v. nyesegetett a csemete, ha gyökereit kézzel, ollóval v. baltával megkurtították s ennek következtében a törzs egy részét is eltávolították avégből, hogy a csemeték elültetése és szállítása kevesebb vesződséggel és költséggel járjon. Csak oly fa- vagy cserjenemek csemetéit szabad csonkítani, melyek visszaszerző ereje nagy. A tűlevelüek és némely lomblevelü fanem nem türi meg a csonkítást, sem az erősebb nyesegetést.
(Csonoplya), nagyközség Bács-Bodrog vm. zombori j.-ban, (1891) 5125 német, magyar és szerb lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral.
A C.-ok (ossa) a test legkeményebb részei s a testnek alaptámaszát alkotva, képezik a csontvázat ((skelet), s e mellett igen fontos belső életművek számára üregül szolgálnak. Az u. n. agytokban, avagy az u. n. arctokban az érzékszervek vannak elrejtve. Abroncsszerüen hajlott C.-ok - a bordák - pedig a gerincoszloppal és a mellcsonttal együtt a mellüreget zárják körül, amelyben a lélekzőszervek, a szív és nagy erek vannak elhelyezve. A C.-ok keménységét az alapállományukban levő csontföldek és mészsók okozzák, amelyek az alapállomány u. n. csontporcogójához vannak kötve. Nevezetesen foszforsavas mész, szénsavas mész, foszforsavas magnézium, csekély klórkalcium (klórmész) és fluorkalcium képezik a csont keménységét okozó vegyi alkatrészeket. A C.-ok alakra nézve: laposak v. széles csontok, azután hengeresek vagy csövesek, s végül apróbbak, többszögletüek v. rövidek. Amazok, vagyis a lapos csontok rendesen üregeket zárnak körül, ilyenek p. a koponyacsontok; a csövesek - hengeresek - rendesen nagyobb mozgások létrehozására valók s emeltyűként működnek, s azért a végtagoknál vannak; mig a sokszögletü v. rövid csontok a lábtőn és kéztőn vannak alkalmazva, ott t. i., ahol kisebb komplikált mozgásokat kell végezni. Minden hengeres csont kemény külső kéregállományból áll s belül a velőt tartalmazó üre van középrészén (diaphysis), míg két végén (epiphysis) belsejét szivacsos állomány képezi. A lapos csontokat (koponyacsontok) kivül a külső lemez (lamina externa) takarja, belül pedig a vékony sima belső v. üveglemez (lamina interna seu vitrea). A két réteg közt azután a szivacsos és üregecskéiben velőt tartalmazó állomány (diploe) van. A sokszögletü csontok kivül kemény kéregrészei között szivacsos állomány terül el.
A csontok mikroszkópi szerkezete (1. ábra)
[ÁBRA] 1. ábra.
a következő: Ha egy hengeres csontról 1-2-3 mm.-nyi lemezt harántirányban lombfűrésszel lefürészelünk, azután a lemezt meleg kanadabalzsammal üveglemezre ragasztjuk és a balzsam lehülése után köszörükövön mindaddig köszörüljük, mig az egészen átlátszó nem lesz, és ekkor 80-szoros nagyítással mikroszkópon megnézzük, rajta csupa lyukakat és karikákat látunk, amely karikák az említett kisebb-nagyobb kerek vagy hosszukás lyukak körül futnak s igy lemezrendszereket (a Havers-féle csontlemezrendszereket) határolnak.
[ÁBRA] 2. ábra.
