogy akár konzervativ, akár liberális irányban mozgott, mindig egészen egy elvet szolgált, skrupulust, kételyt nem ismert, az egész állami életet az általa jónak tartott elvek szerint akarta szervezni. Mindig csak a legközelebbi hatalmi kérdést nézi: a siker elérése előtte a fő, az eszközökben nem válogatós, a többségeket mindig a pillanatnyi szükség szerint alkotja össze, a sajtónak aszerint ad utasítást. E belső politika tehát minden téren a palamentáris alkotmányos elvek teljes megtagadása. A másik fővonás az, hogy a belső politika terén is a külügyi politika eszközeivel dolgozik. A szövetségesek szerzése, az ellenfél teljes legyőzése, szinte kiközösítése, az erőszakoskodás, a gyors sikerre való törekvés a természetes fejlődés bevárása és elismerése nélkül, mind ebből folynak. Az az önkényes, tisztán csak a célt, soha az elvet néző eljárás, mellyel B. a pártokat egymásután felhasználta vagy szétmorzsolta, szinte személyessé tette kormányát. Valódi diktaturát gyakorolt, bár magát mindig a császár szolgájának nevezte. Kérlelhetlenül üldözte, és üldöztette sajtójával mindazokat, akik vele politikai téren szembe szállottak. Sok ellenzékit, köztük Mommsen-t is, a hires történetirót, perbe fogatott «kancellársértés» miatt. Eljárása a párisi nagy követtel, Arnimnal szemben is mutatja, mennyire tönkre birta tenni ellenfelét. Büszke, tekintetet nem ismerő magaviselete sok ellenséget szerzett neki a legmagasabb körökben is. E szempontból némileg Richelieuhöz hasonlítható. Ha e személyes és udvari befolyások élesebben nyilatkoztak, a kancellár «frikciók» ellen panaszkodott, s betegeskedését adva okul, lemondással fenyegetődzött. Különösen feltünő volt ez 1877 tavaszán, midőn Vilmos császár a lemondási folyamodásra ezt az egy szót irta «soha». Sajátos helyzetéből, személyes nagyságából, mindent felölelő munkakedvéből önként folyt, hogy a birodalmi szervezetet nem egészitették ki, sőt még helyettesítéséről sem igen lehetett szó, mert a kancellár végzett mindent, és felelős minisztérium vele, ki minisztereit tetszés szerint változtatta, nem volt elképzelhető.
De ha B. belügyi politikája eredményeiben nagyon kétséges, és sohasem támaszkodhatott az osztatlan nemzeti érzelemre, a külügyi, a német birodalom megalapítása óta is, nemcsak a német érdekeket szolgálta, hanem kiérdemelte az egész világ bámulatát. Franciaország leveretése, Elzász és Lotaringia elfoglalása után B. befejezettnek látta a háboruk és hódítások korát. A birodalmat megszilárdítani, és lehetetlenné tenni bármely nagyhatalmi szövetség létre jöttét ellene, volt legfőbb igyekvése. Ezért B. 1870 óta mindenképen azon volt, hogy jó viszonyt teremtsen hazája és Ausztria-Magyarország közt. E tekintetben hathatós támogatást nyert Andrássyban, ki 1871 végén lépett a külügyi kormány élére. Egyuttal azonban Oroszországgal is megmaradt a «toronymagas barátság». A három császár szövetsége külső kifejezést is nyert, midőn Ferenc József és Sándor cár 1872 szeptemberben meglátogatták Vilmos császárt. Franciaország ezáltal meglehetősen el volt szigetelve. B. folytonos figyelemmel kisérte az ottani pártalakulásokat, és mint az Arnim-perből kitünik, jobb szerette ott a köztársaságot egy esetleges monárkia visszaállításánál, mert ez inkább szerezhetett volna szövetségest. Midőn Franciaországban Mac-Mahon kormánya alatt a reakcionárius párt kerekedett fölül, és orosz szövetséget keresett, a viszony oly