(Bózsva), a Bodrogba ömlő Ronyva folyó jobboldali mellékvize, mely az Eperjes-Tokaji trachithegységben Abauj-Torna vmegyében ered, s rövid DK-i folyással a zemplénvmegyei Hosszuláznál a Ronyvába ömlik.
James, angol iró, szül. Edinburghban 1740 okt. 29., megh. 1795 május 19. Beutazta Európa nagy részét s visszatérve Skóciába, kiadta Account of Corsica, with memoirs of General Pasquale di Paoli c. művét (3-ik kiad. London 1769). Elkisérte Johnsont a Hebridákra s ezt az utját Journal of a tour to the Hebrides with Johnson cimmel irta meg (London 1774) Johnson halála után pedig ennek életrajza megirásával foglalkozott, mely The life of S. Johnson cimmel 1791. jelent meg Londonban. (V. ö. Macaulay, Essays; Roger Boswelliana, B. Commonplace book, memoir stb.) B. idősb fia, sir B. Sándor (szül. 1775., megh. 1822 márc. 26.), költészettel foglalkozott; művei: Songs, chiefly in the Scottish dialect (1803), Edinburgh, or the ancient royalty (1840), Clan Alpine's vow (1811). Párbaj következtében halt meg.
Roxb. (növ.), l. Tömjénfa.
község Leicester angol grófságban,Leicestertől 18 km.-nyire, 840 lak. A tőle 5 km.nyire fekvő sikon, Bosworthfielden 1485 aug. 22. III. Rikárd király Richmond grófja (VII. Henrik) ellenében csatát vesztett.
Sztoján, szerb történész és politikus, szül. Svilanacban 1833 márc. Bölcsészeti és jogi tanulmányait Belgrádon végezte, azután hosszabb utazásokat tevén, mint hirlapiró működött, mignem 1869-ben szerb miniszteri osztálytanácsos és 1873. közoktatásügyi miniszter lett. 1876. mint miniszter beadta lemondását és azóta a belgrádi egyetemen a történelem tanára. Mint politikus szabadelvü. Munkái: A középkor általános története (szerb nyelven); István Dusan cár története (szerbül) stb.
a Száva mellékvize. Ilidže mellett, 3.1/2 km.-nyire, az Igman-hegy lábánál ered;. a sziklákból és a kövek alól bugyognak elő a források és vizök egy medencébe gyül, amelyet a B. forrásának tekintenek. Rövid folyás után fölveszi a Zseljeznicát és Miljačkát. Nagyobbára keskeny, erdős keresztvölgyekben folyik. Mellékvizei még jobbról a Krivaja és Dobojnál a Spreča, balról a Dragača, a Lašva és az Usora. Vranduk és Zenica közt sok a sellője. Csak Maglájon alul járhatnak rajta kisebb hajók. Samácnál torkollik.
helység Boszniában a Száva folyó partján, a tartomány határán. Lakossága mintegy 1400 főből áll, kik közül 600 mohammedánus, ugyanannyi r.-katolikus, a többi görög nem egyesült, zsidó stb. Itt végződik a magyar kir. államvasutak rendes vágányu vonala, s kezdődik a Boszna-vasut keskeny vágányu vonala. Azon a helyen, hol I. Ferenc József király első izben lépett 1885-ben bosnyák földre, csinos emlékoszlopot emeltek. 1627-ben itt ment savoyai Jenő herceg a Száván keresztül; az osztrák és magyar hadsereg főhadoszlopa is itt lépett 1878 jul. 29-én bosnyák földre. Járási kirendeltségi székhely (Bezirksexpositur).
l. Sarajevo.
keskeny vágányu vasut, mely Boszna-Bródtól Sarajevóig vezet. Hossza 269 km. A tartomány elfoglalása után 1878. kezdték épiteni. Katonai igazgatás alatt áll, miként a banjaluka-doberlini cs. és kir. katonai vasut is.
Hercegovinával együtt azelőtt török tartomány volt, most az 1878 jul. 13-iki berlini egyezség folytán török szuverénitás alatt álló, de az osztrák-magyar monárkia által katonailag megszállott és kormányzott tartomány Horvátország, Szerbia Novibazár Montenegró, az Adria-tenger és Dalmácia közt. Természetes határai: É-on a Száva, K-en a Drina, Ny-on Kleknél 8 km. hosszuságban az Adriai-tenger és a Dinari-Alpok főgerince. Területe Hercegovinát is beleszámítva 51110 km2.
[ÁBRA] Bosznia
Felülete.
B. és Hercegovina, az ÉK-i részében a Száva-menti termékeny sikságot, a Poszavinát leszámítva, hegyekkel takart ország. Az Una és Unac forrásai közt Imoszkiig egy hegytömeg ágazik a Dinari-Alpok főtörzséből és K. azután DK-i irányt követve átvonul B.-n. Ennek egyes markánsabb részei Ny-ról K-re: a Szatorplanina (1873 m.), Krplina-planina (1815 m.), Radusa; pl.(1956 m.) Ljubusa-pl. (1798 m.), Bitovujaplanina (1824 m.), Bjelasnica-pl. (2067 m.), Treszkavica-planina (1877 m.) Lelje-pl. (2034 m.) és Lebrsnik-pl. (1859 m.). Az itt említett részekből álló, hatalmas hegytömeg, terjedelmes, körülbelül 1000 m. magas és néhol 1900 m. magas hegycsucsok által koszoruzott fensikjaival vizválasztóul és a Ljubusa-planinától kezdve határul szolgál B. és Hercegovina között. Benne nincs oly folyó, amely a tengerbe torkolló vizet táplálna; mélyedései nagyobbára hosszu, É-ról D-re nyuló, 700-900 m. magas, széles és termékeny völgymedencék (Livanszko-polje, Rusko-blato, Glamocskopolje, Duvno-polje) amelyeknek vizei a föld alá tünnek el. É-felé, az Unac és Száva forrásaitól, e hegység a Crljevica-planinától kezdve alacsonyodik és a Ny-ról K-re vonuló Gronecs-planinával végződik; ennek az Una és Szana felé nyuló ágai alacsony hegyekké sülyednek. A délibb tömegesebb részeken a fontosabb átjárók a Maklen-nyereg (1123 m.) Prozornál, az Ivan-nyereg (967 m.), Konjicánál és a Cemerno-nyereg Gaaekonál; az ÉNy-i részekben pedig a természetes utak az Unac-, Szana-völgy, továbbá a Gronecs-planina előtt D-en elnyuló 600-1000 m. magas horpadás, meg a Bjelajszko-, Medeno-, Bravszko- és Petrovacskopolje. A fővizválasztótól a Vrbasz és Boszna közt É-felé hosszu hegylánc (Britovnia, Sztit Vranja, Vranica, Vucia nevek alatt) nyulik el, amelynek egyes csucsai D-en 2000 m. magasságot érnek el; É-felé azonban alacsonyodik és az Uzlomac (942 m.) és a Borja-planinától (1077 m.) kezdve a Száváig dombos vidékké alakul. Benne a legfontosabb horpadások: a Risovac (600 m.), a Komari (914 m.) és a Predivoda-nyereg (1150 m.).
A Boszna és Drina felső folyása közt a fővizválasztóhoz az 1100 m. as Zagorje-fensik csatlakozik, amelynek É-i és K-i szegélyéről a Boszna mellékvizei, D-i és DK-i lejtőiről pedig a Drina mellékfolyói futnak le. Ezen fensik egy másik nem kevéssé jelentékeny, 800-1000 m. magas fensikkal, a Romanja-planinával áll összeköttetésben; a Romanja-planina Sarajevo mellett terül el; rajta egyes hegycsucsok 1600 m. magasságot is elérnek a Lupoglavo 1628 m). A Romanjaplaninától É-ra a Drinacsa- és Krivaja-völgy által elválasztva NyK-i irányban körülbelül 700 m. magas hegység, a Vrana-planina nyulik el. Ettől a Szprecsa-völgy választ el egy ugyanily irányt követő hegységet, amelynek főága a Majevica (500-700 m.). A Majevica fokozatosan ereszkedik alá a Poszavinára. A Bonna és Drina felső része közt a főbb hágók; a Bogoj-nyereg (1300 m.) a Zseljeznica és Dobrobolszka közt, a Bazanovicii a Zseljezsnica és Kolima közt, és a Kladanj-melletti ( 1100 m.). Lényegesen különbözik Hercegovina felülete B.-étól. Míg B. a főfolyója és ezek mellékvizei által szaggatottá válik és benne hegy-völgy váltakozik: Hercegovina, mivel rajta csak a Narenta és ennek négy mellékvize folyik át és ezek is meredek, 1000 m. magas szűk völgyekben törtek utat maguknak, a tömeges hegység képét nyujtja. Kiterjedt fensikok és hegyüstök jelzik ama különböző lépcsőket, amelyekben hegységei a dalmát határ felé lejtősödnek. A legfontosabb fensikok és hegyüstök a Narentától É-ra a Rakitnoi-polje (860 m.), a Posusjeipolje (610 m.), a Bielo-polje (250 m.) és a Mosztarszko-bleto (230 m.); a Narentától D-re és DK-re a Morinjei fensik (1200 m.), a Gacskopolje (950 m.), a Neveszinszki-polje (850 m.), a Dabarpolje és a Bileki-medence (470 m.).
Geologiai vázlat.
Őskőzetek (gránit) csak csekély kiterjedésben találhatók, igy a Száva közelében Kolasnál; ezeket paleozoikus rétegek takarják, amelyek egyebütt nagy kiterjedésben is előfordulnak; a Pasinobrdo Bihač kerületben, a Radovan-planina Travnik kerületben a Pračai és Fočai hegységek paleozoikus palákból állanak. A mezozoos formációk közül a legelterjedtebbek a triasz- és krétakorbeli mész; a Trebovics és Bjelasnica Sarajevónál, a Romanja-Planina, az Ozren-planina Sarajevo és Vlasenica közt, továbbá nyugati B. nagy része triasz-, Hercegovina nagy része pedig krétaképződményekből áll. Bosznia északi részében Zvorniktól kezdve Banjalukán át Kostajnicáig a flis az uralkodó, amelyet az eocen- és neogénrétegek, a folyamvölgyekben pedig diluvium és alluvium takar. A Hisformáció sok helyen eruptiv kőzetek, nagyobbára szerpentin által van áttörve, különösen Zepčenél, Maglájnál, Dobojnál.
Vizei.
B. vizei mind a Szávába, a Hercegovináéi pedig a Narentába ömlenek. A Ny-i határ közelében folyik az Unicával bővült Una; ettől K-re a Szana, azután a Plivával, Janszkával, Ugarral és Vrbanjával bővült Verbasz, az Ukrina, a Krivajával és Szprecsával bővült Boszna és végül a K.-i határon a Limmel, Pracsával és Drinacsával bővült Drin. Az Adriai-tengerbe torkolló Narenta legnagyobb mellékvizei a Szeretva és a Bregava. Minde folyóknak felső részökben sebes a folyásuk, torkolatuk közelében azonban tetemesen lassubb, minek következtében ezen részeikben környéküket gyakran elárasztják és nagy mocsarakat alkotnak. Tutajozható: a Boszna, a Drina Visegrádtól, a Verbasz Bočactól és a Szana Ključtól kezdve. A Szávun és a Narentán Metkovičtól kezdve gőzhajók is járnak. Legnagyobb tó a Pliva tava Jezerónál. Az egyes hegyüstökben a patakok földalatti lefolyása gyakran bedugul, amiért aztán mocsarak alakulnak; ilyenek vannak: az lmoszke-poljen, a Mosztarszko-blaton a Popovodoljén stb.
Az éghajlat
nagyobbára a tengerszin fölötti magasságtól függ. A Poszavina és a folyók völgyei enyhe éghajlatuak, míg a hegyeken kemény a tél és hüvös a nyár. A fő vizválasztón a bóra gyakran veszedelmessé válik utasra és nyájakra egyaránt. Hercegovina alacsony részeiben már a Földközi-tenger mellékének erősebb melege érezhető. Sarajevóban a hőmérséklet végletei -18.9° és 34.9° C., az évi közép hőmérséklet pedig 9.2° C. Mostarban a végletek: -7.4° és 41.1 °C., a közép hőmérséklet 15.9°. Az esők egész éven át, de főképen tavasszal esnek. (L. táblázatot a tullapon.)
A lakosság.
