l. Pecsili.
a Csallóköz egy része, azon lapályos folyamköz, mely a Pozsony vármegyében Bős körül elterülő mocsarakból kifolyó s a győrvármegyei Szőgyével szemben a Dunába szakadó Csiliz patak és maga az Öreg-Duna közt elterül; hossza 20, szélessége 5-8 km.; részben mocsaras. Felerészben Pozsony, felerészben Győr vármegyéhez tartozik.
tó, illetőleg laguna a Bengáliai-öböl Ny-i partján, a különböző évszakok szerint 891-1165 km2 területtel és 1-21/2 m. mélységgel. A tengerrel 300 m. széles csatorna köti össze. Magas vizállásnál édes, alacsony vizállásnál sós a vize.
Magyar nőnév, mely legelőbb Vörösmarty szinműveiben fordul elő s ritkábban ugyan, de használatban levő keresztneveink közt is föltalálható. Vörösmarty egyéb neveivel (Hajna, Illa, Tünde) együtt a C. igy egy értelmes magyar szónak (csillag, hajnal, illat, tündér) a megcsonkításából származik.
világító égi test; l. Állócsillagok, Bolygók és Üstökös; mint cimertani alakzat, szerencse és dicsőség jelképe. - C., a g. kat. egyház szertartási tárgya. Két félkör a közepén összecsatolva, mely négy végével a diszkosz fölé helyezendő. Aranyból v. megaranyozott fémből kell készülnie. Rendeltetése az, hogy a kehelytakarók az áldozati kenyér részecskéit el ne érhessék és össze ne zavarhassák. jelenti a napkeleti bölcseknek föltünt csillagot, mely azokat Bethlehembe vezette. - C., határozott szélü fehér folt az állat sötétebb szinü homlokának közepén.
1. (etre-karcsai) Gyula, tanár, született Kecskeméten 1851 aug. 6. Tanult Egerben és Pesten. 1872 óta a m. földhitelintézet ügyésze. 1876-ban egyetemi magántanár lett a telekkönyvi jogból, 1883. címzetes egyetemi rendkivüli tanár. Munkái: A régi magyar alkotmány és az 1848-i és 1867-iki évek közjogi alkotásai (Pest 1871); Az 1869-72. országgyülésről (Julius álnévvel, u. o. 1873). Több értekezése van a M. Igazságügyben és a Nemzetgazdasági szemlében.
2. C. Róza, magyar születésü énekesnő, ki a 40-es évek végén a magyar nemzeti színháznál kezdte pályáját mint kardalosnő s későbben a bécsi udvari operaház tagja lett, hol az 50-es évek végétől a 60-as s részben még a 70-es éveken át is nagy sikerrel működött s szélesen elterjedt névre tett szert. Előbb Bécsben tanult Proch énektanár vezetése alatt, ki legelőször a «Próféta» Fides szerepében léptette föl, s e debut-je aztán ottani szerződtetését vonta maga után. Ritka tömör s terjedelmes alt alapu mezzo-szoprán hanggal rendelkezett s szerepköre e téren is mozgott legsikeresebben, mely azonban épp azért nem volt nagyon változatos. Mint már hírneves énekesnő ment nőül a világhirü bűvész: Hermannhoz. Külföldön s a magyar nemzeti színházban is több ízben vendégszerepelt nagy sikerrel. Élte s hangja hanyatló korában énektanári állást nyert a bécsi konzervatóriumnál, de ez állásban alig működött tovább egy pár évnél. Visszavonult s nem igen kedvező anyagi viszonyok közt fejezte be változatosan hullámzó művészi életét a 80-as években.
3. C. Teréz, szinművésznő, szül. Duna-Adonyban 1862 aug. 17. Tizenhárom éves korában beiratkozott az orzságos szini iskolába, hol csakhamar feltünt nagy tehetsége, mely élénk temperamentummal, üde hanggal és külső előnyökkel párosult. Már negyedéves növendék korában a nemzeti szinházban elsőrendü szerepeket játszott. A szini iskola befejezése után (1879) azonnal szerződtették a nemzeti szinházhoz, melynek azóta ünnepelt művésznője. Csiky Gergely egyenesen C.-nek irta darabjai nagy naiv szerepeit. 1893-ban lépett fel először asszonyszerepben: A Váljunk el Cypriennejében és e szerepkörben is valóságos kabinetalakítást nyujt. 1883-ban ment nőül Grill Rikárd könyvárushoz, pár év előtt azonban elvált tőle.
