a lokomotivoknál az a rúd, mely a kerekeket (forgató csapjaiknál fogva) a végből köti össze, hogy a hajtó kerékkel együt forogjanak s adhéziójuk a vonatót képesség fokozására felhasználtassék. A C.-k a kapcsolandó kerekek számához képest egy v. több darabból állanak s utóbbi esetben az egyes részek szilárdan összeköttetnek.
[ÁBRA] 1. ábra. Csapágyas csatlórud.
A rudak fejeiben helyeztetnek el a forgató csapot övező fémágyak v. perselyek (L. az 1. és 2. ábrát). Régebben a C.-k szárát gömbölyüre vagy laposra készítették, mig ujabban mindinkább alkalmazzák a két oldalán kivájt rudakat (mint az ábrákból is látható), melyek ugyanazon szilárdság mellett csekélyebb súlyuak. A biztonság fokozására e rudakat lágy acélból, egy darabban kovácsolva készítik, hogy a hegesztésből keletkezhető töréseknek eleje vétessék. Az egyik ábrában két darabból összetett 3 fejü csatlórúd látható (3 ággyal), közönséges három csatlós teher-lokomotiv számára, a másik ábra pedig egy két csatlós gyors lokomotiv kapcsolórúdját mutatja, az ágyak helyett perselyekkel. L. még Lokomotiv.
[ÁBRA] 2. ábra. Perselyes csatlórud.
a. m. fegyverhordozó, kísérő. - C. testőrség (Trabanten-Leibgarde), az osztrák császári testőrség egyik osztálya. - C. (bány.), az a munkás, ki a szállító edényt a kötélhez csatolja, v. a kötélről leoldja. Ujabb szerkezetü aknáknál pedig a C. tolja be a csillét a szállító kasba, vagy húzza ki onnan. Legalább egy C.-nak kell lenni a bányában minden rakodó helyen, ahonnan szállítanak és az akna torkolatánál is. A C. adja a jelt a szállító edény felhúzására vagy leeresztésére is. - C. (vasuti értelemben), és pedig két-, három-, négy-, ötcsatlós az oly lokomotiv, melynek egy-egy oldalon ugyanannyi kereke van egymással kapcsolva (l. Csatlórúd). A nálunk szokásos lokomotiv-szerkezetben a gyorsvonatok rendesen kétcsatlósak; a három- stb. csatlósak tehervonatok továbbítására használtatnak.
Régi magyar személynév, mely főleg a bessenyőlakta vidékeken volt használatban. A C. név mindenesetre török eredetü s mint ilyen, a «csat» (összetalálkozik, összeütközik) tőbül képzett igenévnek (csatuk, bessenyő-kun dialektus sz. csatov) vehető fel.
1. János (jankafalvi), nagyenyedi alispán, jeles fiorista és zoologus, szül. Al-Vincen, Alsó-Fehér vmegyében, 1833 április 6. Gimnaziális tanulmányait Nagy-Szebenben végezte. 1849-ik év tavaszán, még be se töltvén 16-ik évét, Brassóban a székely huszárezredbe állott, melyet a harcba csakhamar követnie kellett. Gaál Sándor ezredes és Bem tábornok főparancsnoksága alatt a Székelyföldön az 1849. év nyarán lefolyt csaknem valamennyi ütközetben jelen volt. Majd koncai birtokán telepedett meg és gazdálkodott. E mellett a természettudományok, különösen az ornitologia és fiorisztika tanulmányozására fordította minden idejét, s madárgyüjteménye (3000 db.) a m. nemz. muzeumé után hazánkban a leggazdagabb, növénygyüjteménye pedig meghaladja a 40 000 példányt. A bécsi, párisi és londoni muzeumokat is tanulmányozta. A növénycsere-egyesületeknek számos erdélyi növényritkaságot nagy számban küldözött. 1861. az alkotmány részbeli visszahelyezése után szolgabiró lett, de nyolc hónap mulva leköszönt. 1873 dec. megyei főjegyző, 1874. pedig alispán lett s azóta tisztujítások alkalmával mindannyiszor közfelkiáltás utján maradt állásában. 1885. ő felsége a közigazgatás terén szerzett érdemeiért királyi tanácsos cimmel tüntette ki. A m. kir. Természettudományi Társulat tiszteletbeli tagjának választotta meg. Gondnoka a nagy-enyedi ev. ref. Bethlen-főiskolának és a Kárpátegyesület alsófehérvár-megyei fiókjának, elnöke az alsófehérvármegyei történelmi, régészeti és természettudományi társulatnak, levező tagja a brassói keresk. és iparkamarának s rendes tagja több tudományos társulatnak. A Budapesten 1891. tartott nemzetközi ornitologiai kongresszus egyik alelnöke volt, ugyanakkor a nemzetközi ornitologiai permanens comité tagjának választatott. Zoologiai és botanikai értekezései a hazai és külföldi tudományos folyóiratokban jelentek meg. V. ö. Szinnyei, Magyar Irók.