Az 1885 május 1-jei népszámlálás szerint Bosznia és Hercegovina lakóinak száma 1336091 volt (705025 férfi és 631066 nő); e lakosság a kerületek szerint következőkép oszlott meg:
Foglalkozásra nézve volt: 2271 pap, 1239 állami és 347 községi tisztviselő, 489 tanitó, 8162 földbirtokos, 117466 szabad paraszt, 197833 kmet, 7610 háztulajdonos és magánzó, 15454 iparos és kereskedő, 34238 napszámos és segédmunkás. Az 1891 jul.1-én megejtett hivatalos számítás szerint a lakosság száma: 1428613; ezek közt volt 622463 görögkeleti, 506215 mohammedánus, 292622 róm. kat., 658 prot. és 6655 izraelita. Nemzetiségi szempontból, leszámítva a (1885-ben) 25273 osztrák-magyar monárkiai illetőségüt és a 2165 idegen állambelit, a lakosság tulnyomó nagy része szerb, csakis a D-i hegyes vidékeken vannak arnauták és mindenfelé elszórtan cigányok. A kerületi székhelyek: Banjaluka (1885) 11357 lak., Bihač 3506 lak., Dolnja-Tuzla 7189 lak., Sarajevo 26268 lak., Travnik 5933 lak. és Mostar 12665 lakossal.
Anyagi műveltség.
A földművelés B.-ban még mindig rendkivül primitiv; a legtöbb helyen még most is faékeket használnak. E primitiv földművelési mód még a török időkből maradt fenn; ugyanez időkből származnak a birtokviszonyok is, amelyek az ó-szláv zadruga, a középkori olasz és magyar intézmények hatása alatt fejlődött bosnyák uri és jobbágyjog, továbbá a koránon alapuló mohammedánus jog egymásba szövődéséből keletkeztek, meglehetősen komplikáltak és miután az 1839-iki hatti-serif a timar- (hűbér-) rendszert megszüntette, az 1758-i, a porta által kibocsátott földtörvényen alapszanak. E szerint a földbirtok v. mulk vagy mirié. A mulk teljesen szabad, azaz a tized, vagyis a közönséges állami földadó sem terheli. Mulk-birtokok nagyobbára csak a helységekben levő beltelkek. A művelés alatt álló földek nagyobbára mirié-földek, amelyek voltaképen köztulajdon és közcélokra azzal szolgálnak, hogy a kalifa által a tized ellenében művelésre adatnak; ezek csak állami engedéllyel adhatók el, végrendelkezni fölöttük nem lehet; csak egyenes leszármazásban és az oldalágak második fokáig örökölhetők, azontul pedig «malhul»-lá lesznek, azaz az államra szállanak vissza, amely őket bizonyos illeték es a tized fejében ismét másnak adja. A vakuf, azaz mohammedánus jámbor alapítványok, iskolák, mecsetek stb. birtokai vagy a mulk vagy a mirié kategoriájába tartoznak. A mirié- és mulkbirtokoknak különböző válfajai is vannak, amelyek azonban lényegükben a fennevezett tulajdonságokkal birnak. A földesur és jobbágy között levő viszonyt a török uralom korában legujabban az 1859-iki törvény szabályozta, de annak határozatai is nagyobbára irott malaszt maradtak. A bevett szokás szerint a kmetnek (jobbágynak) háza, udvara, kertje rendszerint a földesur birtokán áll és ettől tartandó fenn. A tizednek levonása után termékei bizonyos hányadát a földesurnak tartozik adni; ez a hányad 1/5 és 1/2 közt váltakozik ugy a különböző termékek, valamint a vidékek szerint, átlag azonban 1/3-ot tesz ki. Ezt azonban az okkupáció előtt a földesurak önkénye igen gyakran magasabbra csigázta fel és ez volt az oka a maga igénytelenségén kivül annak, hogy a bosnyák paraszt a földnek még oly csekély termésével is beérte. A tized és hányad fizetésének pontos és részrehajlatlan megállapítása az okkupáció óta jelentékenyen megkönnyítette a jobbágyok sorsát; hozzájárult még ehhez, hogy a kmet most már könnyebben teheti örökös birtokává a földet. A gyökeres agrár-reform azonban csak akkor lesz teljesen megvalósítható, ha a kataszteri munkálatok befejezése után (ami 1886-ban megtörtént) a hiteltelekkönyvek is teljesen készen lesznek.
Mezőgazdaság.
Bár B. földje, a magasabb hegyeket kivéve, mindenütt, különösen pedig a folyók völgyében nagyon termékeny, a mezőgazdasági termékek aránylag mégis csekélyek. Az évi termés átlag 1230000 hl. kukorica, 548,000 hl. buza, 554000 hl. árpa, 383000 hl. zab, 86000 hl. rozs, 177000 hl. köles, 50000 hl. burgonya, 5 -6000.q. kender és len, 30000 q dohány. Az országos kormány az intenzivebb gazdálkodás meghonosítása céljából már három helyen mintagazdaságot létesített, hogy ily módon is a parasztot keleti indolenciájából fölrázni igyekezzék. B. és Hercegovina nagyon alkalmas a gyümölcstermesztésre, az utóbbi azonkivül a szőllő- és olajfatermesztésre. A szilva régi idők óta fontos kiviteli cikk. A kormány a szőllőmivelés emelése céljából 10 évre lemondott a tizedről oly birtokkal szemben, amelyet ujonnan ültetnek be szőllővel. Ismeretes borok a Mostar, Ljubuski, Stolac, Konjica és Trebinje környékiek. Az okkupált tartományoknak csaknem felét erdők borítják, amelyek azonban a török uralom alatt valóságos pusztításnak voltak kitéve. Az uj kormánynak egyik első gondja volt az észszerü gazdálkodást meghonosítani, ami legalább egy időre az erdők nagy kimélésével jár; mindamellett mégis több mint 300000 frtot vesznek be a külföldről az eladott fából. A bosnyák nép fő jövedelmi forrása az állattenyésztés és ez még nagy fejlődésre képes; az állattenyésztést különösen a terjedelmes legelők mozdítják elő. Az 1879-iki összeirás szerint volt B.-ban 158034 ló, 3134 szamár és öszvér, 761302 szarvasmarha, 775 bivaly, 839988 juh, 522123 kecske és 430354 disznó. A kormány a lónemesítés céljából Sarajevóban és Mostarban telivérméneseket tart és fedezés céljából igen olcsó áron enged át lovakat a földesuraknak és parasztoknak.
Az erdőkre nézve oly káros kecsketenyésztést pedig a juhtenyésztés emelésével igyekszenek megszorítani. A vadállatok száma ujabban nagyon megfogyott; É-on még gyakoriak a farkasok, D-en a medvék. Már a rómaiak idejében ismeretes volt B. ércgazdagságáról, de a bányászat, bár annak emelésére külön társaság alakult, még mindig nem fejlődött ki a kivánt mértékben. Bőven találhatók itt vas-, réz-, króm- és antimón-ércek, szén és só. Mostanig azonban főképen csak vasat bányásznak Varešnél, krómot Dugošticánál, mangánt Cjevlanovičnál, kénesőt Fojnicánál, sót Dolnja-Tuzlánál és Siminhannál (évenkint mintegy 30000 q.). A barnaszén sok helyt a felszinen fekszik; nagyobb mértékben a Kruka mellett és Zenicánál bányásszák. Az ásványvizforrások száma jelentékeny. Ismeretesebbek: a kiseljaki, ilidžei, banjalukai és banjai.
Az ipar, kereskedelem és közlekedés.
A lakosság igénytelensége, a török uralom alatt az adminisztráció önkényessége a vagyonszerzésnek utját állotta s így az ipar, kereskedelem nem fejlődhetett magasabb fokra; a kézi és háziipar különösen az élet legelső szükségleteinek kielégítésére törekedett: a primitiv házi és gazdasági eszközöket a bosnyákok maguk készítették maguknak, sőt egyes tárgyak, mint a rézedények, az ezüst filigrán, a diszfegyverek és kések készítésében művészi tökéletességet fejtettek ki. Az okkupáció óta az olcsó és gyenge gyáriparcikkek, a boszniai kézi ipart csaknem elnyomták és a belföldön az ipari föllendülést mindeddig lehetetlenné tették. A kézi iparosok maguk közt még ma is céheket alkotnak. Mindegyik ceh élén a szenior (pir) mellet egy sejk áll, aki a céhnek mintegy hitszónoka. Utánuk következik a «nekib» főfelügyelő és a «kjaja» az alfelügyelő, a mesterek «agá»-k, főlegények és legények. Különös ügyességet tanusítanak a rézművesek, főképen Sarajevóban, vert művü korsók, szelencék, tálak, füstölők, csészék stb. előállításában; továbbá az ezüst filigrán-tárgyak készítői, főképen Fočaban, az ezüstsodronnyal kirakott fekete fatárgyak előállitói, főképen Livnóban, a fegyverkovácsok Sarajevóban, a lakatosok, főképen Konjicában, a fazekasok, a szőnyegszövők, főképen Zenicában és Petrovácon, végül a timárok Sarajevóban és környékén. Ujabban keletkezett 1 papirgyár, 3 kincstári dohánygyár; fennáll 10 serfőző és (1890) 6368 szeszégető. A forgalom előmozdítására ország és vasutak építése által az uj kormány legtöbbet tett; míg azelőtt csak gyalogösvények vezettek egyik helyről a másikra, amelyeken legfölebb lóháton szállíthattak nehezebb tárgyakat, ma már B. minden nagyobb helységét országut köti össze egymással. A vasuti vonalak (Mostar-Metkovič, Brod-Sarajevo, Mostar-Ostrozac, Banjaluca-Doberlin) hossza 672 km., a telegráf-vonalaké, pedig 2810 km. A posta a katonaság kezelése alatt áll, az állomások száma közel 90. A főbb kiveteli cikkek: gabona és gyümölcs (főképen aszalt szilva, mintegy 12 millió q.), fa, állatok és állati termékek, méz, viasz, csekélyebb mennyiségben szőnyegek; a bevitelé: gyarmatárúk, pamut-, gyapjukelmék, rövid és fémárúk. B. és Hercegovina az osztrák-magyar monárkia vámterületéhez tartozik.
Egyházi szervezet.
A török uralom alatt a mohammedánus vallás volt az uralkodó, a többi felekezet, róm. kat. és görögkeleti egyaránt el volt nyomva. A róm. katolikusok ügyét a Ferenc-rendi minoriták vezették, a görögkeletiekét a konstantinápolyi pátriárka. Keleten, ahol a népek életében a vallás oly nagy szerepet játszik, bármely vallást a többi rovására uralkodóvá tenni annyit tesz, mint a népeket egymás halálos ellenségévé változtatni. Az okkupáció után sokan azt remélték, hogy a katolikus vallás különös kedvezményben fog részesülni azonban az osztrák-magyar monárkia kormánya az interkonfesszionális politikát követte. A római szentszékkel folytatott tanácskozás eredménye az 1881 juliusban kiadott pápai bulla volt, amely szerint B. és Hercegovina külön egyhazi tartomány, Sarajevóban székelő érsekkel, aki alatt a banjalukai mostari és trebinjei püspök áll a 66 plébánia ellátására szükséges világi papok nevelésére pedig szemináriumot készülnek fölállítani. Az egyházi ügyek vezetése tehát a barátok kezéből lassankint ki-kivétetik csupán 31 plébánia marad meg nekik. Az érseket és püspököket az állam fizeti. A görögkeleti egyházi ügyeket illetőleg a konstantinápolyi pátriárkával kellett a kormánynak egyezkednie. Ez egyezség szerint a püspököket, metropolitákat (sarajevói, tuzlai, mostari) ő felsége nevezi ki, de neveiket közli a pátriárkával, hogy ez eleget tehessen a kánoni követelményeknek. A püspökök által a fanarnak fizetett összeget 6000 forintban állapítván meg, ezt az állam vállalta magára, valamint a metropoliták fizetését is. Ortodox szemináriumot szintén állítottak föl. A mohammedánusok egyházi birtokai, a vakuf amely évenkint mintegy 167000 frtot jövedelmez érintetlenül hagyattak: a sarajevói muftit ő felsége a reisz-el-ulema méltóságára neveztette ki, amelyben ez B.-ra és Hercegovinára nézve mintegy a sejk-ul-iszlam hatáskörébe lépett. A reisz-el-ulema mellé négy ulema rendeltetett, főképen a birói jelöltek megvizsgálására. Minden kerületben azonkivül a kormány kinevezett egy kádit, a sarajevói országos főtörvényszéknél mohammedánus tanácsot szervezett és ezek működnek első- és másodfokban mint seriát-biróságok a mohammedánusok házassági, örökösödési és gyámsági pöreiben, valamint a tisztán mohammedánusokból álló bizottság által igazgatott vakuf ügyeiben, ha benne keresztény felek érdekelve nincsenek. Végül a mohammedánus kádik és ulemák nevelésére Sarajevóban magasabb iskolát állítottak föl.
Szellemi műveltség.
