Demokritos

Abderából, nagy görög filozofus, kinek életéről igen keveset tudunk. Szül. Abderában, némelyek szerint Kr. e. 460., mások szerint tiz, ismét mások szerint 34 évvel később; igen magas kort ért, legkevesebb 90 évet tulajdonítanak neki. Nagy tanulmányi utakat tett, Egyiptomot s Keletet is felkereste. Platón sehol nem tesz említést róla s kevésre becsülte a materializmust (l. o.), melynek D. alapvetője és első nagy képviselője. Ellenben Aristoteles, ki D. természettudományi műveinek sokat köszön, többször említi és nagy tisztelettel szól róla. D. korának egész tudását egyesíté magában, és nagyon sokat irt, némelyek szerint 72 művet, s ezek ciméből is kitetszik, hogy az egész akkori tudást földolgozta, természettuddós, matematikus, csillagász, nyelvész és filozofus. Cicero és mások stiljét szépsége és világossága miatt magasztalják. Mind e művekből csak kevés töredék maradt reánk. Ő fejtette ki nagy következetességgel az atomizmust, melyet egész materialisztikus világnézletté fejlesztett. E világnézlet, mely nyomokat hagyott az ókorban, az ujkor kezdetétől fogva Gassendi utján ujra fölébredt s azóta a nagy világhipotézisek közt előkelő helyet foglal el. (V. ö. Gassendi, atomizmus, materializmus.) Filozofiai társa, talán tanítója Leukippos (l. o.), őket Aristoteles és mások az ókorban együtt szokták volt az atomizmus szerzőiként említeni. Ez atomizmus alapvonalai a következők: Létezik a végtelen s a végtelenségig osztható tér és léteznek benne mozgékony valók, melyek végtelen számmal vannak, oszthatatlanok, atomok; ezek közt van az üres tér. Görög filozofiai nyelven: Van a teli és az üres; amaz «létező», emez «nem létező»; tehát a létező van és a nemlétező is. Görögül «semmi» a. m. «méden», ebből képezte D. a valaminek a jelzésére a «den» szót, mintha a magyarban azt mondanók: «semmi» és «emmi». Az üres térnek azóta is sokat vitatott kérdését D. a következő okokkal dönti el: A mozgás lehetetlen üres tér nélkül; mert a «teli» nem fogadhat mást magába; rothadás és sürüsödés csak üres közök mellett lehetséges; a növekedés is a tápláléknak a test üres részeihez való behatolásától függ; hamuval telt edény kevesebb vizet fogad ugyan be, mint üres edény, de nem annyival kevesebbet, mint amennyi helyet a hamu foglal el; a viz tehát a hamu üres közeibe is hatol. Ezzel a ma is érvényes fizikai fölfogásnak és magyarázatnak meg volt vetve az alapja. Az atomokon meg kell különböztetni alakjukat, rendjüket és helyzetüket. P. A és N különböznek alakra, AN és NA rendre, Z és N helyzetre. E különbségek elegendők a jelenségek világának magyarázatára; hiszen a tragédia és komédia is ugyanazokból a betükből készül. Az atomok különböző nagyságuak s a nagyságuknak megfelel nehézségük, mely nem vonzáson alapul, hanem lefelé való mozgáson. Az atomok okairól nem lehet szó: örökkévalók. Hasonlókép az atomok mozgása is örök és eredeti. A nagyobb atomokat nehézségük gyaorsabban hajtotta lefelé, miáltal a kisebbek és könnyebbek fölfelé szorultak, egyszersmind összeütközésük által oldalmozgások is származtak. Igy jött létre egy forgatag, mely tovább terjedvén, a világ alakulását eredményezte. Igy vissza kellett szükség szerint kerülni annak, ami hasonlónemü, ugy mint a gabona szórásánál is a polyva a polyvához, a mag a maghoz kerül. A forgatagban némely atomok állandóan szövetkeztek s alkották a nagyobb összetett testeket s egész világokat. A föld is eleinte mikor még kicsiny volt, forgott, lassan-lassan azután nyugalomra tért. A föld nedvességéből kerültek elő a szerves testek. A lélek is testi atomokból áll, de finom, sima és gömbölyü atomokból, ugyanolyanokból, mint amilyenekből a tűz áll. El vannak terjedve az egész testben, de a különböző szervekben különböző feladatokat teljesítenek. Az agyvelőben székel a gondolkodás, a szivben a harag, a májban a vágy. Ezeket az atomokat ki- és beleheljük s ebben áll az élet folyamata. Az érzékek működését is igy magyarázza D. A testektől elválnak atomok s igy származnak a dolgok képei, melyek az érzékekbe hatolnak. Ezek az érzéki észrevételek. De érzékeinkre csak az hathat, ami velük egynemü. Ezek az érzéki benyomások a tudás egyedüli alapját képezik, de ez az alap nem föltétlenül megbizható, mert az érzéki benyomás a maga utján változik s átalakul. Megjegyzendő, hogy azért D. föltétlenül megbízik a maga atomelméletében, tehát a gondolkodás utján elért ismeretet föléje helyezi az érzéki észrevevésnek, csakhogy ennek a felsőbb ismeretnek mivoltán nem elmélkedik. A test csak sátra a léleknek, a lélek nemesebb része az embernek. Aki e lélek javait szereti, az istenibbet szereti. Az ember legfőbb java a boldogság. Elérjük, hogy ha a szélsőségektől tartózkodunk és mértéket tartunk. Vallásról e rendszer keretén belül nem lehet szó. Aki belenyugszik a dolgok örök szükségességébe, távol marad üres félelemtől és hiábavaló reménytől, eléri azt a nyugalmas állapotot, mely a legfőbb boldogság. D. töredékeit legteljesebben összegyüjtötte Mullach (1843). V. ö. Ritter H. Erach és Gruber encyclopediájában. Zeller, Phil. der Griechen I. (5. kiad. 1892). A német Weber művének: «D. vagy egy nevető filozofus hátrahagyott iratai», semmi köze a nagy Demokritoshoz. Kortársai nevezték Demokritust a nevető filozofusnak, talán mert volt min nevetnie Abderában (a görögök Rátót-ja), vagy még inkább mert derült, nyugalmas világnézletnek (euthymia) volt hirdetője és az életben képviselője.