2. C. Pál, szépirodalmi iró, az akadémia levelező és a Kisfaludy-társaság rendes tagja, szül. Sarkadon, Bihar vmegyében, 1804 jan. 7., megh. Pozsonyban 1841 febr. 15. Székely származásu atyja, Mihály, jómódu tiszttartó volt, később önállóan gazdálkodott s abban elszegényegedett. Iskoláit C. a filozofiai folyam végeztéig Nagy-Váradon járta, akkor növendékpappá lett az egri egyházmegyében, s 3 évet a pesti központi szemináriumban töltött, melyben a hazafias és irodalmi szellem akkor legtermékenyebben munkált. Ő is mohón művelte magát, a német, angol, olasz és francia nyelveket megtanulta és sokat olvasott. 1823 októberében kilépett a papnevelőből és jogász lett; 1826-ban nevelőnek ment Batthány Kristóf gróf, 1828-ban pedig Bécsbe, Chernel Ferenc udvari ágens családjához. Ez előkelő házakban választékos modorra tett szert és kitünő társalgóvá fejlődött. 1829-ben egy mesével és egy idillel és néhány Béranger-fordítással köszöntött be az irodalomba a Tudom. Gyüjtemény melléklapjában, a Koszorúban, s Pestre telepedve, egészen az irodalomnak szentelte erejét. Egy nevelési értekezéséért Teleki József gróf 1831. akadémiai irnokká nevezte ki, 1832. pedig levelező taggá választották. Belső munkatársa volt a Helmeczy-féle Jelenkornak, melynek első, névtelenül megjelent vezércikkét ő irta, 1834., s éppen oly jeles publicistának igérkezett, mint aminő reményeket keltett nyelvészeti munkássága iránt A magyar nyelvbeli ragasztékok és szóképzők c. értekezése, mellyel az akadémiánál ugyanez évben pályadijat nyert. De C.-t a szépirodalom vonzotta, iró és kritikus akart lenni. Miután a világosi Bohus-családnál 1834. elfoglalt nevelői állásától egyik növendékének halála miatt egy év mulva elesett, ismét Pestre jött s az akkor torzsalkodó irodalmi pártok közül a Vörösmarty, Bajza és Toldy köréhez csatlakozott, mely az akadémiában az ujabb szellemet képviselte, a politikában az ellenzékhez szított, s az Atheneum által az irodalomban nemsokára korlátlan tekintélyre tett szert; C. több lapba dolgozott, munkatársa volt Bajza Aurorájának és Kritikai Lapjainak, a Tudománytárnak, a Közhasznu Ismeretek Tárának, Társalkodónak stb., és széptani cikkeiben (a vaudevilleről), birálataiban az ujabb francia irodalmi izlés buzgó hive és terjesztője volt, valamint novelláiban is, melyek az említett lapokon kivül a Rajzolatokban, az Atheneumban és a Hajnal c. almanachban jelentek meg; a szinpad számára is számos francia (Hugo, Dumas, Scribe stb.) és pár német darabot ültetett át. Költői hirét novelláival alapította meg, melyek közül a Fiatal sziv és Szerelemmel nem jó játszani cimüeket egykor a novella legjobb magyar mintáinak tartották. Ujítása e téren abban állt, hogy az egyszerü, tipikus érzelmek s a patriarkális viszonyok rajzától, a Kisfaludy Károly-féle elbeszélések világától egy lépést tett a modern társadalmi élet rajza felé s a szenvedélyek bonyolult lélektanát kezdte elemezni. Megpróbálkozott a drámával is, melynek felvirágoztatása iránt megvoltak saját eszméi, az uralkodó irodalmi párt izlésétől némileg eltérők. A nagyzó romantikus stil helyett könnyü, tetszetős és valószerü szinművet ohajtott, mely a fejlődő fővárosi élet képét adja. Tolvaj c. 1 felv. dalos bohózatával a vaudevillet akarta megkisérleni. Sikerültebb volt Megházasodtam