A felekezeti ügyekkel szoros kapcsolatban áll ebben az országban a tanügy, mert az okkupációig kizárólag a felekezetekre volt bízva. A mohammedánus iskolák emelésére sokat igyekezett tenni az 50-es években Omer basa; azonban a mohammedánus iskolák mindig igen szűk körben mozogtak és a korán tanításán túl nem mentek. Az osztrák-magyar kormánynak, hogy a népnevelést emelje, nem lehetett beérnie a felekezetek támogatásával, példát kellett mutatnia, állami és községi iskolákat is felállítania, amit a tartomány pénzügyi erejéhez képest lehetőleg meg is tett. Az okkupáció előtt volt B. és Hercegovinában 499 mekteb (alsó) és 18 medressze (felsőbb iskola), 56 görögkeleti és 54 róm. kat. népiskola, 1891. 2 főgimnázium, 1 technikai középiskola, 8 kereskedelmi iskola, 41 medressze és 225 népiskola áll fenn; azonkivül van már egy állami tanítóképző intézet is. A népiskolákban az oktatás ingyenes és a viszonyokhoz képest kötelezővé is akarják tenni. Jellemző továbbá B. szellemi műveltségének haladására, hogy Sarajevóban muzeum-egyesület alakult, amely már meg is teremtette az országos muzeumot és hogy ugyanott két bosnyák, egy török és két német lap jelenik meg.
Alkotmány és közigazgatás.
B. államjogi helyzete az 1878. berlini kongresszus határozatain alapszik. Ezek szerint a monárkia jogot nyert annak, valamint Hercegovinának és Novibazárnak (l. o.) katonai megszállására és a két előbbi kormányzására. Az 1879 április 21-iki, Konstantinápolyban Törökország és az osztrák-magyar monárkia között létrejött egyezség határozottan elismeri hogy az okkupáció a török szultán fölségi jogait érintetlenül hagyja, továbbá a mohammedánusoknak vallásszabadságot biztosít és megállapítja hogy a két tartomány jövedelme csak az ő javukra fordítható. A jelenlegi állapot szerint a két okkupált tartományt ő felsége, az osztrák császár és magyar király nevében a közös pénzügyminiszter kormányozza, akinek e célból egy állandó boszniai büró van alájarendelve. A tartományokban a legfőbb közigazgatási hatóság a Sarajevóban székelő kormány (Landesregierung); ez négy ügyosztályra, a belső közigazgatási, a pénz-, az igazságügyi és az építészeti osztályra oszlik; élén az országos főnök, a katonai parancsnok és polgári adlátusa áll. Alája van rendelve a 6 kerületi hatóság (Banjaluka, Bihač, Dolnja-Tuzla, Sarajevo, Travnik és Mostar), 51 járási hivatallal, 6 adófelügyelőség 49 adóhivatallal, 5 pénzügyi felügyelőség 13 vámhivatallal, továbbá az országos pénztár a dohányjövedéki igazgatóság és a bányakapitányság. Biróságok: 1 felsőbb biróság Sarajevóban, 6 kerületi törvényszék és 51 járás biróság. Az országos kormány mellé van rendelve tanácsadói joggal az országos közigazgatási tanács amely a sarajevói egyházi főméltóságokból és a lakosság 12 képviselőjéből áll. Hasonló közigazgatási tanácsok vannak a kerületi és járási hatóságok mellé is rendelve. A katonai közigazgatás a közös hadügyminisztérium hatáskörébe tartozik amely azt a sarajevói katonai főparancsnok utján gyakorolja és amelynek a posta- és táviróintézmény is alája van rendelve. Az 1881 október 24-iki védőerőtörvény szerint az ország minden fegyverfogható lakosa betöltött 20. életévében katonáskodásra köteles; 3 évet a sorhadaknál és 9 évet a tartalékban tartozik tölteni; e kötelezettség alól azonban a papok, orvosok, gyógyszerészek és néptanítók ki vannak véve. A B.-i csapatok jelenlegi békelétszáma 3528. Az okkupáló hadsereg létszáma 23042 ember. Beleszámítva a 2359 főből álló csendőrséget és a Novibazárban állomásozó brigádot B. és Hercegovina fegyveres ereje jelenleg 28929 főből áll. Az 1892. költségvetés szerint a bevétel 10808320 frt. a kiadás 10686428 frt.
Története.
Régibb történetírók a trák népcsaládból származott besszeket tekintették B. őslakóinak; ujabb irók azonban e nézetet megdöntötték, és bebizonyították, hogy B. őslakói illirek voltak; kik közül név szerint két törzset ismerünk: az ardiaei és az autariatok törzsét. Kr. e. 370-60 között a kelták (gallok) tolakodtak B -ba, kik az illir törzseket nagyobbrészt meghódították. Kr. e. 167. a rómaiak előbb a tengerparti délillir királyságot hódították meg: és csak azután fogtak a delmata (v. dalmata) törzsek leigázásához. 158 óta szakadatlanul folyt a küzdelem, mig végre Caius Cosconius a dalmatákat 78. véglegesen leigázta. Utódai B.-t Hercegovinával együtt Illyricum néven római tartománnyá tették, melynek határait képezték: Ny-ra a Formis folyó és a tenger É-ra a Száva K-re a Drina, D-re pedig a Drim. A dalmát törzsek, ugyan több alkalommal az iga alól szabadulni törekedtek (Bató és Pines vezérlete mellett), de a legiók mindannyiszor leverték őket. Kr. e. 9. óta Illyricumot teljesen pacifikált provinciának tekinthetjük, melyet a győzők 3 katonái töltésut és számos gyarmat alapitása által még jobban biztosítottak. Midőn a rómaiak birodalmuk határait a Szávától a Dunáig kiterjesztették, az Illyricum elnevezést elejtették és Bosznia-Hercegovina kisebb részét Pannoniához, nagyobbrészét Dalmáciához csatolták. A római írók B.-ban a delmaták, szárdeaták, deurok és más törzseket említik, Hercegovinában pedig az ardiaei népét. Valamennyi törzs rövid idő alatt elsajátította a római műveltséget, melynek intenziv hatásáról számos sirfelirat, épületrom és műkincs tanuskodik. Bizonyos, hogy a kereszténység első fellépte is római időbe esik, bár részletesebb adatok erről nincsenek.
A népvándorlás viharában B -ban is elbukott a birodalom hatalma; az ország először is a keleti gótok uralma alá került, kik akkoriban Nagy Teodorik királynak engedelmeskedtek. Mindamellett, hogy a gótok ariánusok voltak, a katolikus benszülötteket nem üldözték, sőt azok (530-532) két zsinatot tarthattak, melyeknek irataiból azt látjuk, hogy B.-ban akkor 4 püspökség volt. 535-ben kezdődött a Justinianus és a gótok között dult 20 éves háboru, melynek folyamában B. sokat szenvedett hadjáratok és vallásos üldözések következtében. E harcok idejébe esik a déli szlávok (horvát-szerb törzsek) fellépése, ill. betörése (548-553), kiknek nyomában 598 óta a náluknál szilajabb avarok jártak. Ezek a virágzó dalmáciai tartományt sivataggá változtatták. 600-650 között pedig a szlávok véglegesen elárasztották egész B.-t és Hercegovinát, kik azután e két országnak a törökök által törtent elfoglalásáig (1463) urai maradtak és még maig is ott laknak.
A VII. századtól Kulin bánig (1180).
E korszakot sűrü homály borítja. Csak annyi bizonyos, hogy B., mely a horvát és szerb elem hatávonalán feküdt, előbb Horvátországhoz tartozott később meg Szerbiához került, melyeknek fejedelmei, felváltva vágyakodtak birtokára. Nem lehetetlen, hogy B. már a X. században alakult bánsággá. 931-ben Ceslav a hatalmas szerb fejedelem, B.-t országához csatolta. Ö volt az, aki Kiis nevü magyar vezért a Drinánál lesbe csalta, de midőn a magyar vezér csapatját a Szerémségig üldözte ő maga is életével lakolt (960). Birodalma ekkor felbomlott és a függetlenné lett B.-t nyolc évig belföldi bánok kormányozták. Krescimir horvát király a boszniai bánt legyőzte és Magyarországba futamította, B.-t pedig Horvátországhoz csatolta. 1019. Vazul konstantinápolyi császár lett B. ura de halála után az ország ismét saját bánoknak hódolt. 1085. Bodin (Zeta) diokleai király igázta le B.-t, ki István knéz-t állította annak élére.
Ez időben kezdődött a magyar fenhatóság kora. B. ugyanis, csak ugy mint Horvátország, részint a bizánci császárok, részint a velencei köztársaság aspirációja miatt, részint pedig trónvillongások következtében, a magyar korona védelme alá került. Horvátországot már Szt. László szállotta meg; Dalmáciát Kálmán király csatolta Magyarországhoz, unokaöcscae pedig, II. (Vak) Béla Boszniára terjeszté ki fenhatóságát (1135), és ő nevezte magát először «Ráma» királyának. (Rámának hívták eredetileg Boszniának a Narenta és Ráma völgy mentén elterülő vidéket, a régi diplomatika azonban Rámát rendesen egész B.-val azonosította.) II. Béla másodszülött fia László, a « B. hercege» nevét viselte. De azért B.-t magát az ottani bánok kormányozták ezentul is. Midőn II. Géza idejében a bizánci udvar hatalmi versenyre kelt hazánkkal a Balkán félsziget fenhatóságát illetőleg: e bánok egyike, Borics bán (1154 -63), Mánuel császár beavatkozásával szemben a magyar királyt hívta segélyül, kinek hadával egyesülve, Branicsevó görög várat kezdé ostromolni. Bár Borics azután Mánuel császár közelgésének hírére meghátrált, II. Gézától mégis Rámát, továbbá a sói és ozorai területet kapta.
Később azonban Borics az általa dédelgetett magyar ellenkirályokhoz szegődött és 1163-ban IV. István tanácsában ült Esztergomban. Ez okból III. István, a törvényes magyar király, a bevándorlott Gottfried lovagot küldte Borics ellen, ki ekkor vereséget szenvedett, és kinek nevével többé nem találkozunk. 1166 óta B. Dalmáciával, s az összes Szávántuli részekkel meg a Szerémséggel III. István öccsére, Béla hercegre szállott, aki mint Mánuel kegyence Konstantinápolyban élt és kinek Mánuel megengedte, hogy mint rámai király pénzeket verhessen; halála után azonban B. ismét szabadabban lélekzett és Kulin bán alatt nagyobb szabadságra tett szert; alatta azonban a B. és hazánk között fennállott viszony átalakuláson ment keresztül.
Kulin bántól I. Tvartkó István királyig (1353).
B. eddig a magyar királyoknál védelmet talált a bizánciak, szerbek és raguzaiak ellen; bánjai megjelentek a magyar országgyüléseken és követték a magyar királyokat a háboruba, mig a királyok a rámai kir. cimet viselték, a boszniai hercegi cimet fiaiknak adományozták, az országot nemzeti bánok által kormányozták és az ország autonomiáját tiszteletben tartották. De mostan a két ország között fennállott viszony megváltozott. Eddig a magyar királyok a bosnyákok vallásgyakorlatába nem avatkoztak; most azonban oly királyok következtek, kik a pápák sürgetésére üldözni kezdték a bogomilokat (l. o.) v. patarénusokat, mely százados vallási viszálynak csak a mohammedánizmus győzelme vetett véget. Midőn III. Béla királyunk a bogomilok sikeres megtérítése végett B.-t a spalatói érsekségnek akarta alája vetni: Kulin bán (1180-1204), Nemanja István szerb zsupán rokona, Béla tilalma ellenére maga is áttért a bogomil hitre és vele tartott 10000 bosnyák. Ez átterés alkalmat adott Béla királynak, hogy mint a kat. hit védelmezője a hűtlen «Fiduciarius regni Hungariae», Kulin ellen hadra készüljön; Béla korai halála után pedig fia, Imre király, tervezett III. Ince pápa felszólitására és támogatásával keresztes hadjáratot a délszáv eretnekek ellen. A pápa dorgáló levele és a magyar király harcias szándéka annyira megrémítették Kulin bánt, hogy 1203. a pápai nuntius, Casamaris János előtt több boszniai kolostor főnökével együtt a kat. hitre visszatért. A pápai követ ezután Kulin fia és néhány boszniai főur kiséretében Budára indult, Imre királyhoz, ki előtt kisérői a Margitszigeten szintén megesküdtek, hogy ezentul a kat. szertartásokat hiven meg fogják tartani. Kulin fia pedig azonfelül 1000 márka bánatpénzre kötelezte magát azon esetre, ha ő vagy atyja megint szakadárságot türnének az országban. Az eretnekség kérdése ezzel egy időre háttérbe szorult. Kulin bán további kormányát épp oly áldásosnak mondják az egykoruak, mint a magyar nép Hunyadi Mátyásét; ő volt az első ki országát szervezte, ki a külföldről iparosokat behívott és bányákat nyitott; oly virágzóvá tette B.-t, hogy ezt a pápai követ 1203. királyságnak nevezte. Megh. 1204 kör.