ellenségessé vált, hogy B. sajtója már nyiltan háboruval fenyegetődzött (1875). A nyugatról egyre fenyegető revanche veszélye annyiban könnyítette B. helyzetét, amennyiben a német parlament annak befolyása alatt kész volt hosszabb időre is megszavazni a katonai költséget. Igy történt ez 1874-ben liberális segítséggel, 1881-ben a konzervativak és a centrum szavazataival és 1887-ben az egyesült konzervativak, katolikusok és nemzeti liberálisok által (kartell). Franciaországgal szemben azóta mindkét rész nagy érzékenysége dacára fentartották a békét. B. két módon segítette ezt elő. Először a legsulyosabb föltételekkel fenyegetődzött, ha Fr.-ország ujra háborut üzenne és vereséget szenvedne (saigner á blanc). Másodszor pedig elősegítette a franciák gyarmati politikáját, terjeszkedését Tuniszban és Tonkingban, hogy ezáltal is inkább feledtesse velök az őket Európában ért veszteségeket. Teljes kibékülésre, vagy csak a revanche szenvedélyének lelohasztására azonban még gondolni sem lehetett 1875 óta a francia viszony mellett, a keleti bonyodalmak miatt, mindinkább előtérbe lépett az
Oroszországhoz való viszony is. A két kancellár (B. és Gorcsakov) közt fennállott régi barátság a német birodalom helyreállítása óta meghült. Oroszország már 1875-ben elfogadja némileg a francia barátságot. De B., ki nagy személyes tekintélynek örvendett a cárnál, mindent elkövetett, hogy az orosz szövetséget megtartsa, amellett pedig monárkiánkat se idegenítse el. Feladata annál nehezebb volt, mert a monárkia és Oroszország érdeke homlokegyenest ellenkezett ugy Törökország integritásának, mint a Balkán félsziget későbbi szervezésének kérdésében. Kijelentette, hogy Németországnak a török ügyekben nincs egyenes érdeke. («Az a kis Hercegovina nem éri meg egy pomerániai muszketéros egészséges csontját».) Az orosz érdeket mozdította elő, midőn kieszközölte, hogy monárkiánk a török-orosz háboruban semleges maradjon (reischstadti császártalálkozás 1876 jul.), de másrészt az európai érdeket, s monárkiánk politikáját támogatta, midőn Andrássyval és Beaconsfielddel együtt arra kényszerítette Oroszországot, hogy terjessze európai kongresszus elé a san-stefanói béke határozásait. A berlini kongresszusnak (1878 jul.) B. volt elnöke. Ő mint «becsületes alkusz» akart eljárni «barátai» Ausztria Magyarország és Oroszország közt. Sikerült is ott korlátokat vonni Oroszország terjeszkedése és befolyása elé, de az orosz közvélemény a nemzetnek e vélt megsértése miatt lángra lobbant B. és Németország ellen, és magával készült ragadni a cárt is. B. e veszélyben, midőn Németországnak orosz és francia támadástól lehetett tartania, reábirta Vilmos császárt az osztrák-magyar szövetség megkötésére. Ez a szövetség, melyet a szövetséges kormányok egy ujabb veszélyes pillanatban, 1888 febr. 3-án egyszerre közzétettek, Világosan Oroszország támadó politikája ellen irányul. B. maga kötötte azt meg Andrássyval, midőn Gasteinból visszajövet Bécsben tiszteletet tette uralkodónknál. Még erősebbé tette e szövetséget Olaszország hozzájárulása (1883). Az uj királysághoz való jó viszonyt B. 1875 óta szorgosan ápolta, ott is ellene dolgozván a francia befolyásnak. E szövetség politikájának adott kifejezést B. hires 1888 febr. 6-án tartott beszédében, midőn a birodalom békeszeretetét hangsulyozv a és orosz fenyegetésekkel szemben e büszke szavakban tört ki: mi németek csak istentől félünk, más senkitől.
