(lat.) a. m. hamu.
(ejtsd: csinizi), város Palermo olasz tartományban, gyönyörü sikságon,a Castellamarei-öböl közelében, (1881) 5474 lak., akik jó borokat termelnek.
(Zink, zincum). Kétvegyértékű pozitiv kémiai elem (fém); jele Zn, atomsúlya 65 (pontosabb 64,88). A magnéziumhoz és a kádmiumhoz hasonló kémiai sajátságu és ezekkel együtt természetes csoportot, az u. n. magnézium csoportot képezi. Magát a fémcinket már az alkémisták ismerték. Ércei közül a gálmá-t már a régiek is ismerték és cadmia névvel jelölték, a sárgaréz (vörösréz és cink ötvözete) készítéséhez fölhasználták. A tiszta fém C. a természetben talán nem is fordul elő, állítólag Ausztráliában (Victoria mellett) találtak. Ércei közönségesek; a legfontosabbak a C. pát vagy nemes gálma (ZnCO3), továbbá a bázisos C. szilikát vagy kova gálma (Zn2SiO4.HJO); igen gyakori C.-érc a C.-szulfid v. C.-fényle (szfalerit, ZnS); ritkábban C.-szulfát-ot v. C.-vitriolt (ZnSO4.7H2O) is találnak. Legtöbb érceiben a C.-t a kádmium kiséri, ritkábban igen kevés galliumot is találtak. A Viola calaminaria növény hamujában, amely Rajna-melléki Poroszországban gálmás talajon nő, kevés C.-t találtak. A fém előállítása nagyban történik; az előállítás lényegében abban áll, hogy a C. érceket előbb C. oxiddá alakítják és a kapott tisztátalan oxidot szénnel belsőleg elegyítve a fehér izzás hőmérsékletéig hevítik. Ilyenkor a szén redukáló hatásánál fogva az oxigént elvonja és szin C. képződik, mely a magas hőmérséken gőzzé alakulva átdesztillál. [A gőz alaku C. egy része igen finom por alakjában lerakódik, ez az u. n. C.-pára (Zinkstaub).] A nyers árubeli C. nem tiszta, különösen az elsőnek átdesztilláló részletei kadmiumban bővelkednek (a kadmiumnak a forráspontja alacsonyabb lévén a C.-énél); ezenkivül az árubeli C. jelentékenyebb mennyiségü ólmot, továbbá vasat tartalmaz, kevés arzén is szokott benne lenni; réz, mangán, kobalt, nikol elvétve szintén kis mennyiségben találtatott. A nyers C. átdesztillálva, megtisztítható. A nyers C.-t ugy is tisztítják, hogy a megolvasztott fémbe ként elegyítenek. Ilyenkor csak nyomokban képződik cinkszulfid, mig az idegen fémek és az arzén a kénnel egyesülve szulfidokká lesznek és a megolvadt C. felületén hártya alakjában meggyülnek és könnyen eltávolíthatók. A megolvasztott C.-et hideg vizbe csepegtetve a szemcsézett C.-et (Zincum granulatum) kapják. Az arzén utolsó nyomainak eltávolítása végett a C.-t salétrommal szokták összeolvasztani.
