(Squalius Bonap.) a Nyilthólyagu halak alrendjének Pontyfélék családjába tartozó halnem vaskos, bajusztalan fejjel, öblös szájjal, kampós torokfogakkal. Hazánkban két faja tenyészik. A Fejes D. (Squ. dobula L.) néha 40 cm. nagyra nő; háta feketés vagy barnászöld, oldalai ezüstösek. A folyó vizekben tenyészik, de az elevenebb vizü tavakat is szereti. Igen fürge, csontos, nagyon falánk. A Nyul D. (S. lepusculus Heck.) az előbbihez nagyon hasonlít, de ritka faj. valószinüleg a Dunában tenyészik. V. ö. Herman O.: A magyar halászat könyve. II. köt.
1001-ben szent István alkancellárja és érsek volt. A pannonhalmi apátság alapító-levele őt már 998-ban érseknek nevezi, de a hely kitétele nélkül. Stilbing, Schmitt, Katona, Pray, Batthyányi, Koller, stb. őt tartották Esztergom első érsekének. Horváth Mihály megtámadván a pannonhalmi alapító-levél hitelességét, kiemelte, hogy abban D. neve más tentával van irva s megtámadja magát a cimet is, mert egy esztergomi érsek, ha egyáltalán volt kancelláriája Szt.-Istvánnak, csak főkancellár lehetett. 1037-ben a bakonybéli apátság kedvelt alapító-levele ismét Domonkost mondja érseknek. Néhányan egynek mondották őt Sebestyén érsekkel. Karácsonyi szerint (Sz.-István oklevelei, 156) csak 1020 után lehetett esztergomi érsek D. s igy Koppány lázadása idejéről szólva, csak előlegezve nevezhette magát annak. V. ö. Horváth, Az első esztergomi érsek. Századok, 1868., 1-10. Balics, id. h. I. 114-137. Karácsonyi, Szt.-István, 101-3., 136-145).
(Dominicus), a róla elnevezett rend alapítója, szül. Ó-Kasztilia Calaroga (Calaruega) falujában 1170., megh. Bolognában 1221 aug. 6. Atyja Guzman Félix (v. ö. Bremond, De Gusmana stirpe s. Dominici. Romae 1740), anyja Az a Janka volt, kit a Domonkosrend mind boldogot tisztel. Már 7 éves korában nagybátyjához került, ki Gumiel d’Izan-ban esperes volt. 15 éves korában a palenzia-i egyetemre ment, hol 10 évet töltött bölcseleti és teologiai tanulmányokkal foglalkozva, de már itt is jelét adva nagy jámborságának és életszentségének. Megismerkedve Azevedo Diego-val, a szt. Ágoston szabályai szerint reformált osmai káptalan perjelével, 1195. D. is e káptalan kanonokja lett. Itt szentelték pappá, s szive egész lelkesedésével foglalkozott a prédikálással. Csakhamar alperjel lett és miután Azevedo 1201. osmai püspökké lőn, D. a jámbor püspöknek minden reformtörekvésében buzgó támogatója volt. 1203. Azevedo megbizást kapott, hogy a királyfi számára a dán királyi udvarban keressen jegyest. Azevedot ez utjában D. kisérte. Megbizatásukat szerencsésen végezve, visszatértek; most a királyi ara elhozatalára ismét Azevedot kérték föl, ki D.-sal utnak indult; utközben értesültek a királyleány haláláról, utjukat tehát Róma felé irányították. Rómából visszatérve, Montpellierben találkoztak három pápai legátussal, kik az albingesek megtérítésével voltak megbizva. Domonkos apostoli lelkesedéssel tudtukra adja, hogy az eretnekek megtérítését csak apostoli szegénységgel és szigoru életmóddal lehet eszközölni, s ő maga Azevedo-val együtt Languedocban megkezdi ily irányban a térítési munkát (1205). Majd Azevedo visszatér püspöki székére, D. Dél-Franciaországban marad, hogy életét az eretnekek megtérítésére szentelje. 