c. 3 felvonásos vigjátéka, mely először 1837 márc. 4. került szinre, Fiatal házasok cimmel, Budán, majd a nemzeti szinházban is előadták és vagy husz évig a műsoron maradt. Erősebb, tisztább kompozicióra nem volt elég nyugalma, drámai fölfogása fölületes, de sok szeretetreméltóság és előkelősg volt darabjaiban és a társalgó vigjáték hangját sikerrel pendítette meg. Szépirodalmi dolgozatainak kivált előadása jeles; a nyelv természetes, de finom is, a szabatosságot és könnyüséget ritka szerencsével tudja összeeegyeztetni, meglátszik rajta a francia iskola, s nagyban hozzájárult a magyar prózának szépirodalmi használatra hajlékonyabbá tételéhez. - C. ez irói foglalkozása mellett tevékeny tagja, később jegyzője volt a drámabiráló választmánynak. 1837 elején a Kisfaludy-társaság tagjául választotta. Anyagi helyzetén azonban mindez erkölcsi siker keveset javított; egymásután látta füstbe menni reményeit, melyeket az irodalmi triumvirátus támogatásába vetett; a Tudománytár 200 frtos szerkesztőségén kivül semmi javadalomhoz nem jutott, többek közt másé lett egy időközben megürült fizetéses rendes tagsági hely is az akadémiában. Változékony jelleménél fogva megbizhatatlannak tartották s nem karolták fel; főleg Bajza mellőzte. Elkeseredésében az ellenkező politikai és irodalmi pártok karjaiba vetette magát. Pozsonyba költözött a «Hirnök» c. kormánypárti lap munkatársául, s e lapban 1838 febr. 13. Magyar hirlapok heti szemléje cimü rovatot nyitott, az irodalmi és tud. közlemények megbeszélésére, melyben hadat üzent az Atheneum irói körének, érdekszövetkezetnek nevezte e csoportot, mely avult műfelfogásával, pártoskodásával, szükkeblüségével elzárja az irodalom fejlődését; megtámadta műveiket, irói egyéniségöket, egyformán éles észt tanusítva gyöngéik kimutatásában és jó tulajdonaik elhallgatásában. Küzdelmében más elégedetlen irók is támogatták, főleg Munkácsy és Kunoss, kiket sokszor előcsatározókul használt. A triumvirátus fölvette a harcot, a Figyelmezőben rovatot nyitottak «Atheneum miatti zajgások» cimmel C. és pártja támadásainak visszaverésére; önzéssel vádolták C.-t, elvtagadással, ki eladta tollát a kormány sajtójának. A két évig tartó harc mindinkább fölzaklatta a küzdők szenvedélyét, a tusa vérig ment, s végül a vesztes C. lett, a látszat ellene szólt s a közönség nagy tekintélyü elleneinek adott igazat, részben a politikai rokonszenvnél fogva is. De a polémia korántsem volt káros irodalmi életünkre; sőt az ellenőrzés elvét érvényesítette az egyoldalu, ellenmondást nem türő irodalmi fórumokkal szemben. - C. még a pozsonyi országgyülésen 1839. mint távollevők egyik követe részt vett s azután letünt a nyilvánosság elől. Sulyos betegségbe esett, melyet lehangoltsága is fokozott és nemsokára férfikora delén meghalt. Az irodalomtörténet, mely sokáig egyik ellenfelének, Toldynak kezében volt, e kor hősei közt nem állította őt megillető helyére. Csak egy évtizeddel ezelőtt szolgáltatott igazságot emlékének a Kisfaludy-társaság, midőn iratainak javát összegyüjtve, Csató Pál szépirodalmi munkái c. a 1883. arcképével együtt kiadta. Életrajzát e kiadás előtt Beöthy Zsolt irta meg nagy gonddal és művészettel, megadva a lélektani kulcsot sajátszerü jelleméhez, tisztázva emlékét s méltó helyre állítva irói alakját.