Kémiailag tiszta C.-t a nedves uton (kicsapással) kapott C. oxidból tiszta szénnel való redukció utján készíthetni. Kékesfehér szinü, élénk fényü fém; fényét a levegőn könnyen elveszti. Közönséges hőmérséken elég rideg, törése kristályos; ugy látszik, hogy a hexagonális rendszerben kristályosodik. Falsúlya 6,9-7,3, olvadáspontja 433° (higany-termométer) v. 415° (levegő-termométer). Forráspontja 1000 fok körül van. Kiterjedési tényezője a többi fémekéhez képest elég jelentékeny; 1 méteres cink rudat 0°-100°-ig felhevitve 2,9 mm.-rel terjed ki. Fajhője Schuller és Wartha meghatározásai szerint 0,09393. A C.-ből, mert könnyen olvad és elég olcsó, már régóta különféle disz tárgyakat öntenek; ujabban még kiterjedtebben használják, amióta ugyanis felismerték azon sajátságát, hogy 100-150° között lágy, ugy hogy lemezzé és dróttá nyujtható. Magasabb hőmérséken (200° felül) annyira törékeny, hogy könnyen porrá zúzható. A C. a levegőn könnyen oxidálódik és vékony bázisos C. karbonát kéreggel (C. rozsda) vonódik be; de ha egyszer C. rozsdával bevonódott, e kéreg a további oxidációtól védi és a C. bádog nem rozsdásodik át, ugy mint vaslemez, ezért használják házak fedésére, csatornák, fürdő kádak, vedrek stb. készítéséhez. Különben vaslemez, drót és szegek bevonására is használják, hogy ezeket a rozsdásodástól megóvják. A forrás pontjáig felhevítve meggyulad és a magnéziumhoz hasonló intenzív fénnyel C.-oxiddá ég el; az ilyenkor képződött C.-oxid annyira laza, hogy a levegőáram magával ragadja és hóhoz hasonló pölyhök alakjában uszik a levegőben (Lana philosophica, flores Zinci). A C. a halogén elemekkel (klór, bróm, jód) könnyen egyesül; de más fémektől eltérően a kénnel alig egyesíthető közvetlenül.
A C. a hidrogénnél jóval pozitívabb elem. A vizet közönséges hőmérséknél észrevehetően nem bontja el, de erősebben felhevítve a reá vezetett vizgőzt elbontja és hidrogén gázt fejleszt. Higított savak hidrogén fejlődése közben könnyen feloldják, amely sajátságánál fogva a kémikusok a C.-t hidrogén fejlesztéséhez felhasználják, és igy az arzén kimutatásához is a Marsch és Hager-féle eljárásoknál (l. Arzénkimutatás). Érdekes, hogy nagyon tiszta C. hig sósavban, v. kénsavban csak igen lassan oldódik, mig a tisztátalan C. hig savakkal élénken fejleszt hidrogént. A rezet, ólmot, ónt, kadmiumot stb. oldataiból kiválasztja. Sok C.-vegyület ismeretes, melyekből az ipar és a gyógyszerészet többet felhasznál. Sói vizben többnyire oldhatók, ezek undirító fém izüek és igen mérgesek, nagyobb mennyiségben bevéve erős hányást okoznak, de már kis mennyiségei is, ha huzamosabb időn jutnak az emberi szervezetbe, igen kártékony hatásuak. Ezért nagyon ügyelni kell, hogy C.-ből való, v. C.-kel bevont edényekben különösen savanyu ételek ne készüljenek. Reakciói: A fém C.-et fizikai sajátságairól továbbá arról ismerhetni fel, hogy szénen a forrasztócső lángjával izzítva forrón sárga, kihüléskor fehér bevonatot (lepedéket) ad. Sóinak vizes oldata sósavval megsavanyítva kénhidrogéntől nem változik, de a semleges oldat kénammoniummal fehér csapadékot (C. szulfid) ad; ammonia a C. sók oldatából fehér kocsonyás csapadékot (C. hidroxid) választ le, mely az ammonia feleslegében könnyen feloldódik. Éppen igy viselkednek a C. sók oldatai a kálium- és anátrium hidroxid oldattal szemben is; e kémlőszer fölöslegében föloldódik. Az alkali karbonátoktól szintén fehér csapadék (C. kárbonát) képződik. A C. mennyiségi meghatározása C.-oxid vagy szulfid alakjában történik. Mint említettük, a C.-t különféle ipari célokra felhasználják; igy legtöbb elektromos batteriába (Bunsen, Daniell, Leclanché stb.). Ötvözetei közül különösen a sárgaréz, fehér és vörös ötvözet fontosabb.
Gyártása
A C.-t azokból a cinkvegyületekből redukálják, melyekben a cink oxigénhez van kötve. A szénnel való redukció következőképen történik:
2 ZnO (-2×85430 h. e.) + C = 2 Zn + CO2
(+96960 h. e.)