A lyukak a véredényeket és idegeket vezető Havers-féle csatornák (canales Haversiani), mig a lemezrendszerekben és azok közt parányi csillagalaku üregecskéket látunk, amelyek élő állapotban majdnem egészen ki vannak a csontsejtekkel töltve, s e csillagalaku csatornácskák csonttestecskéknek vagy csonthézagocskáknak neveztetnek. Ezek egymással és a Havers-féle csatornákkal is (ezt a csont hosszantos köszörületén lehet jól látni, ami a 2-ik ábrán van feltüntetve) közlekednek finom csövecskékkel, amelyeket csontcsövecskéknek (canaliculi ossei) neveznek. A Havers-féle csatornák véredényeiből kiment tápláló vérnedü ezen finom csövecskéken át jut azután a csonttestecskékhez és a csont kemény alapállományához is, hogy az nedvesen legyen tartva és emellett a nedvvel együtt a mészállományt is folyton odavigye; betegségekben ezt néha hiányosan teszi, sőt fordítva is eszközli, amikor a csont puhulásnak indul. A csontok üregében és a szivacsos állományban kötőszövet, vérerek futnak, s ezek üregei közt nyiroksejtek (velősejtek) vannak, amelyek egy része folyton piros vérsejtekké válik s így a vérbe jutva, a vér folyton fogyó és kopó piros vérsejtjei pótoltatnak.
A csontokat a csonthártya takarja s ennek egyes edényei a csontok u. n. tápláló lyukain (foramen nutritivum) át a velőig nyulnak, annak táplálására s a fentebb leirt funkció végzésére. A csonthártya azért igen fontos a csont táplálására, mert ha a csonthártya leválik, a C. ott elhal, elüszkösödik s az élet is veszélyben forog, s a beteg csak nehéz operációk, illetőleg a csontrész kifaragása által menthető meg. Egyes ilyen csontokat sokszor a természet maga is kiküszöböl a szervezetből. A C. a csontporcból vagy egyes kötőszöveti hártyákból fejlődik (a koponyacsontok egy része). A csontosodás u. n. csontosodási pontokból sugarasan indul ki és terjed tovább és tovább.
A csontok összeköttetése porcogók (synchondrosis) vagy egybecsontosodás utján (synostosis) történik, vagy rostos-porcogós erős egyesítés alapján (symphisis). Az összeköttetést szalagok (ligamenta) (mint az izületeken), vagy u. n. varratok (suture) eszközlik (p. a koponyákon) s ezeknek a legkülönfélébb alkotása, fajtája, s elnevezése is lehet; végül a csontvégek célszerü mozgások kivitelére izületekkel (articulationes) vannak egymással mozgatható összeköttetésben (lásd Izületek).
A csontok (az emberben 233) egymással természetes, szalagos egybeköttetésben kipreparálva és megszárítva, az u. n. természetes csontvázat (skeleton naturale) képezik; a drótokkal v. gummiszalagokkal stb. mesterségesen egybekötött s egészen fehérre tisztitott (macerált és preparált) csontok összeségét pedig mesterséges skeletnek (skeleton artificiale) nevezik. A skeletet a fej-, a törzs és végtagok csontjaira szokták osztani. A fej csontjait aszerint, amint a koponyát alkotják, koponyacsontoknak s összeségüket agykoponyának (mert az agyat tokszerüleg borítják) nevezik; mig az arcot képző fejcsontokat arccsontoknak, s összeségüket az érzékszerveket és a tápláló szervek kezdetét magába foglaló arctoknak hivják. A koponya és az arc csontjai a következők: 1. a koponya hátulsó részét s alapjának egy részét képező nyakszirtcsont (os occipitis), amelynek alsó alapi részén nagy nyiláson (az öreglikon v. nagylikon; foramen ovale) a nyultagyvelő megy át a gerincagyvelőbe; 2. az ékcsont (ikcsont, denevércsont, szárnyas csont, os sphenoideum), amelynek a repülő bogárhoz vagy denevérhez hasonló szárnyai vannak s az agy alapjának egy részét, a szemüreg egy részét, a halánték kis részét stb. képzei s a rajta levő likakon igen nevezetes agyidegek hagyják el a koponyát s az agy alapi teste az u. n. töröknyerget (sella turcica) képezi; 3. a homlokcsont (os frontis), amely a homlokot s két dudorával a homlokdudorokat (tubera frontalia) képezi s ugy a szemüreg, mint a koponyaalap képzéséhez is hozzájárul, nemkülönben az orrgyökön az orrcsonttal is egybefügg; 4. a rostacsont (os ethmoidale), amely főleg az orrjáratok képzésében vesz részt s a szaglószerv nagy részén elterül; 5. a fal C.