Gavrilovics Miklós, orosz iró, szül. Szaratovban 1828 jun. 19. (ó naptár), meghalt u. o. 1889 okt. 17. Az egyházi pályára készült s már szeminarista korában szorgalmasan tanult idegen nyelveket, úgy hogy végül tudott latinul, görögül, zsidóul, tatárul, franciául, németül, lengyelül és angolul s e nyelvtudomány révén roppant nagy olvasottságra tett szert. A szemináriumból kilépve, a szent-pétervári egyetemre ment, annak elvégzése után egyideig tanár volt, azután egészen az irodalomra adta magát. Kiválóképen irodalomtörténeti és kritikai irányban működött, de társadalmi kérdésekkel is foglalkozott, s mint ilyen, szocialisztikus tendenciákat vallott. Emiatt 1862. elfogták, biróság elé állították s elitéltetvén, Keleti Szibériába számkivetették. Számkivetésében irta: Sto djelatj? (Mit tegyünk?) cimü hires irányregényét (Vevey 1867; Genf 1877; magyarul Sasvári Ármin fordításában), mely nagy idealizmust és emberszeretetet árul el. Munkái még: Lessing i jevo vremja (Lessing és kora); Kapital i trud (Tőke és munka 1860); Karakter cselovjecseszkavo znaníja (Az emberi tudás jellemzése). Számkivetésébne lefordította Weber Világtörténetét; Ocserki gogoljevszkavo perioda (Rajzok a Gogolj-időszakból) és ezeken kivül számos esztétikai cikket irt. 1882. végén amnesztiát kapott s Asztrakánban majd Szaratovban telepedett meg. Összes művei (Szocsinenija) először 1868-70 jelentek meg Veveyben, 4 kötetben s azóta több kiadást értek.
(csjornobog) a. m. fekete isten, az északi vendeknél és szlávoknál a rossz istene. Rémítő formákban ábrázolták. Tőle származtattak minden csapást, rossz időjárást és járványos betegséget stb.
orosz eretnekek. Keletkeztek 1775. Tanaik: az eskü tilos, a szakálnyirás a katonáknál is a legnagyobb bűn, az orosz zsinat által előirt imádságokat a császár és császárnőért nem szabad végezni; hisznek a világ közeli végében, krizmával megkenik ugy a pópákat mint a laikusokat, kik hozzájuk áttérnek, megsemmisítik az útleveleket, mert azokon az antikrisztus pecsétje, az orosz állami pecsét György lovaggal látható stb.
János, esztergom-főszékesegyházi kanonok, született Szakolcán 1852 jun. 18. Bécsben a Pázmány-intézetben és Augustineumban tanult, elnyerte a hittudori oklevelet, az 1879-1880-iki tanévben pedig az esztergomi papnevelőintézetben a biblia-tantárgyak tanára volt. 1880. Simor hercegprimás udvarába szertartójának vette, 1882. főszentszéki jegyző, ugyanazon évi november hóban hercegprimási titkár, majd pápai kamarás, 1887. udvari káplán, 1888. hercegprimási irodaigazgató és esztergomi kanonok lett. 1890. pedig a király schavniki apáttá nevezte ki. Önállóan megjelent munkái: A halottégetésről (Esztergom 1887); A zárdai élet céljáról (Esztergom 1891). Sajtó alá rendezte Simor János hercegprimás kiválóbb egyházi szónoklatait.
-család (mácsai és kis-oroszi), Görög- v. Törökországból Magyarországba átköltözött előkelő vagyonos nemesi család. C. Istvánt az epirusi király 1420. utódjául nevezte ki. C. Péter a történelemben Skanderbég (l. o.) név alatt játszott fontos szerepet. C. János De bello Pannonico címen 6 kötetes történelmi munkát irt latin versekben. C. Arszén (l. o.). C. Demeter 1759. következő címen: Panegyricus Sermo de ludibus illustris populi Illyrorum nagyobb munkát irt. C. Lázár 1793. grófi rangra emeltetetett.
1. C. Arszén, szerb patriárka, született Crnagorában 1633 körül, meghalt Bécsben 1706-ban. Az ipeki patriárkai széket már 1674. elfoglalta, 1682. Jeruzsálemben járt. A C. nevet csak 1688 óta kezdte használni, s azt állította, hogy a hires Crnojevicsek ivadéka; de ugy látszik jogtalanul, épp ugy mint kortársa György áldeszpota a Brankovics nevet. 1688. az orosz és római udvarhoz fordult a szerbek felszabadításáért. Az osztrák-török hadjárat idejében Ausztriának nagy szolgálatot tett és a szerbek felkelésében tevékeny részt vett. 1689. Prizrenben 5000 emberrel az osztrák sereg előtt ünnepélyesen Lipót császárt ismerte el fejedelmül. 1690. a törökök bosszuja elől 80 000 emberrel Magyarországba futott. Nagy hive volt az Ál-Brankovicsnak és az osztrák politikának.
2. C. Péter, temesi gróf és főispán; szül. e sz. első évtizedében, meghalt Nagybecskereken 1892 máj. 1. 1818. Arad vmegye szabadelvü követéül választotta meg. Midőn a magyar kormány a szerb felkelők ellen biztosul nevezte ki, már temesi gróf és főispán volt. Április 27-én kezdte meg a hivatalát, és a szerb kongresszus törvénytelen megtartása ellen lépett fel, de a felkelők figyelembe sem vették. Gyenge politikus volt, s a kormány melléje az erélyes Vukovics Sebőt nevezte ki. Később részt vett több kongresszuson is s végre visszavonultan halt meg.
község, l. Ág-Csernő.
Menyhért, szabadságharcunk egyik vértanuja, szül. 1808. A pénzügyminisztériumban tanácsos volt, de az 1848/49-iki mozgalmakban szembetünőbb részt nem vett. Mindazonáltal elfogták s haditörvényszék elé állították s 1849 okt. 24. Pesten az uj-épület mögött b. Perényi Zsigmonddal és Szacsvay Imrével együtt kötél által kivégezték. L. Csernátony.
Károly, filologus, szül. Besztercebányán 1837 január 17. Bécsben tanult klasszika filologiát. 1860. helyettes tanár lett Besztercebányán, 1862. rendes tanár, 1867. a pozsonyi kir. kat. főgimnáziumhoz került, hol jelenleg is működik. Legjobb latin stilisztáink egyike. Munkái: De Horatii carm. II. 20. brevis disputatio (Besztercebánya 1861); De Cicerone causarum patrono (Pozsony 1870); D. M. T. ciceronis oratione pro Murena habita (u. o. 1883). Latin stilusgyakorlatok a gymnasiumok számára; 3 részben (Dávid Istvánnal együtt, I. Pozsony 1882, 2. kiad. 1887; II. u. o. 1883, 2 kiad. 1888; III. u. o. és Budapest 1891).
község, l. Cernya 3. (Szerb-).
(Czernya Presl. 1818, Phragmites Trin, 1820, növ.), l. Nád.