(állat, Phyllopoda), a héjjasok vagy rákfélék (Crustacea) osztályának egyik rendje, melynek hazánkban is több faja tenyészik. L. Levéllábuak.
(növ.) a. m. levélállás.
(állat, Phylloxera, l. a mellékelt térképet és szines képet), rovar, a félfedelesszárnyuak (Hemiptera) rendjéből s a levéltetvek (Aphididae) családjából. A F.-nemet Boyer de Fouscolombe irta le legelőször 1834. a tölgyfa levelein élősködő Phylloxera quercus alapján. A tölgyfa levelei e rovar szurásai következtében foltosan elszáradnak; ezért adta neki a görög Phylloxera nevet (levélszárító). Jelenleg már mintegy 27 F.-faj ismeretes. Legnagyobb részük É.-Amerikában, kivált az amerikai diófákon (Carya) él. Az európai fajok közül egy faj (Phylloxera salicis) füzfák kérgén tartózkodik, a többiek mind tölgyfákon tenyésznek. A magyarországi tölgyeken eddig 4 fajt fedeztek fel: Ph. quercus, corticalis, coccinae és spinulosa. Mindezek a F.-fajok nem tesznek semmiféle szembetünő kárt tápláló növényeikben. Egészen másképen áll a dolog avval a F.-fajjal, amely a szőllőn él, és mely óriási pusztításaival most a szőllőmivelés legnagyobb csapása. Ez a faj, a Phylloxera vastatrix eredetileg csak É.-Amerikában volt honos, de onnan 1860. táján szőllővesszőkkel Európába is behurcolták. Itteni jelenlétét eleinte nem vették észre. Csak amidőn a szőllők Dél-Franciaország egyes vidékein mindinkább pusztulni kezdtek, s amidőn a pusztulás okát kutatni kezdték, jöttek reá 1868-ban, hogy a baj oka egy F.-faj, mely a szőllő gyökereit ellepi és azokat tönkre teszi. A szőllőnek ezt a F.-ját egyik franciaországi felfedezője, Planchon, Phylloxera vastatrix névvel jelölte, ámbár egy évvel korábban 1867-ben Westwood Perytimbia vitisana név alatt angolországi üvegházakból is leirta, sőt É.-Amerikában Asa Fitch annak szárnyas alakját Pemphigus vitifoliae név alatt már 1854. ismertette. De sem angolországi, sem amerikai leirója még nem sejtették, hogy milyen nagy hirnévre és nagy közgazdasági fontosságra fog ez a parányi rovar felvergődni. Csak Franciaországban történt felfedezése után tünt ki roppant kártékonysága. E miatt fogadta el a mindennapi használat is, a régibb keletü Fitch- és Westwood-féle nevek mellőzésével, a Planchon-féle jellemző elnevezést.
[ÁBRA] 1
[ÁBRA] 2
[ÁBRA] 11
A F.-vész gyorsan terjedt Franciaország szőllőiben és nemsokára elkezdte pusztító munkáját Európa többi országaiban is. Fellépése az egyes európai államokban a következő időszaki rendben lett megállapítva: Portugália (1870), Ausztria (1872), Németország és Svájc (1874), Magyarország (1875), Spanyolország (1877), Olaszország (1879), Oroszország (1880), Szerbia (1882), Románia (1883), Bulgária (1884), Törökország (1885). Európa szőllőművelő országai között tehát ez idő szerint csak Görögország filloxeramentes. Európán kivül fertőzve vannak most már a többi világrészek is, u. m. Ázsia (Anatolia), Afrika (Algeria és Fokföld), Dél-Amerika (Uruguay), és Ausztrália (Victoria, Uj-Dél-Wales, Uj-Zéland). A legnagyobb pusztítást vitte véghez Franciaországban, ahol a teljesen elpusztult szőllőterület már 1886. végén az egy millió hektárt jóval tulhaladta; a F.-lepett, de még fennálló szőllők ugyanakkor 576186 hektárt tettek ki. Nagy a pusztulás Spanyolországban, Portugáliában, valamint hazánkban is.
Magyarországon a F.-t legelőször 1875. Pancsován fedezték föl, 1878. pedig a vele szomszédos Franzfeld községben. A következő évben pedig reá akadtak az ország öt más pontján: Kassán, Szatmár-Németiben és Nagy-Károlyban, valamint Peér szilágymegyei és Meszes-Györök zalamegyei községekben. A F.-vész nagyobb mérvü elterjedése azonban tulajdonképen 1880. kezdődött, amidőn jelenlétét még 31 más községben felfedezték. Azóta a F.-lepett községek száma évről-évre mindinkább növekedett, amint az a következő táblázatból kitünik.
|
1875. évben filloxerát találtak |
1 községben |
|
1878.évben filloxerát találtak |
1 községben |
|
1879.évben filloxerát találtak |
5 községben |
|
1880.évben filloxerát találtak |
31 községben |
|
1881.évben filloxerát találtak |
15 községben |
|
1882.évben filloxerát találtak |
29 községben |
|
1883.évben filloxerát találtak |
48 községben |
|
1884.évben filloxerát találtak |
116 községben |
|
1885.évben filloxerát találtak |
146 községben |
|
1886.évben filloxerát találtak |
183 községben |
|
1887.évben filloxerát találtak |
122 községben |
|
1888.évben filloxerát találtak |
452 községben |
|
1889.évben filloxerát találtak |
317 községben |
|
1890.évben filloxerát találtak |
495 községben |
|
Összesen: |
1961 községben |
A F.-vésznek ezt a fokozatos és rohamos terjedését mutatja az ide mellékelt térkép is, melyen a vész állása Magyarország területén 1881., 1885. és 1890. van feltüntetve. A nevezetesebb borvidékek közül már korán fertőzve voltak Buda vidéke, a Balaton környéke és az Érmellék; 1884. fellépett a vész az Arad-Hegyalján és a Szerémségben, 1885. a Tokaj-Hegyalján, 1886. Egerben és Szegszárdon, 1888. Ruszton, 1889. a Küküllő mentén. Most már valamennyi borvidékünk fertőzve van s a szőllők pusztulása a legtöbb vidéken nagy arányokat öltött.