Demôle

Károly István Emil, francia politikus, szül. St. Claudeban 1834 febr. 1. 1881. megválasztatta magát képviselőnek a bloisi kerületben, hol az opportunista Union républicaine párthoz tartozott. A Brisson- és Freycinet-kormányban 1885-86. igazságügyminiszter volt s helyét az utolsó év dec. 10. Sarriennak volt kénytelen átengedni.

Demologia

vagy Demografia, a statisztikai módszer segélyével nyert és különböző ösmeretek azon része, mely az önálló statisztikai tudomány tartalmát képezi, amelyet röviden népességi statisztikának (Bevölkerungsstatisztik, Populationistik) is lehetne mondani. A statisztikai módszer (l. Statisztika) természetesen nem köti magát a tárgyhoz: kiterjedhet mindenre, ami egyáltalán összeolvasható, és igy nemcsak a külvilág tárgyainak, de még a belélet jelenségeinek észlelésére is alkalmas. Éppen ezen oknál fogva azonban ferdeség volna mindazt, ami a statisztika mérő módszerének alávethető, egy egységes tudomány tartalmának tekinteni. Még azon szükebb keret is, mely szerint a statisztika tudománya csakis az állami szempontból fontos statisztikai ösmereteket karolná fel, az u. n. egyetemi statisztika, szintén tulbőnek bizonyult. Még ebben is benfoglaltatnak ugyanis olyan részek, melyek világosan más tudományokhoz tartoznak; igy a földrajzhoz, a közigazgatáshoz, a nemzetgazdasághoz, a pénzügyhez vagy a politikához. Ami az egyetemi statisztikai szakkönyvekben ezen idegen tudományokból átvett ösmereteken kivül mint önálló mag megmarad, az a népességi statisztika. Minthogy ezen ösmeretek összessége egyrészt magunk közt természetesen összefüggő egészet képez, másrészt pedig más tudományszakba be nem illeszthető, evvel ugy pozitiv mint negativ jogcimmel bir, hogy mint önálló tudomány elösmertessék. Hogy pedig a statisztika mint módszer és a statisztika mint tudomány egymással össze ne tévesztessenek, szükséges a két különböző fogalmat két különböző névvel jelezni. A régibb keletü módszertől a statisztika cime nem lévén elvitázható, a tudomány számára kerestek uj nevet. Az irodalmi szokás a Demografia (népesség leirása) vagy helyesebben Demologia (népességtan) nevében állapodott meg.