-k (ossa parietalia), amelyek a fejen két oldalt vannak és a fejtetőt is képezik; 6. a halánték C.-ok (ossa temporalia), amelyek a halántékot képezik s e mellett kemény, a koponyaalapot is képező u. n. sziklarészében a hallószervet rejti; 7. a könnycsontok (ossa lacrymalia), körömalaku és nagyságu csontocskák, amelyek a könnytömlőt rejtik a belső zegzug előtti vályujokban; 8. a járomcsontok (ossa zygomatica), amelyek az arc kiszökő részének képezik az alapját, s a homlokcsonttal, felső állcsonttal vannak egybekötve és a halántékcsont járomnyujtványával az arcon oldalt a fülhöz menő kiemelkedést; az u. n. járomhidat (pons zygomaticus) képezik; 9. az orrcsontok (ossa nasalia), amelyek piciny hajlott keskeny csontocskák, s az orrhát kemény alapját képezik; 10. a szájpadcsontok (ossa palatina), amelyek a kemény szájpad csontos vázát s nyálkahártya bevonatukkal a szájüreg felső falzatát képezik; 11. az alsó orrkagyló v. örvényes csontok (ossa turbinalia s. conche inferiores), amelyek a szájpad felső felületével az alsó orrjáratokat fogják közre; 12. az ekecsont (os vomeris), amely az orrüreg csontos sövényét, amely két félre osztja az orrürt, képezi; 13. a felső állcsont (os maxille; maxilla superior), amely a felső fogsort hordozza s mozdulatlanul van az embernél a koponyához erősítve, s üreges C. (Highmor-barlang van benne egyik és másik olsalon is); 14. az alsó állcsont (mandibula s. maxilla inferior), amely az alsó fogsort tartalmazza szintugy, mint a felső is fogmedri nyujtványának (processus alveolaris) fogmedreiben (alveolusaiban); 15. a nyelvcsont (os hyoides) szakcsont, amely az alsó állcsont és a gégefő közt van szalagosan és izmokkal kifeszítve, és testtel és szarvakkal bir.
A test alapját a gerincoszlop (columna vertebralis) képezi. A gerinc vagy gerincoszlop csigolyákból (vertebre áll. A nyaki részét a nyaki csigolyák, a háti v. melli részletét a háti v. melli csigolyák képezik. Ezeket, valamint az utána következő s az ágyékon levő csigolyákat, az u. n. ágyéki csigolyákat valódi csigolyáknak nevezik, mert különállók, s bár egybe vannak fűzve, egyes részeiket jól meg lehet különböztetni, mig a kereszttájon levők egymással egybenőttek 1 csonttá, s ezeket azért álcsigolyáknak szokás nevezni, s együttesen sacral- (kereszt-) csigolyáknak hívják őket. A keresztcsigolyák végén az állatokon a hosszura nőtt fark-csigolyák vannak megerősítve, mig az emberen ez csak 2-3-4, ritkán 5-6 csigolyával van képviselve. A csigolyákon (vertebre) a testet és ivszárakat különböztetjük meg, amely utóbbiak a gerinccsigolyaürt (foramen vertebrale) s az összes csigolyák a gerinccsatornát (canalis vertabralis, amelyben a gerincvelő fut le) fogják körül. Ezenkivül a csigolyákon, - amelyek egymással, hogy a gerinccsatorna hajolni legyen képes, rostos, porcogós lemezekkel és szalagokkal vannak egyesítve - nyujtványokat különböztetünk meg; nevezetesen 4 u. n. izületi nyujtványt (kettő-kettő egy-egy oldalon; fel és lefelé nézők), amelyeknél fogva egymással izesülnek; azután 2 harántnyujtványt (processus transversus) és végül egy-egy tövis-nyujtványt (proc. spinosus), amely hátra s befelé áll s amelyet még erős és kövér embereken is átérezünk a bőrön át ujjal, ha ujjunkat végighuzzuk a gerincen, vagy sovány emberen szemmel is láthatjuk azokat. A háti csigolyákkal a 12-12 borda egyesül; a bordák (coste) hajlott abroncsszerü csontok, amelyeknek elülső v. mellcsonti végük a mellcsonttal, a hátulsó v. gerincvégük a gerincoszloppal, nevezetesen a háti v. melli csigolyák testével és haránt-nyujtványaival vannak egybeköttetésben; és pedig a