A szőllő F.-ja kizárólag csak a Vitis-nemhez tartozó igazi szőllőfajokon él; másféle növényeken nem képes megélni, még a szőllővel legközelebbi rokonságban álló Ampelideákon (Ampelopsis, Cissus stb.) sem. Életmódja és szaporodási viszonyai meglehetősen bonyolultak. Valamint a többi F.-fajnak, ugy ennek is különböző fejlődési stádiumai vannak. Legfontosabb az a fejlődési stádiuma, amelyben a szőllő gyökerén él és pusztít. A szőllőben tulajdonképen csak ez a gyökérlakó tesz közvetetlen kárt, mig a többi alak csak az által válik veszedelmessé, hogy utódaik előbb-utóbb szintén gyökérlakó és gyökérpusztító szárnyatlan alakokká válnak.
A F.-nak gyökérlakó alakja egy alig 0,5-1 mill. hosszu, zömök termetü, sárga szinü, lomha rovar (1. ábra, felülről, 2. ábra, alulról nézve). Rövid csápjai 3 izből vannak összetéve; szemei a csápok mögött foglalnak helyet és 3-3 vörös pontból állanak; domboru hátát szabályos sorokban elhelyezett parányi szemölcsök borítják; lábai rövidek. Hasi oldalán fekszik szivó szájszerve, szipókája, mellyel a szőllő gyökerét megszurja s annak nedveit szivogatja. E szivogatás következtében a gyökér azon a helyen kórosan megduzzad. A vastagabb gyökereken kisebb gumók (tuberozitások) támadnak, a vékonyabb hajszálgyökerek pedig egészben megdagadnak és világossárga, többé-kevésbbé meggörbült dudorodások (nodozitások) képét mutatják (3. ábra). E kóros duzzadások rövid idő alatt elrothadnak s velök együtt elrothad és tönkremegy az illető gyökérnek kisebb vagy nagyobb része is. Ennyi az a közvetetlen kár, amennyit egy gyökérlakó F. előidézni képes. Ez magában véve még nem sok volna s a szőllőtőke ekkora kárt még fel sem venne. De közbejátszik itt még egy másik, igen fontos körülmény, mely a F.-át a szőllő legvégzetesebb ellenfelévé teszi, t. i. a F. rendkivüli szaporasága. A gyökérlakó F. ugyanis háromszori vedlés után átlag négy hét alatt már eléri teljes fejlettségét s akkor minden megelőző párosodás nélkül letojja maga mellé 0,3 mill. hosszu, elliptikus, kénsárga petéit (4. ábra). Azok a fiatal rovarok, melyek e petéből kikelnek, négy hét mulva szintén felnőnek és szintén tojnak. Igy megy ez aztán tovább nemzedékről-nemzedékre, tavasztól egész őszig, amig a F. téli álomba nem merül. A szaporodás a mi klimánk alatt rendesen április végétől november végéig, vagyis 7 hónapig tart. A F.-nak tehát nálunk évenkint átlag 7 nemzedéke van. Egy-egy gyökérlakó átlag 50 petét tojik. Ez valóban óriási szaporaság. Csak 25 petét véve fel alapul, kiszámíthatjuk, hogy egyetlen egy F.-nak hetedik nemzetsége már a 6 milliárdot jóval meghaladja. Ekkora tömeg támadásának a szőllőtőke nem bir ellentállani; gyökerei egymásután tönkremennek és elhalnak. Az illető szőllőtőke ennek következtében nem bir eléggé táplálkozni, hanem lassanként gyengülni, betegeskedni kezd; levelei idő előtt megsárgulnak, venyigehajtásai évről-évre satnyábbak, vékonyabbak és rövidebbek lesznek, végre minden gyökérzete elpusztulván, az egész tőke tönkre megy és kiszárad. Csak a szőllő szivós természetének köszönhető, hogy a F.-lepett tőkék nem pusztulnak el már a fertőzés első évében, hanem 3-4 évig, hüvösebb klima alatt vagy kedvező talajviszonyok mellett még tovább is eltengődhetnek.
A F. szárnyas alakja az év melegebb szakában a gyökérlakó szárnyatlan alakból fejlődik. Ilyenkor a gyökérlakó F.-ek közt akadnak egyes, valamivel hosszukásabb termetü és valamivel hosszabb csápu és lábu példányok (5. ábra), melyek a harmadik vedlés után még nem tojnak, hanem tovább fejlődnek és melyek aztán ugynevezett nimfákká változnak. A nimfák (6. ábra) testalakja az előbbiekéhez hasonló, de nagyobb, körülbelül 1-1 1/2 mill. hosszu; szinük narancssárga, kivéve a testük két oldalához simuló szárnytokokat, melyek feketésbarnák. A nimfa 6-8 nap mulva megvedlik és szárnyas rovarrá változik. A szárnyas F. (7. ábra) 1-1 1/2 mill. hosszu és szintén narancssárga szinü, csak két nagy szeme és mellkasának középső része feketések; csápjai karcsuak; négy üveges szárnya nyugvó helyzetben vizszintesen keresztben fekszik egymáson s a potrohok végén jóval tul nyulik. Hazánkban a szárnyas F.-k julius elejétől október elejéig szoktak fejlődni, tehát három hónapon keresztül. Ezek maguk nem okoznak ugyan semmi közvetetlen kárt, de veszedelmesekké válnak azáltal, hogy a fertőzést kisebb-nagyobb távolságokra széthurcolják a szélrózsa minden irányában, a hová őket a légáramlatok elviszik. Csekély számu (1-8) petéikből, melyeket a szőllőlevelek alsó lapjára tojnak, nehány nap mulva tökéletesen kifejlett ivaru parányi szárnyatlan rovarok, igazi himek (8. ábra) és nőstények (9. ábra) kelnek ki, melyek nem birván semmiféle szájszervekkel, nem is táplálkoznak, hanem azonnal párosodnak. A nőstény aztán a szőllőtőke kérgének repedéseibe, rendesen a kétéves venyigemaradványok felcserepesedett kérge alá tojja szennyes olajzöld szinü egyetlen petéjét, az u. n. téli petét (10. ábra), melyet azért neveznek igy, mert áttelel s csak a következő tavaszon kel ki. A téli petéből kikelő lárva lemászik a szőllő gyökereire és ott háromszori vedlés után elkezdi a szüzen való szaporítást; evvel megveti alapját egy uj gyökérlakó és gyökérpusztító kolóniának, vagy ha az illető szőllőtőke már filloxerás volt, még jobban szaporítja a gyökereken tanyázó pusztítók tömegét. A téli petéből kikelő F. azonban nem huzódik mindig a gyökerekre, hanem néha, sőt É.