A hármas szövetség megalkotása és megszilárdulása tetőpontra emelte B.-nak és az általa vezetett birodalomnak tekintélyét. Külügyi politikáját az egész nemzet osztatlan lelkesedése kisérte. Fényesen nyilatkozott az iránta való tisztelet és hódolat, midőn 1885-ben hetvenedik születésnapját ülte, és midőn egy évvel később az országgyülést feloszlatta, és az uj parlament nagy többséggel megszavazta a katonai kiadásokat. Régebbi években sokat szenvedett idegbajban, de 1882 óta Schweninger kezelése alatt egészsége ujra megerősödött. És mégis ezután kellett B.-nak a legnagyobb megpróbáltatásokat kiállania. Ezek az öreg Vilmos császár halálával (1888 márc. 9.) vették kezdetöket III. Frigyes császár teljes mértékben elismerte ugyan a kancellár érdemeit, de a belső kérdésekben tőle elütő, szabadabb elvü politikát kivánt volna követni. Még jobban elmérgesítette a viszonyt az a terv, a császár egyik leányát Sándor bolgár fejedelemhez adni nőül, mit B. határozottan ellenzett, hogy Oroszország sértve ne érezze magát. II. Vilmos császár, mint B. lelkes tisztelője foglalta el a trónt. De az ifju monarka önérzete mellett B. szinte korlátlan intézkedési jogának nem maradt helye, és midőn a császár gyorsabb módon akarta a szociális politika kényes kérdéseit munkába venni, mint azt B. jónak tartotta, a kancellárnak be kellett adnia lemondását, mely el is fogadtatott (1890 márc.). B. csak nehezen tűri a kénytelen tétlenséget. Folyton érintkezik a sajtóval és elég élesen feltünteti elégedetlenségét a visszalépése óta követett iránnyal. Különösen két szempontból támadja azt meg: 1. mert szerinte nem kultiválja eléggé az orosz barátságot, és igy elősegíti az orosz-francia szövetséget, 2. mert a vám uj rendezésében nincs elég tekintettel a mezőgazdasági érdekek védelmére. Mindkét szempont B.-nak a régi konzervativ állásponthoz való közeledését mutatja. Különösen erősen nyilatkozott az ellentét B. és az uj kormány közt, midőn 1892 juniusban Bécsbe utazott, fiának Herbertnek esküvőjére. Egy hannoverai kerület be is választotta őt a parlamentbe, de a mandátumot nem fogadta el. Friedrichsruhei magányában leginkább emlékiratai összeállításán dolgozik.
B., el is tekintve sikereitől, a történet leghatalmasabb egyéniségei közé tartozik. Erős, magas férfiu, katonás tartással, arcán a sűrü szemöldök alul kivillogó szem uralkodik. Testi erejét lovaglással és vadászattal, lelki erejét folytonos tanulmánnyal gyakorolta. Bár első sorban mindig gyakorlati célok után indul, mély természete előtt minden kérdés problémává válik, melynek megoldásához minden rendelkezésére álló szellemi és anyagi eszközt megmozgat. Ősereje szenvedélyesen szokott kitörni, nagy, ünnepélyes momentumokban, az a «furor teutonicus», mellyel a világot ijeszti, benne egészen megvan. Kiméletlensége, nyiltsága uj érát alkot a diplomáciai történetben, de hogy a diplomaták régibb mesterfogásait is érti, azt dán és francia alkudozásaiban fényesen megmutatta. Még nyelvében is megvan az eredetiség zamatja, hasonlatai mindig találók, többnyire a gazda vagy a vadász világából valók. Mint szónok csak a tartalom által hat. A szavak szinte kinnal törnek elő hatalmas melléből, de azért megtalálja azt a kifejezést, mellyel nemcsak hallgatóira, hanem a világra akar hatni. Hatalmas megjelenése, kiméletlensége, erőszakossága, valamint hűsége uralkodói iránt a Nibelungok hőseire, különösen Hagenre emlékeztetnek. De viselkedése elbocsátása óta megmutatja, hogy lényének van egy nem dinasztikus vonása is. Történeti jelentőségét mi különösen abban látjuk, hogy azon korban, midőn a forradalom tanai uralkodtak kizárólag, meg tudta mutatni, minő óriási erkölcsi és szellemi erő áll még a hagyományos hatalmaknak rendelkezésére, ha azt nemzeti értelemben birják felhasználni. És mint annyi nagy férfiu ő is tragikus sorsnak áldozata: neki, a Hohenzollern dinasztia hű szolgájának, ellenkezésbe kellett jutnia ifju császárjával.