alatt legközönségesebben viz-vezetés céljából készült árkot értünk; de használjuk e szót más egyéb oly tárgyra is, mely a viz elvezetésére szolgál, minő p. eresz-C., mely az esővizet a háztetőkről a földre, vagy városokban az utcai csatornákba vezeti; sőt több olyan berendezés megjelölésére is, ahol a vizvezetés már csak másodrendü céllá törpült. Eme különböző célok szerint különböző csoportokba osztjuk a C.-kat. A belvizlevezető C. a csapadék-, talaj- és fakadó v. bármi okból megfeneklő vizeket vezeti valamely folyóvizbe (l. Belvizlevezetés). Tágabb értelemben idetartozik az alagcsövezés (l. o.) is; és az utcák két oldalán az esőviz elvezetésére készített árkokból fejlődött ki lassanként a mostani földalatti, milliókba kerülő városi csatornázás is (l. o.). Az öntöző C. a mezőgazdaság céljaira szállítja a vizet; mig ha ezt avégett vezetjük ki a mederből, hogy esését mint mozgató erőt ipari célokra használjuk föl, malom-C.-nak mondjuk: mert régebben az e nemü berendezések legtöbbje malmok hajtására fordíttatott, ugy hogy a malom elnevezés a nem őrlésre szolgáló vizi motorok megjelölésére is szolgált, p. fürészmalom. Végül a hajózó C.-nál a vizvezetés teljesen mellékes dolog, illetve csakis annyiban szerepel, hogy a C. egész hosszában meglegyen a szükséges vizmélység; egyébként pedig a fölösleges vizet nem a C. hosszában, hanem oldalt szokták a legközelebbi folyóvizbe elvezetni.
(rostélyok), a városi földalatti csatornáknak az utcára szolgáló nyilásai körül a tisztító aknák fölé rendesen könnyen elmozdítható, de eléggé súlyos zárólapot alkalmaznak, mely a csatornagázoknak az utcára ömlését megakasztja. A viznyelő aknákra azonban rostélyos helyeztetnek el, amely rostélyok a vizet ugyan akadálytalanul átbocsátják, de a nagyobb szilárd alkatrészeket, melyek iszapolást idézhetnek elő, a csatornába nem bocsátják be. Hogy a viznyelőkön át a csatornagázok az utcára ne juthassanak, e célra vizzáró készüléket, ugynevezett könyökök (szifon) alkalmaztatnak a viznyelő akna és a csatorna érintkezése helyén, Csatornanyilás v. C.-akna, az a függélyes vagy nagyon meredek esésü cső (akár épített, akár egy darabból előállított), amely az utcai csatornából az út felületéig felnyúluk s különböző alkotása szerint arra való, hogy rajta a csatornák egyes szakaszai könnyebben ki legyenek tisztíthatók (tisztító vagy kémlő aknák), vagy hogy az utcán összegyülemlett esőviz a csatornába jusson.