A szükséges (-170860+96960)=73900 hőegység bevezetésére a keveréket izzítjuk.
A cink gyártása két egymástól szorosan megkülönböztethető műveletre oszlik. Az első művelet a pörkölés, melynek célja a cink érceit oxiddá változtatni; a második a szinítés, melynek célja a cinkoxidot széntartalmu anyagokkal szinfémmé redukálni. A gálmájokat a mészégető kemencékhez hasonló kemencékben és hasonló eljárás szerint pörkölik; azonban az apró ércdarabokat célszerűbb lángallókban izzítani. Pörköléskor a nemes galmáj szénsava és vize elszáll s visszamarad a cinoxid.
Sokkal nehezebb a kéntartalmu szfaleritnak pörkölése, mert az érc kéntartalma könnyen kénsavas cinoxidot alkot, melyet csak erős izzítással bonthatunk szét. E célból a pörköléshez nem aknás kemencét, hanem lángallót használnak. ha a pörköléskor keletkező kénessavat is értékesíteni akarják, boltás (Muffel) kemencéket használnak, de mivel ez eléggé nem közli a meleget, a művelet befejezte után a boltásból kivett ércet lángallóban utánpörkölik.
A C. redukciója érceiből azért körülményes, mert a szinfém oxigénjétől csak a fehér izzásnál válik el, már pedig ebben a hőmérsékletben a cink gőzzé válik, ezért a cinkércet csak zárt edényekben sziníthetjük, hogy a cinkgőzt fölfogni és kellőképen sűríteni lehessen. E célra nem nagy, hanem többapró boltást használnak, ezeket jól megmelegítik és a fejlődő cinkgőzöket a cink cseppfolyós állapotáig sűrítik, hogy a kieresztő nyilások el ne duguljanak. A tűzálló anyagból készített boltásokat jobbára kőszénnel melegítik, az érc redukciójához pedig kokszot, vagy sovány és pépes kőszén keverékét használják. A cinkgyártás legrégibb módja az u.n. cinkszekkel való gyártás.
Az angol desztilláló mód szerint a cinkércet tüzálló anyagból készített e bödönbe teszik (l. 1. ábra), a fejlődő cinkgőzöket pedig az edény alján levő f vascsövön át vezetve cseppfolyóvá sürítik és a cső alá tett p vizes edényben fogják föl. A csöveket a B fülkébe áradó levegő hűti, kellő beállításukra az m' sróffal rögzíthető n rudak szolgálnak. A bödönök izzítására való kemence két részből áll. Az A falazat tartja az o sarokvasakkal merevített 8 szegletü felső C részt, melynek felső q boltozata alatt vannak az e bödönök. A bödönöket az a rostélyról az r nyilásba áradó s innen a munkatérbe szállító gázok melegítik. E gázok a q boltozat gk nyulványára tett l lappal szabályozható h nyiláson áradnak a kemence s kürtőjébe. A kemence mind a 8 oldalának t boltja alatti u fülkét a bödönök behelyezése után m kockakövekkel elzárják. Az m falon hagyott elzárható b nyilás a tüzelő anyag behányására, a ccc nyilások pedig a bödönök megfigyelésére valók. A bödön felső nyilását fedő v laphoz, a k csatornafalra támaszkodó ferde i lap elvétele után férkőzhetünk.
[ÁBRA] 1. ábra. Az angol cinkpároltató kemence nézete és függőleges metszete.
A belga cinkpároltató kemencék e-e boltásait (l. ábra) a b rostélyról felszálló és a g nyiláson h kürtőbe áradó gázok melegítik. Az alsó o boltások fala vastagabb, hogy a közvetlenül ható tüz erejét kibirják. A boltásokat a tűzálló téglából készített f fal d nyulványai és az a vaslapok tartják, az utóbbiak belső felét a hornyos c agyaglapokkal toldják meg. A vízszintes a vaslapokat a tűzálló agyagból készített merőleges b lapokkal több rekesztékre osztják.