-Amerikában rendszerint az ellenkező irányba indul s a szőllőleveleken telepedik le, melyeken szurásával és szivogatásával gubacsos kinövéseket idéz elő. A F.-okozta gubacsok (11. ábra) borsó nagyságu és bibircsós felületü gömbölyü dudorodások, melyek a szőllőlevelek alsó lapján vannak elhelyezve, de amelyeknek nyilása, egy keskeny rés, a levelek felső lapján áll. E gubacsok belsejében él a F. gubacsképző alakja (12. ábra), mely a gyökérlakó alakhoz hasonlít, de kifejlett állapotában valamivel nagyobb és zömökebb; szine zöldessárgába játszik; hátán a szemölcsök hiányzanak. Szaporasága sokkal nagyobb, mert egy-egy felnőtt példány 500-600 petét is tojik. E petékből egy hét mulva fiatal lárvák (13. ábra) kelnek ki, melyek a szőllőhajtások legzsengébb leveleire másznak s ott szintén gubacsokat alkotnak s nemsokára szintén minden megelőző párosodás nélkül tojni és szaporítani kezdenek. A gubacsképzés s a gubacsképző nemzedékek fejlődése igy tart egész nyáron át, mig végre aztán nyár vége felé a gubacsokban keletkező fiatal ivadék már nem képez levélgubacsokat, hanem a levelek helyett a gyökerekre vándorol és ott közönséges gyökérlakó alakká válik.
A szőllő F.-jának terjedése kétféle módon szokott történni, t. i. vagy természetes, vagy mesterséges uton. A természetes terjedésnek arról a módjáról, mely a szárnyas F. utján történik, már fennebb megemlékeztünk. A természetes terjedést azonban mégis leginkább a gyökérlakó szárnyatlan rovarok eszközlik, ugy hogy a talaj repedéseiben gyökérről-gyökérre, v. a talaj felszinén egyik szőllőtőkétől a másikhoz mászik. A mesterséges terjedés elhurcolás utján történik, amelynél főszerepet mindig az ember szokta játszani és mely a természetes terjedésnél sokkal veszedelmesebb, mert a fertőzést nagyobb távolságokra és nagyobb területekre hordja szét. Elhurcolja az ember a F.-t ruházatával, lábbelijével, szerszámaival stb., de kivált oly szőllővesszőkkel, melyek F.-lepett szőllőkből származnak.
A F. ellen való védekezésnek legelső módja az, hogy szőllőinket a fertőzéstől amennyire s a meddig csak lehet, megóvjuk. Mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy a F. oly szőllőkbe és oly vidékekre, amelyek még vészmentesek, be ne hurcoltassék. E célra szolgálnak nálunk a különféle tilalmi és zárlati rendeletek, melyek a szőllővesszők szállítását és forgalmát az ország területén szabályozzák. E célra szolgál a berni nemzetközi F.-egyezmény, mely Európának csaknem valamennyi bortermelő állama között köttetett és mely a nemzetközi forgalmat a F.-vész szempontjából szabályozza. Ahová a F. egyszer már befészkelte magát, ott legelőször is kiirtására kell törekedni. A több ezer irtószer közül, amelyet ellene már javasoltak, eddig még egyetlen egy sem vált be tökéletesen s a F. parányisága, rejtett életmódja és rendkivüli szaporasága miatt alig remélhető, hogy egy teljesen biztos és olcsó F.-irtószert feltalálni valaha sikerüljön. A leghathatósabb irtószernek bizonyult eddig a szénkéneg, de az a rossz oldala van, hogy akkora mennyiségben alkalmazva, mennyitől valamennyi gyökérlakó F. elpusztul, - elpusztítja magát a szőllőtőkét is. Ez oknál fogva a F.-nak teljes kiirtását szénkéneggel csak oly helyeken lehet okszerüen alkalmazni, ahol a fertőzés még csak kezdetleges s ahol aránylag csekélyebb számu szőllőtőkék feláldozásával a többi még egészséges szőllőt kivánjuk megvédelmezni. Az oly helyeken, ahol a F.-vész már csak valamivel is nagyobb mértékben van elharapódzva, a teljes irtásról le kell mondani s oly védekezési módokhoz kell folyamodni, a melyeknek segélyével a szőllőmivelést a F. jelenléte dacára is folytatni lehetséges. Ilyen védekezésmódok: 1. szénkéneggel való gyérítés. Ez abból áll, hogy a filloxerás szőllő talajába évenkint egyszer bizonyos csekélyebb mennyiségü szénkéneg (20-30 gramm négyszögméterenként) fecskendeztetik, minek következtében a szőllőgyökereken tanyázó F.-ák száma fogy s a szőllőtőkék száma továbbra is termőképes állapotban marad. 2. Az elárasztás. Ez csak sik fekvésü szőllőkben és csupán ott alkalmazható, ahol sok viz áll rendelkezésre; mert az elárasztásnál a szőllőt télviz idején 40-50 napra egy, legalább 25 centiméternyi állandóvizréteggel kell elborítani. A nagy viztömeg a gyökereken telelő F.-kat megfulasztja. 3. Amerikai szőllők mivelése (l. Amerikai szőllő). 4. A homoki szőllőmivelése. A F. a gazdag (legalább 70-75 %) quarctartalommal biró, laza futóhomokban nem bir megélni és rövid idő alatt elpusztul benne, még ha készakarva bele viszik is. Az ily laza homoktalaju szőllők tehát tökéletesen biztosítva vannak a F. támadásaitól. Ez a tapasztalati tény nagy fontossággal bir kivált Magyarországra nézve, amelynek annyi sok futóhomok területe van. Ezeken az eddig jóformán értéktelen homokterületeken a szőllőmivelés az utóbbi években rohamosan terjed. Minden jel arra mutat, hogy azt a hiányt, mely a hegyi szőllők fokozatos pusztulásával Magyarország bortermésében immár tapasztalható, előbb-utóbb a homoki szőllők fogják helyrepótolni.