A demografia határai és tudományos helye. Minthogy valamely tudomány határainak megállapítása nemcsak saját tartalmától, hanem a már előbb keletkezett és elösmert tudományok határaitól is függ, a D. területének megállapításánál a tudományok osztályozásának általánosabb szempontjaiból kell kiindulnunk. Ha az összes reális tudományok tömegét két förészre, t. i. a természettel és az emberrel foglalkozó tudományok csoportjára osztjuk, ugy az első, antropologiai csoporthoz tartozó tudományok mindenekelőtt két részre osztandók, aszerint u. i., amint az ember fizikai vagy szellemi tulajdonságaival foglalkoznak. Az első, antropofizikai csoportba tartozik p. a boncolástan, az élettan stb., a második, antropopszichikai csoportba a lélektan, az etika, a nemzetgazdaság, a jogtudomány stb. Az emberrel foglalkozó tudományok azonban vagy az egyénnel, vagy pedig az emberi társadalommal foglalkozhatnak, és igy ezen szempontból egy egyéni és egy társadalmi csoportra is osztandók. Az antropopszichikai tudományok keretében nem nehéz e határvonalat felállítani: a lélektan, a logika, az esztetika stb. az egyén megfigyelésén alapul, az etnografia, az etika, a politika, a nemzetgazdaság, a jogtudomány stb. a társadalmi élet jelenségeinek megfigyelésén. Ha már most ugyanezt a kettéválasztást alkalmazzuk az antropofizikai osztályra, ugy tapasztaljuk, hogy a boncolástan, az élettan, az antropometria stb. az egyéni alosztályba valók. De a felállított keret betöltésére még hiányzik az antropofizikai osztály társadalmi csoportja. Itt tehát még helye van egy külön tudománynak, ez pedig a demologia, melynek e szerint, ha nem is léteznék, mégis külön helyet kellett volna fentartani. A D. ezen szempontból megitélve, nem az egyes emberek, hanem az emberiség fizikai tulajdonságainak a tudománya. És valóban, ha nézzük, milyen természetüek azon ösmeretek, melyek az egyetemi statisztika tömegében, egységes és önálló mag gyanánt kiváltak, tényleg ugy találjuk, hogy ezek a fentebbi definiciónak eleget tesznek.

A Demografia tartalma. Előre bocsátván, hogy valamint a természetben, ugy a tudományokban is az egyes fajok határai egymásba vegyülnek, és hogy az osztályozások mereven szétválasztó határai csakis abból erednek, hogy az emberi értelem a jelenségek tömegét rendszerben kivánja áttekinthetni: nem kell azon fennakadnunk, ha az egyes tudományok területének megállapításánál a határszélek a szomszéd tudományok területére is átterjednek. A D.-nak tartalma, ugy a már régebben művelt népesedési statisztika tényleges tartalmából, valamint az előbbiekben kockáztatott definicióból kiindulva, az emberiségnek következő fizikai tulajdonságaira terjed ki: 1. a nemzésen alapuló közösség (család, faj, nemzet), 2. a népesség nemi és korviszonya, 3. a születési statisztika, 4 a halandósági statisztika, 5. a biometria, azaz az emberi élettartam mérésének tudománya (halandósági táblák), 6. a népszaporodás tana (ide számítva a Malthusianismus tanát is). Vannak ezenkivül határkérdések, melyek tudományos helye a definició fonalán könnyebben kijelölhető. Igy az esküvők statisztikája a népességi tanban, de az erkölcsstatisztikában is szokott tárgyaltatni; minthogy itt nem egy fizikai tulajdonságról, hanem az ember szabad akaratától függő tényről van szó, inkább az utóbbi beosztás tekintendő a helyesebbnek; mindazonáltal nem lesz elkerülhető, hogy az esketések, mint a közösülés legfontosabb és statisztikailag egyedül teljesen áttekinthető formája, a demologiában is tárgyaltassanak. Ugyanez áll a törvénytelen születésekről is. A halálozási és születési statisztika egyes szálai ismét az orvostudomány területére vezetnek át, de a tárgy rokonságánál fogva itt is, ott is tárgyalandók.