[ÁBRA] 2. ábra. A belga cinkpároltató kemence függőleges metszete.
Mintegy 6 ily rekeszték van minden két vaslap között és minden rekesztékbe 2 boltást tesznek. A boltásokba a k ducokkal megtámasztott i előtéket (Vorlage) ragaszolják. Mivel a boltások ferdén állanak, a bennük keletkező salak a magasabb és melegebb helyről az alantabb hidegebb helyre csuszhatik és az előték kivétele után könnyen a kemence előtti gödörbe hullhat. A gálma és szénkeveréknek a boltásba való betétele után beteszik az előtét, s midőn az izzítás folyamán ebből cinkgőzök szállanak el, ráteszik az öntöttvas lm toldást. Mintegy 6 óra mulva az előte megtelik C.-kel és kiönthető, azután megint visszateszik és ujra folytatják a pároltatást. A másodszori kiürités után magát a boltást is kiürítik és ezután ujra megtöltik. Ez a kemence kénhijas cinkoxid (pörkölt gálma) redukálására alkalmas.
[ÁBRA] [ÁBRA] 3. és 4. ábra. A sziléziai cinkpároltató kemence függőleges és vizszintes metszete.
A sziléziai C.-pároltató kemencék (l. ábra) o boltásait négyszegletes lángállóba állítják. A fütő gázok a kemence boltozatán levő nyilásokból az f füstcsatornába s innen a kéménybe áradnak. A kemence munkaterének két felét hh lapokkal (l. ábra) 12 fülkére osztják s mindegyikbe 2 boltást állítanak. Az a-val jelölt előte, amint ezt a 4. ábra előtünteti, 3 részből áll. Az o boltásból kiálló p agyagkönyök szabad vége az s öntöttvas csőbe, ez pedig a t kovácsvas csőbe torkollik; a cinkgőz az utóbbiban megsűrüdve lecsepeg. A p cső könyöket a v orral tartott q lappal zárják el.
[ÁBRA] 5. ábra. A sziléziai cinkpároltató kemence boltásának és előtéjének metszete.
Németországban (Stolbergben) a 6. ábra módjára alakított előtéket használnak és az előtte hasas részében összegyülő cinket ugy merik ki. Ujabban a boltásokat regenerativ gáz tüzeléssel melegítik és Vesztfáliában 3 egymás fölé állított boltást is használnak. Az időszakos üzemre használt régi krajnai kemencéket ma már nem használják, azonban Binon és Grandfels ezeket folytonos üzemre szerkesztette át. Mivel a leírt módokon gyártott cink tisztátalan, agyag tégelyekben v. üstökben megömlesztik és öntött vas formákba öntik. Ujabban a cink átömlesztésére lángállókat használnak. A felsősziléziai cinkpároltató kemencék egy kg. fémcink gyártására mintegy 2 kg. redukáló és 9.8 fütő szenet kivánnak. (L. még Cinkejtés.)
[ÁBRA] 6. ábra. A stolbergi cinkpároltató kemence előtéje.