(növ., Chrysophyllum L.), a sapotaceák tejelőfái, bőrnemü, fent kopasz, a visszáján selyemszőrű apró virágokkal, husos v. bőrnemü bogyóval. Mintegy 60 faja él Amerika forró vidékein. A C. glycyphloeum Casaretti (C. Buranhem Ried.) Braziliában a régen officinális monesia-kéreg termőfája. Ez a kéreg kissé kesernyés, erőltető izü, tartalma a monerin (saponin), glycyrrhizin és egész 32% cserzősav, ezért elsőrangu cserző, s az európai kereskedésben is megfordul. A C. Cainito L. (C. coeruleum Jacq.) szép 9-12 m. magos fa. A C. glabrum Jacq. 4,5 m. magas fa. A C. piriforme Willd. (C. Macoucou Aubl.) Guayana, és Szt. Domingó vizeinek partjain, 9 m. magas fa. A C. monopyrenum Sw. (C. acuminatum Lam.) Ny.-India és Orinokó áradmányainak fája, hosszas, a visszáján pirosmolyhu levelekkel.
l. Ánizs.
(Astronomia), az égi testekről, különösen azok látszó és valódi mozgásairól, fizikai és kémiai alkotásáról szóló tan. ha tisztán a mozgási jelenségekre vagyunk tekintettel, akkor a C. a legrégibb fizikai tudomány, melynek kezdetben valószinüleg az alkalmas időbeosztás volt a feladata. A többi tudománytól eltérőleg oly szigoru folytonosságban fejlődött, hogy alig van tudomány, melyben a fölfedező annyit köszönhet elődjének, mint a C.-ban. Ptoleamios Almagesztje nem létesül Eudoxus és Hipparchos nélkül, és csodálatos, hogy Coppernicus nagy művének jóformán egyetlen támaszai Hipparchos és Ptolemaios adatai és eszméi. A következő lépés, Kepler fölfedezése, Tycho de Brahe megfigyelésein s Coppernicus elméletén át történik, s Tycho műszereinek kezdeteit már az araboknál találjuk. A betetéző Newton tömegvonzási elmélete - ha övé is teljesen az eszme - matematikai kifejezésében Keplerre, s régi görögök geometriájára s kortársainak földméréseire támaszkodik.
A C. követhetetlen messze korba nyúlik vissza; a khinaiaknál már a Kr. előtti XXII. században nagyon kifejlődött lehetett, ha egy napfogyatkozás megjövendölésének elmulasztása miatt Hi és Ho udvari csillagászokat halállal büntetni jogos volt. A hinduk a nagy bolygók egy általános konjunkciójáról beszélnek Kr. e. 3102. Valószinű, hogy ezen tény nem följegyzés, hanem későbbi számítás által maradt reánk, de így is bizonyítja, hogy a bolygók mozgási viszonyairól már elég tiszta képzetek uralkodtak. Az állatöv jegyeinek elnevezése és beosztása a kaldok műve, s ha nem is bizonyos, hogy ennek kora több csillagász s történész véleménye szerint sok évezredre teendő, mégis valószinü, hogy jóval Kr. születése előtt keletkezett. A legrégibb biztos csillagászati följegyzés egy holdfogyatkozásra vonatkozik, melyet Babilonban, Mardocempad uralkodó első évében thoth egyiptomi hó 29. és 30. napja között (a mi időszámításunk szerint Kr. e. 721 márc. 19.) észleltek. Száz évvel későbben már ismerték a kaldok a Szárosz nevü 18 évi fogyatkozási periodust. Az egyiptomi gyakran földicsért csillagászatról nem sokat tudunk; ismerték az év hosszát, melyet 365 napnyinak vettek föl s megállapították a híres Sothis periodust, 1460 évet, melynek lefolyása után a Sirius csillag (Sopt v. Soth) ismét együtt kel a Nappal az év ugyanazon napján.