l. Normann-szigetek.
a vizszintes iránynak kijelölésére szolgáló készülék. Áll egy hosszu, közepén állványhoz erősített, két végén derékszög alatt felfelé hajtott fémcsőből, melynek két végébe üvegcsövek vannak beillesztve. A cső vizzel van megtöltve, melynek felszine az üvegcsövekben látható. Használatkor a két üvegcsövön át a vizszin irányában nézvén, a távolban az egyenlő magasság kijelölhető. A készülék a vizszinnek az üvegcsövek falainak közelében tapadás okozta görbülésénél és a szem három különböző távolságba gyors egymásutánban szükséges akkomodálásánál fogva, nem tarthat igényt nagyobb pontosságra. Némileg segíthető ezen bajon az üvegcsöveken csusztatható és diopterekkel ellátott fémhüvelyek által.
(C.-folyadék v. pöcefolyadék). A városi csatornákban lefolyó összes hig és szilárd anyagok együttvéve képezik a csatornák folyadékát v. tartalmát. Ezen C. minémüsége a csatornák építési módjának megállapításánál és évi fentartási és tisztítási költségeik számbavételénél lényeges fontossággal bir, mert mig az egyszerü emberi és állati ürülékanyagok, a házi maradékokkal, valamint az előcsapadékok eredményével együtt, ha a csatornák különben jó anyagból, kellő méretekkel, lejtéssel és külső nyilással vannak építve, fentartás tekitnetében számba nem vehető csekély költséget okoznak s legfeljebb a csatorna hálózatán előfordulható beiszaposodásokat növelik, addig oly városokban, melyekben sok gyár és vegyészeti műhely van, a gyári és műhelyi vizeknek a városi csatornahálózatba való bebocsátása már fentartási tekintetben is igen fontos, mert ezen vizek gyakran oly tartalmuak, hogy a csatornák falait is megtámadják, az egyes boltozati vagy oldaltéglákat, esetleg beton részeket likacsossá, porhanyóvá teszik, utat nyitnak a csatornafolyadéknak a nyers talajba, miáltal a talajviz megfertőzése áll elő s rövid idő alatt az egész csatornahálózatot hasznavehetetlenné tehetik. Ezen baj megelőzésére többféle módon törekszenek a helyi körülményekhez képest. Vagy oly anyagu csatornatesteket létesítenek, melyek a gyári vizek vegyi bomlasztó hatásának kevésbbé vannak kitéve, vagy ha lehet, a gyári vizeket egészen külön hálózatba foglalva vezetik el, vagy pedig a gyári vizekben előforduló bomlasztó hatásu szilárd részeket előzetesen tisztítás útján lecsapatják és csak az ily módon ártalmatlanná tett, különben még mindig szennyes vizet bocsátják a csatornahálózatba. A csatornafolyadéknak egyébiránt van általános jó hatása is a csatornafalakra azáltal, hogy ezen folyadékból nyálkanemü apró organizmusok fejlődnek, amelyek azután a csatorna belső falát sűrü réteggel bevonva, azt eredményezik, hogy a falakon a nedvesség át nem hat. A csatornafolyadék fontos gazdasági szempontból, amenyiben akár mindjárt, úgy, amint a csatornában összegyült, felhasználják trágyázásra, akár pedig a nedves részek elgőzölögtetése útján műtrágyát (komposzt) készítenek belőle, vagy pedig a hig részeket külön tartályokba lebocsátva, rét- és konyhakert-öntözésre használják. Ez utóbbi célra fordítják a párisi és a berlini csatornafolyadék egy részét is és Budapest általános csatornázási terve is úgy van szerkesztve, hogy a csatornatartalom, a berendezések csekély átalakításával akadály nélkül használható lesz.