Egyéb meghatározások. A D. kifejezés Guillardtól származik, aki azt 1855-ben első izben és pedig körülbelül a népességi tan jelzésére használta, bár a tudomány feladatát világosan fel nem ösmeré. Igy aztán mások, midőn az elnevezést elfogadták, más-más dolgot értettek alatta. A felállított definiciók között leggyengébbek a tisztán szómagyarázók, melyek a Guillard által felvett elnevezés szószerinti jelentősége szerint (népleirás), mindent beveendőnek véltek e tudományba, ami valamely nemzet leirására szolgálhat. Igy tehát a D. magában foglalná az egész néprajzot, az antropometriát, szomatologiát, erkölcsstatisztikát stb., minek tarthatatlanságát külön bebizonyítani fölösleges. Mások szorosan a népességi tannal («Populatonistik») azonositák. De ennek területe sincsen még szabatosan körülirva. A legszokásosabb meghatározása, hogy az a népesség állapotával és mozgalmával foglalkozik, mi mellett az állapot alatt a népszámlálásnak eredménye, a mozgalom alatt az anyakönyvből merített statisztikai észlelések értetnek. De itt felmerül az a két kérdés: mi képezi tulajdonképen a népszámlálásnak, és mi az anyakönyvnek tartalmát ? Mindkettőről bizonyos, hogy azok tisztán közigazgatási célokat szolgálnak, és hogy igy ezek tartalma a közigazgatás kivánságai szerint napról-napra változhatik. De igy tartalmuk nem is képezhet egy egységesen összefüggő és tudományos tömeget. A népszámlálás p. egyaránt szolgálja a demografiai, valamint a rendőri, közegészségügyi, katonaügyi stb. érdekeket, sőt még kiterjed a szobák, az állatok, de egyes országokban még az adóalapot képező jövedelem számbavételére is. Midőn tehát a népszámlálás nem tekinthető tudománynak, de nem is szorítkozik egy tudomány szakkérdéseire, ezen fogalom nem alkalmas arra, hogy valamely tudomány határainak megállapításánál alapúl szolgáljon. Ugyanez áll az anyakönyvekről is. Egy másik, az előbbinél tágabb felfogás szerint, a D. az összes emberi közösségek («Menschliche Gemeinschaften») tudományának volna tekintendő. Ezen meghatározás már azért sem felel meg, mivel az abban jelzett tágabb kört a népesség tanának enmagában is helytelenül körülirt tudománykörét is foglalja magában; de azonfelül még az okból is, mivel oly tudomány, mely az összes emberi körök tanulmányozását magának tartaná fenn, a máris fennálló és elismert társadalmi tudományokkal jönne összeütközésbe. Végül vannak, kik a D.-t Quetelet társadalmi fizikájával vélik azonosíthatni. Midőn azonban igy az előbb említett második, már ugyis tulbő meghatározáshoz még az antropometriának és szomatologiának, kizárólag az egyénnel foglalkozó tudományait is hozzácsatolják, ez által még csak erősítenék azon vád alaposságát, hogy a D. épp annyira tultengő, mint hajdan a statisztika volt, melynek helyét pedig éppen azért foglalta el, mivel a statisztika fogalma alá csoportosított különféle természetü ösmereteket, egy egységes tudományhoz tartozóknak többé már nem lehetett tekinteni.

A D. eredményeit illetőleg a Népszámlálás és Népesség, ugyszintén az egyes országokról közölt cikkek tartalmazzák. Ez okból az itt következő irodalmi jegyzékben is csakis a D. elméletére vonatkozó munkálatokra szorítkozunk.