csigolyák testén oldalt lévő izületi mélyedésével a bordák fejecskéje (capitulum coste) a csigolyák harántnyulványain levő izületi gödröcskével pedig a bordák u. n. gumója (tuberculum coste) van szalagok és iztokok segítségével mozgathatólag egybekötve. A szegycsont (sternum) vagy mellcsont elülről határolja és zárja a mellkas falzatát és középrészből vagy testből (corpus), felső részből v. markolatból (manubrium sterni) és alsó csúcsos végrészből, a kardnyujtványból (processus xyphoideus) van egybetéve. A felső 7 borda elül a szegycsonttal egyesül, mig ugyanez utóbbival a kulcscsont (clavicula) van izületileg egybekötve szalagokkal v. tokszalaggal. .A clavicula szegycsonti véggel (extremitas sternalis), testtel (corpus) és vállcsúcsi véggel (extr. acromialis) van ellátva és a vállcsúccsal (acromion) és lapockával (scapula) szalagokkal boltozatos készületté, az u. n. vállpereccé van egyesítve.
A felső végtagok függelékei a mellnek s ehhez izületekkel, szalagokkal, tokszalagokkal és izmokkal vannak összekötve. A felső végtagot a felkarcsont (os brachii), azután az alkar két csontja, nevezetesen a singcsont (ulna) és orsócsont (radius) képezik. A felkarcsont feje a lapocka ízvájujában forog szabad izülettel (l. az izületeket), azaz a kör (ill. kúp) minden irányában kivihető mozgásokra képesítve van. A felkarcsont alsó végén a belső és külső bütyök (condylus externus et internus) van, nemkülönben egy csigaszerü emelkedés (trochlea) és egy u. n. fejes emelkedés (eminentia capitata), amelyekkel csukó-forgó izülettel az orsó és ulna van szalagokkal egybekötve. Az ulna és radius után jön a kéztő (carpus) két sorban álló 7 csontocskájával (sokszögü C.-ok), amelyekhez a borsócsont mint incsont járul; következik ezután a kézközép (metacarpus) az 5 kézközépcsonttal (ossa metacarpi), ismét ezek után az ujjak (digiti) csontjai jőnek, amelyek izekből vagy ujjpercekből (phalanges) állanak, amelyeket a tenyértől a köröm felé számítva mint I., II. és III-dik ujperceket különböztetünk meg.
Az alsó végtag a medencecsontokból (ossa coxe), azután comb C.-ból (femur) és az alszár (crus) C.-jaiból áll. Ez utóbbit a sipcsont (tibia) és szárkapocs (fibula) képezik. A medence C.-ok két lapátszerü C.-ból állanak, melyek elül a far, vagy szeméremcsontok végein rostporcogós egybeköttetés (symphysis ossium pubis) által, hátul pedig a keresztcsonti izesülés által vannak egy gyürüszerüen zárt képlődménnyé, a medencévé (pelvis) egybefűzve. A medence a csipő- (os ileum), az ülő (os ischii) és a szemérem-csontból (os pubis) van egybetéve s találkozási helyeiken a nagy kerekded izvápa (acetabulum) van, amelybe a combcsont feje illik és benne dióizületszerüleg forog. A combcsont (femur) a test legerősebb és leghosszabb csontja. Testét és két végrészét különböztetjük meg. Felső végrészén a feje (capitulum) van, amely a leirt acetabulumba van beerősítve szalagok, tokszalag és izmok segítségével. A bőrön át is érezhető tompora van kifelé, amit nagytompornak (trochanter major) neveznek; befelé pedig a kis tompor (troch. minor) van rajta; mindkettő izmok tapadására való. Alsó, duzzadt végén a belső és külső bütyköt (condylus int. et ext.) különböztetjük meg, s e fölött hátul a térdalji síkot s a két condylus közt a térdalji árkot (fossa poplitea), mig elül a két bütyök között mélyedés van, amelybe a térdkalács (patella) illik bele. Az alszárt képező két említett csont, a sipcsont és szárkapocs fent egymással izülettel és szalagokkal erősen egybe vannak kötve, mig a combcsonttal csakis a sípcsont felső megszélesbedett porcos felülete izesül szalagokkal, tokszalaggal és izmokkal megerősítve. Alsó végeiken is egybe vannak egymással erősen kötve s a tibia belső vastagabb kiemelkedése a belső bokát (malleolus internus), mig a szárkapocsé a külső bokát (m. externus) képezi.