A régi görögöknél, kik a dolgok természetéről szívesebben spekuláltak, mint hogy erre vonatkozó megfigyeléseket tettek volna, nem találkozunk a C. egy kidolgozott rendszerével, inkább egyes odavetett nézetekkel. Pythagorás állítólag tanította már, hogy az állócsillagok s az egyes bolygók külön kristályszférákhoz erősítve, egymáson gördülve megkerülik naponta a Földet, mely ezen szférák középpontjában áll. E kristályszférák egymáson való gördülő mozgása a szférák zenéjét hozza létre. Az ég gömbalakjának képzete Pythagoras után még máig is megmaradt: Coppernicus és Kepler még lényegesen ragaszkodik hozzá, s a gömbi C. lényegileg ma sem tesz egyebet, csakhogy mi az ég gömbvoltát csupán irányok kitüzésére használjuk. Mondják, hogy Pythagoras előadásaiban már azt is tanította volna, hogy a Föld a többi bolygóval együtt a Nap körül kering, de erre nézve biztosabb adatunk nincs. Csillagász tanítványai között Philoláos (krs. e. 450 körül) érdemel említést, aki szerint a Nap, a Föld a bolygók a világ közepét képező centrális tűz körül keringenek. A spekuláció terét Eudoxos (409-356. Kr. e.) hagyja el, ki a bolygó mozgás elméletét a megfigyelésekre támaszkodva iparkodik adni. Azáltal, hogy a különböző bolygókat különböző tengelyek körül forgó kristályszférákhoz erősítve gondolja, az ő kora megfigyelési pontosságán belül az égi mozgásokat elég híven adja vissza. Platón másik és nála még nagyobb tanítványa, Aristotelés (384-322. Kr. e.) lelkesült hive Eudoxos elméletének, hangsulyozza a megfigyelés fontosságát az elvont bölcselettel szemben; bizonyítja a Föld gömbalakját, de önálló világrendszer fogalmazásáig nem emelkedik. A Hipparchos előtti időből megemlítjük még Metont (433. Kr. e.), ki az egyházi ünnepszámításban ma is fontos 19 évi holdciklust vezette be, melynek letelte után az ujhold napja ismét ugyanazon napokra esik (arányszám) és Aristarchost, ki a Föld kettős mozgásáról (saját tengelye s a Nap körül) legalább is fogalommal birt. Nevezetes, hogy a Föld mozgásából szükségkép keletkező parallaxis hiányát már az állócsillagok óriási távolságával megokolja. Igen eszélyes, de gyakorlati nehézségei miatt célhoz nem vezető módot talált ki a Nap távolságának (parallaxisának) meghatározására. A rómaiaktól egyetlen csillagászati felfedezés sem indult ki, noha elismerésre méltók Julius Caesar (inkább adminisztrativ, mint csillagászati okokra visszavezethető) naptárjavítása és Senecanak az üstökösökről mondott szavai, melyek érettebb kornak is díszére válhatnának.
A mai C. atyja Hipparchos (Kr. e. 190-125). Megfigyelései sokkal pontosabbak, mint elődjeié; a bolygók látszólagos mozgásainak törvényeit kutatja s csillagászati táblázatokat számít, melyekből e mozgások előre számíthatók. Hogy a bolygók mozgása epiciklusos mozgásra vezethető vissza, Hipparchos állítá először, nem 3 századdal ifjabb követője Ptolemaios, ki ezen elméletet kidolgozta. Hipparchos ismerte az évszakok különböző hosszuságát, a napmozgás törvényeit, a holdpálya excentricitását, fölfedezte a precessziót és összeállítá az első, 1080 csillagot tartalmazó csillagkatalogust. Megfigyeléseit és fölfedezéseit Ptolemaios őrizte meg nagyhirü Almagesztjében (a: h megalh syntaxiz madhsevz cím arab ferdítése), hol egyszersmind az epiciklusos mozgás törvényeit levezeti. Hipparchostól kezdve a C.-t három korszakra oszthatjuk: a ptolemaiosi, a coppernicusi és a newtoni világfölfogás korára. Az első (mely jogosan hipparchosinak volna nevezendő) a Földet nyugvónak, a csillagok és bolygók e körül való mozgásait reálisoknak fogja föl. A második korszak a Napot állítja a bolygórendszer középpontjába; a Föld körüle keringő bolygó, mely saját, a térben párhuzamosan megmaradó tengelye körül forog. A harmadik korszak végül az égi testek mozgásait mind egyetlenegy közös okra (az anyag tehetetlenségére és a tömegvonzásra) vezeti vissza.
A ptolemaiosi rendszer, melyben a Föld körül egymásra következnek a Hold, Merkur, Venus, Nap, Mars, Jupiter és Saturnus (a későbbi Hérakleidés Pontikos-féle, rendesen «egyiptomi» név alatt ismert tökéletesebb rendszerben Merkur és Venus keringenek a Nap körül), teljesen megfelel a látszó mozgásoknak, a bolygók előre és hátrafutásának, megállapodásának, azáltal, hogy a bolygókat egyenletesen oly körökben mozgatja, melyeknek középpontja a Föld körül ugyancsak körben kering (l. Epiciklus). Ha a középkor túlságos rajongással függött e rendszeren, s a Coppernicus utáni kor mondhatni lenézéssel fordult el tőle, tartozunk most a kijelentéssel, hogy a mai tudományos módszerek nyelvében a két rendszer egyenlő jogu; a coppernicusi előnyösebb ott, ahol a bolygó mozgásokat egy a Napon álló megfigyelő észleli, a ptolemaiosi, ha a mozgásokat a Földről nézzük. És tényleg, a mai csillagász, tekintve a számítás modorát, öntudatlanul is a ptolemaiosi rendszerre támaszkodik, ha a bolygók efemeridjeit számítva, trigonometriai sorba fejtéseket alkalmaz.
