Az egyes hitigazságok, hitcikkek felett viták támadtak, s azok koronként ujabb értelmezést nyertek, az alakulás és kifejezésváltozás folyamatába vitettek; igy lett a dogma a történelem tárgyává. Valamely hitnézet hitigazsággá, hivatalosan és kötelezőleg elfogadott hitcikké majd a zsinatok határozata folytán vált, majd a pápák, élve jogukkal, a hitcikkek értelmezését mindenkitől megőrzendő közkincs gyanánt adták. A reformáció korában a szervezett uj egyházak szintén hivatalos, testületi elfogadással tették magukévá a hitvallásokat, azaz a hitcikkek némelyikének régi értelmében elvetését, másoknak saját elveik szerinti uj értelmezését.
A. D. felekezeti, vitázó és védő jelleget öltött. A mai kor kitette a dogmatörténelmet a felekezeti érdekek szolgálatából s bölcsészeti és tárgyi szempontra helyezkedve, a hitnézetek fejlődéstanául fogja fel s a mai gondolkodás tüneményeit is feltünteti.
A dogmatörténelem az ujabb korban vált önálló tudományággá, ilyenné tette azt Semler, 1759-ben elválasztván a dogmatikától. Baur, Landerer és mások a mai kor felfogását is tárgyalás alá vették, mig a hitvallás-elvüek csak a köztekintéllyel és ünnepélyesen elfogadott hitcikkeket sorozzák a dogmák közé, s a mai hittudósok nézeteit magánvéleményeknek tekintik. Nevezetesebb dogmatörténelem-irók: Hagenbach, 5 kiad. 1867, angolra is fordítva; Bauer, 7. kiad. 1865; Thomasius, 1874; Lipsius, 1879; Harnack, 1888 és 1891; Landerer, 1885; Zeller Pál, 1887; Harnack A., 2. kiad. 1888; Loofs, 2. kiad. 1890. A róm. kat. szerzők: Klee H., 1837, franc.1848; Schwane, 1890. Galponte. 1891. Francia szerzők: Haag Jenő, 1862; Pressensé, 1869; Bonifas, 1886; Möller. Angolok: Schedd, 1865, 8. kiad. 1894; Cunningham 1864.
nagyközség Krassó-Szörény várm. bogsáni j.-ban, (1891) 773 házzal és 3491 oláh és német (csak 4 magyar) lak., kaszinóval, postahivatallal és postatakarékpénztárral. D. vidékén régóta nevezetes bányászat folyik; a rómaiak kezdték itt meg a bányászatot, később a magyarok folytatták s 1358. említés történik róla. A törökök elvonulása után 1722. ujra üzembe vették a D.-i bányákat; a XVIII. sz.-tól egészen századunk közepéig s a hetvenes évekig arany, ezüst, réz, ólom és cink voltak a bányászak tárgyai; 1852. az állam vette meg, de 1855. az osztrák-magyar államvasuttársaságnak adta át. Ma a nemesebb fémeket többé nem bányásszák, hanem csak vasat termelnek óriási külfejtésekben D. és Vaskő vidékén. Mindkét helyen tiszta mágnes- és veresvaskő lép fel 30 m.-nyi vastag telepekben és tömzsökben; D. mellett fémércek, ezüsttartalmu ólom- és rézércek, ezüstös horganyfényle és kénkovand, továbbá mangántartalmu és barna vasérc is előfordul. D. és Vaskő vidékén összesen 21 telepben folyik a bányászat, s az évi termelés (1891) 1262070 q. vasérc; a munkások száma 1007, kiknek nagy része a 2 nagyolvasztóban és 4 pörkölőkemencében nyer alkalmazást. A termelt vasérc D.- n, Német-Bogsánban és Resicán dolgoztatik fel. A bányászatot 27 km. szállítópálya, O,8 km. lóvasut és 5,6 km. gőzmozdonyú vasut szolgálja. V. ö. Halaváts Gyula: D.-Vaskő bányászata (Földrajzi Közlemények XVIII. 1890, 309-323.).
Délmagyarország egyik kisebb hegycsoportja Krassó-Szörény és Temes vármegyében, a Berzava és Karas völgyei közt; összefügg a Délmagyarországi Érchegységgel (l. Érchegység), melynek geologiailag tagját képezi. Főgerince Ny.-felé gyorsan lealacsonyodva, dombsorok alakjában Versecig vonul, ahol a verseci előhegyekből kiemelkedő kristályos kőzetü Kudrici tetővel (641 m.) ér véget.
l. Kuprobizmutit.
v. dogara a neve a hinduk között külön élő radsput népségnek. Legszámosabban Dsamnu tartományban laknak, a hol a radsa (fejedelem) maga is fajtájukból való. Vallásra nézve mozlimok. A mult században több izben hódító hadjáratokra indultak, miért is rettegett hirök volt, még ma is eléggé félnek tőlük a velök lakó hinduk.
l. Dohosodás.
(növ.. Nicotiana Tourn., Nicotidendron Gris., Tabacus Moench), a burgonyafélék egynyári, ritkábban többnyári, gyakran mirigyesen ragadós kórói, félcserjéi, ritkán cserje v. faalaku növénye. Levele egyszerü, épszélü, ritkán öblös. Virágfürtje vagy boga a szárat tetőzi. Virága ötöstagu, egyszirmu, szirma csöves, tölcsér- v. csaknem tányéralaku; tokja kétrekeszü, sokmagu s a maradandó kehely takarja. Mintegy 50 faja Amerikában terem, csak néhány ausztráliai és polinéziai. A dohánynak nálunk leginkább három faját termesztik, amelyek a következők: A kapadohány (N. rustica L.) 1/2-1 m. magas; szirma rövidcsövü, szennyes zöldessárga; levele tojásdad; virágzata fürtös. A szirom hosszu-csövü, világos piros, a virágzat ágasbogas. a) A levél hosszas lándsás, hosszan kihegyezett, az alsóbbak keskenyen lefutók. Virágzata szétterül, piramisképü, 1-2 m. magas. Ez a közönséges vagy virginiai dohány (N. Tabacum L.). b) Levele széles tojáskerek, tompa, szárölelő, füles alapjával lefutó. Ága-boga összehuzódik. Szára 1-1 1/2 m. magas. Ez a N. latissima DC. v. N. macrophylla Metzg. nagylevelü vagy Maryland dohány. Keleten ez az elterjedtebb s ebből való a török dohány (basadohány) és a latakia. A Nicotiana Tabacum hazája D.-Amerika, de a mérsékelt és szubtropikus éghajlat alatt ezt termesztik mind a két világrészben. A nyers D.-levél bódítószagu és keserü-izü. Használata ismeretes. A dobányzás a szervezetre eleinte bódító (narkotikus) méregkép hat, később ez elenyészik, s mérsékelten a felnőtteknek nem árt, de a fejlődő ifjuságnak, sőt emésztéskor a nyálveszteség miatt, másoknak is káros. Orvosságnak és festéknek is hasznos. A D.-levél forrázata a juh-kullancsot meg a lapostetüt kiirtja; a D.-por, különösen a spanyol D.-korpa a levéltetvet, levélbogarat, nevezetesen a földi bolhát elriasztja a növényekről, ha folyadékával öntözzük v. a D. levéllel füstöljük.
Történelme.
A khinaiak dohányzása koráról, hol a N. Chinensis Fisch. levelét sziják, semmi bizonyosat sem tudunk. Európába a D. első hirét Kolumbus hozta, aki 1492. Guanahani bennszülötteit látta, hogy az összehengerített D.-levelet kukorica levelébe csavargatják és sziják. Pane Román spanyol atya, Kolumbus kisérője s a kit Haitin visszahagyott, 1494. a D. növényéről Petrus Martyrt értesíti, hogy Szt.-Domingo szigetén a vad nép a dohány összesodort v. hosszu csövekre darabolt leveleit szájba fogva meggyujtja és füstöl, hogy a moskitószunyog ne bántsa. 1511. ezen az uton terjedt a D. hire Európába. Ezt a D.-levélhengert, mások szerint a kukoricáét nevezték tabakos-nak, mig mások szerint ez a szó Tabagó szigetétől v. Tabasko középamerikai tartománytól származnék. 1525. Gonzalo Hernandez de Odiedo y Valdes, Szt. Domingo helytartója ismertette pontosan a D.-t, később Menardes Miklós spanyol orvos és botanikus 1571. Szevillában megjelent s Ny.-Indiát ismertető munkájában a D.- t mint orvosságot magasztalja, mire mint orvosságot és csodafüvet kezdték Európában termeszteni. De termesztették a D.-t a spanyolok Szt.-Domingón, az angolok Virginiában, a Portugallok pedig Braziliában.