A két csont alsó vájulatos vége izesül aztán a láb lábtőcsontjai közül az ugrócsonttal (talus s. astragalus), ez ismét a sarokcsonttal (calcaneus), mig az ugrócsont után előrefelé a lábtő- (tarsus) csontok többije, nevezetesen a sajkacsont (os naviculare), a köbcsont (os cuboideum), az ikcsontok (I. II. III. ossa cuneiformia), ezekután ismét az ujjak (digiti) s ezek izei (ujjpercei, phalanges) következnek.
(növ.), l. Csonthéjas gyümölcs.
az a sebészeti műtét, mellyel a csontban támadt hiányokat (csonttörések, csontműtétek után) más testrész csontjából vett darabbal pótolják. Leginkább pótolják a koponyacsont hiányait s ujabban C.-t alkalmaznak ott is, hol műtéteknél nagyobb csontdarab lett eltávolítva, p. a csontüszök műtéte után.
többnyire mészkő- és dolomit-hegyekben található barlangok, melyek rendesen vereses, homokos agyaggal, kőtörmelékkel és emlős állatok csontjaival telvék. A csontokat tartalmazó agyagrét g. fölött sokszor mésztufa van, mint védő réteg. A legkülönfélébb emlős állatok csontjai a legnagyobb rendetlenségben, össze-vissza egymásra hányva fekszenek az agyagrétegben. A csontokkal együtt gyakran találni az illető barlangban élt nagy ragadozó állatoknak megkövesedett bélsarát is, azaz koprolitjait. Hazánkban igen sok a csontbarlang, azokban tulnyomólag a barlangi medvének csontjait találják. Legismertebbek az igrici (pesterei) C. Bihar vmegyében és az oncsászai, a Vlegyásza dug-i oldalán a bihari hegység Ny-i szélén. A külföldiek közül nevezetesebbek a gailenreuthi, muggendorfi és hohlefelsi C. Németországban, melyekben ugyancsak a barlangi medve csontjait találták tulnyomó mennyiségben. Alárendeltebb mennyiségben találtak bennök barlangi hiéna-, oroszlán, farkas, továbbá rhinoceros, óriási szarvas, ős tulok stb. csontokat. Némely angol C.-ban, melyek között leghiresebbek a kirkdale-i (York közelében), és a Kent-barlang (Torquay mellett), a barlangi hiénacsontok a tulnyomók. Dél-Franciaország C.-jaiban a rénszarvas csontjait találják igen nagy mennyiségben. A ma ismeretes C. geologiai korra nézve mind diluviális korbeliek; bizonyára régebbiek is voltak, de azok a hegységeknek egyre tartó lehordásával tünhettek el.