1. county Minnesota É.-amerikai államban, 2403 km2 területtel, 26780 lak. Preston székhellyel; - 2. county Nebraska É.-amerikai államban, 1658 km2 területtel, nagyon gyér lakossággal.
1. Lajos, ref. lelkész, szül. Losoncon 1828 okt. 31. Tanulását szülőföldjén kezdte, ahol az akkori liceumban a bölcsészeti és jogi szakot is végezte. Innen ment a kecskeméti kollégiumba, hol a teologiát elvégezvén, szeniori hivatalt is viselt, azután pedig Polgár Mihály szuperintendens káplánja lett. Majd Gyönkön, később Kecskeméten gimnáziumi, 1855. pedig ugyanitt teologiai tanár lett. Innen 1857. Kopácsra ment lelkésznek, ahonnan a következő évben a pesti teologiai akadémia tanárául hivatott meg. Itt két évig működött s ez idő alatt mint a dunamelléki egyházkerület aljegyzője a patens elleni mozgalomban jelentékeny részt vett, különösen mint az Irányadó cimü tájékoztató irat szerzője. 1860. és 1861. tanulmányi utat tett a nyugateurópai államokban s különösen Genfben és Edinburgban hosszabb időt töltött. Genfben nyerte a nagykőrösi lelkészségre való meghivást. Ez állását aztán 1861 okt. 13. foglalta el s ma is ott működik, sok ideig élénk részt véve az egyházi és iskolai közügyekben, valamint 1868. a br. Eötvös József minisztertől egybehivott népnevelésügyi ánketben is; sőt a nevezett miniszterrel 1867. a népnevelési egyletek tárgyában érdekes hirlapi cikkváltása is volt. A dunamelléki egyházkerületnek tanácsbirája, több izben konventi tagja, 1882-1884. főjegyzője volt. Mint hittudós, a szupranaturalisztikus irány hive. Számos kisebb-nagyobb dolgozata jelent meg az egyházi lapokban és folyóiratokban. Önálló művei: A feltámadás és a spiritualismus... (Kecskemét 1862); A keresztyén hit védelme a Krisztus feltámadása kérdésében (U. o. 1863); Egyházi beszédek (I. füzet, u. o. 1872); Keresztyén hittan a ref. elemi iskolák IV. osztálya számára (U. o. 1881); Az illetéktelen keresztelések kérdése (Philiater álnévvel, Budapest 1890). Irt még Dunamelléki álnév és X. jegy alatt is.
2. F. Lajos (Csáktornyai), költő, szül. Szentesen 1858 szept. 5. Középiskolai tanulmányait Uj-Verbászon és Nagykőrösön végezte, s miután Heidelbergában Bluntschlit, Fischer Kunót és Bunsent hallgatta, Pesten fejezte be jogi tanulmányait. 1881-től Aradon az Arad és Vidéke mellett segédszerkesztő, majd Nagykőrösön közjegyzőhelyettes, 1888. pedig Szentesen mint gyakorló ügyvéd működik. Költői és hirlapirói munkásságát korán, már mint joghallgató elkezdette, a legtöbb fővárosi és számos vidéki lapban jelentek meg tőle költemények, beszélyek és egyéb cikkek, s munkáiból felolvastak többet a Petőfi-, Kisfaludy-társaságban és a Kölcsey-egyletben. Megjelentek önállóan: Költemények (Bpest 1879); A gyámoltalan (Vigj. Arad, 1885); Szeressünk és megbocsássunk (Beszélyek és rajzok. U. o. 1883); Derült percek (Vig rajzok. Esztergom. 1886); Soha többé! (Regény. Arad. 1881). Álneve Csáktornyai Lajos.
és filogenia (gör.), magyarul körülbelül az állat- és növénytörzsek fejlődéstörténete, Heckel szerint a különböző állatok fejlődéstörténete, amelyekből számtalan évezred folytán lassankint az emberi nem előállott. A legnevezetesebb forrás, amelyből e tudomány merít, az ontogénia vagyis kifejlődés (csiratörténet), az egyes egyén fejlődéstörténete. Ezenkivül nevezetes alapot szolgáltat számára a paleontologia azaz kövülettan, de még inkább az összehasonlító anatomia. Ezekből a tudományokból van a következő alaptörvény merítve: a csirafejlődés, a törzsek történetének rövid lefolyása v. ismétlődése, más szavakkal: az ontogénia rövid ismétlése a filogéniának, vagy körülményesebben: az alaksorozat, amelyben az egyéni organizmus kifejlődése alatt, a petesejttől kiképződöttsége állapotáig áthalad, rövid, kompakt ismétlése azon hosszu alaksorozatnak, amelyen ugyanannak az organizmusnak állati elődei, vagy fajának törzsalakjai a szerves teremtés legrégibb idejétől a mai napig átjutottak. E viszony eredeti természete az átöröklés meg az alkalmazkodás jelenségeiben van megállapítva. Nagyon természetes, hogy a F. hipotézisének nagyon sok ellensége van.
(gör.) a. m. nőbarát, de a változatosságra való hajlam mellékjelentésével; maga ez a hajlam a filoginia.