Nicot János, II. Ferenc francia király követe a lisszaboni udvarnál 1560. egy flandriai kereskedőtől néhány D.-növényt kapott Floridából, elültette a kertjébe s a füvével egyik apródjának orr-rákját gyógyította volna meg. Nicot a D. magvát Párisba, a nagy priornak és Medici Katalin királynőnek küldötte, s őt érte a kitüntetés a D. latin génusznevének megörökítésével. De innen ered a D.- nak Grossprior kraut, herba reginae vagyis királynéfü, herba Nicotiana és követségfü megnevezése is. Nicot a D.-t továbbterjesztette. Erdélybe Bornemissza Pál erdélyi püspök még 1568. vitte be az első nyers- és a török követ 1576. az első száraz D.-t. 1670., 1683. és 1689. Erdélyben törvényekkel szigoruan tiltották a dohányzást, s a dohányzókra még az 1697. évi országgyülés is szigoru büntetéseket szabott. Németországot Gessner figyelmeztette először a D.-ra és orvosló sajátságára. Spanyolországból a dohányzás szokása elterjedt, a tubákolás Franciaországban II. Ferenc alatt lett divat, ugyanakkor Szevillában tubákgyár keletkezett, mely a spanyol burnótot (spaniola) szolgáltatta. 1636. a spanyol papok a tubákolásra Rómát is rászoktatták. Igy történt, hogy VIII. Urbán 1624. mind a tubákolásra, mind a dohányzásra egyházi átkot mondott, mely csak 1724. vonatott vissza. 1657. Velence a tubákgyárat és árusítást árendába adta ki. A dohányzást Spanyolországban a ny.-indiai spanyol matrózoktól szokták el a XVI. sz. közepe táján, Angolországban pedig 1586. a virginiai angol gyarmatosoktól. Ezután főleg Spanyolországból Európába minden felé terjedt. É.-Amerikában a dohányzás, ugy látszik ősrégi. Az indus nép azt tartotta róla, hogy a napnak meg a nagy szellemnek szánt áldozat. Midőn Raleigh Virginiát fölfedezte, a D.-t ott már mindenütt termesztették. A XVI. sz. vége felé a dohányzás Spanyolországban, Portugalliában, Angolországban, Hollandiában, 1605. Konstantinápolyban, Egyiptomban és K.-Indiában divat volt. A világi és papi hatalmak hiába törekedtek a további terjeszkedés ellen. Oroszországban 1634. orrcsonkítás büntetésével hiába tiltották a dohányzást, I. Jakab Angolországban hiába vetett a dohány fontjára két tallér adót; a dohányzás meg a tubákolás minden rangu és rendü embernek (I. Frigyes Vilmos dohánykollégiuma), sőt a nőknek is (főleg a tubák) luxusszokása, sőt életszükséglete lett, ugy, hogy ma alig van ország, ahol D.-t nem termesztenének, v. község, ahol dohánnyal nem füstölnének.
Termesztése és feldolgozása.
A D.-t levelei végett termesztik, melyekből szivar, szivarka, pipadohány és burnót készül. A D.-tő levelei nem egyforma értéküek. Legtöbbre becsülik a tő közepe táján előforduló anya-leveleket; az alsó-alj-levelek gyengébbek, izük, zamatjuk csekélyebb. A tő felső részén előforduló levelek - a hegylevelek - tömöttebbek, gorombábbak, zsirosabbak. A dohány jóságára igen számos körülmény gyakorol befolyást: klima, talaj, fajta, mívelés stb. A különböző használati célra különböző dohányok alkalmasak. A gyengébb, finom, aprólevelü D. - a kerti levelek - finom pipa D. és szivarka készítésére, a nagyobb, de finom levelek szivargyártásra, a nagy levelek, durvább szövetü, erős, gyakran csipős izü levelek - ilyen terem nálunk legtöbb - közönséges pipa-dohánynak, a nehéz, nagylevelek burnótkészítésre használtatnak.
A D. a meleg éghajlat növénye. Itt terem a legjobb, legzamatosabb dohány, de azért termelhető hüvösebb klima alatt is, általában még sikerrel mindenütt, ahol a buza augusztus hóban megérik. A nyirkos klima inkább megfelel neki, mint a száraz. A talajban annyiban nem válogatós, amennyiben igen különbözö talajon megterem, de minősége különböző lesz. Legmegfelelőbb a humusos, termékeny, könnyebb minőségü vályog; a homokon könnyü, agyagon nehéz D. terem. Sovány, kiélt föld D.-nak nem való. Előveteményben nem igen válogatós; legmegfelelőbbek oly takarmánynövények, melyek a talaj erejét nem igen veszik igénybe; p. zabos-bükköny jó elővetemény, továbbá: repce, mák, lóbab, lóhere, lucerna. Nálunk sok helyen két gabona közé ékelik. Utána a buza igen jól terem. A D.-nak erőteljes, mélyreható gyökere van, ezért a mély művelés iránt nagyon hálás. A D. alá a talajt ősszel mélyen kell meg szántani, tavasszal legcélszerübb előbb grubberolni, később - a vetés előtt - sekélyen szántani, ültetésre a talajt a szántás után még boronával és hengerrel kell porhanyóra művelni, ha az darabos, rögös volna, mert ilyenben nem diszlik.
A D. rövid idő alatt, a kiültetéstől számítva 90-120 nap alatt fejlődik ki; aránylag sok hamus alkotórészt tartalmaz, ezért sok táplálékra van szüksége, amit, ha a talajban nem volna elegendő, trágyázással kell megadni. A D. trágyázásánál nagyon óvatosan kell eljárni, mert vele a minőség könnyen elrontható. A D. nagyon kedveli a humusos földet és ezért az istállótrágya nem mellőzhető, legjobb ezt az elővetemény alá adni vagy legalább a termelés évét megelőző ősszel alászántani. Tavasszal trágyázni a dohány alá hiba. Legjobb a szarvasmarha trágya, ez durva, gyakgan hólyagosodó D.-t nevel. A mesterséges trágyák közül közép, kötött és agyagtalajokra chilisalétrom és szuperfosfát, homoktalajokra ezenkivül szén vagy kénsavas káli adható. A kénsavas ammoniák és a klórtartalmu trágyák rontják a dohány minőségét, különösen ártanak az égőképességének. Emberi ürülék, vérliszt a D. minőségét szintén nagy mértékben rontják.
A D. magját nem vetjük oda, ahol a D.-t termeszteni akarjuk, mert a D. kései fagyok iránt érzékeny; ezért a magból palántát nevelünk s ezeket ültetjük ki. A D. palántákat vagy D. rászát hideg, félmeleg vagy melegágyban nevelik, ez utóbbi a legjobb, mert leghamarabb kapunk ültetésre alkalmas palántát. A hideg ágy valamely védettebb helyen, rendesen kertben felásott föld, rendszerint meg is trágyázva. A fél meleg vagy paraszt melegágynál a földszinére vagy egy ásónyi mélyen kiásott területre trágyát tesznek, föléje pedig jó minőségü porhanyó földet. A melegágy vagy ugy készül mint a hogyan azt a kertészek csinálják, vagy pedig kiássák az ágy helyét, megtöltik lótrágyával, szegélyezik deszkákkal és olajos papirossal, nád, szalma vagy szövettel borított rámákkal befedik. A D. magot a melegágyakba febr.-márc., a hidegágyakba március-április hóban vetik. Egy kat. holdra jó minőségü magból a dohányfajta szerint 25-50 gr. mag kell, a melyet 5-10 m2-re hintünk el. A rászákat öntözni, gyomlálni, ritkítani, hidegtől védeni kell, arra ügyelve azonban, hogy el ne kényeztessenek. A ritkításnál kiszedett fölös apró dohányrászákat célszerü kertileg elkészített hidegágyakba 4-5 cm. távolságra ültetni, amit pikirozásnak neveznek. A pikirozott dohány nagyon alkalmas az első ültetés kifoltozására.