Frigyes Sándor, gróf, porosz tábornok, szül. Karlsburgban (Elő-Pomeránia) 1818 jun. 25. Adalbert főherceg kiséretében beutazta Délamerikát (1842). Frigyes Károly főherceggel pedig Bonnban időzött, míg ez az egyetemet látogatta (1846-48). 1863. Vilmos király szárnysegéde lett. Részt vett az 1866-iki hadjáratban: harcolt Münchengrätz, Gitschin, Königgrätz és Blumenau (Pozsony) mellett. Azután Hannover városának s 1868. Berlinnek térparancsnoka lett. 1870 aug. 14. Elzász főkormányzójának nevezték ki. Midőn királya 1871 szept. 7. ez állásról visszahivta, lovassági tábornok rangjával nyugalomba vonult.
Hildebr. et Wendl (növ.), a pálmák Borassusnemüi között a Medemia P. Grill. algénusza.
1. Herbert Miklós gróf, porosz államminiszteri államtitkár, Bismarck herceg idősebbik fia, szül. Berlinben 1849 dec. 28. Tanult Berlinben és Bonnban s az 1. gárda-dragonyos ezreddel részt vett az 1870-iki hadjáratban. 1876. letéve a diplomáciai vizsgát először a berni, majd 1876/77. a bécsi követségeknél működött, különben pedig 1881 végéig kizárólag apja mellett szolgált, mint annak politikai magántitkára, 1882. követségi tanácsos lett Londonban, 1882. áttették Szt. Pétervárra, s még ugyanazon év juliusában kinevezték hágai követnek, de már karácsonykor a külügyminisztériumba hítták meg, ahol 1885. másod-államtitkár lett. Egy év mulva kinevezték külügyi államtitkárrá, 1887 decemberében pedig valóságos titkos tanácsossá. Frigyes császár 1888 ápr. havában a porosz államminisztériumba államminiszterré nevezte ki. Mikor Bismarck herceg 1891 márc. 20. hivatalától visszalépett. B. is beadta lemondását. Azóta leginkább apjánál él, 1891. átvette a schönhauseni birtok kezelését s 1892. jun. feleségül vette Hoyos Margit grófnőt. Mint államférfi apjához hasonlóan rendkivüli jártasságot és munkaerőt tanusított. Több diplomácia jelentése és emlékirata van lenyomtatva a hivatalos fehérkönyvekben.
2. B. Vilmos Albrecht Ottó gróf, Bismarck herceg második fia, hannoverai kormányelnök, szül. Frankfurtban 1852 aug. 1. Jog- és államtudományokat tanult, részt vett az 1870-71-iki hadjáratban mint Manteuffel segédtisztje az I. gárda-dragonyos ezredben, azután 1872 őszéig tovább folytatta iskoláit. Miután 1878. letette az asszesszori vizsgát, 1879 őszéig segédhivatalnok volt a birodalmi kancelláriában, majd az elzász-lotaringiai helytartó mellé neveztek ki. 1881-84. ismét a birodalmi kancelláriában foglalkozott, azután előadó tanácsos volt az államminisztériumban 1885. a hanaui kerület landratja, 1889 január havában pedig Hannovera kormányelnökévé lett. 1882-85. tagja volt a porosz képviselőháznak is. 1885. nőül vette Arnim Szibillát.
l. Uj-Britannia.
az azurszinek egy neme.