Felső-Magyarország több vidékén, különösen a palócság közt, igy Gömör-, Nógrád- és Hontmegyében elterjedtebb neve a Böjti boszorkány-nak (l. o.), vagyis azon bábnak, melyet a Telkihordás (l. o.) világszerte elterjedt népszokásának gyakorlata alkalmával vizbe dobnak, vagy máglyán elégetnek. A C. is e bábnak a böjtel való kapcsolatára utal, mint a «Böjti boszorkány» elnevezés, mert a cibere a hagyományos böjti leves, amelyet másutt a szláv eredetü kiszölce néven ismernek.
(növ., Durio L ), a gyapjufaneműknek fajaszakadt génusza. A D. zibethinus L. Tulsó-Indiában Malakkán meg az indus archipelaguson honos és általában ültetett, 20-28 m. magas fa. Gyümölcse fej nagyságu, sűrün tüskés, sárgászöld, dinnyéhez hasonló. Az indus szereti, érés idejében ez a fő tápláléka. Finom, tejfelféle ize van, azért némelyek többre becsülik, mint akármely más gyümölcsöt. Ellenben az európai nép nehezen szokja meg, mert rothadt hagymaszagu, de különben nem ártalmas. Végre neki is csemegéje lesz. Éretlenül főzeléknek használatos; megérve a húsát sóval befőzik. Galambtojás nagyságu magvát sütve mint a gesztenyét eszik.
(Viverra L.), a ragadozó emlősök Viverridś családjának egyikneme, melynek fajai ujjonjárok körmeiket csak félig huzhatják be, felső szakítófoguk négyhegyü, fejük megnyult, hegyes; mindegyik lábukon 5 ujjuk van; végbélmirigyükön kívül még egy másik mirigyük is van, az ugynevezett cibetmirigy, melynek váladéka zsírnemü, mosuszillatu, kesernyésízü, friss állapotban fehér, később megsárgul és megbarnul, kezdetben szivacsos, de a levegőn megszárad. Több faja ismeretes; az C. (V. civetta Schreb) 70 cm. hosszu Áfrikában él; az ázsiai C. (V. zibetha L.) 75 cm. hosszu, Délázsiában és Khinában tenyészik, cibetváladéka becsesebb az afrikaiénál; Délfranciaországban, Spanyolországban és Északafrikában a genettmacska (V. genetta L.) az otthonos, melyet házi állatnak is tartanak és bundáját értékesítik.
(Fiber zibethicus L.) a rágcsáló emlősök Arvicolidś családjába tartozó állatnem oldalt lapított farkkal, ötujju hátsó lábain hosszuszőrü uszóhártyával; Északamerika mocsáros vidékeit és folyampartjait lakja s a hódéhoz hasonló énítményeket csinál. Erős mosuszszagot terjeszt. Értékes bundájáért nagyon vadásszák. Szine vörösbarna vagy fekete.
folyó, l. Szeben.
l. Szebeni hegység.
lat. neve Nagy-Szebennek.
hegység, a Keleti Kárpátok Erdélyi É-i határláncolatának tagja, Máramaros, Beszterce-Naszód és Szolnok-Doboka vármegyében emelkedik. E hegység a Radnai havasok Ny-i részének tekinthető s közte és a már a Vihorlat-Gutin láncolathoz tartozó Lápos hegység közt foglal helyet; amazoktól (K-en) az Iza és Szalva közti szacsuli nyereg (877 m:), a Lápos hegységtől a Jód és az Ilosva patakok közti nyereg választja el. A C. hegység főgerince a szacsali hágótól DNy-ra húzódik, a C. csúcsnál azonban ÉNy-ra kanyarodik s közvetlenül a Lápos hegységgel függ össze. Legmagasabb pontja az 1842 m. magas Cibles. A hegység dereka meredekül ereszkedik az Iza völgyébe s É-i oldalágai rövidek; D-i oldalához hosszabb ágak csatlakoznak, melyek a Lápos folyó medencéjét fogják körül; a legnagyobb oldalág a C. csúcsából kiinduló Ilosvai hegység (l. o.), mely DNy. felé ágazik ki. Maga a C. 3 csűcsból áll, melyek neve C. (1842 m.), Árcser (1831 m.) és Veron Branu (1840 m.); a kárpáti homokkőből kiemelkedő trachit-szigetet képez, éles gerincekkel s meredek lejtőkkel. Csúcsáról gyönyörü kilátás nyílik; megmászása É. felől Dragomérfalváról, az 1023 m. magasságban fekvő Károly-menedékház (a Kárpátegyesület keleti osztályának tulajdona) érintésével történhetik (7 óra); a leszállás Ny. felé Tőkésre (Szolnok-Doboka vm.) történhetik (4 óra). V. ö. Szemelemhegyiné Móczár Jolán: Alföldiek a C: en (Turisták lapja 1890. II. évf. 27-33. lap). Karl Siegmeth: Führer für Kaschau und die Ostkarpathen (Kassa 1886). Emke úti kalauz Magyarország erdélyi részeiben (Kolozsvár 1891).
(gör.-lat.), tulajdonképen a Nymphea nelumbo egyiptomi vizi növénynek magtartója, átvitt értelemben a magtartóhoz hasonló alaku serleget jelent. A közép-korban a templom szentélye előtt a hajó tengelyében álló oltárnak oszlopokon nyugvó mennyezete (baldachin), továbbá az ostyatartó fémedény is, mely a mennyezetre volt függesztve. Némely keresztény bazilikában a ciborium aranyból v. ezüstből volt és kis épületnez hasonlított, melynek nyilásait drága kelméből készült függönyök zárták el. A ciborium leggyakrabban márványból v. kőből épült és négy oszlopon nyugvó mennyezet volt. Az ilyen mennyezetes oltárok az ó-keresztény és a román építés korában, a XIII. századig divtak és a templomi berendezésnek legkiválóbb részét képezték, a csucsives építéstől kezdve mind ritkábban fordulnak elő. A késő renaissance művészet idejéből nevezetes a római Szt. Péter-templom főoltárának bronz ciboriuma, melyet VIII. Orbán pápa (1623 -1644) rendeletére Bernini építész terve szerint a Pantheon födeléről leszedett bronzból öntöttek. Az ostyatartó edény a középkorban sokféle volt, a galambalakunak, mely leggyakoribb, peristosium (gör. peristera galamb) vagy latinosan columba a neve. Mostanság az ostyatartó aranyból vagy más fémből készült de belül mindig aranyozott födeles kehely. L. Áldoztató kehely.
Kaulf: (növ.), a cyatheaféle harasztok génusza mintegy 6 fajjal Amerika tropikus vidékein meg a Sandwich szigeteken. Törzse többnyire eltörpült gömbölyded, tőkenemü, ritkán faalaku, levele csinos, igen nagy és többször szárnyalt. L. még Szittya bárány