Öntése
A C. öntése ma már kiterjedt iparágat alkot, mert a modern épületek diszítményeinek nagy részét, jelesül a frizeket, akroteriákat, oszlopfejeket, fesztonokat, maszkokat stb. ebből a fémből öntik, mert tartósabb, jobban idomítható és olcsóbb a kő és égetett anyag díszítéseknél. Készítenek belőle apróbb és nagyobb műöntvényeket, sőt hatalmas szoborcsoportozatokat is (ilyen a m. kir. államvasutak bpesti keleti (központi) pályaházán levő szoborcsoportozat). Igen sok cink kell a lámpástalpak, kandelláberek, karos és függő lámpások öntéseire is. A cinket homok-, agyag- és fémformába öntik. A komplikáltabb cinktárgyakat részletekben öntik és az egyes részeket összeforrasztják. A homok forma gyengén nedves legyen, a nagyon finom- és vékony tárgyak formáit azonban célszerű kissé megszárogatni. A cink öntés közben tulságosan forró ne legyen, mert ekkor nagyon összehuzodik és az öntvényen szivógödrök keletkeznek. Ha egy tárgyból kevés darab öntendő s ez a tárgy komplikált, azt inkább agyagformába öntik. Szép öntvényeket ad a téglaporral kevert gipsz is; azonban ezeket vastagságuk feléig lassan ki kell égetni. A fémformákat jobbára sárgarézből készítik és felszinüket ezüsttartalmu választóvizzel megcsávázzák, ezután pedig széntűz felett pörkölik, ez azért szükséges, hogy a cink a formához ne égjen. Főfeltétel, hogy ezek a formák könnyen összecsukhatók és szétszedhetők legyenek. Ha öntés közben nagyon megmelegedtek, lehűtendők. Mivel a fémformába való öntés igen gyors munka, különösen tömeges árucikkek, jelesül lámpások, vázák, hamutartók stb. gyártására használják. A formából könnyen kivehető üreges öntvényeket csapokon forgó fémformákba öntik. A beöntött fémet egy-két másodpercig a formában hagyják, hogy az azzal érintkező része megfagyhasson, mire a feles fémeket a forma megfordításával kiürítik (l. Hézagöntés). V. ö. Abbasz, Handbuch der Metallgiesserei (1875).
Története
Bár a C.-érceket, jelesül a kadmiát (galmey, galmáj) már az ókorban ismerték és azt szén jelenlétében rézzel összeolvasztva a sárgaréz gyártására föl is használták (l. Sárgaréz alatt ennek történetét), azonban magának a szinfémnek előállítása az ókor kohászainak nem sikerült, mert a szinfémet érceiből csak oly hőmérsékletnél redukálhatjuk ki, melynél a cink már gőz alakba megy át, a gőzt pedig alkalmas készülékek hiján nem tudták sűríteni. Az első, aki a C.-fémet említi, a XV. század akadémistája Basilius Valentinus volt («Letztes Testament» 1645-iki kiadásának III. könyve 163-ik lapján). Theophrastus Paracelsus Bombastus von Hohenheim, továbbá Agricola (De natura fossilium) és Matthesius János is megemlékeznek róla. Gyártásáról Stahl (Anweisung zur Metallurgie 1728-iki kiadás, 38. oldal) közölte az első adatot. Őt követték Schlüter (Gründlicher Unterricht von Hüttenwerken 1738. Cap. XL, 227-230), ab Indagine (Bifolium chemico-physico metallicum 1771) és Marggraf (Chymische Schriften I. r. 1768. 248-258). Különösen a két utóbbi sokat kutatta a cinkdesztillálás lepszaporább módjait. Az első nagyobbszabásu cinkolvasztót 1743. Bristol mellett Champion állította föl, a kontinens első cinkohóját pedig 1797. Wesolloban (Felső-Szilézia) indították meg. E század elején Karintiában és Felső-Sziléziában több cinkkohó keletkezett. Ez időtájt indították meg nálunk a dognácskai kohót is, melyet azonban az ércek hija miatt már régen beszüntették. A C.-gyártás nagyobb lendülete Hobronnak és Sylvesternek 1805. tett ama találmányától számítható, hogy a cink 120° C.-nál hengerelhető és dróttá huzgató. Sokat köszönhet a cinkipar Kriegernek is, aki a «Verein zur Beförderung des Gewerbefleisses» jutalmát nyerte meg 1826. hézagöntéseivel (l. o.).