Az alexandriai iskola C.-át az arabok terjesztették. Keleten Al Mamun kalifa (786-833 Kr. u.), Albategnius (Al-Baten, 850-928 kb.), Abul Vefa (939-998), Ibn Junis (950-1008), Nassir Eddin (1201-1274) és különösen Ulugh Beigh (1394-1449) emelendők ki, kik mindannyian szorgalmas megfigyelők és számolók. Az első fokmérése, a második a trigonometriai módszerek javítása által tünik ki. Abul Vefa felfedezi a Hold variációját (evekcióját már Ptolemaios találta volt), Ibn Junis először használja a hindu, arab számjegyeket, javítja a csillagászati műszereket, Nassir Edin s az arab korszak utolsó képviselője a sztelláris C.-t gyámolítják. Nyugaton ugyancsak arab befolyás alatt különösen X. Alfonz kasztiliai és leoni király viszi előbbre a tudományt hires bolygótáblái szerkesztése által.
Az arab korszak után az osztrák Peurbachban (1423-1461) éled ujra a C. Különböző fontos asztronomiai dolgozatokon kivül használható sinustáblázatokat is köszönünk neki. Tanítványa Regiomontanus (tulajdonképen Müller János, Königsbergából, 1436-1476), ki Mátyás királynak udvarában is tartózkodott, Ptolemaios óta a legnagyobb csillagász: Walther nürnbergi patriciussal megalapítja az első német csillagvizsgálót, szolgáltat hasznavehető üstökös-megfigyeléseket és kiadja az első jó efemeriseket.
Coppernicus (1473-1543) De revolutionibus orbium coelestium libri VI cimü munkájában a ptolemaiosi geocentrumos rendszert a heliocentrumos rendszerrel helyettesíti. S noha tulajdonképeni bizonyításról az egész munkában szó sincs, sőt idejében arról szó még nem is lehetett, nézete megkapó egyszerüsége folytán nehéz harcok után ugyan, de végre utat tört. E munka, bár apróbb részleteiben még Hipparchosra és Ptolemaiosra támaszkodik - Coppernicus kénytelen megtartani még egynehány epiciklust s a bolygók egyenletes körmozgását - nyitotta meg egyszersmind először az állócsillagok világát, mert a Föld Nap körül való keringésének a csillagok mozgásában látható tükörképe (az ugynevezett parallaxis) hiányozván, ki kellett mondani, hogy az állócsillagok oly mérhetetlen távolságban vannak tőlünk, hogy ehhez képest a Föld pályája csak pontnak tekinthető. Coppernicus a legegyszerűbben magyarázza az állócsillagok napi, a bolygók napi és évi mozgását, a bolygófutás különös jelenségeit, az évszakokat, a nap és éjjel különböző tartamát a Földön, s hasonlókat. Mily szabad és bátor szellem kellett ezredéves - nem elméletnek, hanem - hitnek megdöntésére, fel sem foghatjuk már; utóda Kepler, még ismeré korát s mondhatá róla egyszerü, de erőteljes szavaival: vir maximo ingenio, et, quod in hoc exercitio magni momenti est, animo libero.
Coppernicus elmélete most már csak pontosabb megfigyelések alapján volt tovafejleszthető és Tycho de Brahe-ban (1546-1601) akadt erre kitünő ember. Eleinte Hveen szigetén, majd mint II. Rudolf udvari csillagásza Prágában észlel saját készítésü műszereken addig nem ismert pontossággal. Megfigyelései, melyek még hiresebb követője, Kepler örökébe mentek át, szolgáltatták az anyagot az ujabb hatalmas fejlődéshez. Tycho sem találta pontos méréseivel az állócsillagok parallaxisát s mivel kora a világegyetem mérhetetlenségének felfoghatására még nem ért meg, de talán teologiai tekintetekből is uj világrendszert állított fel, noha Coppernicusnak mindig lelkes bámulója volt. Mindenesetre sajátságos véletlen, hogy Tycho után mindjárt akadt szellemi óriás, ki e megfigyeléseket előtüntető számokból ki tudta olvasni a bolygó mozgások valódi törvényét s ki szerencsés fogással éppen azon bolygót ragadja ki, melyen az eltérés a tényleges s a körös pályától a legnagyobb. A bolygó helyének eltérése azon helytől, melyet az egyenletes körmozgás jelöl ki, mindössze 8 ivpercet, azaz 1/4 teleholdátmérőt tett ki s ezen 8 ivperc vezette Keplert (1571-1630) a bolygómozgások törvényeinek felállításához. Szerinte: 1. a bolygók pályái a körhez közelálló ellipszisek, melyeknek egyik gyujtópontjában áll a Nap; 2. a radius vector (a Nap középpontjától a bolygó középpontjáig húzott egyenes) egyenlő időben egyenlő felületeket súrol; 3. a bolygók keringési idejének négyzetei úgy aránylanak, mint a Naptól való közepes távolságok köbei (harmadik hatványai). Ezen törvények alkalmazása gyanánt keletkeztek a hires Tabule Rudolphine, melyek egy teljes évszázadon át minden bolygószámítás alapját képezték s a három törvény ma is s mindörökre képezi a pályameghatározásnak - a C. fontos gyakorlati ágának - kiindulási pontját. Nem szólva Kepler többi fontos C.