Utóda II. István bán alatt a patarénus vallás III. Honorius pápa átkai ellenére egyre terjedt, a miért a pápa II. Endrét hivta fel keresztes hadjárat inditására. Endre azonban, ki a Magyarországot mételyező anárkia miatt nem indulhatott az eretnekek ellen Boszniát örök időkre Ugolin kalocsai érseknek adományozta keresztes hadjárat feltétele mellett, mit III. Honorius helyben hagyott (1225). E tervezgetések azonban füstté váltak; a patarénusok ugyanis Kulin bánnak a kat. valláshoz és a magyarokhoz szitó utódát elüzték és a patarénus Ninoszláv Mátét ültették helyébe a báni székbe, ki B.-t 1232-50-ig kormányozta (l. Istvánnak s utána Zibiszláv fiának csak Ozora maradt meg magyar fenhatóság alatt). Ezt a megalázást még II. Endre sem türhette. IX. Gergely pápával egyetértve, Kálmán fiára, horvát-dalmát hercegre es boszniai bánra bizta az eretnekek megbüntetését. Mihelyest Ninoszláv Kálmán közelgéséről értesült, a kat. egyház kebelébe tért vissza (1233); megnyerte nevezetesen Praenestei Jakab pápai legátust és alapítványt tett a domonkosok javára. Gergely pápa örömmel fogadta e hireket és arra kérte Kálmán herceget, adná meg Ninoszlávnak azt a jogot, melyet elődei is birtak, hogy t. i. saját tetszése szerint hiveinek zsupánságokat, városokat és falvakat osztogathasson. E kedvezmények mellett is Ninoszláv, mihelyest a magyar beavatkozás veszélye elmult, megint patarénussá lett, mely hirre a bosszus pápa s Endre király Kálmán herceg vezérlete mellett valóságos keresztes hadjáratot indítottak ellene, kinek az elfoglalandó országot is adományozták (1234). Kálmán Zibiszláv ozorai zsupán támogatásával teljes diadalt aratott és ez alkalommal (1237) Bosznián és Hercegovinán kivül még Hum-országban is körül hordta győztes fegyvereit, mindenütt tűzzel-vassal pusztítván az eretnekeket és uj püspökségek alapításával biztosítván a kat. hit jövőjét. Mindezek mellett, alig hogy Kálmán kitette lábát (1239), a függetlenségre törekvő nemzeti bogomil bosnyákok a pacifikálás művét romba döntötték. A boszniai báni széket pedig megint Ninoszláv foglalta el (1240), ki időközben a raguzai köztársasággal véd- és dacszövetséget kötött. A magyar királyok bosszujától nem kellett tartania, mert éppen ekkor sodorta a mongolok áradata hazánkat véginségbe és noha B.-nak is kijutott része a tatár pusztításból, koránsem szenvedett annyit, mint Magyarország. Mi több, most Ninoszláv élt az alkalommal és beavatkozott a horvát-dalmát ügyekbe. A IV. Bélához hű Trau városa és Spalato között kitört viszályban ez utóbbi városnak fogta pártját, mely őt hálából címzetes fejedelmévé választotta. IV. Béla csak 1244. ért reá, hogy a boszniai bánt tulkapásaiért megfenyítse, csak ez évben bizta meg Dénes bánt a feladattal, hogy a magyar király fenhatóságát helyreállitsa. De mig a nádor a dacos Spalatót bevette és Trau várossal. békekötésre kényszerítette, maga Béla király Bosznia ellen indult és az ozorai határon fekvő Glazsnál ütközött meg a hűtlen Ninoszláv-val. Hogy a diadal a magyaroké volt, azt onnan következtetjük, hogy Béla király 1244 jul. 20. a boszniai püspöknek kiváltságait és régebben kapott adományait megerősitette. Miután Ninoszláv még Raguzával I. Uros István szerb király ellenében véd- és dacszövetséget kötött, (1249), kevéssel utóbb meghalt.
Ninoszláv után a magyar bánok kora köszöntött be: a meghasonlott ország ugyanis nem birt IV. Béla magyar királynak ellenállani, ki az országot 1254. fenhatóság alá helyezte és két külön bánságra osztotta. A tulajdonképi Boszniát továbbra is belföldi bánokra bizta, de az uj, az ozorai és sói bánság élére magyar főurakat állított. Azonfelül B. birtokának biztosítása céljából még a macsói bánságot is alapította, mely a szerbek és bolgárok ellen védőbástyául, a B. ellen indítandó hadjáratoknak pedig hadmiveleti alap gyanánt volt szolgálandó. Ezt a bánságot vejére, Rasztiszlav volt galiciai hercegre és szlavoniai bánra bizta. A herceg halála után pedig IV. Béla a macsói és ozorai sói bánságból alkotott hercegséget Rasztiszláv özvegyére Ágnesre és fiaira hagyta (1254). Ágnes fia, Béla 1271. örökölte ezt a bosznia-macsói hercegséget, de 1272. Németujvári Henrik kezétől elesett. 1272-79-ig megint bánok kormányozták B.-t. 1272. Roland magyar nádor, továbbá István és Henrik nevü bánok említtetnek. IV. Kun László Macsó és B. kormányát 1279. Ugrin szörényi bánra bizta. 1280. Erzsébet anyakirálynő lett a kettős hercegség kormányzójává, ki a pápai követ előtt megesküdött, hogy az eretnekséget kiirtja. 1282-ben László sógorát, Dragutin István volt szerb királyt nevezte ki Macsó-Bosznia hercegének, ki azt 1314-ig kormányozta. Az akkori bánok közül Kotromán István IV. Béla szerencsés hadvezére, a hasonnevü hires család alapítója, mely később Boszniának másfél századon át bánokat és királyokat adott, nevezendő első sorban. Ugy látszik német származásu lovag volt; utódai most is élnek Sign dalmát város közelében. (V. ö. Századok 1892, a 865-6. old.) 1272 óta kormányozta Felső-Boszniát és Dolnikrajit a magyar királyok fenhatósága alatt; később Erzsébetnek, majd Dragutinnak volt közvetetlenül alávetve; ez utóbbinak leányát, Erzsébetet nőül is vette, kitől 3 fia született: István, Inosav, Ulászló, kik közül a legidősebbik nagy szerepet játszott. A hazánkban IV. László megöletése után támadt mozgalmakat és pártharcokat Subics Pál brebiri gróf, horvát bán és fivérei iparkodtak a saját hatalmuk emelésére fordítani, kik olyan befolyásra tettek szert, hogy mind Martell Károly és fia, Róbert Károly, mind pedig III. Endre a barátságért versenyeztek. De Subics Pál mégis inkább az Anjoukhoz szitott, amiért is Róbert Károly őt 1298 körül Horvát-Dalmátország bánjának és B. urának tette. Vele szemben Kotromán és Dragutin hatalma tehe-. tetlennek bizonyult. Egy másik oligárka, Hryója (a későbbi hirneves herceg nagyapja) is kitünt e belmozgalmakban, ki Nápolyi II. Károlytól a boszniai Dolnikrajit kapta (1299).
Subics Pál hatalmát meg címeit még életében 1302. fiára, Brebiri Subics Mladenra hagyta, ki azután 1322-ig kormányozott és a horvátok és egész B. bánjának cimével élt. Uralma a Szávától a Narentáig és a Drinától az Adriai tengerig terjedt. De mivel mind világosabbá lett, hogy Mladen függetlenségre törekszik, Róbert Károly szükségesnek találta bebizonyítani, hogy sujtani is tudja egykori hivét. Ez okból még 1314. nevezte ki ifj. Kotromanovics Istvánt elhalt atyjának örökébe, 1322. pedig személyesen vezetett hadat Mladen ellen, kit Kotromanovics és Babonics Iván szlavóniai bán támogatása mellett meggyőzött és Knin várában elfogott (1322). Károly a dölyfös kényurat Magyarországba küldötte, ahol ez valamely várban fogolyként végezte életét. B. országa élére pedig Róbert Károly az ifju Kotromanovics Istvánt állította( 1322-1353), ki nemcsak a Balkán-országok akkori politikai helyzete miatt, hanem háladatosságból is hűséggel viselkedett az Anjouk családjához. Horvátország ugyanis Brebiri Mladen bukása után is egyre forrongott és a tekintélyes számu oligárka főurak (a Brebiriek, Nelipicsek és társaik), alig hogy Róbert Károly hátat fordított a Balkánnak, máris ujból fegyvert fogtak. 1323. Babonics Iván, a hűtlenség miatt letett horvát bán is csatlakozott az elégületlenekhez, mely fordulatnak a velencei köztársaság örvendett a legjobban, mely régóta leste a pillanatot, hogy a dalmát s horvát tengerpartot elhalászhassa a magyar koronától. Rövid idő alatt egész Dalmácia - Spalato kivételével - Velence fenhatósága alá került. És ugyanekkor Szerbia hatalma is rohamos módon erősbödött, ugy hogy biztosnak látszott, hogy az Anjouknak a Balkán félszigeten lesz mit tenniök, ha a magyar korona tekintélyét fenn kivánják tartani. A kikerülhetetlen összetűzés előtt Kotromanovics István bán az Anjouk pártjára tért és ragaszkodása zálogául nőül kérte Róbert Károly rokonát, a lengyel Erzsébetet (1323). Hatalma e házasság révén tetemesen növekedett, ugy hogy 1324. a horvát-dalmát ügyekbe is avatkozhatott, mely alkalommal azonban Nelipics knézzel szemben kudarcot vallott. Ennek hirére Róbert Károly Mikics szlavóniai bán vezérlete alatt segély hadat küldött B.-ba, ki 1326. Kotromanovics bánnal egyesülvén, Záráig nyomult, a horvát lázadók várait elfoglalta, Bihács várába magyar őrséget rakott és a Krajnában lakó bogomil kalóztörzset, továbbá Makaszka és Závrzje területeket megszállotta. Kotromanovics és társainak e diadalai által a tengermellék is (Raguzától kezdve csaknem Spalatóig) és mindaz mi mögötte feküdt, a bosnyák bánsághoz csatoltatott. Innen Kotromanovics a szomszédos Curzola szigetre is ki szerette volna terjeszteni uralmát, mit azonban Raguza meg tudott akadályozni, mellyel különben később (1332) barátságot és kereskedelmi békét kötött. 1340. Kotromanovics bán a kat. hitre tért. A pápák ugyanis, kik térítéssel semmire sem mentek, Nelipics knézt birták volt keresztes hadjáratra a patarénus hitü bán ellen. A keresztesek ugyan ez izben sem végeztek sokat, de a bán Róbert Károly sürgető szavára 1340. mégis ott hagyta a patarénus vallást.
Róbert Károly fia és utóda, Nagy Lajos Kotromanovicsban hasonlóan hű alattvalóra talált. 1345. Lajos a bán társaságában a horvát főurakat kardcsapás nélkül megadásra kényszerité és a dalmát városok hódolatát is fogadta. De alighogy Lajos király hazafelé indult, Velence Zára megfenyítéséhez fogott, melynek segélykiáltására Lajos Kotromanovicsot és a szlavoniai bánt indította utnak. István bán meg is jelent Zára előtt, de az 1346 jul. 1-i ütközet az ostromló velenceiek előnyére dőlt el. Ezen idő óta István bán folyton közvetiteni igyekezett a király és a signoria között kik a királynak 10000 aranyat ajánlának, a bánnak pedig 20000-et béke fejében, de Záráról lemondani nem akartak. Kotromanovics ezt az ajándékot elfogadta (ami akkor általános szokás volt és még nem igazolja az ellene emelt megvesztegetés vádját). Ő délkeletről ujabb fergeteg közeledését látta és ezért sürgette a béke megkötését és 1348 aug. 8. csakugyan nyolc évre fegyverszünetet hozott létre Magyarország és Velence között. A bán e politikájához megadja a kulcsot, hogy a bogomilok a félelmetes Dusán István szerb cárban, Bolgárország, Macedonia, Albánia meghódítójában pártfogót találtak, ki azonfelül Hum-országot és az ottani tengerparti várak lerombolását visszakövetelte K: tól és azonfelül a velenceiekkel szövetkezett. Midőn István bán Dusán hadi készületeiről értesült, 1349 második felében támadását megelőzte. 80000-nyi haddal Szerbiába tört és Travunje fejedelemséget elfoglalta. Lajos király, Nápollyal lévén elfoglalva, kénytelen volt magára hagyni bánját, ki a tulhatalmas Dusánnal szemben azután válságos helyzetbe került. Midőn ugyanis Lajos király 1350. hadaival utban volt Nápoly felé, Dusán B.-ba tört, ki a bogomilok támogatásával Bobovác várát vette ostrom alá. De 1351. megint kiszorult B.-ból és Humországra emelt igényeiről lemondani volt kénytelen. E diadal első sorban Kotromanovics bán érdemének mondható.