(gör.) a. m. beszélni szeretés. Maga a szó először Platónnál fordul elő és a tudományos vitatkozás kedvelését jelenti dialogusaiban (Phaidos 236, E. Politeia IX. 582, E. Laches 188 C-D.). Jelentette továbbá a sokoldalu, enciklopédikus tudást, ismeretet, vagyis a polimatiát s a reá való törekvést. Ezen értelemben nevezte magát filologusnak először Eratosthenés (Kr. e. 276-194.) a görögöknél, éppugy a rómaiaknál a köztársaság végén Ateius Praetextatus (Suetonius, de grammaticis 10) grammatikus és rétor is, Martianus Capella (V. sz. Kr. u.) pedig, épp ezen alapon szól a maga enciklopédikus művében (Satiricon II. IX.), melyet az egész középkoron át a hét szabad művészet tankönyveül használtak, az 1. és 2. könyvben De nuptiis philologiae et Mercurii, vagyis a tudományos ember (Mercurius) és a F. közti házasságról. De a tudományok ujraéledésének (renaissance) korában a szónak értelme megváltozott; jelentett t. i. minden olyant, aki a görögök és rómaiak hajdankorát bárminő irányban v. oldalról tanulmány tárgyává tette. Miután azonban a XVIII. sz. vége felé a tudományos vizsgálódás egyéb népek szellemi életét is a maga körébe vonta, azóta a F.-ban értjük azt a történelmi tudományt, mely bárminő művelt népnek szellemi életével foglalkozik, amennyiben nyelve és irodalma, állami, magán- és vallási élete, végül művészete feltünteti. Azért beszélhetünk indus, egyiptomi, héber, germán és modern F.-ról, első sorban természetesen a dolognak nyelvi és irodalmi oldalát értve. S igy megkülönböztetésül a többitől, a görög és római nép szellemi életével foglalkozó tudományt ma már klasszika (a gör. és róm. remek v. klasszikus irók után) F.-nak hivjuk, bár a nyelvszokás a F. szót még mindig elegendőnek tartja manap is az utóbbi jelentésre. Csakugyan a szükebb értelemben vett F. külön tudományág, mely a klasszikus ó-korral foglalkozik tüzetesen. Nevezik másként humánizmus tudományának v. egyes részeit tekintve studia humaniora-nak is. Egyes részeit v. szakjait mutatja Urlichs-nak (Müller Iván Handbuch-jában, I. kötet, 1. rész, 2. kiad.) legujabb, bár nem egészen kielégítő felosztása: A) Tiszta F.: kritika, hermeneutika: Bevezetés. a) A F. történelme, b) paleografia és kézirattan, c) grammatika, d) epigrafika, e) metrika. B) Historiai F.: a) ó-kori tört., b) korografia és topografia, c) régiségek: a) kronologia, b) metrologia, g) numiszmatika. C) Filozofiai ill. esztetikai F.: a) mitologia, b) filozofia, c) irodalomtört., d) archeologia. A Wolf, Böckh, Bernhardy, Matthiä, Reichardt és Haase felosztását és birálatát olvashatni a Télfy enciklopédiájában (8-17. ll.).
Történelme.
A filologia egyike a legrégibb tudományágaknak, melyek külön kitüzött céllal és sajátos módszerrel dolgoznak. Nyomai megtalálhatók már a görögöknél (a tágabb értelemben vett filologia nyomai pedig főleg az indusoknál meglepő tökéletességben) az Aristotelést megelőző időkben. Voltak már akkor kezdetleges nyelvi, irodalmi, vallási, költészeti s művészetbe vágó vizsgálódások és a kritika bölcsőkorát is föllelhetjük a homérosi költemények összegyüjtésében és valamelyes rendezésében, nevezetesen pedig ama buzgalomban, mellyel egyes államok és államférfiak (állítólag Likurgos, Solón és Peisistratos) a Homéros költeményeit, később meg a tragikus költők műveit hiteles példányokban iparkodtak magoknak megszerezni. Az ily kritikai működésre már eléggé hivatott egyéniségnek lehet tekintenünk Aristotelést, ha mindjárt a mondott előzményeknek nem tulajdonítunk is fontosságot. Aristotelés után következett azonban az alexandriai és a pergamoni iskola tudós tevékenysége, amott a Ptolemaiosok, emitt az Attalidák uralkodása alatt, akiknek támogatásával a görög irókról rendszeres katalogusok (pinakes), kánonok v. osztályozások (a kiválóság rendje szerint), kivonatok, tartalommutatók s egyéb magyarázatok (szkholionok) készültek, továbbá a klasszikus szövegek (Homéros) megállapítása, könyvekre osztása, szóval alaki és tartalmi átvizsgálása beható munka tárgyát tette. Az itt működött férfiakat grammatikusoknak nevezték, s ezen elnevezés megmaradt az egész ó-koron át. Az alexandriai iskola (l. o.) tagjai közül kitüntek: Zenodotos (284-246 Kr. e.), Kallimachos (296-224), a fent említett Eratosthenés, Apollonios Rhodios (169 körül), bizantioni Aristophanés (220 körül) és szamotrakéi Aristarchos (210-140); a pergamoniból pedig: mallosi Kratés (210-140). Aristarchos nyomain haladtak: Didymos (Kr. e. I. század), továbbá a grammatikában: Dionysios Thrax (Kr. u. I. század), Apollonios Dyskolos (Kr. u. II. század) és Ailios Herodianos (Kr. u. II. sz.). Megindult azonkivül a szótárszerkesztés munkája is s ezen a téren Harpokratión, Hesychios és Pollux (Kr. u. II. sz.) neve említendő. A rómaiaknál azon mértékben terjedt az irodalmi v. filologiai foglalkozás és ismeretkör, amily mértékben tért foglalt közöttük a görögös műveltség (Scipiók). Grammatikusaik közül nevezetesebbek: a Kr. e. I. sz.-ban L. Aelius Stilo, Ateius Paetextatus Philologus, M. Terentius Varro (valóságos polihisztor); Augusztus alatt és után: Hyginus, Verrius Flaccus, Asconius Pedianus, Valerius Probus (Nero és a Flaviusok alatt), az idősb Plinius (23-79); Suetonius (75-160), Terentius Seaurus (Hadrianus alatt) és Gellius (115-165); a IV. sz.-ban: Charisius, Marius Victorinus, Aselius Donatus, Servius, az V. sz.-ban: a fent említett Martianus Capella, a VI-ban Priscianus, végül a VII-ben Isidorus. (V. ö. Teuffel-Schwabe róm. irodalomtörténelmét, §. 300.; a grammatikusokat kiadta Keil, Grammatici lat. (Lipcse 1856-79, 7 köt.).