Démon

(gör.), eredetileg istent jelent, később az isteneknél alacsonyabb, az embereknél felebbvalókat, kik majd jó-, majd rosszindulatuak. Mint ilyen az istenek s emberek közt a középen álló hatalmakról körülményes és részletes rendszerek következtek a népek vallásában és gondolkodásában, amelyeknek nyoma ma sem veszett el végkép. A mitologiák egy része démonologia, démonok tana, egész szellemsereg képzelt valója, mely az istenek s emberek világa közt terül el s mintegy egybekapcsolja. Az egyiptomiak képzelete szerint mérhetetlen sok ily démon van, kik mindenütt az ember közelében laknak, a vizben, földben s levegőben. Az indusok körülbelül 30000 démont imádnak. A kaldoknál is vannak tüzi, légi stb. szellemek. A persáknál vannak jó s rossz szellemek, izedek és dewek, amazok Ormuzd országában laknak, emezek Ahrimanéban. A zsidóknál is később, mikor a babiloni fogság idejében a persákkal érintkeztek, kifejlődött egy démonologia, mely alapjában hasonlít is a persára. Vannak jó és rossz szellemek; az előbbiek élén a hét arkangyal áll, az utóbbiakén, kiket sátán vezet, hét árkördög. Jézus idejében a betegségek egy részét, a nyavalyát, őrültséget stb. a démonok okozzák, kik az emberbe bebujnak s akiket ki lehet onnét kergetni. A kereszténység első korában ez a kikergető hatalom külön foglalkozás, az exorcistáké, később ez a hatalom általában a papokra száll. A gnoszticizmusban, a rabbinizmusban és a kabbalában a démonologia egységes részletes alakot ölt, mint a babonának filozofiával elegyített tudákos rendszere. Kedvesebb és költőibb képe van a démonologiának a görögöknél. Eredetileg a démon általában isteni hatalom, mely majd sujtja az embereket, majd emberfölötti erőt ád nekik. Heziódnál, kinél a homeri korszak naiv képei idegen fölfogásokkal s tudákos gondolatokkal szövetkeznek, a démonok már nagy szerepet visznek; az istenek s emberek közt állanak, körüllebegik az embert, mert a jog s erkölcs őrei, de a természetben s az elemekben is működnek, majd áldást, majd bajt hozva az emberekre. Később ez a kettéosztása a démonoknak még határozottabb alakot ölt. A démonok részint a főistenek kisérői, szolgái s mint ilyenek külön egyéniséget s nevet kapnak (s koribansok Rhea mellett, Deimos és Phobos Ares mellett), részint pedig egyes emberekhez (népekhez is) vannak kirendelve, s azokat kisérik születésüktől kezdve halálukig. Majd ugy képzelik, hogy minden embernek lehet jó és rossz démonja (agathodaimon, kakodaimon), majd hogy azon egy démon tesz jót és rosszat. Ilyen démon hires példája Sokrates daimonionja (l. Sokrates), akinek szavát hallja s aki őt mindig a rossztól megőrzi. Az ujplatonikusok rendszerében a démonok fontos helyet foglalnak el, alsó istenségek, kik istenek s emberek közt közvetítenek s az isteni parancsokat végrehajtják. A rómaiaknál a démonok géniuszok (l. o.). A kereszténység első századában a démonokban való hit igen erős; a régi pogány istenek mind gonosz démonokká lesznek, azonkivül is vannak démonok, de mind gonoszok; a pokol gyülöltjei, isten ellenségei, akikkel a jámboroknak sokat kell küzdeniök, mert ők tántorítják el őket a jó uttól, valamint ők voltak okai az egész pogányságnak, elvakítva az emberek eszét. De majdnem minden népnél találjuk az ily hatalmas valókba vetett hitet; a magyar manók is ilyenek, a német kóboldok, hegyi szellemek stb. Ma a démon, démonikus mint gonosz, rendkivüli hatalmat, erőt jelentő kifejezés él a nyelvben. L. Hild; Etude sur les démons dans la littérature et la religion des Grecs (Páris 1881); Laengin; Der Wunderun Daimonerglaube der Gegenwart (Lippcse 1887); Rohde, Psyche (Freiburg 1890).

Demonax

Kiproszból, a cinikusok filozofiai iskolájához tartozott. A keresztény időszámítás második szátadában élt Athénben. Életéről alig tudunk valamit, mert Lukián műve, mely e cimet viseli, talán nem is Lukiántól való. E műben D. mint a cinikus életbölcseség mintája lép elénk, ki maga magával éri be, független mindentől, nem ragaszkodik a földi javakhoz és nem fél a haláltól. Mint ilyen száz évnél nagyobb kort ér el, s hogy a vén kor gyöngeségeitől meneküljön, maga öli meg magát. V. ö. Bernays, Lucian u. die Cyriker (Berlin 1879).

Demonetizálás

(franc.) néven nevezik azt a törvényes intézkedést, mellyel valamely ércpénz a forgalomból kivonatik. Napjainkban ez ritkán, és pedig csak olyankor történik meg, amidőn a pénzláb megváltozása miatt a forgalomban levő ércpénzt a kincstár beszedeti, hogy annak anyagából az uj pénzláb darabjait veresse ki. Régente, különösen a középkorban, a legtöbb országban igen gyakran történt olyan demonetizálás, amelynél a pénzláb megváltozása nélkül is, v. valamennyi forgalomban levő pénz, vagy annak bizonyos része a kincstár által beszedetett s ujra veretett. (L. Kamarai nyereség). E D. a kincstárakkra nézve mindig jelentékeny nyereséggel járt, miért is ezen intézkedések régente majdnem kizáólag pénzügyi érdekekből történtek s a közigazgatási viszonyokra mindig káros hatásuak voltak. Az ujabb időben történt D.-ok azonban már egészen más jellegüek; ma ezeknél az államkincstárnak közvetetlen pénzügyi érdeke teljesen ki van zárva s minden D. kizárólag a termelési és forgalmi érdekek szolgálatában áll. Az utóbbi időben különösen az ezüstpénzek D.-a vált általánossá. L. Valuta.

Demonezi

l. Herceg-szigetek.

Démonikus

l. Démon.

Demonizmus

(gör.) a. m. hit a démonokban.

Demonolatria

(gör.) a. m. démonok imádása.


Kezdőlap

˙