Élte alkonyán Kotromanovics nagy ragaszkodással viselkedett Nagy Lajos királyunk iránt. Viszonyuk még bensőbbé vált, midőn Lajos, Istvánnak egyetlen leányát, a magyar udvarban nevelkedő, ragyogó szépségü Erzsébetet nőül vette (1353). Néhány hónappal később, szept 28. azután az agg bán meghalt, miután több mint 30 évig hűn és bölcsen kormányozta volt B.-t.
I. Tvartkó István, B. bukásáig (1463).
I. Tvartkó István, B. első király 1353-91. Kotromanovics István fiutódok nélkül halt el, a bánság tehát unokaöccsére, Tvartkó Istvánra szállott, ki Ulászló knéz és Subič Ilona gyermeke volt. Mind István, mind öccse Vuk még igen fiatalok voltak, amiért eleintén anyjuk uralkodott helyettük. Csakhogy a gyönge nő nem volt képes Boszniát a Nagy Lajos, Velence és Dusán között készülő háboru viharaiban oltalmazni, hiszen azonfelül a fenhéjázó főurakkal is meggyült a baja. Lajos király Boszniát Dusán cár halála után (1355) jobban szerette volna függővé tenni, amiért Tvartkót 1356. oly szerződés kötésére kényszerítette, mely szerint: Tvartkó és öccse megmaradnak ugyan Bosznia és Ozora birtokában, de a tengerparti Hum-ról, mint Erzsébet királyné örökségéről lemondanak. Tvartkónak meg kellett továbbá esküdnie, hogy a patarénusokat országából kiüzi, Lajoshoz mindenkor és föltétlenül hűnek marad és őt minden hadjáratában támogatja; végre, hogy egyikök állandóan a kir. udvarban fog tartózkodni. B. e szerződés értelmében tényleg Magyarország tartományává lett; Tvartkó hatalmának állása mindazonáltal nem teremtette a várt gyümölcsöt, mert a boszniai főurak nem szándékoztak a gyönge báni hatalmat a magyar király hatalmával felcserélni és a szerződés hirét vévén, azonnal pártot ütöttek a tehetetlen Tvartkó ellen. Lajos király ezek hallatára némikép megváltoztatta politikáját: ezentul azon volt, hogy Tvartkó tekintélyét helyreállítsa és erősbítse.
E célból 1363. (mint Huber kimutatta) két hadsereget küldött B.-ba, melyek azonban Kont Miklós és Miklós, esztergomi érsek vezérlete mellett Szrebrenik táján vereséget szenvedtek, és igy Lajosnak magának kellett a csorbát helyrehoznia. Ez sikerült is: az ellenzéki főurak és patarénusok legyőzése után Tvartkó «egész Bosznia bánjának» cimezi magát, Velence pedig diszpolgárai sorába választja. Számos boszniai meg horvát főur mindamellett most is csak a magyar király bábját látták Tvartkóban, és azért urukat 1365. B.-ból gyalázatosan kiüzték. Tvartkó Lajos király udvarába futott, ki némi segélyhadat bocsátott rendelkezésére, mellyel amaz 1366 elején bánságának egy részét visszaszerezte. Tvartkó ekkor «Isten és Lajos király kegyelméből» Bosznia bánjának irta magát, de hatalma azért most is nagyon is ingatag alapon nyugodott annál is inkább, mert öccse, Vuk István szintén a felkelőkhöz szegődött. Vuk-nak ugyan végre Raguzába kellett menekülnie, de kérelmére V. Orbán pápa őt Lajos király pártfogásába ajánlotta, mig Tvartkó letételét sürgette. Csakhogy, Lajos nem hajolt a pápa kérelmére, és igy Tvartkó 1370-ben trónja megszilárditásához foghatott. Miután saját országában a rendet némileg helyreállította, Szerbia ügyeibe kezdett avatkozni, mely ország Dusán fia, IV. Uros cár halála óta (1367) egyes hatalmas knézek versengésének esett áldozatul. Tvartkó e zavargásokat arra használta fel, hogy mint a Nemanják örököse fellépjen. Szövetkezvén Lázár knézzel, 1375-76. Szerbia nagyobb részét hatalmába keritette, ugy hogy uralma Hum-ország tengermellékétől Szerbia szivéig terjedt. Elbizakodásában most 1376., ugy Lajos király, mint Lázár knéz tudta nélkül, Mileszovóban, Szent Szabbas sirjánál szerb és boszniai királynak koronáztatta magát. Velence s Raguza elismerték ugyan az uj király hatalmát, nem ugy Lajos, ki nem azért gyöngítette volt a szerb császárságot, hogy Tvartkó azt romjaiból felépítse. Egyelőre azonban annyira el volt foglalva lengyel és litván ügyekkel, hogy nem ért rá Tvartkóval leszámolni.
Tvartkó, vagy mint magát mostan nevezte: István király tehát nyugodtan rendezhette be udvarát és tovább tervezgethette a nagy délszláv birodalom alapítását. Nőül vette az utolsó bolgár cárnak nővérét s azután Cattaróra és Raguzára vetette szemeit. Az engedékeny Cattaro javára eltiltotta az élelmi szerek szállítását Raguzába (minek ugyan Lajos király közbelépésével véget vetett), de Lajos halála után Raguza bosszantására a Bocche di Cattaro bejáratával szemben a fontos Novi-t alapította. Később a Mária és Erzsébet királynők ellen kitört horvát felkelés folyamában több izben pártot cserélt: majd a királynők, majd pedig Durazzoi Károly és fiának, Lászlónak pártjára állott emellett azonban mindig csak saját érdekeit tartotta szemmel. Midőn pedig Mária királynő a Novi alapítása, által érdekeiben megkárosodott Raguzának védelmére kelt, Tvartkó bosszusan a velenceiekkel kötött frigyet, kik kérelmére hajókat és tengerészeti tiszteket is bocsátottak rendelkezésére. A magyar királynők e megdöbbentő hirekre Horvátországba tett utazásuk alkalmával (1385) Gara Miklóst küldtek Tvartkó udvarába, kit Gara csakugyan arra az igéretre birt, hogy ezentul a királynők hű szövétségese leend. Ez igéret fejében a háladatos királynők Cattaro-t Tvartkónak ajándékozták, ki az Adria eme fontos pontjának birtokában Raguzára emelt igényeiről bátran lemondhatott. A pártos horvát felkelőkkel azonban az adott szó ellenére ezentúl is összejátszott. Nem kelt az elfogott királynők védelmére és azon eshetőséggel szemben, hogy Mária királynő hatalmának visszanyerése után őt üldözőbe venné, a Raguzával (1387 ápr.) kötött szerződés értelmében e városban menedékhelyet biztosított magának.
E szerződés fényes bizonyságot tesz arról, hogy Tvartkó ez időszerint Mária ellenfeleivel cimborált. Tette pedig ezt abban a reményben, hogy a horvát mozgalmak felhasználása mellett Horvát- és Dalmátországot Boszniával egyesítheti. Az események fejlődése kedvezett terveinek. A horvát összeesküvők a királynőket 1386. jul. elfogták és Novigrádba zárták, Erzsébet királynőt lefejeztették egyuttal pedig Nápolyi Lászlóhoz meg Tvartkóhoz segélyért folyamodtak. Ez utóbbi ugyan kéz alatt mindenkép szította a tüzet, óvatosságból azonban egyelőre maga is László zászlajához csatlakozott. De már jul. levetette álarcát: bevonult Klissza városba, hol a Subics-család hódolatát fogadta és Spalatót kezdte háborgatni, mely város megható módon ragaszkodott a magyar koronához, mindamellett, hogy Zsigmond király a hű város inségével nem törődött. Csak 1389. küldte Zsigmond Losonczi László tótországi bánt a pártütők ellen,ki Vránát, Palizsnyai János várát ostrom alá fogta. Spalatónak ellenben ő sem sietett segélyére És ha mindezek mellett Spalato még egy ideig megőrizte függetlenségét, azt csakis a törökök félelmetes előnyomulásának köszönhette, kik 1389 junius 15-18. Lázár szerb fejedelmet, a Tvartkótól kapott segély dacára, a Rigómezőn szörnyen megverték. De mivel a győztes török a boszniai segédhadakat nem üldözte, Tvartkó ország-világ előtt azt hirdette, hogy ő győzte le a pogányt s így annál nyomósabban lépett most fel Horvát- és Dalmátországban; kiszorította Losonczi Lászlót s visszavette Vránát és Klisszát; 1390 nyarán pedig megadásra kényszerítette Spalatót, Traut Sebenicó-t meg a szigeteket. Tvartkó tehát 1390. Bosznia, Rascia, Horvát-és Dalmátország királyának tekintette magát. (Csupán Zára dacolt még hatalmával.) Hogy hatalmát a tengerparton megszilárdítsa, buzgó katolikusnak mutatkozott és a papságnak kedvezett. Azonban nem érte be eddigi sikerével: a Habsburg-család egyik sarját, III. Albert osztrák herceg leányát szemelte ki második nejéül; de még mielőtt a terv testet öltött, a király, 38 évi uralkodás után, 1391 márc. 23. elhunyt. Egy hónappal előbb halt el legbuzgóbb hive, Palizsnyai János is. Velök egy nagy délszláv birodalom alapításának terve szállott sírba. Tvartkó utóda, Dabisza István (Tvartkó öccse vagy unokaöccse) alatt Bosznia leszállt hatalmának polcáról. Az uj fejedelem nem dicsekedett sem elődének tehetségeivel, sem álnokságaival; pedig erre szüksége lett volna, mert Tvartkó alkotását befejezetlen alapon hagyta utódára és a trónöröklés kérdése sem volt elintézve. E bajokhoz a vajdák és knézek versengése járult, a sok vallási zavar, a magyar királyok és Bajazid szultán részéről fenyegető veszély. Zsigmond király nevezetsen már azért is törekedett Bosznia hatalmát gyöngíteni, mert restelte, hogy a horvát elégületlenek itt mindenkor menedéket leltek. Midőn azután Nápolyi László komolyan hozzáfogott Horvát- és Dalmátország pacifikálásához, és előbb Hrvóját, majd pedig Horváthi Ivánt nevezte ki helytartójának: Dabisza belátta, hogy ez országokat saját erejéből nem védheti meg László ellen. Ezért az 1393. év közepe táján Zsigmondnak átengedte Horvátországot és Dalmáciát; elismerte tóvábbá Zsigmond fenhatóságát, ki viszont őt ismerte el B. királyának. A Diakováron történt találkozás alkalmával Dabisza még azt is megigérte Zsigmondnak, hogy halálakor ő reá hagyja a boszniai trónt; viszonzásul a magyar király a boszniai királyt Somogyvmegye főispánjának tette. A kötött szerződést aláirta több főur is többi között Hrvója, Alsó-Bosznia vajdája. De a nagy többség a Boszniába menekült Horváthi testvérekkel együtt most is csak Nápolyi Lászlóhoz szított.
Ily körülmények között az elszigetelt és letevéssel fenyegetett Dabisza a diakovári szerződést megszegte és Zsigmonddal ellenséges lábra helyezkedett. E hitszegés a magyar királyt annyira bántotta, hogy személyesen indult Boszniába, hol Dobor várát bevette és felégette, a Horváthi testvéreket pedig cinkostársaikkal együtt elfogta. A megrémült Dabisza ekkor hűbéri esküvel engesztelte ki a győzőt. További uralma. dicstelenül folyt le. Halála után (1395) a koronának Zsigmondra kellett volna szállania, de a nagyok hallani sem akartak róla, és inkább Dabisza özvegyét, Gruba Ilonát emelték a fejedelmi székbe, ki B.-t kiskoru fia nevében kormányozta 1398 elejéig, amidőn Bajazid szultán fia az országba tört és azt elpusztította. A nagyok ekkor Ilona helyébe a bogomil Osztoja Istvánt kiáltották ki fejedelemnek (Tvartkónak természetes fiát), de az ő uralkodását is elkeserítette a megizmosodott oligarkia, melynek élén Vukics Hrvója állott, ki a kormány gyeplőit magához rántotta és Nápolyi László zászlóját lobogtatta. Zsigmond megsokalván a dolgot, 1398. hadat menesztett B.-ba, mely Verbász váráig nyomult; itt azonban Hrvója feltartóztatta és az országból kiüzte. Hrvója politikája a bosnyák fejedelmi méltóság elnyerésére és Horvát-Dalmáciának B.-val való egyesítésére irányult. Neki köszönhette Osztója király, hogy a tengerparti városok a hűségre visszatértek; csupán Raguza ragaszkodott tüntetőleg Magyarország királyához. De mielőtt még Hrvója Raguzát megfenyithette, Nápolyi László váratlanul Zárában kötött ki; hivei azonnai megkoronázták, mely nem várt esemény a déli szláv politikusoknak merész röptü terveit kellemetlenül megzavarta. Osztója király értesülvén Zsigmondnak közeledéséről és különben is gyanakvó szemmel tekintvén Hvrója növekvő hatalmát: legjobbnak találta 1403. Zsigmond fönhatóságát ujból elismerni. De e váratlan elhatározással, mellyel barátait és ellenségeit egyaránt meglepte, csak bajt hozott fejére. Zsigmond ugyan kapva kapott az alkalmon, kegyébe fogadta a megtérőt és Maróthi János macsói bánt küldte Osztója segélyére B.-ba; de a bosnyák főurak, első sorban Hrvója, Maróthy ellenére Osztóját trónjától megfosztották (1404 jun.), ki Bolovácba a magyar parancsnok oltalmába menekült.