A D.- t leginkább május hóban ültetik, legjobb május első felében; erre a célra legmegfelelőbbek a 4-5 levelü rászák. A kiültetésre, ha csak lehet, borus időt választunk. A D. mindig sorban ültetendő. A sortávol 30-100 cm. között változik, a sorokbani távolság 25-75 cm. között. Az aprólevelü kerti dohányt ültetik legsürübben. Minél nagyobb levelü a dohány, annál ritkábban ültetendő. A tulritka ültetés azonban árt a minöségnek. A sorokat vagy egyforma távolra veszik, vagy két sort szükebbre, az ezt követőt szélesebbre. Ez a párossorokban való ültetés, melynek gyakorlati haszna azonban kérdéses. Az ültetésnél a dohányt meglocsolják. A meg nem eredt rászákat minél hamarabb ujakkal kell pótolni. Az ültetés után 10-14 napra a D.-t megkapálják, ezt a munkát 2-3 heti időközben megismétlik. Az utolsó kapálást rendszerint töltögetéssel kötik egybe. Amint a D. virága mutatkozik, azt kicsípik, ez a tetejezés vagy bugázás; célja, hogy a felső levelek jobban kiképződhessenek; egyuttal a levelek számát is szabályozzák. Egy D.-tőnek a fajta és talaj szerint 8-20 levelét hagyják meg, a többit, a legfelsőket, legfejletlenebbeket eltávolítják. A kerti leveleket nem bugázzák. A tetejezett D.-nál a levelek hónaljából oldalhajtások fejlődnek, melyeket le kell törni és pedig minél előbb, annál jobb. Ez a művelet a kacsozás. A kacsozást szükség szerint ismételni kell.
A D.-t jul.-szept. hóban aratják, midőn a levelek kellőleg megérettek. A kerti levelek akkor szedendők, midőn a zöld szin világos sárgába ment át, a nagyobblevelü D. pedig midőn a levelek elvesztik élénkzöld szinüket s helyenkint sárgás foltosak lesznek, meg babosodnak. Az aratás levelenkint vagy tövenkint végeztetik, nálunk csak az első eljárást gyakorolják oly módon, hogy az egyes leveleket letörik a tőröl. Leghelyesebb eljárás, hogy az alj-, anya- és hegy-leveleket külön-külön szedik, ami annál ajánlatosabb, mert a levelek nem érnek egyszerre, hanem legelőbb a legalsók, s legutóbb a legfelsők, s igy nem szedünk le éretlen D.-t, a mi azért baj, mert az ilyen levél értéktelen.
A leszedett leveleket füllesztik v. fonnyasztják oly módon, hogy azokat szellős helyen, 15-21 cm. magasságu sorokban lefektetik s ott addig hagyják, szükség esetén átrakva, mig a levél bordája megpuhul, elveszti keménységét. A füllesztett leveleket a szárítás céljából felfüzik vagy felaggatják. Lehet botra és zsinórra füzni. Nálunk ez utóbbi divik. Ezen eljárásnál a D. levelek előbb a dohány nagysága szerint különböző hosszuságu tűra füzetnek, innen átvitetnek a zsinórra. A füzésnél vagy keresztülszurják a bordát, vagy oldalt szurják és az előbbi eljárásnál ismét, vagy szinével - lapjával - füznek, vagy forgatva oly módon, hogy felváltva a D. levelek majd felső, majd meg alsó lapjukkal érik egymást. E szerint megkülönböztetjük a lapjára, forgatva és oldalt füzést. Az első a legrosszabb, az utóbbi a legjobb, de leglassubb és legtöbb helyet kivánó mód. A botra füzés főleg Hollandiában divik. A levélbordát a vastagabb részén behasítják és a leveleket vékony botokra füzik. Nálunk ujabban a gerebenekre aggatás kezd terjedni. A gerebenek vagy exszikkátorok 3-4 m. hosszu lécek, amelyekbe kétsorban 1,5-2 cm. távolságra, 2-3 cm. hosszu, mindkét végükön hegyes szegek veretnek rézsutosan. A gereben előnye, hogy az aggatás gyorsabb, a levelek nem csuszhatnak össze és egyenletesebben is száradnak. A felfüzött vagy felaggatott leveleket megszárítják. A szárítás kétféle; vagy a körlég rendes hőmérséke szárítja meg a D.-t, ez a nálunk szokásos eljárás, vagy pedig mesterségesen felmelegített levegőben szárad az. Ezen eljárás főleg É.-Amerikában divik. Erre a célra külön szárító-kamrák szolgálnak, a melyekben a levegőt egész 70°-ig is felmelegítik, különböző, erre a célra szolgáló fütő-készülékekkel. A hőmérsék, a melyig a levegőt felmelegítik, változik a szerint, a mint világosabb vagy sötétebb szinü dohányt akarnak előállítani.
A közönséges szárítási módnál a dohányfüzéreket vagy a szabad levegőre aggatják ki, szárítóállványokra, vagy pedig szárító-pajtákban eszközlik a szárítást. A szabadban való szárítás célszerütlen, mert a D.-t sok minden baj érheti; nálunk mindazáltal még mindig sok dohány lesz ily módon szárítva, habár szárító-pajtákat mindig több és több helyen építenek. A szárító-pajtának oly berendezésünek kell lenni, hogy az tetszés szerint szellőztethető legyen, amire az oldalfalakon alkalmazott szelelő-ablakok vagy rések és a tetőn levő kürtők szolgálnak. A pajta 6-10 méter széles legyen, hosszasága tetszés szerinti. Az oldalfalak legcélszerübb magassága 2,80 m., a tetőé 3 méter. A pajta belsejében oszlopokra kereszt rudak szegeztetnek; erre lesznek aggatva a zsinórok vagy rakva a gerebenek. A zsinórok gyorsabb felaggathatása végett azok két végére rendesen fából készült két kampót, az u. n. kukát kötnek. Az egyes szakaszok legmegfelelőbb távolsága 4 m., két szakasz után mindig 1 m. széles keresztut következik. A szárítás alkalmával a füzérek hol sürübbre, hol ritkábbra rakatnak, a mint a dohány kivánja. Leggyakoribb eljárás, hogy kezdetben sürün rakatnak, ezután széttolatnak, majd ha a dohány megszáradt, megint sürüen egymás mellé tolatnak, ez a záróaggatás.
Ha a D. megszáradt, a gerebenekről v. füzérekről leszedetik. Erre nyirkos időt kell választani, különben a dohány törik. A leszedett leveleket osztályozni kell. Nálunk a következő osztályok vannak megállapítva: Szivarlevél I-III. osztály, válogatott a, b, I., I1., III. osztály. A kerti levelekre I., II., III. osztály. Ezentul vannak a kihányás kacs és törmelék. Az osztályozott D.-t simítják és 25-35 ives csomókba kötik. Ezen munka külőn erre a célra készült helyiségben a simítóházban végeztetik. Az elszállításig a csomókat 1/2-3/4 m. széles és legfeljebb 1 m. magas asztagokba rakják. Elszállításra pedig körülb. 100 kg-ot magába foglaló u. n. bálokba rakják. A D. termése 5-20 q között változik k. h.-kint, 10 q jó közép termés. A levelétől megfosztott dohánytő uj leveleket hajt s ha korán szedetett a D. és egy-egy tövön a második hajtásból csak 3-5 levelet hagyunk meg, akkor ezek kedvező idővel szintén megérnek és a sarju D.-t szolgáltatják.