1206. Prouille-ban házat alapít leányok számára, hogy őket az eretnekség veszélyétől megóvja. 1215-ig folytatja megkezdett munkásságát: lángoló lelkesedéssel prédikál, imádkozik, szigoru életmódja által önmagát áldozza föl az eretnekek megtérítéseért. 1215. Toulouse-ba megy, itt két polgár; lellani Péter és egy Tamás nevü csatlakoznak hozzá; az előbbi saját házát ajánlja föl D.-nak; még 4 társat nyer s most gondol először a szerzetesrend alapítására, melynek főfoglalkozása legyen az Isten igéjének hirdetése. Rómába megy tehát III. Incéhez, hogy tervéhez a pápa jóváhagyását megnyerje. A pápa utasítja D.-t, hogy válasszon rendjének szabályzatot a már approbált szerzetesszabályok közül. Ez alkalommal ismerkedett meg Rómában asszisi szt. Ferenccel, kihez ez időtől fogva a legnemesebb barátság köteléke füzte és később rendjét is. Visszatérve társaihoz, a pápa utasítása szerint Szt. Ágoston szabályát választották. 1216 dec. 22. III. Honorius pápa az uj rendet megerősítette. 1217. D. társainak egy részét Párisba, többeket Spanyolországba küldött, maga Rómába ment, ott két kolostort alapított. Párisban a Szt.-Jákob kolostort alapítják társai (melyet később a jakobinusok profanizáltak); maga D. 1218. Spanyolországba megy, 1219. visszatérve, Bolognában alapít kolostort. A világ három gócpontján, Rómában, Párisban, Bolognában meggyökereztetve az uj rendet, 1220. Bolognában megtartotta az első nagykáptalant. Ezután főleg Lombárdiában prédikált, megalapítva a militia Jesu Christi, Jézus Krisztus katonaságát, melyből a Domonkosok 3-ik rendje fejlődött. 1221-ben ugyancsak Bolognában volt a 2-ik nagykáptalan, melyen a rend már 8 tartományra (köztük a magyar tartomány) osztatott. Ezután D. érezve közeli halálát, Velencébe ment, hogy rendjét Ugolino pápai legátus kegyeibe ajánlja. IX. Gergely 1234. a szentek sorába iktatta. Emlékünnepe aug. 4. Legrégibb életrajza Jordanus, de principlis Ord. Praed. cimü munkába van, mely még a kanonizáció (1234) előtt iratott. A többire vonatkozólag v. ö. Schmid és Lacordaire műveit, melyek az idevonatkozó forrásokat felsorolják. Drane, der h. D. 1890. Franciául is megvan (Páris 1893).
vagy sz. Domonkos élete: 1517. irt magyar nyelvemlék a N. Muzeumban. Leirója Ráskai Lea margitszigeti apáca volt, u. a., aki a Margit-legendát irta. Tartalma sz. Domonkos élete és csodatételei. Megjelent a Nyelvemléktár III. kötetében 1874.
Domonkos három szerzetes testületet alapított: 1206. Prouille-ban a D. apácák rendjét, mely Domonkos 2-ik rendjének neveztetik; 1215. Toulouse-ban a prédikátorok rendjét; 1220. Lombárdiában a militia Jesu Christi testületet, melyből a Domonkosok 3-ik rendje fejlődött. 1. A prédikátor v. Domonkos-rend (alapítását illetőleg l. Domonkos) hivatása Isten igéjének hirdetése az egész világon s ez által a hivők megerősítése a hitben, az eretnekek és a pogányok megtérítése. E hivatásra hosszas tanulmány az előkészület, s hogy e hivatás gyakorlása minél sikeresebb legyen, teljes szegénység és szigoru életmód képezi a rend alapját. Első kolostorai voltak Toulouse-ban (St.-Romain), Rómában (St.-Sabino) Párisban (St.-Jaques), Bolognában (St.-Nicolao).