-i érdeméről s különösen ma is használt C.-i távcsövéről, áttérhetünk Galileire (1564-1642), ki a mekanikai téren a szabadesés törvényeinek, a tehetetlenség, az ingamozgás törvényeinek tanulmányozása által a világegyetem mekanikai felfogásának korát készítette elő. Az akkor felfedezett távcső segítségével nevezetes felfedezéseket tett, melyek között a Jupiterholdak s Venus fázisai a coppernicusi rendszernek egyrészt direkt bizonyítékai, másrészt analogonjai voltak. Kortársai között Hevelius, Cassini és különösen Huyghens (1629-1695) említendők. Az első a hodltopografia megalkotója, a második az asztronomia legtöbb ágaiban érdemdús buzgalmát fiára, unokájára s dédunokájára örökíti át. Huyghens, mint kitünő fizikus megállapítja a centrifugális erő törvényeit, javítja a távcsövet, megállapítja a Föld alakját és alkalmazza az ingát az órához, miután elméletét megadta; a C. terén közvetlenül is kitünik a Saturnus-gyűrü felfedezése s más megfigyelések által. A bolygómozgások okainak kifürkészésében mindeddig nem történt volt kisérlet; Descartes az első, ki hipotézisével e téren is próbálkozott s megemlítésre annál inkább méltó, mert hipotézise elég hosszu életü volt; a fényre s a távcsövekre vonatkozó vizsgálódásai emlékét a C.-ban is fenntartják.
Amit Coppernicus és Kepler alkotott, azt végre Newton (1643-1727) tetőzte be. Galilei és Huyghens a mekanikát már annyira fejlesztette, hogy Newton eszméjéhez már csak egy lépés volt hátra, de Newton kellett hozzá, ki e lépést megtegye. Mihelyt halhatatlan műve, a Principia philosophie naturalis elején a tehetetlenség és erő, két mozgási ok, különbsége élesen ki volt fejtve (a tehetetlenség a mozgás megmaradásának, az erő a mozgás megváltozásának oka) s szerzője azon alapvető fontossággal biró gondolatig emelkedett, hogy az erő a testeknek a térben való ismert eloszlásától vagy a mozgó testnek a térben elfoglalt helyzetétől függ: az erőtörvény a Kepler-féle törvényekből ki volt olvasható, úgy mint azt «Bolygók» c. cikkeinkben (III. köt. 165 l.) tevők. Newton szerint két anyagi pont egymásra vonzó hatást gyakorol, mely a tömegekkel egyenes, a távolság négyzetével visszás arányban áll. S ezen törvény az asztronomiában közvetlenül alkalmazásba jöhet, amennyiben a bolygók, tekintve az óriási, őket elválasztó távolságokat, csakugyan tömegpontoknak tekinthetők. Newton egyenesen ki is mutatta, hogy a tömegvonzásnak csak speciális esete az erő, melynek befolyása alatt a Föld felületén esik a kő s hogy ezen erő azonos az erővel, mely a Holdat tartja meg földkörüli pályájában. Megfordítva levezethetők belőle a Kepler-féle törvények s az ezekben a priori nem foglalt üstökösök és meteorok mozgása. Ezóta tudjuk, hogy a világür legtávolabb tájain, a kettős csillagok mozgásában éppen ugy érvényesül, mint a Földön mindenütt. Kepler és Newton mindent megtett, ami a C.-ban - ha csak mozgási problemákra vagyunk tekintettel - mai felfogás szerint egyáltalában tehető s a jövő nemzedékeknek csupán az elmélet mélyítését és tág alkalmazását hagyományozta. E téren ezután, Newton óta, folytonos haladás észlelhető; ő maga megmagyarázta már elmélete segélyével az árapály jelenségét, a precessziót, a holdmozgás főbb egyenetlenségeit. Csodálatraméltó számolási módszere, melyet Leibnitzcal egyidőben talált ki, Clairaut, d'Alembert, Euler, Mayer Tóbias, Lagrange, Laplace, Poisson, Leverrier, Adams, Bessel, Lubbock, Encke, Hansen, Gyldén, Newcomb, Tisseraud és sok más hires csillagász kezében a háborgási problema nevén ismert óriási feladat annyi fáradság után még most sem befejezett megoldásához vezetett. A Kepler-féle törvények t. i. csak akkor volnának szigoruak, ha a bolygókhoz képest végtelen nagy tömegünek tekinthető Napot csak egyetlen egy bolygó keringené körül. A többi bolygó vonzó behatása - mert a Newton-féle tömegvonzás egészen általános - eltéréseket hoz létre, melyeket perturbációknak, háborgásoknak szokás nevezni, s melyek szigoruan pontos megállapítása a matematika még megoldatlan feladataihoz tartozik. Óriási fáradságokkal a megfigyelés pontosságán belül a bolygók helyeit