A középkorban a F. mint tudomány nem igen fejlődött tovább. A bizanci korszakban jelentek ugyan meg egyes gyüjteményes munkák (a főbb irók: Phótios IX. sz., Konstantinos Kephalas és Snidas X. sz., Zonaras XI. sz.), nyelvtani dolgozatok (a következőktől: Gregorios Korinthios XII. sz., Moschophulos XIII. sz., Thomas Magister XIV. sz.); de már az arabok csak az u. n. exakt tudományok egyes ágaiban fordultak a görög irókhoz. Ezalatt nyugoti Európában a szent atyák kora után, akik közül többen (Ágoston, Jeromos) alapos ismerői voltak a klasszikusoknak, a görög nyelv ismerete hovatovább szükebb térre szorult s a «Graecum est: non legitur» elve mind nagyobb hódítást tőn. A középkori kolostorok lakóinak másoló munkásságát mégis hálával kell fölemlítenünk, mert az utókor számára a klasszikus irókat ők mentették meg, nagyrészt ugyan csak a latinokat, de az angol (Beda Venerabilis idejében) és keleti szerzetesek a görögöket is. A középkor vége felé a renaissance volt az, ami megadta a lökést a klasszikusokkal való tüzetesb foglalkozásra s ezen irányban Olaszország klasszikus talaján tette meg az első lépést. Két halhatatlan költő, Petrarca (1304-74. latin költő is) és Boccaccio (1313-75) járt elül példaadásával, jobbára még a latin irodalom nyomain, mert a görög irók ismerete e korban nagyon gyér nyomokat tüntet föl. Az uj irányzat csakhamar az iskolákba is behatolt és Giovanni de Ravenna (1352-1420) a tanügy terére is átvitte a klasszikusok iránti lelkesültséget. Minthogy pedig emez uj, a kereszténységtől, ill. egyháztól független, csupán a klasszikus ó-korból merített műveltség az általában vett emberies világnézet terjesztését tekintette feladatának, azért humánizmus nevet nyert, s követői humánistáknak nevezték magokat. Eme világnézet természetesen az erkölcsök terére is átcsapott, de első sorban a klassz. műveltség nyelvi oldalára (latin költés és szónoklat) volt nagy hatással, mivel a klasszikus kifejezéseknek mentől hivebb követése s pontosabb tudása lett jelszóvá. Innen eme korszaknak jellemző neve: az utánzás korszaka, de más néven itáliainak is mondják. A törökök előnyomulása következtében a keletrómai birodalom helyzete mindinkább kétségessé válván, Bizanc tudósai mind többen menekültek Nyugatra (Chrysoloras Mánuel, Gáza Tódor, Argyropulos János, Laskaris Konstantinos, Chalkondylas Demeter stb.; v. ö. Krumbacher művét a byzantioni irodalomról a Müller-féle Handbuch 9. kötetében), amint már azelőtt a keleti és nyugati egyház elszakadásának egyes fázisai is elég alkalmul szolgáltak volt a keletrómai tudósoknak arra, hogy kiküldetésök alkalmával olasz földön tudományos tekintetben jótékonyan hassanak. A keletrómai birodalom tudósainak említett átözönlése (főkép Bizanc elfoglalása, vagyis 1453 óta) eredményezte a görög irodalommal való megismerkedést. Firenze, Milanó és Nápoly fejedelmei, a Mediciek és Esték, a Viscontiak és Sforzák, valamint a pápák (V. Miklós stb.) lőnek a humánizmus élesztői, udvaraik meg az uj tudományosságnak tüzhelyei. A könyvnyomtatás feltalálása után a klasszikusokat könnyebben lehetett terjeszteni, s a görög klasszikusok latin fordítások révén (e tekintetben hirneves fordítások Valla Lőrincéi, ki 1407-1547. élt) közkincsekké lettek, habár a nyomtatott könyvek még mindig elég drágák valának. Az ezen korbeli nevesebb humánisták: Guarinus (1370-1460), Victorinus de Feltre (1379-1447), Pomponius Laetus (1425-98), Paulus Vergerius (1349-1428), Maffeus Vegius (1406-58), Marsilius Ficinus uj-platoni filozofus (1433-99), végül e két ciceronianus: Petrus Bembus (1470-1547) és a francia származásu Muretus Antal (1526-85, akiről v. ö. Némethy Gézának emlékbeszédét, Egyetemes Fil. Közlöny 1885.). L. még Olasz irodalom.
Ebben a korban kezd a filologiai tudomány szélesebb alapokon megindulni s a matematikán kivül minden egyes akkori (orvosi, jogi stb.) tudományszakkal érintkezésbe lépni, vagyis az u. n. polimatia jellemét fölvenni. Különösen divott e polihisztorság francia földön s I. Ferenc király korától (XVI: sz. első fele) a XVII. sz. végeig tartott. Ebben az időben Franciaország a legnevesebb filologusokat szolgáltatta a világnak, akik főkép az exegesis, régiségtan s a római jog terén alkottak maradandó becsü műveket. Ilyenek voltak: Scaliger Julius Caesar (1484-1558), Budé (1467-1540), Cujas (1522-90), Hotman (1524-1590), Brisson (1531-91), Pierre Daniel (1530-1603), Pierre Pithou (1539-1596); továbbá szorosan filologiai munkáikkal: Turnebus (1512-1565), Lambinus (1520-72) és a hires Henricus Stephanus (1528-1598), aki Thesaurus linguae Graecae, Robertus Stephanus (1503-59), Thesaurus linguae Latinae, Dufresne Károly v. Ducange, Glossarium ad scriptores mediae et enfimae latinitatis (Páris 1678) és graecitatis (1688, u. o.) cimü műveikkel, végül Dacier Endre és felesége, D. Anna jeles fordításaikkal örök hirnevet biztosítottak maguknak. Egyben nem szabad megfeledkeznünk Bernardus Montefalconius (de Montfaucon 1655-1741) bencés archeologusról sem, aki először irányítá a világ figyelmét Olympia felásására, szintugy Sirmond és Petau (Petavius, 1583-1652) jezsuitákról sem, akik közül az utóbbi a kronológiát mivelte. Sajnos, a tudományos munkálkodásnak nagy kárára voltak a kiütött vallási villongások, amelyek miatt több nagy tudós kénytelen volt hazájából idegenbe vándorolni, mint Casaubonus Izsák (1559-1614) Angliába, Josephus Justus Scaliger (a föntebbinek fia, 1540-1609) és Salmasius (Claude de Saumaise, 1588-1653) pedig Lejdába. L. még Francia nyelv és Francia irodalom.