Osztója helyére a felkelők II. Tvartkót ültették Tvartkó István fiát (1404-8). Ez az erélytelen fejedelem Hrvójának köszönhette a trónt és mindvégig báb maradt a kevély «spalatói herceg» kezében, ki noha ugy tette magát, mintha Nápolyi Lászlóért mindenét feláldozni kész volna, tényleg csak a maga hatalmának emelését tartotta szemmel. Nápolyi László meg Velence versengő hizelgése tanuskodik arról hogy mily tekintéllyel rendelkezett ez az oligárka kit Zsigmond is oly félemletes ellenfelének tartott, hogy 1405. három hadsereget küldött ellene. Ezek azonban keveset végeztek. 1408. maga Zsigmond indult 60000 emberrel a hűtlen B.-ba és a boszniai sereget a felépült Dobor vár tövében nemcsak hogy tönkre verte, hanem II. Tvartkó királyt számos főurral el is fogta. A bosszus győző ekkor rettentő itéletet tartott. 126 horvát-boszniai oligárkát lenyakaztatott, hulláikat a dobori szikláról a Boszna vizébe dobatta a fogoly királyt pedig magával vitte Budára. Oly nagy volt e győzelem hatása, hody Osztója István ujból elfoglalhatta trónját (1408-18) és hogy még Hrvója és sógora, Szandalj Hranics is sietve hódoltak Zsigmondnak, ki célzatosan kegyesen fogadta e főkolomposokat, őket a sárkányrenddel is kitüntette és összes méltóságaikban megerősítette. Hrvója azután egyideig hű maradt Zsigmondhoz, kit Horvátország és Dalmácia visszafoglalásában támogatott. De mivel sehogyan sem tudott a magyar királynak pártot teremteni, s mivel Osztója is kezdé magát megint B. független urának tekinteni, Zsigmond király 1410-11. hadseregestül megint Boszniában termett, hol Osztója király és néhány hivének ellenállását könnyü szerrel megtörte és Alsó-Boszniát hiveinek ajándékozta, Felső-B.-t pedig feldarabolta. (Felső-Bosznia egy részében, ahová Zsigmond nem férhetett, Osztója István uralkodott.) E háboru után Zsigmond a főbb boszniai nagyokat Budára rendelte, többi között Hranics Szandalj vajdát és sógorát Hrvóját, kire Zsigmond különben már akkor neheztelt, mivel arról értesült, hogy az titokban Velencével alkudozott. De csak a herceg hazatérése után tudta meg Zsigmond, hogy Hrvója nem átalkodott még a törökökkel is alkudozni. Ez okból Zsigmond őt mint hazaárulót összes méltóságaitól megfosztotta. Hasztalan igyekezett a kegyelemvesztett bogomil áruló hűségét igazolni: Zsigmond kérlelhetetlen maradt. Hrvója most már a legvégsőre szánta magát, és I Mohammed szultánhoz fordult segélyért ki kérelmét teljesítette. 1415-ben aug. török had tört B.-ba, mely csellel élve, a magyar hadat megszalasztotta és az országból kiűzte, Maróthy Jánost pedig foglyul ejtette. Boszniának azonban a diadal nem vált hasznára. A segélyül hivott törökök ugyanis Boszniát, amely nekik nagyon megtetszett, többé el sem hagyták, hanem beleavatkozva az egyes knézek villongásaiba, itt is, ott is zsákmányoltak. Mohammed szultán az ország egyes részeit vezéreinek adományozta, és Szandalj is csak Mohammed császárnak kegyelméből kormányozhatta birtokát. A válság közepette halt meg maga Hrvója is (1416), az első bogomil, kit bűnös nagyravágyása a törökkel való szövetkezésre csábított. Özvegye a földönfutó Osztójához ment nőül.
A trónon fia követte: Osztojics Pál (1418-21), kit a nagyok csak azért szemeltek ki királynak mert a trónt egymástól irigyelték. Alatta szakadt el B.-tól a fontos Cattaro (1420), mely Velencének hódolt; a törökök pedig, mint Szandalj szövetségesei, szakadatlanul törtek a szerencsétlen országba; sőt Izsák basa Boszniából a temesi bánságba is tört, hol azonban Petrovics Miklós által megveretvén, seregével együtt odaveszett, ugy hogy 1420 körül Déli B. is felszabadult a török iga alól.
1421-1443-ig II. Tvartkovics Tvartkó István uralkodott B. fölött, ki csak hosszu bolyongás és több sikertelen kisérlet után szerezte meg a koronát. Hosszadalmas háboruba elegyedett Nelepics István cettinyei knézzel. Az oszmán veszedelem sem mult el egészen, miért is II. Tvartkó kénytelen volt 1425. Zsigmond királlyal szövetségre lépni, sőt megigérni, hogy kat. hitre fog térni. A baseli zsinat már a bosnyák király és népének megtérítéséről gondoskodott, midőn ennek hirére Osztója fiai, kik Tvartkótól amugy is irigyelték a koronát, II. Muradot hivták az országba (1424). A megrémült Tvartkó ekkor Cillei Ulrik szlavóniai bántól (az ő unokaöccsétől) kért segélyt, kit utódává is fogadott. Murad e közben a boszniai városokat sorra megvette, megsarcolta és csak sulyos feltételek alapján hagyta meg Tvartkót a trón birtokában. 1443-ban Szandálj vajda pénzen vette meg a szultántól a boszniai koronát, szövetségese pedig, a szerb deszpota, ki az összeg egy részét neki előlegezte volt, Zvornikot és Ozorát foglalta le zálog fejében; a többi tartomány Szandálj-ra szállt. A letett Tvartkó Zsigmond királyhoz futott és három évet töltött hazánkban, mígnem a trón visszaszerzésére alkalma nyilt. Szandálj halála után (1435) egyelőre unokaöccsére, Vukcsics István-ra szállt a kormány, de időközben a földönfutó Tvartkó alkura lépett Murad szultánnal. 25000 arany évi adót igért a padisá-nak és elismerte fenhatóságát s e föltételek alapján visszanyerte trónját. B. e szerint 1437. török fenhatóság alá került. De midőn a szultán béke idején Zvornik várát elragadta, II. Tvartkó mégis a magyar fegyvereket hivta segélyül. Ez időben csakugyan szebb jövő kecsegtette a déli szláv népeket, amennyiben Hunyadi János (ki Szibinján Jankó néven még ma is él költészetükben). több roppant csapást mért a félholdra. Oly nagy volt nevezetesen a «hosszú hadjárat»-nak a hatása, hogy a török pasák Boszniát egy időre elhagyták.
Osztojics Tamás István. 1444-61. A szerencsétlen II. Tvartkóban kihalt a Kotromanovics-család; csupán Osztója Istvánnak két törvénytelen s bogomil gyermeke élt még, ugymint Radivoj és Tamás István. Amaz a törökkel cimborált, amiért a nagyok inkább öccsét választották B. királyává (1444). Tamás István eddig mint szerény patarénus nem igen vonta magára nemzetének figyelmét. Trónra lépte után nyomban Hunyadi János oltalmába adta magát, kinek segély adás fejében 3000 arany évi dijat igért és azt az igéretet is tette, hogy a maga részéről minden vállalatában segíteni fogja. Tette ezt pedig azért, mert csak Hunyadit tartotta képesnek, hogy B.-t II. Mohammeddel szemben megvédelmezze, de még azért is, mert Hunyadi Cillei Hermannak ellenfele volt, kinek beavatkozásától Tamás tartott. Azután Hunyadi János biztatására áttért 1445. a kat. hitre, belátván, hogy B. a katolikus világ és a pápa segélye nélkül nem dacolhat a pogánnyal. IV. Jenő pápa örömmel értesült e lépésről és viszont megengedte, hogy első, patarénus nejétől elválhat és egy másikat, Vukcsics István, a halomföldi nagy vajdának büszke leányát, Katalint vehesse nőül (1446), ki családfáját a szerb cárokra szerette visszavezetni. Ezek után úgy látszott, hogy Támas István és B. nyugodtabban tekinthet a jövőbe. Tényleg azonban csak a kat. egyházra virradtak szebb napok, mely most számtalan templom és gazdag adománynak jutott birtokába; egyébként egyik háboru követte a másikat. István előbb Brankovics György szerb deszpotával hadakozott, amiért ez 1445. Szrebernicát ragadta el tőle, de ismételten, így 1448. is sulyos vereséget szenvedett. A bosszut Hunyadi Jánosra bizta, ki Brankoviccsal a II. rigómezei csata után tanusított hitszegő és álnok magatartásáért különben is leszámolni készült. De Brankovics vesztét kikerülendő, 1449-ben Szendrőben sietett békét közvetiteni Magyarország és a török között. Ennek értelmében a szerződő felek azt határozták, hogy Bosznia ezentul is adót tartozik fizetni a töröknek, de Hunyadi kieszközölte mégis, hogy a szultán a hátralékos adónak egy részét elengedte és szavát adta, hogy a boszniai királyt a hátralékos adó megfizetése után állásában meg fogja erősiteni. Végre arra kötelezte magát a szultán, hogy a béke tartama alatt Boszniát nem fogja háborgatni. A békekötés hirére István király követet küldött a pesti országgyülésre azzal a kéréssel, hogy Hunyadi János a B. és Szerbia között évek óta duló viszályban itéletet hozzon, de Hunyadi a kényes ügy elintézését egy biróságra hárította. Magát az itéletet nem ismerjük, de valószinü, hogy B.-nak kedvezett, mert a Tamás István és Korogi János macsói bán által 1449. kötött védelmi szerződés szövegéből világosan kitünik, hogy a boszniai király Hunyadi János kormányzóval akkor a legjobb egyetértésben élt.
Tamás király hűséget és mindekori segélyt igért a magyar kormányzónak, ki viszont szavát adta, hogy B.-t a török ellen kellőképen védelmezni fogja. Tvartkó azonfelül a patarénusok megfenyítését is megfogadta, de ennek az igéretnek beváltása bajt hozott fejére, számos alattvalóját ellenfeleinek, a szerb deszpotának táborába hajtotta és ujabb vallás és polgárháborut idézett fel saját országában. De nemcsak a deszpotával gyült meg a baja, még Hunyadi Jánossal is viszályba elegyedett, úgy hogy V. Miklós pápának közvetítenie kellett közöttük. 1453-ban pedig Cillei Ulrikkal tüzött össze kitől a horvát báni méltóságot el akarta vitatni. És e mellett még a török ellen is mert hadi készületeket tenni. Mindamellett a bukófélben levő bosnyák királyságra még egyszer - utoljára - derült fény. Hunyadi János ugyanis 1456. Belgrád falai alatt a félholdon roppant diadalt ült; e győzelem az összes déli szláv népeket mámorba ejté és a boszniai királyban is vérmes reményeket keltett. De Hunyadi János elhal, a remélt segély elmarad és a török pasák Tamás hadait megszalasztják, Tamás tehát II. Mohammed szultánnál sietve békét köt és évi adó fejében 9000 aranyat igér. A békekötést annál is inkább siettette, mert Brankovics György halála után alkalom nyilt rá, hogy Lázár leányának kezével a szerb trónt megszerezheti fiának, Tomasevics Istvánnak. Miután Hunyadi Mátyás királyunk Szegeden (1458) e tervet jóváhagyta volt, Tamás fejedelem Szerbiának nagyobb részét 1458 végén csakugyan B.-hoz csatolta, a következő évben pedig fiát Lázár leányával, Ilonával összeházasította. De ezzel azután az uj fellendülés tétőpontját el is érte. Még az év végén adták át Szendrőnek lakói városukat Mohammednek, ki azután egész Szerbiát megszállotta és török pasák gondjaira bizta. (A fogoly Tomasevics-et, Tamás fiát, hazabocsátotta.)