Dohány-magot ugy nyernek, hogy egy néhány szebb tövet nem bugáznak le, a levelét is később szedik mint a többi D-ét. A magot a tokok megbarnulásakor aratják. Egy D.-tő mintegy 400000 magot hoz. A D-ban sok kárt tehet a szél és a jégeső, mert a leveleket összeszaggatják. Állati ellenségei a drótféreg, a vetési bagoly-lepkének és a gamma-lepkének a hernyója, a lótetü. Az élősdi növények közül főleg a vajfü (Orobanche ramosa) tesz benne kárt. A szárításnál, ha nem vigyáznak, a penészedés, a kocsányrothadás, a szivégés fordulhat elő. Hazánkban jelenleg mintegy 80000 k. h.-on termelnek dohányt. A bevetett terület %-ában kifejezve, legtöbbet termelnek Szabolcs, Heves és Csanád vmegyében. A D. nálunk monopólium tárgyát képezi és ezért csak az termelhet, aki a kincstártól erre engedélyt kap. A D. vagy kivitelre, vagy a jövedék számára termelhető. Az országos beváltási ár q-kint 17-18 frt között ingadozik. D.-termelési engedélyt csak az kap, aki legalább 1 k. hat szán erre e célra de csak is oly községben, melyre a D.-termelés különben engedélyezve van és aki kötelezi magát, hogy a D.-jövedékről szóló 1887. évi XLIV. törv.-cikkeknek a termelésre vonatkozó szabályait pontosan teljesíti.
Betegségei.
A) Kedvezőtlen életviszonyok által okozott betegségek: 1. Mély fekvésü nedves, hideg talajon néha a dohánytő nem fejlődik ki normálisan, izei megrövidülnek, miáltal sürün veszik körül a szárat a levelek, melyek rendes alakjukat szintén elvesztik: rövidek és keskenyek maradnak s többnyire összefodrosodnak. E betegség, mely különben még kellően tanulmányozva nincs, Tolnamegyében észleltetett, hol a nép a beteg töveket kigyólevelü dohánynak nevezi. 2. Hideg, nedves esztendőkben a leveleken száraz, kisebb-nagyobb foltok támadnak, melyet a nép rozsdának v. himlőnek nevez; ugyancsak megfoltozódik a dohány az erősen trágyázott földben is.
B) Élősködők által okozott betegségek: 1. A dohány valamennyi betegsége között legtöbb kárt okoz egy virágos élősködő: az elágazó szádor (Orobanche ramosa L.), melyet népünk vajfűnek nevez. Igénytelen kinézésü, 10-30 cm. magas klorofil nélküli növény ez, kicsiny kékes virágokkal, halavány, pikkelynemü levelekkel, mely a dohány gyökereibe bocsátja szivógyökereit, mi miatt a dohány elcsenevész vagy tönkremegy. Rendesen a második kapálás után venni először észre, s ezután oly hirtelen ágázik el, hogy 3-4 hét mulva az első hajtás mellett néha 50-100 hajtást lehet észrevenni. Sokszor oly mérvben jelentkezik az elágazó szádor hazánk egyes vidékein, hogy a nép a dohányt szedetlenül kiszántja. Juniustól augusztusig virágzik az élősködő, s ellene a fő amit tehetni, hogy kigyomlálják mielőtt magja érni kezdene, hogy ezáltal a jövőre megmentsük földeinket, mert mint egyéves növény, az O. ramosa csakis magról szaporodik. A gyomlálással, ha még oly korán fogunk is ahhoz, magát a termést, ha a szádor nagy tanyát ütött, már meg nem mentjük, mert a kitépett hajtások helyett igen gyorsan ujabb hajtások keletkeznek. Szem előtt tartandó továbbá, hogy az egyszer inficiált földre több évig dohány v. kender, mely utóbbi szintén gazdanövénye az élősködőnek, ne kerüljön. 2. Nagyon jelentékeny károkat tesz hazai dohányültetvényünkben egy bakteriózus betegség: a mozaikbetegség is, mely hazánkban először 1887. Szulok somogy vmegyei községben s azóta Komárom és Szabolcs vmegyékben konstatáltatott. A kiültetett, egészségeseknek látszó palánták közül többen a kiültetés után 3-6 hétre, vagy néha később, beteges állapotba esnek, melynek főjellege az, hogy a leveleken különböző nagyságu és alaku foltok keletkeznek; a foltok közepe rendesen szürke v. fehéres, s a fehéres központot a barna szinnek különféle, szabálytalan körvonalokban huzódó udvarai veszik körül. Ott, ahol a levél nem foltos: szine zöld, de e zöld szin sem egynemü, hanem hol halaványabb, hol sötétebb árnyalatu, s a halaványabb részek rendesen egy keletkezésben levő barna folt helyét jelölik. A megtarkult levelek foltjainak közepében igen gyakran a levélszövet teljesen elhal, s ilyenkor a folt közepe kilyukad, mégpedig ugy, mintha innét a dohánylevél egy darabkája kiesett volna. A legtöbb esetben, ha valamely levél a tövön megbetegedett, akkor a később kihajtó levelek szintén mind betegekké válnak s csak ritkábban jelentkeznek a beteg levelek szabálytalanul. A tarka, lyukas s emellett törékeny levelek beváltási ára csekély. A mozaikbetegség hazánkon kivül Hollandiában (itt észleltetett legelőször) és Oroszországban pusztít. A kisérletek kimutatták, hogy a fertőző a dohánymelegágyak földjében fészkel, amiért a betegség ellen legajánlatosabb a melegágyak földjét évről évre felujítani. 3. Lisztharmat. E betegség a dohány levelein gyengéd fehér bevonatot alkot s azt közönségesen az Erysiphe communis Lév. nevü gomba okozza, mely hasonló betegséget szül még sok egyéb növényen is, p. a babón (Lathyrus), több szirontán (Ranunculus), a lósóskán stb.; fejlődésének egész folyamatát a dohányon magán éli át a lisztharmat gomba, mig egy másik rokona az Erysiphe lamprocarpa Link. a dohányon csak fejlődésének egyik stádiumát, a konidium stádiumot éli át (s ebben Oidium Tabaci-nak neveztetett Thümen által), egy másik fejlődési alakja pedig, amelyben áttelel a gomba, (az u. n. periteciumok) a fészkesvirágu növényeken, mint az acaton, buzavirágon, cikórián, gyermekláncfün (Taraxacum) található.
4. A melegágyakban kikelt zsenge palántákat az Alternaria tenuis Nees vagy És. nevü gomba támadja meg; nagyon közönséges természetü gomba ez, mely mint parazita eddig csak a dohányon észleltetett. A betegség tünetei a következők: a kikelt növények egész földfölötti része, különösen a sziklevelek s a még fejletlen első lomblevelek elpetyhüdnek, vizöket elvesztik, piszkos sötétzöld szint vesznek föl, s elnyálkásodva egymáshoz tapadnak; később egészen elfeketednek, bevonatva a gomba fekete, bársonyszerü bolyhai által. A gomba kétféle konidiumokkal (melyek a szaporodásra szolgáló részek) bir; egyikök szintelen és egysejtü, másikok barna és soksejtü (sporidesmium konidiumok). A betegség a tulnedves, nyirkos levegőjü melegágyakban pusztít főleg, miért is ellene a mértékletes öntözés s a melegágyak rendes szellőztetése ajánlható. 5. Az előbbieknél sokkal jelentéktelenebb betegségek az Ascochyta Nicotianae Pass. és a Phyllosticta Tabaci Pass gombák által okozott betegségek; az előbbi szabálytalan alaku barna foltok, az utóbbi száraz fehéres foltok alakjában jelenik meg; mindkét gombánál később egyes foltokban sötétebb pettyecskék észlelhetők; a Phyllosticta Tabaci-val hasonló természetü a terméstokokon található Phyllosticta capsulicola Sacc. gomba is. 6. Amerikában egy Peronospora is, a Peronospora Hyosciami De By. jelentkezett a dohányon, jelentékeny károkat okozva, belepvén és elhervasztván annak leveleit, mivel e gomba egy Európában nagyon közönséges gyomon a Hyosciamus niger-en előfordul, nem lehetetlen, hogy a dohányt is megtámadja. 7. Az eddig előadott élősködők már a szántófóldön támadják meg a dohányt, de vannak a dohánynak oly gombái is, melyek a már leszedett leveleken a kezelés (szárítás, erjesztés) alatt jelentkeznek s amelyek a legszebb levelek értékét nagyban csökkenthetik, s mint ilyenek rendkivül károsak. Aszerint a mint a gombák nemsokára a levelek megszedése után jelentkeznek, tehát akkor, mikor a levelek még vizükből alig vesztettek valamit, vagy pedig már a megszáradt levélen jelentkeznek (tenyészetükre ez esetben a levegőből szítt nedvesség adja meg a kedvező alapot), a gombák által okozott betegség nedves v. pedig száraz rothadásnak neveztetik a termelők által (ez utóbbival az u.n. tetőrothadás - Dachbrand - azonos); akkor azonban, ha a rothadás vagy mint közönségesen mondják a penészedés, csak a levelek erein észlelhető betegség, bordarothadásnak neveztetik. Két gomba okozója főleg e betegségeknek: a Sclerotinia Libertiana Fuck. és a Botrytis cinerea Pers.; ezek támadása után, a már általuk elváltoztatott levélrészeken, mint másodrendü jelenségek, később különféle penészgombák is mutatkoznak, főleg pedig kettő: a Penicillium glaucum Link. és az Aspergillus glaucus Link. E bajok ellen csakis okszerü kezelés, megfelelő, a szellőztetés szabályozására berendezett, dohánypajták építése által védekezhetni sikeresen.