Nagy virágzásnak indult a F. Németalföldön, amióta az ország felszabadulván, Lejdában egyetemet kapott (1575), amelynek lelke a francia Scaliger lőn. Utána csakhamar egyéb egyetemek is (p. az utrechti) alapíttattak s a tanférfiaknak és könyvkiadóknak (p. az Elzevir-testvérek) egész raja támadt a tudomány felvirágoztatására és terjesztésére. Scaliger a maga nagy tudományával az egész akkori F.-t átölelte és irányt jelölt tanítványainak a kronologia, feliratok, grammatika, lexikologia, kritika és interpretatio dolgában. Neves filologusok még: Grotius Hugo (1583-1645), aki a F. törvényeit a szentirás magyarázatára is átvitte; Justus Lipsius (1547-1606), a két Heinsius (Dániel 1581-1655. és Miklós 1620-81), Gronovius (1611-71., még egy ilynevü volt), Perizonius (rendes nevén Vorbrök, 1651-1715) stb.; a görög irodalommal foglalkozók közül pedig: Hemsterhusius (1685-1766), Valckenaer (1715-1785), Ruhnken (1723-1798), Wyttenbach (1746-1820); a jelen sz.-ban a hirneves Cobet, az ujabb latinisták közül pedig: Hofman-Peerlkamp (1786-1865), Bake (1787-1864) és Naber (V. ö. Müller Lucian, Geschichte der klassischen Phil. in den Niederlanden, Lipcse 1869). L. még Németalföldi irodalom.
Az angoloknál a F. (kritikai irány) a XVI. sz. óta kezdett virágzani, mert a humánizmus rájok is hatással volt; mindazáltal a vallási viszályok jó ideig akadályozták önálló fejlődését. Az a férfiu, aki az ujkori F. fejlődésére oly elhatározó befolyással volt s Wolfot jóval megelőzte, Bentley Rikárd (l. o.), kinek nyomába Markland (1693-1776), Taylor (1703-1766), Dawes (1708-1766), Toup (1713-1785), Tyrwhitt (1730-1786), Musgrave (1739-1780) és mások lépnek. Bentleyhez fogható nagyság a XVIII. sz.-ban is támadt az angoloknál Porson Rikárd (1759-1808) személyében, aki még iskolát is alapítván, tanítványait a görög irodalom tanulmányozására buzdította s főleg a görög szinműirók kritikájába vezette be őket. Az ő iskolájából kerültek ki: Elmsley (1773-1825), Gaisford, Blomfield, Monk, Blaydes és mások, akik főleg a görög irodalom, nevezetesen a görög dráma és nyelv terén szereztek érdemeket. A jelen sz.-ban a F. mivelői a klassz. régiségekre fordították gondjukat és a két klassz. ország beutazásával és felkutatásával szakemberek és műkedvelők egyaránt sok hasznot hajtottak a régiség- és művészettudománynak. L. még Angol irodalom.
Németországban (a F. jellemző iránya itt univerzalis v. enciklopédikus) eleinte nagyon nehezen birt a humánizmus gyökeret verni. Olasz (p. Publicius) és egyes német tudósok (mint Luder Péter) iparkodtak elhinteni a magvait, mindazáltal jó sokáig tartott, mig virágzásnak indult. Elterjedésének fő mozgatói valának a közös élet testvérei É.-Németországban a XIV. sz. második felétől fogva, akik a deyenteri anyaházból kiindulva, Németalföld és É.-Németország városaiban lassankint a felsőbb oktatást is kezökbe kerítették. A humánizmus szolgálatában kitüntek közülök: Agricola Rudolf (eredeti nevén: Huysman, 1443-1485.) és Hegius Sándor (megh. 1498.), akik a középkori iskolakönyveket ujakkal pótolták. Végre elkövetkezett a nagy humánisták korszaka, akik közül Rotterdami Erasmus (1467-1536.) és Reuchlin János (1455-1522.) a görög és héber nyelv mivelését tették kizárólagos tanulmányuk tárgyává, Celtes Konrád (ered. Pickel, 1459-1508.) fáradhatatlan humánista pedig országról-országra vándorolt, hogy a humánizmusnak hiveket toborzzon, s e végből mindenféle irodalmi és tudós társulatokat (sodalitates litterariae) szervezett ama vidékek szerint, amerre megfordult; igy a dunai, visztulai és rajnai társaságokat. Az egyetemeket a humánisták tudományos irányuknak szolgálatába szegődtették, s az ő elveiktől visszhangzottak Basel, Strassburg, Tübinga, Heidelberg, Ingolstadt, Bécs, Erfurt stb. főiskolái, s mig Dringenberg, Wimpheling, Caesarius, Murmellius, Mosellanus az iskolakönyvek átalakításán fáradoztak, azalatt Gelenius, Rhenanus, Grynaeus, Peutinger Konrád és Apianus a szorosb F. terén munkálkodtak. A reformáció beköszöntével a humánisták az ó- és uj egyház szolgálatára állottak, s a teologiában szereztek magoknak babérokat, egyszersmind azonban az iskolaügynek uj irányt is igyekeztek adni, igy: Melanchton Fülöp (1497-1567., praeceptor Germaniae) és Sturm János (1507-89.). Kiváló tanférfiak még a kor humánistái közül: Camerarius Joákim (1500-1571.), Fabricius György (ered. Goldschmied), Neander Mihály, Xylander (ered. Holtzmann) stb. A terjedő sajtó s a buzgó könyvkiadók egész sorozata állott a kor tudósainak segítségére. A 30 éves háboru közbejötte miatt többször megakad ugyan a tudós munkálkodás, de az is igaz, hogy a megujult élet a régi és uj egyházhoz szító tudósok között nemes versenyre ad alkalmat. Ez időben kerekedett felül ismét az az irány, mely a klasszikus nyelvek formális v. stilisztikai oldalát részesítette különösebb figyelemben, bár a polimatia még mindig erőssége volt e kor filologusainak is. Ezen irány hivei voltak a 30 éves háboru utáni időkből: Cellarius (1638-1707.), Gesner (1691-1761.), Ernesti (1707-81.), Reiske (1716-74.), Reiz (1733-1790.) stb. A klasszika F. azonban végre rátért a reálisabb utra s kezdte a klasszikusokat oly módon tanulmányozni, hogy a formális vagy nyelvi tudás az életben, a művészetben, a műemlékek felkutatásában s ezek biráló méltatásában, valamint az ó-kori történelem tanulásában nyerje kiegészítését és egyuttal életrevalóságát, más szóval belevonták immár a történelemnek, esztétikának és művészettörténetnek beható kultiválását is. Ezen irányban legtöbb érdemet szereztek Winckelmann (1717-68., v. ö. Justi: W., sein Leben, seine Werke und seine Zeitgenossen, 2 kötet, Lipcse 1866.) és Lessing (1729-81. l. Kont Ignáctól: L. mint filologus az akadémiai ért. között), amaz az antik művészetet tette birálat tárgyává, emez pedig a klasszikusok magyarázatába vitte be az esztétika törvényeinek alkalmazását, s az ő nyomdokain jártak jeles klasszikus magyarázatos kiadásaikkal: Heyne Kristóf Gottlieb (1729-1812.), Jacobs (1764-1847.), Mitscherlich (1760-1854.), Matthiä (1769-1835), Grotefend (1775-1853.), Schütz Gotfrid (1747-1832.) stb.