A C. átkutatása a legnevezetesebb események közé tartozik az újabb őstörténelmi kutatások terén. Hazánkban is történtek barlangkutatások s ezek közül legnevezetesebbek a baráthegyi barlang (Liptó vm.), melyet Majláth Béla kutatott át 1871. és a haligóci barlang, melyben Badányi Mátyás talált 1874. két kőszerszámot. A C. leleteket Mortillet négy korba osztja be. A legrégibb a jogkor előtti u. n. Chelléen, ennek állatvilágát jellemzik a szarvas, a viziló, a rhinocerus Merckii (megarhinus) és az Elephas antiquus. Erre következik a jégkor u. n. Mousterien, melynek állatvilágát a pézsmaökör, barlangi medve, a Rhinocerus tichorchinus és az Elephas primigenius jellemzik. Ezt követi az utó-jégkor u. n. Solutréen, melyet a vadló és a rénszarvas jelenléte és a rhinocerus hiánya jellemez és végül a diluvialis kor legifjabb szakasza az u. n. Magdalenien, melynek az Elephas primigenius kihal. Ez utóbbi korszakban találjuk először a csontrégiségek egy más faját is t. i. az ember által fegyverré és szerszámmá faragott csonttárgyakat, habár némi kezdeteivel a Solutréenben is találkozunk. E csonttárgyak közt látunk: mammuth-bordákat, halászó szigonyokat (harpuna) tőröket, vezénylő v. parancsbotokat (Kommandó-Stäbe), sipokat, csiszolókat, továbbá hajócska alaku csontokat mindkét végükön hasítékkal, melyeket a szövésnél vagy a hálókészítésnél használtak, varró- és gombostűket és végül mindenféle csüngő ékszereket átfurt kagylókból és fogakból. E csonttárgyak legnagyobb részben rénszarvascsontokból, és elefántcsontból vannak faragva. Ami azonban a legcsodálatosabb rajtok, az azon műipari magas tökély, mely diszítésükben nyilvánul. Legnagyobb részük u. i. diszítve van faragott állatalakokkal és pedig részint azoknak pusztán bekarcolt körvonalaival, részint domborműben, részint kerek faragott műben adott alakjaikkal. Leginkább emlősállatokat ábrázolnak, ritkábban halat, v. kigyót, még ritkábban növényi mintát. Legtöbbször rénszarvas van rajtok, de van hód, sőt egy női alak is. A paleolít korra következő neolít tárgyakkal is fordulnak elő csontrégiségek, mindazonáltal ezek soha sincsenek ily díszes faragásokkal ékítve, faragásuk csak arra szorítkozik, hogy éppen a cél kivánta formájuk meglegyen. Hazánkban csak ez utóbbi fajta csontrégiségek fordulnak elő, de ezek aztán igen nagy számban vannak összes neolítkori telepeinken, melyek közül nevezetesebbek a szihalmi, pilini, tószegi, lengyeli stb. telepek.
(ejtsd: - breccsa), olyen törmelékkőzet, melynek törmelék-anyagát legfőképen csontok alkotják; mint ragasztószer, márga v. mész szerepel, néha a homokos agyag, limonit vagy kova. A csontokkal együtt sokszor találni még kagyló- és csigahéjakat, valamint mészkő-darabokat is. C. ismeretes a legfelső szilurból (Angliában, porcogós halak paratüskéiből és zománcos pikkelyeiből összealkotva), a triaszból, a rhaetből, a jurából, különösen pedig a jura határából. Ez utóbbiakat legfőképen szauriusok és halak csontjai meg fogai, továbbá koprolitok alkotják, amiért meg szokták különböztetni az emnlős-csontok képezte brecciától és bonebed néven jelölik. A bonebed tehát nem egyéb, mint felső triaszkorbeli reptilia, és halmaradványok alkotta C. Fekvetei néhány cm.-nyi vastagságuak. A bonebed angol szó s annyit jelent mint csonttelep.
v. csonthéj (növ.), l. Csonthéjas gyümölcs.
(Osteoma), csontszövetből álló daganatok, melyek alapjában véve jóindulatuak, azonban főleg a csontnövekedés időszakában elfajulhatnak osteosarcomává, s ekkor a gyors növekedés és sok helyütt való fellépés miatt halálosak lehetnek. Ha a fogból keletkeznek, nevük Odontoma.
l. csontszú.