Európa összes cinkkohói 1808-ig alig gyártottak évenkint 3-4000 bécsi mázsánál, többet, 1824-27. az évi gyártás mintegy 320 000 b.-m.-ra rugott; 1862-1882. a gyártás 123 000 tonnáról 276 000 tonnára emelkedett. 1884-ban 290 000, 1885-ben 293 000 volt az évi gyártás átlaga, ugy hogy a század elejétől napjainkig a cinkgyártás 15 000 százalékkal növekedett. Ma a cinket szobrok, épületdíszítések, csecsebecsék, lemezek és különféle használati tárgyak készítésére használják. Sok cinket emésztenek meg a galván battériák és a cinkötvények. Használják a hajók borítására és gránát köpenyegek öntésére is. Ára q.-kint 16-19 forint között ingadozik. Korunk legjelesebb cinkkohói Belgiumban (Vieille Montagne cég) és Németországban vannak. Kiemelhetjük a st.-léonardi, a flönei, a valentin-cocq-i, a vorbeck-i és a mühlheim a. d. ruhri gyárakat. Magyarországon Máramaros megyében, Budfalván találtak nagyobb cinkérc telepet. V. ö. Csorbits László. A cinkről és cinkiparról (Bányászati Lapok 1893); Edvi Illés Aladár: A cink multja és jelene (Term. Tud. Közlöny 1891).
(ecetsavas cink). Zn(C2H3O2)2. A C.-ot úgy látszik már Geber alkémista is ismerte a VIII. században; gyógyszerül Rademacher ajánlotta. Előállítható úgy, hogy a cinkoxidot v. bázisos cinkkárbonátot hig ecetsavban oldunk és az oldatot besüritjük. A kihüléskor három molekula kristályvizzel kikristályosodik. Színtelen, átlátszó, gyöngyházfényü, gyengén ecetsavszagu kirstályokból ál; hideg vizben könnyen feloldódik, a borszesz is elég jól oldja. A levegőn kissé elmállik, 100°-on összes kristályvizét elveszti. Erősebb hevitéskor elbomlik. Gyógyszerül használják, kis adagban görcsös bántalmaknál. Szemvízekbe gyakran rendelik. Oldatát a hugycső különféle megbetegedéseinél befecskendezve alkalmazzák. A magyar gyógyszerkönyvben hivatalos só, rézzel, vassal, ólommal ne legyen szennyezve.
ZnBr2. E vegyület cink és bróm közvetlen egyesítése utján is készíthető. Vizes oldatát kapjuk, ha cinket bromhidrogén savan feloldunk. Az oldatot erősen besürítve, a kihüléskor lágy, nagyon nedvszívó tömeggé mered meg. A vízmentes C. szállasztható és tűalakú kristályokból áll, melyeknek fajsúlya 3,643; vízben igen könnyen oldódik, a borszesz és éter is feloldja. Melegvizes oldatát tömény ammonia-oldattal elegyítve, a kihüléskor nyolc lapu kristályokban brómcinkammonia (ZnBr2.2H3N) válik ki.
(Cyanzink). Zn(CN)2. Képződik cinkoxidból, ha azt a kéksav vizes oldatával pállítjuk. A cinkacetát vizes oldatából a kéksav a C.-t fehér csapadék alakjában leválasztja. Többnyire ugy készítik, hogy cinksó vizes oldatát egyértékü káliumcianid-oldattal elegyítik. A levállott csapadékot vízzel kimosván, megszárítják. Fehér, alaktalan por, melynek alig van ize v. szaga. Igen erős méreg, vizben, borszeszben úgyszólván oldhatatlan. Ecetsav nem oldja, ásványos savak feloldják; ammoniában is oldódik. Az alkalmi fémek cianidjaival a C. vízben kettős cianideket képez, melyek többnyire szépen kikistályosodnak. A cinkcianid készítményt régebben gyógyszerül használták.
l. Cinegefélék.
alatt a cinknek villamossággal valóc válatását értjük. Ha valamely közömbös v. majdnem közömbös cinksó-oldaton elektromos áramot vezetünk keresztül, a negativ poluson - a katódán - cink válik ki. A katódát cinklap alkotja.
Mivel a cink atomsúlya 65 és vegyi értéke 2; kémiai egyenértéke 65/2=32,5, elektrokémiai egyenértéke pedig 0,010352 × 32,5 = 0,33644 milligramm pro coulomb, egy ampere erősségü áram óránkint 0,00033644 × 360 = 1,21118 gramm szinfémet ejt ki. A cinkejtésnél szóba jöhető kénsavas cinkoxid (cink szulfát) szétbontására 0,0435 × 106,090/2 = 2,3 volta feszültségü áram kell. A cinkklorid szétbontása már több munkába kerül, mert ennek kötő melege 112,840 h. e.