és dohányegyedáruság. A D. ugy elterjedtségére, mint pénzügyi eredményére nézve a legfontosabb fogyasztási adók egyike. A dohányfogyasztás Európában a XVI. sz. végén terjedvén el, ez előtt az idő előtt D.-ról szó sem lehetett. Franciaország volt az első állam, mely a dohányfogyasztást megadóztatta. A francia D.-nak első beszedési módja, mely 1629. lépett hatályba, a behozatali vám volt. Harmincöt évvel rá a francia kormány a dohányegyedáruságot hozta be, mely ettől az időtől kezdve az 1791-ik évig haszonbérleti kezelés alatt állott. A forradalmi kormány a dohányegyedáruságot 1791. megszüntette, azonban Napoleon a dohányadó több fajával tett eredménytelen kisérletek után azt 1811. ujból behozta, s a dohányegyedáruság Franciaországnak ma is egyik legbőségesebb bevételi forrása. A francia dohányegyedáruság tiszta hozadéka oly gyorsan emelkedik, hogy 1815. csak 32 millió frankot tett, 1837. 80 millió frankra, 1860. 143 millióra, 1880. 280 millióra és 1890. már 326 millió frankra rugott. Ausztriában a dohányegyedáruság 1728. lépett életbe. I. Lipót császárnak, amidőn vadászati készüléke megujításának költségei felett aggódott, Khevenhüller gróf azt az ajánlatot tette, hogy elvállalja a költségeket, ha a császár Alsó-Ausztriában a kizárólagos dohánykereskedés jogával ajándékozza meg. A császár elfogadta az ajánlatot; az egyedáruság később az összes osztrák tartományokra kiterjesztetett s 1784. állami kezelésbe ment át. Az osztrák dohánymonopolium tiszta pénzügyi eredménye évi 50-52 millió forint. Magyarországon a dohányegyedáruság behozatala iránt már a mult század folyamán történtek kisérletek, de a bécsi kormány törekvése a nemzet ellenzésén hajótörést szenvedett, a dohánymonopoliumot tényleg csak az 1850. nov. 29. császári nyiltparancs hozta be. Az 1868. XIV. t.-c. s az ennek érvényét meghosszabbító későbbi törvények a dohányjövedék kezelésére nézve gyakorlatban volt szabályokat egyik évről a másikra fentartották, mert az országgyülés akkor még ugy vélekedett, hogy a dohányegyedáruság talán meg lesz szüntethető, mig végre az 1875. XLVIII. t.-c. elrendelte, hogy a dohányjövedék kezelésére gyakorlatban levő szabályok a törvényhozás további intézkedéseig érvényben maradnak. Ettől az időtől kezdve két izben foglalkozott az országgyülés a dohányjövedék rendezésével, t. i. 1876. s az 1887. évben. Az 1876. IV. t.-c. a saját használatra való dohánytermesztés utáni illetéket 100 %-kal felemelte s az ellenőrzésre szigorubb intézkedéseket léptetett életbe. Az 1887. XLIV. t.-c. a saját használatra való dohánytermesztést, valamint azt a kedvezményt, hogy a kincstári és kiviteli termelők saját használatukra a fogyasztási adó lefizetése után saját termésükból 10-10 kgr.-mot megtarthattak, megszüntette, a termelés engedélyezését szigorubb feltételekhez kötötte, a termelőket sulyosabb felelősséggel terhelte, továbbá a dohány iparszerü gyártására szolgáló készülékek és szerszámok készítését, külföldről való behozatalát, áruba bocsátását, sőt puszta birtoklását is jövedéki kihágásnak minősítette, a csempészet megakadályozásának kötelezettségét a közigazgatási és rendőri közegekre, sőt a szállító vállalatok közegeire is kiterjesztette, végre a dohánymívelés tökélyesbítését célzó határozatokat léptetett életbe. Leginkább a felsorolt szigorító intézkedéseknek s a dohánygyártmányok árának 1888-ban eszközölt felemelésének tulajdoníthatjuk, hogy a magyar dohányjövedék 1891. már 27,4 millió forinttal szaporította az állambevételt, amig az 1880-tól az 1887. végéig terjedő nyolc évi időszakban az évi tiszta eredmény csak 16 és 22 millió forint között ingadozott. A dohányegyedáruság az említett három államon kivül még Olaszországban, Spanyolországban, Romániában, Törökországban, 1885. óta Szerbiában és az 1888. évtől kezdve Portugallban áll fenn. Legujabban az orosz kormány is komoly előkészületeket tesz meghonosítására.
Ha valamely ország nem nélkülözheti a fogyasztási adókat, a dohánynak pénzügyi célból eszközült megdrágítása ellen nem lehet komoly kifogást emelni. Habár a megszokás hatalma sok embert a dohányfogyasztásnak rabjává is tesz, a dohány nem nélkülözhetetlen szükségleti tárgy, hanem élvezeti cikk, melynek fogyasztása adófizetési képességre mutat. A nélkülözhető fogyasztási tárgyak között a dohányon kivül alig van még olyan, amelynek fogyasztása a népesség valamennyi osztályában annyira el volna terjedve. Ennélfogva a dohányra vetett adó, ha jól van keresztülvive, biztos és bőséges bevételt szolgáltat. A D.-nak az is kiváló előnye, hogy a népesség szaporodásával s a közjólét emelkedésével egyre nagyobbodó bevéelt nyujt. Annyiban is igazságosabb, mint a legtöbb fogyasztási adó, amennyiben rendszerint csak a családfőt s a keresetképes férfi-családtagokat éri, amig a hus-, liszt-, cukor-, só- és szeszadó valamennyi családtag fogyasztását terhelik. A D.-nak nincs is a tudományban számba vehető ellenzője. Csak kivitelének módjára nézve nem tudnak a szakemberek megegyezni. A legtöbb pénzügyi tudós a dohányegyedáruság mellett nyilatkozik s az életben is az egyedáruság alakjában beszedett D. van legjobban elterjedve.