A városok tisztasági és egészségi állapotának rendezésénél a csatornázásnak igen fontos, elsőrendü szerepe van. Ami az egyes majorokban és falvakban az egészségre ártalmasnak alig tekinthető, t. i. az emberi és állati ürülékeknek és a háztartásokból eredő szennyes vizeknek szabadba bocsátása, az csak félig-meddig népes városokban is már halálos veszedelmet hozhat a lakosságra. A városok C.-ának célja, hogy a tisztátalanságot képező, könnyen rothadó s rothadási gázaikkal a levegőt megrontó s ez uton az emberi egészséget tönkretevő emberi és állati hulladékok és szennyvizek hamarosan eltávolíttassanak s ha előnyösen lehetséges, a város területén kivül más célra és pedig haszonhajtóan fordíttassanak.
Hogy az emberi ürülék kigőzölgésének ártalmas volta már a legrégibb korban is ismeretes volt, ez a többek között kitünik a bibliából is, melyben Mózes törvényei között világosan olvasható azon rendelkezés, amely a táborjárás alkalmával az emberi ürülék eltakarításának módját és eszközeit meghatározza. Továbbá a régi Rómában már a királyok idejében épültek az első földalatti csatornák a szennyes vizek és ürülékek elvezetésére, az ugynevezett kloakák. A középkor városai sok mindenről voltak hiresek, csak tisztaságukról ne, s ezen városokban az emberi ürüléket gödrökbe gyüjtötték, ezeket hol kitisztították, ha éppen olyan helyen voltak, ahol melléjük másikat ásni nem lehetett, hol pedig, ha megtelt a gödör, befedték vagy földdel meghordták s másikat ástak mellette. Ily módon a csak egyszerüen kiásott gödrök talpán és oldalán át a rothadási termékek a talajba szivárogván át, gyakran félelmes járványoknak és helyi betegségeknek lettek okozói. A szennyes folyadékok az utcára lettek kiöntve s a minden utca közepén elvonuló mélyített folyóka (Rinne, ruelle) segélyével azután elvezettettek ezen folyadékok vagy valami mélyebb helyre, vagy, ha a város közelében folyóviz volt, ez utóbbiba. Eme nyilt, bűzös folyókák és árkok képezik tulajdonképen eredetét a mai nagymérvben tökéletesített város-csatornázási különböző rendszereknek. Kezdetben ugyan csak a szennyes folyadékokat vezették el ily módon, később azonban rájöttek arra, hogy az emberi szilárd ürülékek is eltávolíthatók a csatornák segélyével, ha ezek kellő mélységre lesznek fektetve és kellő mennyiségü folyóvizzel öblíttetnek, s ily módon előállott az u. n. usztató (angol) rendszer, kezdetben természetesen egészen primitiv módon, de birva már mindazon alapfeltételekkel, amelyek ezen rendszernek bámulatos tökélyesbülését és sokirányu alkalmazhatóságát lehetővé tették.
Az usztató rendszer alapelve az, hogy ugy az emberi és állati szilárd és folyékony ürülék, valamint az elhasznált háztartási szennyviz, a gyárak vizei, továbbá az esőzések csapadékai egy közös csatornába felfogva vezettetnek el és pedig ugy, hogy a megfelelő bőségü nyilással biró csatornának oly esés adatik, amely mellett a csatornafolyadék a szilárd anyagok közül a lebegőket usztatva, a sulyosabbakat pedig forgatva és görgetve, akadály nélkül tovább szállítsa. Ezen rendszer van jóformán az egész művelt világon elfogadva, nagyon természetes, hogy igen sokféle változattal, amint ezt a helyi viszonyok igénylik. Az usztató rendszernél fődolog az és a csatornák helyes működésének főfeltétele, hogy a folyadék mindig elegendő mennyiségben álljon a csatorna rendelkezésére, minél fogva oly városokban, amelyekben az évi csapadékvizek mennyisége csekély, a csatornák rendes működésének biztosítása érdekében szükséges oly módokról gondoskodni, amelyek mellett azok mindenkor kellő mennyiségü vizzel elláthatók. E módok egyike az, hogy amennyiben rendelkezésre áll egy a csatornák szintjénél magasabb ágyban folyó eleven viz, ezt több alkalmas ponton bevezetik a csatornába, ha pedig ily viz nem áll rendelkezésére, akkor a csatornahálózatnak egyes magasabb pontjain viztartókat helyeznek el s ezekből öblítik a csatornákat, végre pedig különösen azon csatornaszakaszokon, amelyek igen csekély eséssel birnak, a káros eliszaposodás megelőzése céljából magát a csatornába jutott szennyes folyadékot zsilipek segélyével felduzzasztják, az ilyen felduzzasztott s hirtelen szabaddá lett viztömeg azután fokozódó sebességet nyervén, a csatornát alaposan kiöblíti. Ezen legutóbbi mód különösen Páris nagy csatornázási hálózatában van különböző módon alkalmazva, valamint Hamburg és Berlin csatornáiban is.
