l. Pézsmapatkány.
l. Konstantinápoly.
az alázatos irály megbélyegzett neme, mely az elkorcsosodott keletrómai, bizánci császárság idejében támadt. A klasszikus világ férfiai önérzete a keleti udvarban teljesen kihalt s helyébe az ázsiai kényurak fényüzéses ledérsége, a hatalom szolgaias istenítése lépett. E megjuhászodott, meghunyászkodó szellem megmételyezte az irodalmat, irásmódot és a nyelvet is, s az élősködő udvariasság és kendőzött tisztelgés eszközévé alacsonyította le.
l. Keletrómai birodalom.
l. Uj-gör. irodalom.
A Kr. utáni IV. századtól kezdve a keleti római birodalomban leginkább görög-római és az ó-kor keleti népeinek művészetétől kölcsönzött elemek találkozásából fejlődött keresztény művészet Bizánctól, a kelet-római birodalom székes városától bizánci művészetnek neveztetik. Az elnevezés találó, amennyiben a később Konstantin császárnak nevére nevezett Bizánc volt a középpontja annak a tevékenységnek, melyből e sajátos jellemü, uj művészeti irány keletkezett. Konstantin császár, hogy az uj székes várost egyenlővé tegye Rómával, nagyszerü templomokat, palotákat és egyéb nyilvános épületeket emelt, Hellas városaiból a klasszikus görög művészet, kivált a szobrászat emlékeit, melyeket a hódító rómaiak egykor megkiméltek, B.-ba szállította és azokkal diszíté annak tereit és utcáit. Ugyanez időben KisÁzsiában és Sziriában fokozott mértékben tovább folyt az építészeti tevékenység, melyet a római hódítók már korábban megkezdettek. A bizánci művészet kivált az építészet fejlődésében bir korszakot alkotó jelentőséggel, amennyiben megoldotta a boltcikkelyeken (pendentif) nyugvó kupolafödél szerkezetét.
Az ujabb kutatások valószinüvé, sőt bizonyossá tették, hogy az asszir építészet járatos volt a boltív és a kupolafödés szerkesztésében és sűrün alkalmazta is. De Asszirián kivül a Kelet többi népei, valamint a görögök is következetesen kerülték a boltívet és még inkább a kupolát, a rómaiak ellenben nagy előszeretettel művelték az építészet e szerkezeti elemét, ami építészetünknek egyik legsajátosabb vonását teszi. A római kupola azonban kerek falon nyugodott, mely a bekerített tért köröskörül elzárta. Ilyen a római Pantheon. Sajátszerü találkozás, hogy a K-ről Itáliába átszármazott és innét a rómaiak révén a Keletre visszakerült építés a kupolafödés legtökéletesebb szerkesztését itt K-en oldotta meg.
A megoldás módjának kereséséből áll a bizánci építés története, amidőn megtalálta, amit keresett, akkor elérte virágzása tetőpontját. Voguë kutatásai felderítették, hogy a boltcikkelyes kupola szerkezetének keresése a IV. században Közép-Szíriából indult ki, részt vett benne az V. században Olaszországban Ravenna, mely Belizárnak és Narsésnak az osztrogótok fölött vivott győzelme után alapított bizánci helytartóságnak főhelye és valóságos görög város volt. Itt a kupola szerkezete szempontjából nevezetes építmények; S. Giovanni in Fonte (400-410), Galla Placidiának, a nagy Theodosios leányának és III. Placidius Valentinianus anyjának szintén az V. században; épült sírkápolnája és San Vitale (527). Mindezek mozaik díszüknél fogva is kiváló érdekü emlékei a bizanci művészetnek. Ezeket követte Szt. Sergius és Bakchos temploma Konstantinápolyban, végül a VI. században ugyanott a Zsófia-templom. A Konstantin császártól épített Zsófia-templom ugyanis 532. leégett s azt Justinianus még abban az évben a trallesi Anthemios és a miletusi Isidoros építészekkel ujra fölépítteté, de alig készült el, annak boltcikkelyes kupolája földrengés következtében bedült, Justinianus alatt azonban ujra fölépült. E templom ugy építészeti, mint diszítő művészeti tekintetben befejezett képviselője a bizánci művészetnek. A templom falait belül mozaik képek diszítették, melyeknek nagyobb része elpusztult, kisebb részüket vakolattal födték el a XV. században, mikor a törökök a templomot mecsetté alakítottak át.