[ÁBRA] Domonkosok cimere.
A második nagykáptalan 1221. a rendet 8 (spanyol, provence-i, francia, lombard, római, német, magyar és angol) tartományra osztotta, s a rend valóban rohamosan el is terjedt. A D.-k pápai engedéylyel mindenütt prédikálhattak, a pápa udvarában a Magister palatii Domonkos lett (s ma is az), az egyházi inquizició egészen, a spanyol nagyrészt a D.-ra bizatott; a világ első egyetemein D. tanítottak, a pogányok megtérítésében, az eretnekek elleni küzdelemben szintén nagy szerepet játszottak. A középkor 2 legnagyobb tudósa (Nagy Albert és aquinói szt. Tamás) e rendből valók; kivülök számos tudóst (Pennafort Rajmund, Voraginei Jakab, Cajetán bibornok, Canus Menyhért, Las Casas, Bannez, Alvarez, Billnart, Natalis Alexander, Echard, Mamachi, Lacordaire, Denifie, Zigliara, Weiss stb.), kitünő festőket (Fiesole, Mugello, Bartholomaeo della Porta), 4 pápát (IV. Ince, XI. Benedek, V. Pius, XIII. Benedek), több mint 60 bibornokot és 1000-nél több püspököt adott e rend az idők folyamán az egyháznak. A rend szervezete kétféle tagokból áll: papokból (clerici) és egyszerü szerzetesekből (fratres laici). A papok az ujoncév után 8 évig bölcseleti és teologiai tanulmányokkal foglalkoznak. A rend élén áll a magister generalis, ki azelőtt élethossziglan jelenleg 12 évre választatik. Az egyes tartományok élén áll a provincialis, a kit 4 évre választanak, mellette 4 választott definitor működik. Az egyes házak (convent) feje a perjel, kit szintén választanak. A rend törvényhozó testülete a nagykáptalan, melynek tagjai a rend generalisa, a tartományfőnökök és minden tartományból egy-egy választott tag. A rend ruházata fehér talár, ugyanilyen szinü skapuláré csuklyával, ezek fölött a nyilvános funkcióknál fekete köpeny, fekete csuklyával. A rendtagok hust nem élveznek, a zsolozsma közös imádkozására vannak kötelezve. Jelenleg az 1872. kimutatás szerint 52 tartományuk van, ámbár ezek közül sok csak névleges. Az osztrák-magyar birodalomban van 3 tartományuk, a galiciai 13 konventtel, a dalmát 8-al, a provincia imperii 15-el.
Magyarországon a Domonkos-rend mindjárt alapítása után nagyon elterjedt. A 2. nagykáptalan 1221. Paulus Hungarus-t, ki azelőtt a bolognai egyetemen kánonjog-tanár volt, 4 társsal (köztük a szentéletü Sadoc-kal) küldte Magyarországba. Csakhamar Győrött és Veszprémben (Lacordaire szerint Fehérváron és Veszprémben) kolostorokat építettek. Pál később a kunok megtérítésére ment, s vértanu-halált szenvedett. A XIII. sz.-ban következő kolostoraik voltak hazánkban: bányai, budavári, esztergomi, gyulafehérvári, győri, kecskési, nyulszigeti, pataki, pécsi, pesti, szebeni, segesvári, székesfehérvári, vasvári, veszprémi, verőcei. - A rend 1244. és 1273. Budán tartotta nagykáptalanát. Hogy a D. a magyar szellemet mennyire ápolták, kitünik abból, hogy IV.Béla uralkodása alatt 4 Domonkos ment el Kis-Ázsiába, hogy az ősmagyarokat fölkeressék. - Jelenleg a Domonkos-rendnek 4 konventje (Szombathely, Sopron, Vasvár, Kassa) van hazánkban. 2. Domonokos 2-ik rendje (nő-szerzet). Tagjai szigoru bőjt, hallgatás, imádság közt töltik életűket. Eredetileg pusztán elmélkedő életet éltek, később kezdtek leányneveléssel foglalkozni. A középkorban a szerzetrend is nagy elterjedést nyert. Hazánkban a XIII. sz.-ban nevezetesek voltak a nyulszigeti (A mai Margit-sziget), székesfehérvári és nagyszombati kolostorok. E rend egyik disze volt IV. Béla leánya, szt Margit szüz.