A keresztény világ, különösen Mátyás királyunk zokon vette a boszniai királytól és fiától, hogy a város megmentése érdekében semmit sem tettek, sőt azzal vádolta őket hogy a várost pénzért adták el a szultánnak. A pápa előtt is bevádolt boszniai király II. Piushoz követeket küldött, hogy őt ártatlanságáról meggyőzze, mely követség kihallgatása miatt megint Mátyás tett szemrehányást a pápának, mert azt hitte, hogy a pápa koronát szándékozik adományozni Tamásnak. E kölcsönös vádaskodások közepette Sperancsics Pál horvát bán megtámadta a hűtlen bosnyák fejedelmet, ki e harcban 1461 jul. 10. elesett.
Tomasevics István és B. bukása (1461-63). az utolsó független boszniai királyra nem szállott irigylendő örökség. Hollós Mátyás nem tudta elfelejteni Szendrő bukását, valamint azt sem, hogy B. fejedelme a szultánnal ennek dacára békét kötött, II. Mohammed viszont csak leste az alkalmat, hogy B.-ból török pasaságot csinálhasson. Az országban pedig egyenetlenség és vallási viszályok dultak. Ennyi ellenséggel szemben Tomasevics II. Piushoz küldött követet, ki a pápa előtt velőtrázó szavakban festette B. szomoru helyzetét és királyi koronát kért a fejedelem számára. A pápa, ki a király igazhitüségéről meggyőződött és egész életében a törökök elleni terveket forgatott agyában, meghallgatta Tomasevics kérelmét és azonnal követeket menesztett B.-ba, hogy a királyt támogassák és királlyá koronázzák, mely ünnepély azután 1461. nov. elején az uj székes városban, Jajcában ment végbe. Tomasevics az első és utolsó király volt, ki a kuriától kapta a koronát. II. Pius uj védettjét azután Hunyadi Mátyással is kibékíténi törekedett, de Mátyás király, ki a boszniai fejedelmet saját hűbéresének tekintette, mélyen sértve érezte magát annak koronázása és függetlenítése által és csak akkor békült ki Tomasevics Istvánnal, midőn ez maga is követeket küldött a magyar udvarba (1462 máj.). Az akkor létrejött béke első sorban a török ellen irányult; Tomasevics kénytelen volt több várába magyar őrséget fogadni; végül arra kötelezte magát, hogy az évi adót meg fogja tagadni.
II. Mohammed ezek hallatára óriási haderőt gyüjtött, mellyel 1463 tavaszán B.-ba tört. Táborában volt sok török hitre kitért patarénus is. A szultán közelgésére Tomasevics király fűhöz-fához fordult segélyért, de sehonnan sem kapott. Hiába iparkodott a szultánt kiengesztelni: ez a felajánlott adót visszautasitotta és sietve áttört a határon, hogy esetleg a magyar segély megérkezését megelőzze. Azután könnyü szerrel bevette Bobovác várát, melynek parancsnoka, a patarénus Radak, harmadnapra megadta magát. E hirre Tomasevics, ki családjával az erős Jajca falai mögött rejtőzött, Horvátország felé futott, Mohammed pasa lovasai azonban Kluics várában utolérték. Negyed napra a király azon föltétel alapján, hogy semmi bántódása sem lesz, megadta magát. Mohammed pasa a fogolyt a szultánhoz küldte, ki éppen Jajcát kerítette hatalmába. A szultán az életéért remegő boszniai királyt most arra kényszerítette, hogy neki saját országának meghódításában kezére járjon. Igy azután 8 nap alatt 70 város esett a török hatalmába. B. királyság meg volt semmisítve és Bosznia néven török pasasággá lett. Csakis Vukcsics István vajda és hős fia, Ulászló, tudták hercegovinai birtokaikat valahogy megvédelmezni. Az ország leigázása után Mohammed érvénytelennek nyilvánítá a pasa igéretét és Tomasevics királyt lefejeztette. Özvegye, Mária, Horvátországba és később Spalatóba menekült, honnan Rómába költözött. Halálos ágyán (1478) végrendeletileg meghagyta, hogy azon esetben, ha elfogott és mohammedánus hitre tért gyermekei, Zsigmond és Katalin a kat. egyház kebelébe vissza nem térnének, a boszniai királyság örökösévé a pápát. nevezi ki.
Bosznia a török hódítás idején. 1463-1878.
Mátyás király, Jajca elestét megbosszulandó, 1453 őszén e végvárat és más 30 várat visszavett és a törököt Alsó-B.-ból kiüzte. Ezt a kudarcot II. Mohammed nem türhette, amiért 1464 tavaszán személyesen jelent meg Jajca alatt, melyet Szapolyai Imre derekasan védett. Az ostrom javában folyt, midőn hire járt, hogy Mátyás a vár felmentésére siet; e hírre a szultán a nagy ágyukat a Verbászba hányatta és Macedóniába hátrált. Mátyás most Ujlaki Miklós macsói bánt nevezte ki B. kormányzójává és kir. cimmel is felruházta, a meghódított részekből pedig a jajcai és szrebreniki bánságot alkotta, melyek még 64 éven át a magyar kiályok fenhatósága alatt maradtak. De mialatt a török uralom alól legalább részben fölszabadult, addig Hercegovina (Vukcsics. István halála után, 1466) fokozatosan a török rabigába sülyedt. 1483. Bajazid szultán az országot teljesen leigázta. De a két magyar bánság sem élvezett sokáig nyugalmat, a törökök folyton becsaptak e területekre és minden talpalatnyi földet vérrel áztattak. E szakadatlan harcokból kimagaslik Corvin Jánosnak a Bajazid szultán fölött a Verbász mentén kivívott diadala (1500), kimagaslik Keglevics Péter és gr. Frangepán Kristóf hősi tette is, kik a törököt Jajca alól borzasztóan visszaverték (1525). Jutalmul II. Lajos király a következő címet adományozta Frangepánnak: «Dalmát,- Horvát- és Szlavon királyságok védője és ótalmazója». Sajnos, ez az utolsó keresztény diadal volt Boszniában. A mohácsi csata után bekövetkezett kettős királyválasztást és az ország kettészakadását a törökök arra használták fel, hogy (1528 jan.) Jajcát és Banjalukát kezükre kerítsék. Ezzel az utolsó magyar bánság 64 évi fennállás után megszünt lenni; a szrebreniki már 1520 körül szünt meg. Sőt Felső-Horvátország is török kézre került. Ezek voltak az utolsó magyar (jajcai) bánok: 1499-1501-ig Boriszlai Ferenc, 1502. Batthyány Boldizsár, 1505. Kanizsai György és Bebek János, 1507. Bartal vránai perjel, 1508. Zthresemley György, 1520-26. Keglevics Péter.
Ezentul tehát török pasák kormányozták Boszniát, számszerint 227, kik közül különösen a legelső, Chozref vezir (a «Ghazi» jelzővel) érdemel fi,yelmet. Ez a XVI. század első felében 33 évig kormányozta az országot és a kapitányság-intézmény szervezése által tette nevét emlékezetessé.
A végeken az egész XVI. és XVII. században szakadatlanul folyt a harc. A XVI. század elején Szinan boszniai születésü pasa foglalja el Zárát és 1526. Szolimánt a mohácsi csatába követi. 1530. Murad hercegovinai bég déli Magyarországot pusztítja. 1541. Chozref vezir Budáig nyomul és megveri Roggendorf tábornokot. 1556. Halukogli pasa Kosztajnicát ostromolja, melyet Zrinyi Miklós szabadít fel. 1570. egy hercegovinai születésü renegát, Ali pasa emelkedik nagyvezirré. Ferhát bosnyák pasa Sarajevóból Banjalukába teszi át székhelyét, elpusztitja Horvátországot és Magyarország helytartója lesz. Utóda Hasszan pasa 1591. Zágráb elpusztítása után Kapronczay István és Székely Mihállyal szemben vereséget szenvedett; de Szinán nagyvezir feddő levelére ujból betört Horvátországba, hol Sziszeknél sirját lelte. Utóda Kucsuk Hasszán elfoglalja Sziszeket, a következő vezér pedig, Apardli pasa, Buda védelmében vesz részt. Ez idő óta azután a szerencse elhagyni kezdé a bosnyák csapatokat, kiket Erdődy, Keglevics és Jelasics gyakran visszavertek. Bécs ostromában még részt vesznek, de Budavár visszavivása után többé bosnyák hadak hazánk földjére be nem törtek.
A félhold uralmának idején a bosnyák lakosság tetemes része és csaknem az összes bosnyák nemes családok, nem pusztán gyávaságból, hanem az átszenvedett véres üldözések és harcok után, az üldöző latin és görög egyház ellen táplált gyülöletből a mohammedanizmus karjaiba vetették magukat. Felvették a megtérőkre különben is könnyü török jármot, hogy a régitől szabaduljanak s bosszut állhassanak üldözőikön, de megőrizték titokban a bogomil hagyományokat. E renegátok maradtak ezentul B. valódi urai, a középkori oligárkia összes kiváltságaival és ők lettek az iszlám fanatikus előlharcosai is. E kitért bogomil nemesség tagjai kalauzolták a törököt hazánkban is. A katolikus lakosság ezrenkint hazánk földjére menekült és csak később, osztrák csapatok nyomain vonult vissza hazájába. Az ortodox lakosság ellenben B.-ban maradt és a katolikusok által elhagyott tereket foglalta el lassankint. Ez volt a helyzet a XVI. és XVII. században. De 1686 óta megfordult a kocka. Midőn a felmentő keresztény hadak Horvát- és Szlavonország és a végeknek felszabadítása után átlépték a Szávát és az Unnát, a bécsi udvar megemlékezvén a magyar koronának Boszniára való fenhatósági jogáról: 1688. Lajos badeni őrgrófot bizta meg B. elfoglalásával, ki változatos eredménnyel folyó harcok után B. egy részét megszállotta. E hadjárat hatása abban is nyilvánult, hogy a bosnyák vezirek Travnikba tették át székhelyüket. Batthyány Ádám horvát bán 1693. három erősséget foglalt vissza és az Unnáig hódított, Draskovics bán pedig Kosztajnicánál verte le a törököt. Végre Jenő savoyai herceg, a zentai győző, 20 nap alatt kisded, de merész csapatjával 1697 szept. 11. Sarajevóig nyomult, de nem birván a fellegvárt kezébe keríteni, a várost felgyujtotta és 40000 felszabadított kereszténnyel visszatért, kiket Tótországban letelepített. Kevéssel azután megkötötték a karlócai békét (1699 jan. 26.), melynek értelmében a Száva és az Unna lett Magyar- és Törökország határa. 1716. azonban megint kitört a háboru. 1717. Petrás császári tábornok Zvornikig nyomult, míg Draskovics horvát bán Novit vette ostrom alá. Bár mindketten vereséget szenvedtek, a Jenő főherceg által más csatatereken kivivott diadalai révén Boszniának L-i fele a passzarovici békében (1718) mégis III. Károly kezében maradt. Az 1736-39. török háboruban a szerencse nem kedvezett a császáriaknak, kik Banjaluka alól kudarccal távoztak és a belgrádi békében Károly király mindazt elvesztette, amit 1718. B.-ban és
Szerbiában nyert volt. Ezentul tehát megint a Duna, Száva és Unna képezték a határt. A II. József által megindított és II. Lipót által folytatott török háboru Laudon diadalai és Szerbiának részben való meghódítása dacára oly békekötéssel ért véget (Szisztovában), mely a Szávát és Unnát szabta meg határfolyóknak.