A dohányegyedáruság háromféle alakban, t. i. mint termesztési, gyártási vagy elárusítási monopolium fordulhat elő. A termesztési egyedáruság abból állna, hogy a törvény magánosoknak egyáltalában nem engedné meg a dohánymívelést s a nyers dohányt csak az állam állítaná elő. Előnye volna a dohányegyedáruság ezen fajának, hogy a csempészet kevesebb költséggel és nagyobb eredménnyel volna megakadályozható. Minthogy azonban a dohány nem oly növény, mint p. a tengeri v. a burgonya, melynek fejlődését a gazda tulnyomóan a természet erejétől várja, hanem zsenge kifejlésétől kezdve az aratásig és innen kezdve a csomózásig és beraktározásig folytonosan gondos és szakjártas kezelést kiván, ezt pedig a nagyban üzött állami termeléstől nem lehet várni, a termesztési egyedáruság sehol sem áll fenn. Mostanában az elárusítási egyedáruság sincs tényleg érvényben, és pedig méltán, mert annak biztosítása, hogy a termesztők dohánytermésüket egyedül az engedélyt nyert dohánygyárosoknak és ezek gyártmányaikat csakis az államkincstárnak adják át, a dohánymívelésre épp oly megszorítólag hatna, mint a gyártási egyedáruság, anélkül, hogy ez utóbbinak pénzügyi előnyei csak megközelítőleg is el volnának érhetők. Dohánygyártási egyedáruság fennállása mellett a törvény a dohánylevelek termesztését bizonyos feltételek alatt magánosoknak is megengedi, azonban a leveleket pipadohánnyá, szivarrá, szivarkákká és burnóttá csak a kincstári gyárak dolgozhatják fel, s egyedül a kincstári raktárakból származó dohánygyártmányok fogyasztása van megengedve. A gyártási egyedáruság kivitele azon fordul meg, hogy más, mint a kincstári raktárakból származó dohány ne kerüljön fogyasztás alá. Ezt pedig csak ugy lehet elérni, ha a belföldön fogyasztás alá kerülő összes nyers dohányanyagnak a kincstár a kizárólagos vevője. Ennélfogva a törvény a dohánytermesztés jogát engedélyhez köti, és azt, hogy nem ültetnek-e be a termelők az engedély-levélben megjelöltnél nagyobb területet, a kormány a pénzügyőrök által ellenőrizteti. Hogy a termés mennyiségére már előre lehessen következtetni s a termés egy része ne mehessen megadózatlanul a fogyasztók birtokába, a pénzügyi közegek a termést zöld állapotában felbecsülik, később pedig a már felfüzött dohány mennyiségét, valamint az egész termést száraz állapotában is felveszik. Ha a zöld állapotban eszközölt felvétel alkalmával kipuhatolt termésmennyiség s a száraz állapotban teljesített felvételkor talált mennyiség között feltünő hiány mutatkozik s a hiányt a termelő nem képes igazolni, a termelő jövedéki büntető eljárás alá kerül. A csempészet megakadályozása végett a kormány a szórványos termelést megszüntetni s a termelő vidékeket lehetőleg összefüggő körzetekké kénytelen alakítani. A termelők az egész dohánytermést a törmelékkel és sarjulevelekkel együtt a kitüzött határidőben a dohánybeváltó hivatalhoz kötelesek beszállítani, mely a termesztők érdekeit képviselő bizalmi férfiak közreműködésével osztályozza a dohányt, azaz elhatározza, hogy a beszállított dohány mily áron váltassék be. Önként értetik, hogy a beváltási árakat olyképpen kell megállapítani, hogy a gondosabb ternelő nagyobb jutalomban részesüljön. A beváltási áraknak tulságosan alacsonyra szabása nemcsak a termesztőknek, hanem az államkincstárnak is kárára van, mert minél jobbak a dohánygyártmányok, annál nagyobb a fogyasztás, a gyártmányok jósága pedig a nyers anyag jóságától s ez a termesztés gondosságától, tehát egyuttal a méltányos beváltási áraktól is függ. A termelési bejelentések arányából megitélheti a kormány, hogy tulságosan magasra, vagy talán nagyon is alacsonyra szabta a beváltási árakat. A beváltási árakat jó előre, legkésőbb a termelési évet megelőző őszi időszakban kell közzétenni, hogy a mezőgazda aszerint rendezhesse be gazdaságát, amint a kihirdetett beváltási árak mellett méltónak vagy nem méltónak tartja a termesztést. A beváltási árakat egyszerre több évre tanácsos megállapitani, mert a méltányos beváltás biztossága a termelés javítására buzdít. A kormány kizárólagos vásárlási jogát más irányban is a dohánymívelés emelésére használhatja fel; különösen az által, ha a termelőket jó maggal látja el, közegei által a dohányanyag kezelésének legjobb módját terjeszti, s azokat a termelőket, akik dohánygyártásra nem előnyősen használható anyagot szállítanak, a termelésből jövőre kizárja. A kivitelre való termelést s a belföldi dohánnyal való kiviteli kereskedést a törvény vagy egészen eltiltja, vagy pedig csak a csempészet megelőzését célzó feltételek alatt engedi meg. Franciaországban nincs megengedve a kivitelre való termelés.
Magyarországon a dohánybeváltó felügyelőség csak azoknak adhat kivitel céljából történő termelésre engedélyt, akik terhes szerződést köthetnek, az 1867-ik évi március 10. óta elkövetett dugáruság miatt el nem itéltettek, vagy más jövedéki kihágás miatt a dohánytermeléstől el nem tiltattak és egyszersmind igazolják, hogy vagy maguk birnak az előirt kellékekkel ellátott raktárral, vagy dohányukat kiviteli engedéllyel biró dohánykereskedő fogja átvenni. A kivitelre termesztett dohány beraktározására szolgáló helyiségnek kellően biztosítottnak és olyannak kell lennie, hogy minden bejárása zárható s a pénzügyőrség által ellenzárral ellátható legyen. A dohánybeváltó felügyelőség ugyanazon község határában csak vagy a kincstár számára, vagy pedig csak kivitelre adhat termelési engedélyt, kivéve azon, főleg nagy határral biró községekben előforduló esetet, ha a kétnemü termelés teljesen elkülönített külterületen történik. Ugyanazon termelő azonban ebben az esetben sem nyerhet egy, vagy egymással határos két község határában a kincstár számára s kivitelre való termelésre engedélyt. Oly országban, ahol a belföldi dohány nem elégíti ki a finomabb gyártmányokra sóvárgó fogyasztók izlését, a kincstári dohánykezelőségnek külföldi dohányt is be kell szereznie. Ezt részint a nevezetesebb külföldi dohánypiacokon tartott ügynökei, részint belföldi, esetleg idegen kereskedők közvetítésével teheti. A dohányegyedáruság szükségképi következménye, hogy az állam a külföldi dohány és dohánygyártmányok behozatalát vagy kizárólag magának tartja fenn, vagy a saját személyes szükségletüknek megfelelő, csekély mennyiségben való behozatalt magánosoknak csak az alatt a feltétel alatt engedi meg, ha legalább is a legfinomabb kincstári dohánygyártmány árában foglalt adótételnek megfelelő vámot lefizetik. A nyers dohány feldolgozását a kincstár nagy termelőképességgel biró gyárakban összpontosítja. A munkaerőnek földrajzilag arányos értékesíthetése s a bizonyos vidékek alacsonyabb munkabérének felhasználhatása a gyártás decentralizációja mellett szólnak. Azonban a nagyban termelés természetes előnyei és még inkább a dohánygyártmányok nagyobb egyenlősége és hamisításuk könnyebb megakadályozhatása a gyártás összpontosítását ajánlják. A gyártmányok alakjának és minőségének sokfélesége a csempészet tényálladékának megállapítását nehezíti meg. Ezenfelül, ha sok gyárból kerülnek ki a kincstári gyártmányok, az ugyanazon elnevezésü és áru gyártmányok különböző minőségüek. Már pedig a minőségben való tetemes külünbségek az adóztatás egyenlőségét sértik. Az egyedárusági igazgatás árujegyével ellátott csomagokban és ládákban elhelyezett gyártmányok eladását a törvény vagy a kormány által meghatározott árakon az arra engedélyt nyert árusok teljesítik, kik a gyártmányokat a kincstári raktárakból a fogyasztók részére megállapított eladási áraknál kisebb árakon szerzik be.