Szt-Domonkos 1220. Lombárdiában világi férfiakból alakította a Jézus Krisztus katonaságát (militia Jesu Christi), mely az eretnekek ellen fegyvert fogott. Mig a férfiak harcoltak, a nők otthon a győzelemért imádkoztak. Az eretnekek elleni háboruk megszünte után is megmaradt az egyesülés, melynek tagjai a világban élő férfiak és nők s ez az u. n. harmadik rend. Később a nők közül többen közös kolostori életet kezdtek, letették az egyszerü fogadalmat, Zamora Domonkos-generálistól szabályzatot kaptak, melyet VII. Ince pápa 1405. megerősített. Ezen 3-ik rendnek voltak tagjai sienai szt. Katalin és limai szt. Róza. V. ö. Schmid Ottó, a Wetzer és Welte Kirchenlexikon, 2. kiad. 3. k. 1936-46. l., ahol a rend történetére vonatkozó irodalom is föl van jegyezve. A magyar viszonyokról v. ö. Ferrari, De rebus Ungaricae provinciae s. Ord. Praed. (Viennae 1637); Balics, A róm. kat. egyház története Magyarországban. II. k.
nagyközség, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vmegye váci alsó j.-ban, (1891) 1297 magyar és tót lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral.
Miklós, az Aba nemzetségből származó Domoszlay család kiváló tagja. Közel rokon volt a főuri Kompolthy családdal (atyja, Gergely, egy testvér volt a Kompolthy cs. őseivel). Nagy ideig, 1355-től 1382-ig volt hevesmegyei főispán. Ő szerezte meg családjának a Domoszlótól nem messze eső Sirok várát, amely különben is valaha az Aba nemzetség Bot-Bodon nevü ágáé volt. (Pesty: Eltünt vármegyék, I. 160., Turul 1891. 77).
nagyközség Heves vmegye gyöngyösi j.-ban, (1891) 1985 magyar lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. A XV. sz.-ban itt vasbányák voltak.
(orosz) a. m. házi rend; az orosz kultur-történelemre nézve fontos irodalmi emlék, a gyakorlati életmód és polgári erények kodexe, melyet 1560 körül szerkesztett és részben irt Silvester szerzetes, IV. Iván cár tanácsadója. A D. kéziratai egész a XVII. századig terjedtek s először Golochvasztov adta ki 1849. Moszkvában. (V. ö. Russische Revue, Szt.-Pétervár 1874).
(domovik, djeduska, sztarik, hozjain, domovoje duh stb.), az orosz néphit szerint házi szellem, még pedig a család alapítójának, a ház építőjének lelke. Különféle alakban képzelik; igy apró, tömzsi, egész testén szőrös emberkének, hamuszin parasztruhában, de mezitlábbal és hajadon fővel. Ahol a házi gazda meghal, ott a néphit szerint meg szokott jelenni az elhalt alakjában s a kemence mögött szeret tartózkodni. A D. nem gonosz szellem, sőt akiket szeret, azoknak szolgálatjára van; különösen kedveli a lovakat, de néha éjjelenként holtra is nyargalja azokat s egyáltalában szeret bosszuságokat is okozni, ugyanazért jó a kedvében járni. V. ö. Dalj: O povjenjah (Szt. Pétervár 1800); Afanazjev: Vozzrenija Szlavjana na prirodu (Moszkva 1869).