A szobrászat, melyet bálványimádó művészetnek tekintettek, Bizáncban elejétől fogva ki volt zárva az egyházból, s minthogy az egyház volt a művészet fő táplálója, szinte természetes, hogy a szobrászat majdnem feledékenységbe merült. Azért nem is árthatott sokat a szobrászatnak az izaurai León császártól 726-ban megkezdett képüldözés, sem a 787-ik évi niceai zsinatnak az a határozata, mely a sik ábrázolásokat, azaz a festmények és domboru művek használatát a templomban megengedte, a szoborműveket ellenben eltiltotta. A szobrászat Bizáncban a képüldözés előtt is inkább kisebb tárgyak: hordozható oltárok, diptichonok, ereklyetartók, könyvtáblák és egyéb templomi eszközök diszítésére szorítkozott. A szobrászat körében legnagyobb tökéllyel mivelték az elefántcsontfaragást, e műveik szabatos, kifogástalan kimunkálásuak, de a technikai tökéllyel nem jár karöltve a valóság utánzása, a természetből vett alakok élettelenek, merev tartásuak és kifejezés tekintetében korlátoltak. Hasonlóképen nagy technikai járatossággal birtak, igazi mesterek voltak már ekkor is a bronzöntésben; és valószinü, hogy már ekkor megvetették alapját az ötvösség, a zománcolás és a szövészetben később elért nagy technikai befejezettségnek.
A bizánci festészetnek a IV. és V. századból nem maradtak fönn emlékei, de valószinü, hogy e művészet miként Rómában, úgy itt is a klasszikus hagyományokból táplálkozott, s kiváló kedvvel művelte a mozaik képirást, mely leginkább megfelelt az uj császári város fényüzésének. A Zsófia-templom mozaik képei a bizánci képirás legnagyszerübb alkotása lehetett. Kiváló gonddal művelték a miniatur festést is, mely a kéziratok diszítésére szolgált, de e századokból kevés emlék maradt fönn. Művészi értékü legrégibb bizánci kézirat az V. század végéről a Genezis egy töredéke a bécsi udv. könyvtárban, a VI. sz. elejéről való, a növényekről szóló Dioskoridés-kódex szintén a bécsi udv. könyvtárban, s a VI. sz.-ból a sziriai evangeliarium a firenzei Laurentiana könyvtárban.
A bizánci művészet a VIII. századig kiválóan egyházi jellegü volt és az egyház szolgálatában alkotta legnagyszerübb műveit. A VIII. század elején a vallás nevében forradalom támadt ellene. Izaurai León az alatt az ürügy alatt, hogy a művészet termékei a bálványimádás maradékai, 726. rendeletet adott ki a képek ellen. Az V. Konstantintól 754. összehivott zsinat elitélte a képeket. 787. a niceai zsinat a képeket jóváhagyta, mindazonáltal csak a IX. sz. közepén győztek a képek hivei. A képüldözés azonban, habár ártott a művészetnek, azt nem birta kiirtani. A vallásos művészet gyakorlata sem szünt meg, azt üzték a zárdákban, Konstantinápolyban pedig a szerzetesektől és az egyháztól is független művészet támadt. Ekként a macedoniai dinasztia alatt 868-1057. mintegy újjászületés korát élte a bizánci művészet. A dinasztia alapítója, macedoniai I. Vazul pártolja a művészetet. Egyik utódja Konstantin Porphyrogennétos maga is gyakorolja a művészetet: festő és ötvös volt. Ez időben fejeztetett be a nagy Konstantintól alapított és Justinianustól földíszített roppant terjedelmü császári palota, mely mint valami város, több részre volt osztva. Ilyen részei voltak a palotának a Chalké és a Daphné. A kápolnák, a fogadó termek és egyéb ünnepi helyiségek és lakóosztályok ragyogtak a mozaik pompájától, telve voltak pompás butorokkal, arany és ezüst szövetü kelmékkel, zománcos ötvösművekkel, elefántcsont faragványokkal, bronz öntvényekkel. Emberfölötti pompa káprázatos látványa ragadta meg e palotában a szemlélőt. Noha semmi sem maradt meg belőle, ismerjük azt Luitprand kremónai püspök leirásából, aki a X. sz.-ban követül járt Konstantinápolyban és mint szemtanu teljes képet nyujt róla. Ebben az időben épült Konstantinápolyban Theotokos és Pantokratór, Szalonikiben pedig az Apostolok, Illés és a Szentszűz temploma. Ezeket is mozaik képek diszítették, de elpusztultak. Valószinü, hogy a macedóniai dinasztiát alapító I. Vazul idejében készült a Zsófia-templom mozaik képeinek egy része is. A templom középső fő ajtajának ivmezejében 1847-ben a javítás alkalmával a vakolat alól előkerült egy kép Krisztust trónon ábrázolja és előtte a császár bizánci szertartás szerint a földre veti magát. E kép kimunkálása azt bizonyítja, hogy a bizánci képirás az üldöztetés után is befejezett technikai tökéllyel gyakorolta a mozaikot.