szolgáltató megoldásaink már vannak ma. Ezen sok nemzedéken át folytatott és most is folyó óriási szellemi feladat - hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki - feltünőbb eredményei voltak: A Halley-féle üstökös 1759-iki visszatértének megjövendölése Clairaut által; a bolygók pontos tömegviszonyainak levezetése; a Hold mozgásának pontos ismerete s ennek segítségével tengeren a geografiai bosszuságmeghatározás lehetősége; a Neptunus bolygó Leverrier és Adams által egyidejüleg és egymástól függetlenül való felfedezése tisztán a számítás utján; az árapály, a processzió levezetése s ennek segítségével Földünk belsejének részleges megismerése, bolygórendszerünk mekanikai stabilitásának eldöntése, s hasonlók, mikben a felsorolt csillagászok s mások osztozkodnak.
Newton után a C.-ban már a munkafelosztás elve is érvényesül s lehetetlen már csekély téren felsorolni a C. valamennyi jeleseit. Flamsteeed, a greenwichi csillagvizsgáló első igazgatója (1675) kitünő megfigyelő, utóda Halley neve a hasonnevü üstökösben s a Venusátvonulásnak a naptávolság meghatározására való felhasználásában él; Bouguer és Maupertuis a Föld alakját vizsgálják gondosan; Bradley kitünő megfigyelő, felfedezője az aberrációnak, mely a Copernicus-féle rendszer oly soká keresett egyenes bizonyítéka; Mayer Tóbiás a Hold elméletét viszi addig nem sejtett tökélyre; Lambert a tudományos fotometriát létesíti; Euler a bolygómozgás elméletében tünik ki; Lagrange és Laplace a perturbáció-elmélet mesterei, kik bolygórendszerünk állandósági kérdésére is mély analizis útján megnyugtatólag tudnak felelni. Schröter a bolygótopografiát ápolja, Delambre neve a méterrendszer s a Jupiterholdak elméletéhez fűződött s végül Herschel Vilmos, kitünő távcsövek készítője, felfedezi az Uránust és annak holdjait, a kettős csillagokat, melyeknek egymás körüli mozgását tanulmányozza, számos ködfoltot és csillaghalmazt. Ő nyit először betekintést csillagrendszerünk szerkezetébe s megállapítja a nap saját mozgását a térben.
A XIX. sz.-ban még jobban halmozódnak a nevek, melyek mindegyikéhez egy-egy felfedezés története fűződik. Piazzi az első apró bolygó felfedezője; a pozsonyi születésü Zach hires C.-i iró; Olbers, ki az üstökösök pályameghatározása körül szerzett elévülhetetlen érdemeket; Bessel, ki mint észlelő és teoretikus, valamint a műszertanban egyaránt kitünő. Az állócsillagok helymeghatározását majdnem felülmulatatlan pontossággal eszközölte részint mérései, részint szigorúbb számításai által; e tevékenységre az u. n. «berlini akadémiai csillagtérképek» keletkezésére nézve is mérvadó volt. Bámulatos megfigyeléseket végzett a heliometer segítségével: ő volt az első, ki egy csillag, 61 Cygni, évi parallaxisát megbizhatóan meg tudta határozni. Kettős csillagok, Jupiter- és Saturnus-holdak megfigyelései szintén a heliometernek köszönhetők. Sirius és Prokyon fényes állócsillagok szabálytalan sajátos mozgásából ő vont először következtetést azok kettős csillag természetére, még mielőtt a fölötte gyenge kisérőt távcsövön valaki látni remélhette. A Föld mérésében szintén elévülhetetlen érdemekkel dicsekedhetik. Gauss úgy a geodéziában, mint az asztronomiában alapvető. A pályameghatározások pontos, ma is alkalmazott módszerei tőle valók. Struwe különösen a kettős csillagok tanulmányozásával foglalkozik. Encke neve a háborgási elmélet tökéletesítésével s az ilyennevü üstökös elméletével függ össze. Herschel János különösen kettős csillagok mérésében és elméletében számottevő, Kaiser rendkivül pontos megfigyelései által lép Bessel nyomdokaiba. Mädler mint holdtopográfus s az állócsillagok saját mozgásával foglalkozó szerzett népszerüen is ismert nevet. Hansen a holdelmélet terén tett fontos felfedezéseket, Argelander a Bonner Durchmusterung (l. Csillagkatalógus) hires vállalatát indította meg s létesítette a változó csillagok fizikáját. Leverriert perturbációs számításai, bolygótáblázatai és Neptun elméleti úton való felfedezése teszik halhatatlanná; Peters C. A. F. a csillagászati redukciós mennyiségek pontosabb meghatározását s a sztelláris C.-t tüzte volt ki feladatául. Klinkerfues és Oppolzer a pályameghatározás terén különösen tevékenyek, Schönfeld a Bonner Durchmusterung s a változó csillagok megfigyelésének folytatásán dolgozott.