A jelen század elejétől kezdve a török helytartók és bégek hatalma és tekintélye egyre csökkent. Más déli szláv népek felkelése, palotaforradalmak és száz meg száz jel tanuskodott a török hatalom hanyatlásáról. B.-ban ehhez még más baj is járult. A régi vezirek jó lábon állottak a 48 kapetánnal, az iszlámra tért bogomil nemesekkel, kik ha nem is jogilag, de tényleg örökösökké váltak a hivatalokban. A vezirek mégelégedtek azzal, ha e nagyok beküldték az adót és háboruban a kontingenst. Midőn azután a szerencsétlen háboruk következtében a porta és tábornokainak tekintélye hanyatlott, a különben is kevély kapetánok felszabadulásról és függetlenségről kezdtek álmodozni. És velük tartottak a Mahmud szultán által kiváltságaiktól megfosztott elégületlen janicsárok is, ugy hogy a vezirnek feladata mindinkább kényesebbé vált. Mahmud szultán a kiméletlen szigoru Dseladeddin pasát küldte ekkor B.-ba hogy itt a dacos ellenzéket megtörje. Ez ostrommal vette be Mosztárt és más városokat és lefejeztette a kapetánok és bégek főnökeit; de halála után (1821) minden visszazökkent a régi mederbe. Midőn aztán Mahmud a janicsárokat (és köztük sok bosnyák születésü harcost) Konstantinápolyban lemészároltatta (1826) és az általános ujoncozást elrendelte: B.-ban a kapetánok és bégek fegyvert fogtak és a reformokat kihirdető Hadzsi Musztafa vezirt elűzték. Az uj vezir, Abdurrahman az ostrommal bevett Sarajevóban ugyan rettenetes itéletet tartott a felkelőkön, de az elégületlenség gyökerét már ki nem téphette. Utódával pedig csak gunyt üzött a bosnyák lakosság. Az 1828-29. orosz-török háboru lezajlása után, midőn Mahmud szultán és Resid pasa megint a reformok foganatosítására tértek, a katolikus lakosságnak adott reformokon felháborodó Husszein Berbeli gradiazkai kapetán: a «boszniai sárkány» állott a felkelés élére, ki a próféta és az igaz iszlám nevében a romlott konstantinápolyi kormány, a «gyaur-szultán» ellen zászlót bontott és a török tisztviselőket mind elűzte vagy megölette. Bosznia kitisztítása után önkéntes hadával a Rigómezőre vonult, hol a Skutariból érkező agg Musztafa pasával és 20000 emberével egyesült. A felkelők azután Szófiáig nyomultak győztesen, de a vezirek féltékenysége visszavonást és anarkiát támasztott a hadseregben, mely lehetségessé tette, hogy Resid nagy vezir a magukra maradt boszniai felkelőket Prilipnél megsemmisítette. Husszein aga ugyan még egy ideig tartotta magát a bérces Boszniában, de végre az uj boszniai pasa, Mahmud, 1831. hatalmát végképen összezuzta. Alig hogy Husszein életét menthette: Eszékbe menekült.
E hadjáratokkal kapcsolatban egyes török martalóc-csapatok folyton a magyar végeket háborgatták. Mivel a porta pedig a bécsi kormány panaszait nem tudta orvosolni: Novák, Rakovina és Waldstätten császári tábornokok a boszniai rablókat visszaverték, török területre kergették és ezenfelül számos boszniai rablófészket felégettek. Az Abdul-Medzsid által 1839. kihirdetett alkotmány, mely a török birodalomban lakó keresztény népeknek bizonyos egyenjoguságot adott, ismét lángra lobbantotta a boszniai mohammedán lakosság szenvedélyét, de Umer pasa 1850. e felkelést vérözönbe fojtotta és egyuttal sok török családot fosztott meg ősi birtokától. Azután 1868-ig kormányozta B.-t, de minden fáradozása dacára sem sikerült neki, hogy a keresztények és mohammedánusok között lappangó gyülöletet lecsillapítsa.
Az 70-es év óta az európai hatalmaktól cserben hagyott török földön lakó keresztények megint az orosz cárba vetették reményeiket, kinek konstantinápolyi követe, Ignatiev egyre szőtte a felkelés szálait. 1875. Hercegovinában zendülés támadt az adószedők miatt, mely csakhamar B.-ba, sőt még Szerbia- és Montenegróba is átharapódzott; ez országokban orosz ügynökök és a rubel már régebben előkészítették volt a talajt a felkelésre. A törökök ez alkalommal is későn fogtak a felkelés leveréséhez, az európai diplomácia pedig felismerte, hogy azon esetben, ha nem sikerül a boszniai felkelést elfojtani, a keleti kérdés feltartózhatatlanul napirendre kerül. Andrássy külügyminiszter ez okból a portát (1875 végén) adó elengedésre, reformokra és közbocsánat kihirdetésére iparkodott rávenni, midőn pedig felszólalása eredménytelen maradt, 1876 májusában Bismarck- és Gorcsakovval közösen a berlini memorandumot szerkesztette, melyben utoljára kisértették meg a hatalmak a portát kielégitő és igazi reformok életbeléptetésére birni; a hatalmak határozottan arra figyelmeztették a fényes kaput hogy ily reformok nélkül a hűbéres szláv államok fékentartása és a török birodalom területi épségének fentartása lehetetlen, a porta vonakodása esetére pedig közös fellépést helyeztek kilátásba. A lázadás ezalatt egyre terjedt és a porta helyzete naponta válságosabbá lett. Ekkor a fanatikus szofták a szultánt az orosz érzelmü Mahmud pasa elbocsátására kényszeritették, mi több: Abdul Aziz szultánt magát is letették és előbb Murádot, azután ennek öccsét ültették a trónra, Abdul Hamidot, ki Midhát pasára bizta a szükséges és korszerü reformok életbeléptetését.
Oroszország azonban már nem tudott és nem is akart várni, mig az ige testté vált, hanem mint az Abdul Kerim által meggyőzött szerb felkelők protektora ultimátummal fenyegette a portát. Ismeretes, hogy az orosz kormány a forradalmi párt és pánszláv áramlat hatása alatt azután egymaga sietett a balkáni keresztények, első sorban a bolgárok felmentésére és hogy az 1877-1878. évi nagy háborunak a san-stefanói béke vetett véget, melyet azután a berlini kongresszus lényegesen módosított. A berlini kongresszus B. sorsát is eldöntötte. Ausztria-Magyarország már 1876 óta érezte a boszniai felkelés kellemetlen hatását; nevezetesen a horvát földre menekült felkelők eltartása és tervezett visszavezetése okozott az udvari és politikus köröknek sok gondot. (A menekültek fentartása 1877. több mint 3 millió forintba került.) De az udvar más terveket is szőtt. Nemcsak szabadulni óhajtott a kellemetlen vendégektől, hanem a minduntalan megujuló felkelések kutforrását is akarta betemetni; le akarta csillapítani a monárkia tőszomszédságában elhatalmasodó pánszláv áramlatot; megakadályozni akarta továbbá Szerbia és Montenegrónak összejátszását; valószinüen oly területi zálogra is kivánt szert tenni, melynek birtokában a török birodalom közelgő felbomlásakor a többi örökössel szemben követeléseit érvényesíthesse.
Ezen és hasonló okok érlelték meg a boszniai okkupáció tervét. A berlini kongresszus, engedvén Andrássy Gyula sürgetésének, jul. 13. egyetértően a szerződés XXV. cikkében kimondotta, hogy Ausztria-Magyarország Boszniát és Hercegovinát megszállhatja és igazgathassa; a novibazári szandzsák azonban ezentul is a török kormány fanhatósága alatt maradjon, de Ausztria-Magyarország ott is tarthat helyőrségeket és az utakat is megszállva tarthatja, hogy ezáltal a lakosság szabadsága és jóléte biztosítva legyen. E felhatalmazás alapján fogott a bécsi kormány az okkupáció megkezdéséhez, mindamellett, hogy a magyar országgyülés, ugyszinte a bécsi birodalmi gyülés bárminemü hóditó kaland ellen már előzetesen is a leghatározottabban tiltakozott. Az udvar erre nem hederített és a mozgósítást elrendelte.
Abból, az Andrássy Gyulától is vallott nézetből kiindulva, hogy az okkupáció simán és vérontás nélkül fog végbemenni, a kormány csak a 13. hadtestet és egy gyalogsági hadosztályt mozgósított; amannak élére Philippovich táborszernagyot állította ki 1878 jul. 29. négy hadoszlopban Bród,- Sabác-, Ó-Gradiszka- és Kosztajnicánál nyomult be Boszniába, mig a 18. gyalogsági hadosztály Jovanovics altábornagy alatt Hercegovinába tört és Mosztárt szállotta meg, még mielőtt a felkelők e várost hatalmukba keríthették. Annál több csapás érte a Száván átkelt csapatokat. Az első napokon ugyan ellenség nem mutatkozott, de midőn az elővéd Maglai faluba ért, a bosnyák felkelők lesbe csalták a délceg huszárokat és ezzel kitört a külföldi ügynökök és pánszláv izgatók által gondosan előkészitett és a fanatikus Hadsi Loja által szított felkelés, mely a guerilla-harcra fölötte alkalmas országban kimondhatatlan fáradal makat és számtalan akadályt gördített az osztrák és magyar csapatok elé. A magukra hagyott török hadosztályok (27 zászlóalj) parancs hiján a felkelőkhöz csatlakoztak. A Bosznia mellékén délnek vonuló osztrák derékhad folytonos küzdelmek árán aug. 19. elérte Sarajevót, melyet elkeseredett utcai harcok után hatalmába kerített. De a kietlen és járatlan hegyvidéken ballagó szárnyak több izben (igy Ravnice és Stolac mellett) válságos helyzetbe sodortattak: a felkelők lesbe csalták, orozva megtámadták, kiéheztették, a megsebesült foglyokon pedig állatias bosszut vőnek.
A bécsi kormány e váratlan balhirek hallatára három, a 3., 4., és 5. hadtestet állította hadi lábra és sietve a harctérre küldötte. Azonfelül honvéd-zászlóaljakat is rendelt török földre, mi ellen Pest vmegye alispánja tiltakozott. A 3. hadtest a Doboj melletti sáncokban kitartott kemény küzdelmek után a Boszna és mellékfolyóinak völgyeiből űzte el az ellenséget. A 4. hadtest Samacnál lépte át a Szávát és Tuzlánál, Novi-Brcskánál és az erdős Majevica Planinán verte szét az arnauták csapatjait, mire azután Lipnicnél a 3. hadtesttel egyesült. Az 5. hadtest időközben nyugati Bosznia és az É-i Hercegovinában törte meg a lázadók erejét és rohammal vette be Livno-t (szept. 28.). Legtöbb nehézséget okozott a boszniai Krajna (v. Török-Horvátország). Bihácsot csak szept. 18. tudták bevenni és ekkor sem szünt még meg a harc. Kladus fellegvár volt a lázadok utolsó menedékhelye, mely csak október 20. nyitotta meg kapuit. Bár ezzel a nyilt háboru megszakadt, a szórványos harc, orvtámadások és rablások még évekig huzódtak. Az egész okkupációban a közös hadsereg 179 tisztet és 5006 katonát vesztett; azonfelül meghalt az 1878. év végéig sebek és betegségek folytán 2233 ember. E sulyos véráldozatok és a 100 millió forintnyi hadi költség nagyon is elkeserítettek a közvéleményt és a kormányoknak ugyan nehéz munkába került,. mig a delegációk és a magyar meg osztrák képviselőház az okkupációt és annak költségeit utólag jóváhagyták. (L. erre nézve: Osztrák császárság és Magyarország.)
Az uj tartományokat a közös pénzügyminiszter hatásköre alá rendelték, kinek a századokon át elhanyagolt, ezer sebből vérző országoknak felvirágoztatása és művelődése jutott feladatul. Tagadhatatlan, hogy különösen Kállay Benő pénzügyminiszter sok érdemet szerzett e téren. Hogy még nem sikerült minden akadályt legyőzni; hogy a boszniai, horvát, szerb és török elem még mindig farkasszemet néz egymással; hogy a kat. lakosság, amiért az okkupációba vetett vérmes reményei nem teljesültek, elégületlen; hogy az ipar- és különösen a bányászatnak kilátásba helyezett felvirágzása még egyre késik; hogy a bonyolódott agrárius viszonyok méltányos rendezése még csak felerészben sikerült; hogy számos üdvös reform a lakosságnak veleszületett közönye avagy rosszakarata következteben maig is irott malaszt: ezeknek és százféle más bajnak orvoslását csak a jövőtől és a fokozódó műveltségtől várhatni. Hogy B. okkupációja a szomszéd szláv országoknak és kivált azok védőjének, Oroszországnak nem volt inyére, természetes. A Szerbiába, Montenegróba meg Oroszországba menekült felkelők költik azt a számtalan rémhirt a B.-ban fennálló zsarnok uralomról és a görök-keleti egyház hiveinek üldözéséről. A szultán ellenben némi keserüséggel megnyugodott sorsában és az 1881. behozott általános katonai kötelezettség ellen sem tiltakozott, noha B.-ban és Hercegovinában az 1879 ápr. 21. szerződés értelmében a felségjogok gyakorlata az okkupáció után is őt illeti. Az 1881. általános katona kötelezettség elrendelése egyébiránt uj lázadást keltett, mely a Crivoscié-ban lakó vad bokhézek között is elterjedt. Ezektől Radics tábornok vette meg a békét, míg a boszniai felkelést Jovanovics tábornok fojtotta el. B. és Hercegovina már 1880. vonatott a közös vámterületbe, 1882. pedig benne polgári közigazgatás lépett életbe.