A bizánci képirásnak a macedóniai dinasztia korából fönmaradt emlékei a miniatur képekkel diszített kéziratok. Nevezetes emlék a IX. századból nazianzi szt. Gergely hitszónoklatainak I. Vazul császár számára készült kézirata, továbbá egy zsoltárkönyv. Mindkettőt a párisi nemzeti könyvtárban őrzik. Meglepő ez utóbbiban levő ábrázolásokon a világias vonás, mely a klasszikus művészet hatásából származott szabadabb fölfogásról tanuskodik és ellentétben áll a kolostorokban üzött művészet korlátolt fölfogásával. A kolostorokban készült miniatur képeken az alakok tartása merev, az elrendezés szimmetrikus és szintén merev, a rajz kemény és nem szabatos, a megállapított minták és nem a természet után dolgozik a festő, és az előkelőséget a szikárságban keresi. Utóbb a szabadabb fölfogás fölött ez az irány győz és ekkor uralomra jut a bizánci művészetet jellemző egyhanguság és mozdulatlanság.
Az e korbeli bizánci fényüzés technikailag fejleszté a zománcolást, s azzal ötvösművek díszeül festményeket is állított elő. Ilyen zománc képekkel diszített művek voltak a legbecsesebb ajándékok, melyekkel a bizánci császárok sűrűn kedveskedtek a nyugati fejedelmeknek. Európa kincstáraiban és gyüjteményeiben számosak a zománc festményekkel diszített bizánci származásu edények, keresztk, koronák, könyvtáblák és egyéb ötvösművek. A bizánci zománcfestés egyik remeke a velencei oltártábla, az ugynevezett pala d' oro melyet 976-ban Pietro-Orseolo készíttetett Bizáncban, s melyen 83 kisebb-nagyobb kép és egyes alak van zománcfestéssel ellőállítva. A XI. századból való e fajta bizánci munka a magyar szent koronának alsó része is, melyet Dukas Mihály császár küldött ajándékul I. Géza királynak, s melyet Mihály és Géza, továbbá Kozma, Dömjén, Dömötör és György szentek zománc festésü képei díszítenek.
Ugyanakkor érte el a virágzás teljét a bizánci bronzöntésnek a technikája is. A XI. század folyamán készültek Amalfi, Salerno. Montecassino templomainak és Rómában San Paolo fuori le mura templom híres bronzkapui, melyek máig fönmaradtak. Virágzott az elefántcsont faragás is, melynek fönmaradt emlékei szintén elárulják, hogy a bizánci művészet a klasszikus művészet hatása alatt állott. A bizánci művészet e korszakában, különösen a X. és XI. században volt legnagyobb hatással a nyugati, névszerint az olaszországi művészetre. E hatásról kivált az ez időbeli velencei és sziciliai művészet tanuskodik. A szobrászat ez időtájt már egészen feledékenységbe merült.