E már is túlságosan hosszu sorral a C. fejlődése még mindig nincs kimerítve. Kirchhoff és Bunsen tudományos alapon megállapították 1859. a spektrum-analizist, s ez kiindulási pontja volt a C. egy teljesen uj, addig nem is sejtett ágának, az asztrofizikának, mely a égi testek kémiai és fizikai alkotásával foglalkozik. főfeladatai az eddigi módszereket tekintve a csillagok fénymérései, spektrumvizsgálata, a sztelláris fotografia s a bolygók meg ködök fotografiája. A fénymérések körül Herschel, Jahn, Seidl, Schwerd, Steinheil, Zöllner, Wolff, Pickering, Pritchard szereztek főérdemeket. A fotografia égi alkalmazásában Draper, Rutherfurd, Henri testvérek, Roberts, Lohse és kiváló mértékben a mi Gothardunk tünnek ki. A spektrum-analizis korifeusai Secchi, Huggins, spektrum-analizis korifeusai Secchi, Huggins, Zöllner, Respighi, Vogel, Christie, Dunér és Konkoly, kinek csillagvizsgálója éppen ugy mint Gothardé egészen az asztrofizika szolgálatában áll.
A rövid idő óta, mely alatt fizikai módszereket az asztronomiába vittek át, már számos felfedezés történt. A legmagasztosabb talán az anyag egysége az egész világürben. Egyenkint, de csak legfőbb vonásaiban felsorolva, kiemelendő a Nap természetére és összetételére irányított törekvés. Csodálatos tényeket derített fel a spektrumanalizis a protuberánciákat s a Nap koronáját illetőleg, melyeket azonban még egységes elmélet keretébe szorítani nem tudnak. A bolygókön sűrü légköröket tüntet ki, melyek általában a Földünk légkörével azonos tulajdonságuak. Saturnus gyűrüit felbontja apró elszórt testecskék övére; az üstökösök vegyi összetételét tanítja s összekapcsolja a tekintetben is a hullócsillagokkal. Az állócsillagok spektrumaiban három főtipust tanít megismerni, mely a csillag hőmérsékletével és viszonylagos korával szoros kapcsolatban áll; sőt az északi ég valamennyi nagyobb csillagjának spektruma már katalogusokba is össze van szedve, melyeknek összeállításán dolgozott a potsdami csillagvizsgálóban Vogel, a lundin Dumér, az ógyallain Kövesligethy. Mindezen állócsillagok Napunkhoz teljesen hasonló égi testek, melyek azonban hol viszonylagosan fiatalabbak, hol egykoruak, hol a lehüléshez közelebb állók. A változó és az uj csillagok természetére vonatkozólag értékes adatokat szolgáltatott; meg tudjuk különböztetni mai nap azon változókat, melyek egy közbelépő sötét test okozta fogyatkozás miatt sötétülnek és azokat, hol a változás a csillag fizikai tulajdonságainak változására vezetendő vissza. A ködfoltokban megismerjük az ég óriásilag kiterjesztett gázvilágait, leendő világok alapanyagát, a csillaghalmazokban ugyancsak a spektrumanalizis által uj, tőlünk mérhetetlen messzeségben fekvő csillagrendszereket. A fotografia leginkább hivatott felvilágosítást adni az égi testek idővel beálló változásairól s a legtökéletesebb csillagtérképek jövőben az égi direkt lefotografálása által keletkeznek. Uj felfedezésekhez is vezetett már a fotografiai lemez: uj apró bolygók, uj ködök, uj csillagok (p. Gothard csillagja a Lyra gyűrüködében) ismeretét neki köszönhetjük. S a végcél, mely felé ez uj tudomány törekszik, a fény elemzése által a fizikusnak mindazon adatokat szolgáltatni, melyek segítségével az égi testek fizikai állapotját biztosan megállapíthatja.