A dohányegyedáruság nemzetgazdasági hatását röviden a következőkben jellemezhetjük. A dohánymonopolium legkárosabb hatása a földmívelés szabadságának korlátozása. Ez annál érzékenyebb veszteség a nemzetgazdaságra nézve, mert a dohányon kivül alig van még mezőgazdasági termék, mely a kis gazda és háznépének tevékenységét oly dusan jutalmazná. A dohánylevelek törése, füzése, szárítása, simítása és csomozása oly időbe esik, amidőn a nagyobb mezei munka szünetel. A dohánykezelési munkálatokat a nők, gyermekek s aggok is elvégezhetik. Az is nagy hátránya a dohányegyedáruságnak, hogy a kormány a dohánytermesztést a felügyelet könyebbsége kedvéért csak bizonyos vidékekre kénytelen szorítani, ami az ország sok részére nézve ugy hat, mint a dohánytermesztés egyenes eltiltása. Továbbá, minthogy a kincstár nem vesződhetik bármily csekély mennyiségü dohányanyag átvételével, a törvény a beültetendő terület terjedelmére nézve bizonyos minimumot kénytelen felállítani. P. nálunk a dohánybeváltó felügyelőség nem ad egy kataszteri holdnál kisebb területre termelési engedélyt. Ez a kicsiben való dohánytermesztést lehetetlenné teszi, ami azért is káros, mert a csekély kiterjedésü ültetvények mindannyi kisérleti állomások, melyek később a nagyban való dohánytermesztés gócpontjaivá válhatnak. A dohányegyedáruság a nyers dohány, valamint a dohánygyártmányok kivitelét is hátráltatja. Eltekintve a kivitelnél alkalmazott ellenőrzés megszorító hatásától, a kincstári közegek felügyelete és gyámkodása a mezőgazdákat elriasztja a kivitelre való termeléstől; a kincstári dohánykezelőség pedig csak a belföldi szükségletet tartván szem előtt, a finomabb és kivitelre kiválóan alkalmas gyártmányfajok termelésére törekszik. Különösen káros oldala a gyártási dohányegyedáruságnak, hogy a nyers dohánynak magánosok által való feldolgozása nem lévén megengedve, a külföldi nyers dohánynak oly célból történő behozatala, hogy az mint kész gyártmány nagyobb értékben ismét külföldre szállíttassék, lehetetlenné van téve.
Adóügyi szempontból két nagy hátránya van a dohányegyedáruságnak. Először kezelése s a csempészet megakadályozása tetemes költséggel jár, tehát a dohánymonopolium nagyon drága bevételi forrás. Másodszor a különböző országrészeket és mezőgazdákat nagyon egyenlőtlenül terheli, mivel azok a vidékek, amelyeknek talaja nem alkalmas dohánytermesztésre, s azok a gazdák, akik szabad termelés esetében sem termesztenének dohányt, az egyedáruság hatását jóval kevésbbé érzik, mint azok az országrészek, amelyek a virágzó dohánytermesztés feltételeivel birnak, s azok a mezőgazdák, akik azért nem ültetnek dohányt, mert nem nyertek engedélyt. Azonban pénzügyi tekintetben megbecsülhetetlen előnyei vannak. Első nagy előnye, hogy jobban hozzásimul a fogyasztók adófizetési képességéhez, mint bármely más dohányadóztatási mód, mivel amig a dohányadó több alakja vagy éppen nem, vagy csak elégtelen mértékben lehet figyelemmel a dohánygyártmányok értékére, addig az államkincstár olyképpen szabhatja meg a gyártmányok árát, hogy az értékesebb gyártmányok fogyasztói, vagyis a tehetősebb fogyasztók, viszonylag is nagyobb adótételt fizessenek. A minőségi különbségek az élvezet és fogyasztás egyik tárgyánál sem oly nagyok, mint a dohánynál; az adófizetési képességet a fogyasztott áru minősége egyik fogyasztási nemnél sem fejezi ki oly hiven, mint a dohányfogyasztásnál, s a dohányadóztatás többi módja ezeket a különbségeket vagy éppen nem, vagy csak nagyon tökéletlenül veheti tekintetbe. Egyik további, ezzel összefüggő előnye a dohányegyedáruságnak, hogy nem létezik adóztatási mód, mely a dohányfogyasztásban nyilatkozó adófizetési képességet annyira utólérné, tehát oly nagy bevételt adna, mint az egyedáruság. Végre az is előnye, hogy a kincstár kijátszásának megakadályozása az egyedáruság fennállása mellett könnyebb, mint a legtöbb egyéb dohányadóztatási módnál. Ezt különösen kettőnek lehet tulajdonítani. Először annak, hogy az ellenőrzést a gyártási egyedáruságnál csak egy pont felé, t. i. a dohánytermesztőre kell irányozni; és másodszor annak, hogy az aránylag csekély számu kincstári gyár nem nagyon változó minőségü s alaku dohány gyártmányokat állítván elő, a pénzügyőri vizsgálat alá vett dohánygyártmányok származási helyét könnyebben meg lehet állapítani.
A dohányegyedáruság fentartásának vagy megszüntetésének feladványát az életben az dönti el, hogy létezik-e oly adóztatási mód, mely a dohányfogyasztásban nyilatkozó adózási képességet éppen ugy utóléri s a nemzetgazdaságnak kisebb kárt okoz, mint az egyedáruság. Angliában a XVII-ik sz. közepétől kezdve a dohányegyedárusági vámrendszer van érvényben, mely abból áll, hogy a törvény a belföldi dohánytermesztéstől mindenkit eltilt s a dohányfogyasztást a külföldről behozott dohányra rótt sulyos vámmal adóztatja meg. Előnye ennek a rendszernek az adókivetés egyszerüsége, mely legfeljebb a vámhivatali személyzet némi szaporítását teszi szükségessé. Egyik további jó oldala, hogy a dohány feldolgozását és forgalmát belföldön szabadon hagyja. Végre titkos termesztéssel nem lehet a kincstárt nagy összeg erejéig megrövidítani, mert ha a dohánymívelés teljesen el van tiltva, titokba legfeljebb nagyon kis területen lehet dohányt termeszteni. Hátránya, hogy a csempészett dohány eladását ennél az adóztatási módnál még nehezebb megakadályozni, mint a gyártási egyedáruságnál, mert ha a dugárus az ország határán át becsempészte a dohányt, a csempészet többé nem fedezhető fel, amig az egyedáruság fennállása mellett a pénzügyőrök a dugárust az ország minden részében nyomozhatják. Továbbá, éppen azért, mert a csempészetet megkönnyíti, ha tetemes bevételt akar az állam szerezni, sulyosabb adótételt kénytelen szedni, mint az egyedáruságnál; a sulyos adó pedig a dohánygyártmányok hamisítására ingerli a gyárosokat, amint Angolorszában tényleg még a drágább szivarfajoknál is gyakran előrordul, hogy a gyárosok a dohány közé szárított faleveleket, forgácsot s egyéb idegen anyagokat vegyítenek. Ehhez járul, hogy az angol adóztatási rendszer nagyobb megszorítást tartalmaz, mint akár a gyártási egyedáruság, akár a dohányadónak bármely más faja, mivel a belföldi dohánytermesztés eltiltásával a mezőgazdaság szabadságának elvét kobozza el, amiért józanul csak oly országban tartható fenn, ahol, a dohánytermelés természetes előfeltételei nincsenek meg. Végre a szóban forgó adóztatási mód ellenőrzési és vámekezelési nehézségeknél fogva nem lehetvén tekintettel az elvámolt dohány minőségére, a silány és jó, az olcsó és drága dohányt egyenlő adótétellel sujtja, ennélfogva a rosszabb minőségü dohánygyártmányokat fogyasztó szegénysorsu emberket viszonylag erősebben terheli. Az, hogy az egyedárusági vámrendszer Angolországban mégis két és fél század óta áll fenn, onnan van, hogy Anglia nedves és ködös éghajlata nem kedvező a dohánytermesztésre s hogy az angol belterjes mezőgazdaságban már több oly mívelési ág honosodott meg, amelyek a mezei munkát dusan jutalmazzák.
Svájcban és Hollandban a dohánytermesztés, gyártás és kereskedés szabad és csak a külföldi dohány esik mérsékelt vám alá. Belgiumban is ez a rendszer volt érvényben az 1879-ik évig, amidőn a dohánytermesztőkre rótt mérsékelt adó lépett életbe. Nemzetgazdasági szempontból kétségtelenül a svájci és hollandi rendszer a legkivánatosabb, csakhogy ez az adóztatási mód a belföldi dohányt fogyasztókat nem éri s a dohányfogyasztásban nyilatkozó adózási képességet nem használván fel, nagyon csekély bevételt nyujt. Oroszország és az É.-amerikai Egyesült Államok a dohányadót a dohánygyártmányok neme és sulymennyisége szerint a gyárosoktól bélyeg alakjában szedik be. Régebben ugy Oroszországban, mint az Egyesült-Államokban a gyártmányadó a gyártmányok értékére is tekintettel volt, mivel azonban az értékhez igazodó adó nagy visszaélésekre vezetett, Oroszországban 1877-től kezdve, az É.-amerikai Unióban pedig már 1868 óta ugyanazok a gyártmányok egységes adó alá esnek.