A XII. századtól kezdve a bizánci művészet hanyatlásnak indult. 1204-ben a keresztes hadak el foglalták Konstantinápolyt, ami halálos csapás volt a művészetre; a város kifosztogatása alkalmával számos emlék elpusztult. Egyes művek még ezután is keletkeznek, de a művészetet kizárólag mindinkább a kolostorokban gyakorolják. A törökök 1453. Konstantinápolyt elfoglalván a festészet, az időközben egészen elernyedt bizánci művészetnek e szinte korcs-, s majdnem egyedüli maradványa az Athoszhegyi kolostorokba menekült és amit alkot, az mind egymáshoz hasonló, művészeti egyéniséget nélkülöző készítmény. A művészet hiján levő e tevékenység ma is tart a görög-keleti egyház szolgálatában. A bizánci művészet az élénk politikai és kereskedelmi összeköttetés révén már az V. sz.-tól kezdve egészen a XIII. századig hol kisebb, hol nagyobb mértékben, majd emitt, majd amott, érezteté hatását a nyugati művészettel. Ennek a tanui Olaszországban a már említett ravennai templomok és a mozaik képek, melyek azokat diszítik, és a már szintén említett bronzkapuk, továbbá tanui Dél-Olaszország, kivált pedig Sziciliában Palermo, Cefalü és Monreale művészeti alkotásai, Észak-Olaszországban kivált a velencei művészet keletkezésétől egész a renaissance koráig. Németországban, Franciaországban a X. és XIII. század közé esik a bizánci művészet hatása, aminek azonban fölötte gyér nyomai maradtak fönn. Magyarország a sűrű érintkezés dacára nem vált fogékonnyá a bizánci művészet iránt, legalább a megmaradt emlékeken nem mutatható annak közvetetlen és tartósabb hatása.
(bizantinusok), a kelet-római császárok érmei (395-1453. évig Kr. u.). Arcadius császáréival kezdődnek, latin föliratuk: VCTORIA AVGVSTI v. AVGVSTORVM. Az aranyokon a hátlap képverete alatt olvasható CON. OB., jelentése a. m. a konstantinápolyi pénzláb szerint 72, azaz ennyi darab ment egy font aranyra. A B. stilje lapos, izléstelen s időről-időre rosszabb. A régiebbeken az előlapon a császár mellképe, oldalt v. szemben a hátképen többnyire Victoria, v. angyal kereszttel v. a Krisztus-monogrammal, lépcsőzeten álló keresztek, évjelző betük stb. láthatók; a későbbieken a császár és császárné képe mindig szemben ábrázoltatik s a hátlapot Krisztus szembenéző mellképe v. egész alakja foglalja el, a IX. századtól fogva görög feliratokkal. A latin császárok (1204-51) nem verettek érmeket, míg a Trapezuntban s Niceában székelő császároktól egész sorozatokat ismerünk. A legutolsó B. érmet VIII. Palaiologos János császár verette. A középkorban a B. érmek stiljében több ország verette érmeit, így Velence, Bolgárország, Szerbia, IV. Béla korában Magyarországban a +SANCTA MARIA feliratu rézpénzek vannak a bizantinusok mintájára verve. V. ö. Eckhel, Doctrina numorum veterum (6 köt., Bécs 1798); Saulcy, Essai de classification des suites monétaires byzantines (1830); Sabatier, Description des monnaies byzantines (Paris 1862, 2 köt., 70 táblával).
erkölcsi romlás; mértéktelen fényüzés, bujaság, ceremonia-rendszer s különösen csuszás-mászás, hizelgés. L. Bizánci.
(franc.) a. m. különcködő, az általánostól, a rendestől eltérő, de úgy, hogy az eltérésnek igazoló oka v. éppen nem, vagy csak nagy nehezen tünik ki. A B. rokon a szeszélyessel, mely minden megokolás nélkül egyik végletből a másikba csap át. De a szeszélyes magában véve ártatlan játéka lehet a fesztelen fantáziának és a csapongó jó kedvnek, míg a B.-ban mindig valami betegest vagyunk hajlandók felismerni. Miután sokan a lángelmét rokonnak állítják az elmekórsággal, némelyek az elmekórságot, a kóros fantáziát szenvelgik, csakhogy geniálisoknak tartsák őket. A B. tehát a lángész meglepő nyilatkozatainak hajhászása, álgeniálitás és akár öntudatosan, akár öntudatlanul, a beteges hangulatokhoz sorakozik.
község Aude francia départementben, a Cesse partján, (1889) 1492 lak., barnaszén-, vasérc- és márványbányákkal; környékén kitünő bortermeléssel. A közeli barlangokban Serres érdekes prehisztorikus tárgyakat, így kőeszközöket, kifaragott szarvasagancsokat és kiveszett állatok csontjait talált.