Ha a C. fejlődéséről szólunk, igazságtalanság volna fel nem említeni a nagy műszerészeket is, kik a csillagászokat ily pontos műszerekkel látták el. Dollond, Throughton és Simms, különösen Fraunhofer és utóda Merz, Reichenbach, Repsold, Steinbeil, Grubb, Browning, Sécrétan, Clark s mások a kiemelkedő nevek, kik közül a műszerek optikai kivitelében Merz és Clark, a mekanikai tökéletesítés terén Repsold áll felülmulhatatlanul. Tökéletes lencsék csiszolásában, pontos körosztások készítésében, a műszereknek idegen, zavaró befolyásoktól való lehetőleges mentesítésén különben vállvetve dolgozott mindig csillagász és műszerész, s emez elismeréssel valósította meg az eszmét, melyet amaz szolgáltatott.
A C.-t rendesen két nagy ágra szokás osztani: az asztronomiára és az asztrofizikára (l. o.). Az előbbi ismét több osztályra oszlik; a gömbi C. az égi testek helyzeteivel foglalkozik bizonyos az éggel és a földdel kapcsolatos koordinátarendszerekhez képest. Mint ilyennek főleg a csillaghelyzetek megállapítása, az idő s a geografiai helymeghatározás a feladata. Az asztrognozis a csillagokat s a csillagképeket ismerteti meg. Az elméleti C. mai értelmében leginkább a bolygók és üstökösök, a meteorok és kettős csillagok pályameghatározásával foglalkozik. A fizikai csillagászat, ma inkább égi mekanikának nevezett ága, a Newton-féle törvény konzekvenciáival foglalkozik, úgy hogy a háborgási problema, az égi testek alakja és egyensulya, a bolygórendszer állandósági kérdése, az árapály jelenségek s hasonlók képezik főfeladatát. A sztelláris C. (használatos pleonazmus) kizárólagosan az állócsillagok sajátos mozgásával, távolságaival, térbeli eloszlásával és a csillagrendszerünk alakjára, kiterjedésére vonatkozó megfigyelésekkel foglalkozik. A gyakorlati C. végül a csillagászati műszereket ismerteti, azok hibáit tanítja meghatározni s számításba venni s a legjobb megfigyelési eredményeket levezetni. A tisztán észlelő C.-tal szembe állíthatónak végre, ha tetszik, a számoló C.-t mely kizárólag mások észleleti eredményei egységes alapon feldolgozza. Az asztrofizika egyes részei a topográfiai C., mely a Nap, a Hold, a bolygók, üstökösök és ködfoltok felületi jelenségeit észleli s a tulajdonképeni asztrofizika, mely az égi testek kilövelte fény lehetőleg sokoldalu megvizsgálásával foglalkozik.
A C. irodalma rendkivül gazdag s e helyen a kitünő munkák felsorolása is lehetetlenség. Történelmére vonatkozólag l.: Houzeau, A C. történelmi jellemvonásai, ford. Czógler Alajos, Budapest 1889.
A Napnak, Holdnak, bolygóknak bizonyos év egyes napjaira előre kiszámított helyeit, azok konstellációit és annak az évnél egyéb égi tüneményeit tartalmazó könyvek. Az első C.-et Peurbach adta ki 1450-61-ig (l. Almanach), melyeknél azonban sokkal pontosabbak voltak a Regiomontanuséi 1475-1506. Különböző időben különböző déllőkre vonatkoztatva azután a C.-nek hosszu sora jelent meg, Keppler, Stadius, Manfred, Zanotti, Hell Miksa, Triesnecker stb. adtak ki több-kevesebb évre terjedő évfolyamokat. Jelenleg négy elsőrendü C. van állandó és biztosított szerkesztésben, legrégibb a Picardtól 1678-ban kezdeményezett: Connaissance des temps, melyet 1769 óta a Bureau des longitudes ad ki Páris délője vonatkoztatva; azután a Board of Longitude-től 1767 óta kiadott és leginkább a tengerészek által használt Nautical Almanac and astronomical Ephemeris, a greenwichi déllőre vonatkoztatva; a Bodétól 1776. alapított és a berlini meridiánra vonatkoztatva, jelenleg a berlini csillagvizsgáló Rechensbureau-jától kiadott: Berliner Astronomisches Jahrbuch, végre a Washington déllőjére szerkesztett: American Ephemeris and Nautical Almanac, melyet 1849 óta ad ki a Naval Observatory.