A bélyeg alakjában való beszedés ugy történik, hogy a dohánygyártmányokat csak oly ládákban és csomagokban szabad áruba bocsátani, amelyek a megfelelő értékü bélyegjeggyel vagy bélyeges kötőszalaggal vannak ellátva s amelyekből a gyártmányokat csak a bélyegjegy megsértése vagy a kötőszalag felszakítása után lehet kivenni. Ezenfelül ugy az orosz, mint az északamerikai kincstár a dohánygyárosoktól és kereskedőktől engedélyi adót is szed, amely mellékes adózás azonban nem tartozik a gyártmányadó lényegéhez és a dohányadó bármely más alakjánál is előfordulhat.
A gyártmányadónak nagyon nyomós hátrányai vannak. Mindenekelőtt a termelés és forgalom valamennyi szakára kiterjedő, felette zaklató és terhes ellenőrzést tesz szükségessé anélkül, hogy az adómegrövidítéseket meg lehetne akadályozni. A gyártmányadót nagyon könnyü kijátszani, mivel a dohányt házilag s az ellenőrző közegek szemei előtt elrejthető helyeken is fel lehet dolgozni. Hiszen a dohály feldolgozásához csak egy darab deszka s egy éles kés szükséges. A gyártmányadónál ennélfogva ellenőrizni kell a termesztőket, hogy termésüket ne engedjék át a dugárusoknak, engedéllyel nem biró gyárosoknak vagy közvetetlenül a fogyasztóknak; fel kell ügyelni a gyárosokra és kereskedőkre, hogy csak megadóztatott dohányt és szivart hozzanak forgalomba; végre a fogyasztókat is szemel kell tartani, nehogy titokban maguk dolgozzák fel a csempészett dohányt. Továbbá, ha nem akar a kormány a csempészetnek akadálytalan virágzást biztosítani, csak kevés gyártási engedélyt szolgáltathat ki, ennélfogva az engedélyt oly feltételekhez kénytelen kötni, amelyeknek csak néhány kiváltságolt nagy vállalat kezébe játsza az egyedáruságot. A magánvállalatok egyedárusága pedig a közönségre nézve az állami egyedáruságnál is rosszabb, mert a piacot hamisított dohánygyártmányokkal árasztja el. Ezenfelül, ha valamely vállalati ágat csupán monopolszerü alapon lehet fentartani, a kérdéses vállalati ágat szociális szempontból is inkább az állam kezében kell összpontosítani, mint a tőkepénzesek befolyását emelni, mivel az állam egyedárusági nyereségének legalább az adózók közössége veszi használt.
A dohányadónak egyik különös faja: a személyi dohányadó, melyet pipaadónak is szokás nevezni. A pipaadó 1759-től kezdve 1764-ig Felső- és Alsó-Ausztriában állott fenn. Ez az adóztatási mód abból áll, hogy a törvény magukat a dohányfogyasztókat adóztatja meg. A személyi dohányadó kivitelét némelyek ugy tervezik, hogy a törvény a dohányfogyasztókat vagyoni és jövedelmi viszonyaik szerint bizonyos számu, p. 10-12 osztályba sorozná, s a jövedelmük nagysága szerint emelkedő adót a fogyasztók közvetlenül az állampénztárba fizetnék. A pipaadó a jobbmódu dohányfogyasztókra nézve kétségtelenül kevésbbé terhes volna, mint a dohányegyedáruság, mert a legtöbb vagyonosabb dohányzó szivesebben befizetné az évi 20-40 forint adót, ha azt a szivart, melyért az egyedáruság fennállása mellett 8-10 krajcárt kénytelen adni, 2-3 krajcárért vásárolhatná. A pipaadó a dohánytermesztést, gyártást és forgalmat sem háborítaná. Azonban a személyi dohányadó nem volna valóságos fogyasztási adó, a dohányzókat nem fogyasztásuk, hanem jövedelmük arányában terhelné és kevés bevételt nyujtana. Ha az állam mindenáron tekintélyes bevételt akarna belőle szerezni, oly sulyos adótételeket kellene szednie, hogy az adókijátszástól a tehetősebb dohányfogyasztók sem tartózkodnának. A napszámosoktól, cselédektől, ipari segédmunkásoktól s általában a szegénysorsu dohányzóktól a pipaadót, ha csak évi 3-4 frtot tenne is, teljességgel nem lehetne behajtani. Továbbá a szivarozás ujabban a nők körében is hódításokat tesz és a gyermekek közt is terjed. Ennélfogva a dohányadót a nők- és gyermekekre is ki kellene terjeszteni, ami az ellenőrzést még jobban megnehezítené. Végre az is nagy hátránya volna a szóban forgó adóztatási módnak, hogy a csak ideiglenesen belföldön tartózkodó külföldiek, valamint a titokban dohányzók kikerülnék az adóterhet, amig a donányegyedáruság a titkos dohányzókat s azokat a külföldieket is adózókká teszi, akik belföldön csak néhány óráig tartózkodnak s ezen idő alatt dohányt fogyasztanak.
Végre a dohánytermesztőkre vetett adó érdemel méltatást. Ennek az adóztatási módnak két válfaja van. Az egyik a termesztett dohány mennyiségéhez, a másik a dohánnyal beültetett terület kiterjedéséhez igazodik. 1. A dohánytermés mennyiségéhez igazodó adó, mely 1879. óta a Német birodalomban s 1883-tól kezdve Belgiumban áll fenn, a beültetendő földrészlet bejelentésének kötelezettségét, a dohányföldek felügyeletét, a várható termés felvételét, a simító helyiségek és szárító pajták ellenőrzését, a dohánytermésnek hivatalos raktárakba való beszállítását s a beszállított dohánynak az adóközegek közremüködésével leendő megmérését tételezi fel. Az adó önként érthetőleg csak oly sulyos lehet, hogy a termelő a fogyasztókra átháríthassa, mert ellenkező esetben a dohánytermelést tönkre silányítaná. Legnagyobb fogyatékossága a szóban levő adóztatási módnak, hogy a dohány minőségére nem lehet tekintettel. Ezenfelül annak az ellenőrzése, hogy a termesztő a hivatalos megmérés végett tényleg beszállítja-e egész termését, csaknem oly terhes intézkedéseket tesz szükségessé, mint az egyedáruság, s a visszaélések még sem szüntethetők meg. - 2. A beültetett terület kiterjedéséhez igazodó adó az 1879-ik évig Németországban és 1879-től 1883-ig Belgiumban volt érvényben. Ez az adóztatási mód a dohányadó legkényelmesebb alakja s a nemzetgazdasági érdekeket sem háborítja. A termesztés, feldolgozás és kereskedelem szabadságát nem érinti s az ellenőrzést csak a dohányföldek felmérésére s a titkos termesztés megakadályozására szorítja. Azonban nemcsak a dohánylevelek minőségét, de még a termés mennyiségét sem veszi figyelembe, amiért a kedvezőtlen eredménnyel termelő gazdát aránytalanul terheli. Ennélfogva a törvény az adót nagyon alacsonyra kénytelen szabni s az állam csak nagyon csekély bevételt szerezhet belőle. Ha az állam a dohányegyedáruság hozadékát kivánná a dohányföldadóval pótolni, oly sulyos adót volna kénytelen behozni, amely a dohánymívelést néhány év alatt megsemmisítené. P. Magyarországon a dohányegyedáruság évi tiszta hozadéka 27 millió forint s a belföldi fogyasztásra szánt dohánnyal beültetett terület átlag csak 36000 kat. hold. Ennélfogva a dohányföldadó csak abban az esetben pótolhatná a dohányegyedáruság pénzügyi eredményét, ha a törvény egy hold dohányföldre 750 forintot vetne; az ily sulyos adó pedig csakhamar tönkretenné a dohánymívelést.
A dohányjövedék kezelése tekintetében dohánygyárak és dohányraktárak léteznek, a dohányanyag feldolgozására és elhelyezésére - a szükséges kezelési személyzettel. A dohányraktárakból látják el magukat a dohány nagy és kisebb árudák, melyek a dohányt bizonyos százalék haszon mellett árulják.
a dohánynak a termesztőktől való átvételére s beváltására. Ugy mint a dohánygyárak, a dohánygyárigazgatóság alatt állanak.