[ÁBRA] A Létrange-féle villamos cinkejtő berendezése.
A C.-re több találmány van. Létrange Leo a szfaleritet lángallókban alacsony hőmérsékletnél pörköli és a keletkező kénsavas cinkoxidot kilugozza. Az 1. ábra-beli elrendezés szerint a lugzó kádak A A a kiejtőknél magasabban állanak. A cinkszulfát oldat a B gyüjtőbe és ebből d csövön át a C ejtőkbe folyik; C a katódákat jelenti. P szivattyu az o nyiláson át kifolyó cinkben szegény oldat az E gyüjtőbe jut, honnan azt P szivattyuval az R tartóba emelik, ebből pedig az A lugzókba eresztik. Katódának vékony cink, csiszolt réz v. sárgaréz lemezeket, anódának pedig szén vagy ólom lapokat használnak. A katódákra 4-5 milliméter vastagságon hagyják a cinket lerakodni; ezeket a késsel könnyen lefejthető cink táblákat megömlesztik s csak ezután dolgozzák fel a kivánt félgyártányokká. A Létrange-féle st.-denisi gyárban a pörkölt szfaleritből 1 lóerővel 12 óra alatt 8 kg. cinket kapnak és a művelet 2,1 kg. szén fogyasztásába kerül, mig a felső-sziléziai cinkkohók egy kg. szin fém kiolvasztására 2 kilogramm redukáló és 9,8 kilogramm fűtőszenet használnak.
Bias és Miest a szfaleritet 5 mm. szemcsékké zúzzák össze és 100 atm. nyomással fémformába sajtolják, a zárt formát 600° C.-ra hevítik, hevítés után ujra sajtolják, mire gyorsan lehűtik, hogy a formából kivehető legyen. Ezeket a lapokat használják anódának és befüggesztik a közömbös cinkszulfátoldatba. Az elektromos áram szétbontja a cinkkénvegyületet és a fémcinket a katódára rakja. Ez kevesebb munkát kivánó művelet, mert a kéncink kötő melege 41,550 h. e. A művelethez tehát, ha oldatunk kénsavascinkoxid 106,090 - 41,550 = 64,540 h. e. kell, ami 0,0435 × 64,540/2 = 1,4 volta feszültségü áramnak felel meg.
Siemens és Halske a kénsavas cinkoxidot kénsavas vasoxiddal keveri össze. Az elektromos áram áthatolásakor fém cink válik ki és kénsavasvasoxid keletkezik.
(ZnSO4 + 2FeSO4 = Zn + Fe2[SO4]3).
Ha az utóbbival a gyengén pörkölt kén cinkécet kilugozzuk, ujból az eredeti oldatot kapjuk (ZnS + Fe2[SO4] = ZnSO4 + 2FeSO4 + S). A gyakorlatban kevéssé tört utat Luckow C., Herrmann R. P., Kiliani Márton, Squire W. S., Currié S. C. és mások találmánya.
1, Cinkoxid.
(bány.). A cinkfém előállítására alkalmatos ércek a következők: 1. A galmáj néven ismeretes ércek, u. m. a nemes galmáj, szénsavas cinkoxid, 52% cinktartalommal és kovagalmáj, kovasavas cinkoxid, 53% cinktartalommal. - 2. Szfalerit, cinkszulfur, 51,6% cinktartalommal; előfordul erekben galenittal, kalkopirittel stb., csak ujabb időben kezdték cinkfém előállítására használni. Vörös cinkérc, Brucite, 70,5% cinktartalommal, előfordul Észak-Amerikában. 4. Néha fölhasználják a cinkfém előállítására a cinkes pesttapadékokat is, melyek az ólom- és rézkohók nem kedvelt terményei.