Fontos a csatornáknál a kitorkolási nyilás elhelyezése is. Ha egy városnak csatornahálózata folyóvizbe torkol, ez esetben a folyóviz emelkedésekor a csatornák tartalma le nem folyhat, hanem a folyó áradata által visszatolatván, magában a csatornában pangásnak indul, iszapot rak le, rothadni kezd, amely rothadásnak légnemü részei a házi csatornákon és az esőviz-levezető csöveken is a lakásokba behatolhatnak s az emberi szervezetet könnyen megtámadhatják. Ahol csak tehetik, ezen szabad csatornakiömlések mellőztetnek s az ujabb csatornázási tervek és munkálatok már ugy készültek, hogy a csatornázandó területnek összes csatornatartalma lehetőleg egy ponton hagyja el a hálózatot, amely egyetlen nyilás minden tekintetben könnyebben kezelhető, mint a sok nyilás, és ami a fődolog, hogy árvizek esetén könnyebben elzárható s a város lakott részeitől rendesen nagyobb távolságban, a folyam alsóbb részében elhelyezett nyilás a lakók által különböző célokra igénybe vett folyóvizet sem szennyezi be oly mérvben, mint azt a belső területek számos nyilásai tennék.
A törekvés általában az levén, hogy a csatornák tartalma minél kevesebb ponton jusson a folyóvizbe és így a viz beszennyezése és a meder elzátonyosodása is minél inkább elkerültessék, Budapest uj csatornázási terve is ezen, már Bazalgette londoni mérnök által 1870. ajánlott elv szigoru alkalmazása mellett készült. Ezen, most már kivitel alatt levő terv szerint Budapestnek pesti része három főgyüjtő által csapoltatik le és pedig a dunaparti, a nagy-köruti és az ugynevezett magas területi főgyüjtő által. A dunaparti és a nagy-köruti főgyüjtők a Boráros-tértől lefelé egy közös főgyüjtőben egyesülve, tartalmukat alacsony vizálláskor szabadon ömlesztik a Dunába az összekötő vasuti hidnál, magas vizálláskor pedig tartalmuk szivattyuk segélyével lesz kiemelve és egy a Duna fenekére süllyesztett nagy átmérőjü kazánlemez-csövön át a Duna sodrába dobva. A magas területi főgyüjtő az előbb említett közös gyüjtő boltozata felett a vasuti teherpálya-udvaron át szabadon ömlik a Dunába. A Dunaparton jelenleg fennálló beömlő nyilások átalakíttatnak ugynevezett vészkiömlőkké, amelyeken át a Duna magas vizállásakor beállható nagyobb esőzések vizével megszaporodott csatornatartalom egy része rögtön kiszabadulhat a Dunába, igen nagy veszély esetére pedig egy mintegy 5 km. hosszu vészkiömlő szolgál, mely a csatornahálózatnak bizonyos magasságon tul hajtott folyadékát a legrövidebb idő alatt képes lesz a soroksári dunaág gubacsi szakaszába levezetni.