A különböző népek irodalma épp ekkor tette meg a legközelebbi lépést a nemzeties irány felé (Klopstock és Lessing, Wieland, Herder), amidőn a klassz. F. terén egy váratlan esemény történt. Rousseau felfogása járta be a nemzeteket, mely szerint valamint egyebekben, ugy a költészetben is a valódi költészet egyes-egyedül a népies költeményekben lelhető föl. Voss Homéros-fordítását mohón olvasták s mindenfelé a népköltés termékeit gyüjtötték és bámulták, amidőn a Homéros neve alatti eposzok, mint a népi költés ideáljainak élvezése és tanulmányozása közepett föllépett Wolf Frigyes Ágost (1759-1824., v. ö. Koerte W., Leben und Studien Fr. A. Wolfs des Philologien, 2 kötet, Essen, 1833.), aki a homérosi költeményekhez irt Prolegome-ival (bevezetésével, 1795.) megalapította a F.-t mint szigoru módszerrel dolgozó tudományt. L. Wolf. Wolffal ellentétes uton haladt inkább az angol Bentley szellemében s a humánizmus utolsó képviselőjeként, a szövegkritikára és grammatikára helyezve a fősulyt, Hermann Gotfrid (1772-től 1848-ig, v. ö. Koechly, G. H. Heidelberg 1874.), de a másik (reális) irányt sem hagyva épen figyelmen kivül, akinek gyönyörü klasszikus szövegkiadásai máig is nagy tekintélyben állanak. Az ő iskolájából kerültek ki, vagy legalább az ő irányát követték: Lobeck (1781-1860., a königsbergi egyetemen) és tanítványa Lehrs, továbbá bajor földön Thiersch (1784-1860.) és tanítványai: Döderlein (1791-1863., szinonimika), Nägelsbach (stilisztika), Halm (Cicero), Urlichs, Christ, Bursian, nemkülönben Passow (1786-1833., görög szótár), Hermann K. Fr. (1804-55.), Meineke (1790-1870.; görög vigjáték, alexandrinusok), Reisig (1792-1829., jelentéstan, latin nyelvtan), Poppo (Thukidides), a Dindorf-testvérek (klassz. kiadv.), Westermann, Kühner (nyelvtan), Ahrens (dialektusok), Sauppe, Bergk, Nipperdey és Haupt Móric (v. ö. Belger, M. H., Berlin, 1879), aki Lachmann (1793-1858., v. ö. Hertz, K. L., Berlin 1851.) szövetségében a F. módszerét a germanisztikára alkalmazta (Lieder-Theorie). Hermann G.-nak volt hallgatója egy ideig Ritschl Fr. is (1806-76), századunk legnagyobb filologusa; de csakhamar Halléba ment, ahol Reisignek lett tanítványa. Ő fordított először nagyobb gondot a latin nyelv történeti fejlődésére, valamint ő vetette meg alapját a tudományos metrikának és diplomatikus kritikának is Plautus vigjátékainak korszakos kiadásával (Ribbeck, Fr. W. Ritschl, 2 köt., Lipcse, 1879-81. és Thewrewk E. Egyet. Filol. Közl. I. 168 l.).
A F.-nek kettős (formális és reális) iránya egy ideig éles ellentétben állott egymással, jóllehet a két iskola csak a főelvben tért el, mig működése eredményében szépen megfért egyik a másikkal, ugy, hogy az ellentétek hovatovább kiegyenlítődtek a Hermann G. és Böckh Ágoston (1785-1867., v. ö. Curtius E., Gedächtnisrede auf B. Nord u. Süd 1886.) iskolája között. Az utóbbi férfiu ugyanis inkább a reális irányhoz hajolt, de a másik irányt sem hanyagolta el. Az ujonnan lapított berlini egyetem lőn jó darabig a tudományosság főfészkévé. Wolf (miután Napoleon a halléi egyetemet beszüntette, de ő csak felolvasott s nem vállalt rendes tanári széket), Becker Immanuel (1785-1871, v. ö. Hertz, Böckh A. és Becker Im., Deutsche Revue 1885) és Böckh, továbbá Buttmann (1764-1829.), később pedig Bernhardy (irodalomtörténet) és Zumpt (grammatika) is ott tanítottak, szintugy Niebuhr (1775-1831.), aki a magasabb szinvonalu történetirás felé tört utat (folytatója az agg Mommsen); Schleiermacher (1768-1834.) filozofus, ki a görög filozofiában tett mélyreható tanulmányokat; Savigny (1779-1861.), a történeti és a jogi szak mivelője stb. Megindult a feliratok gyüjtése is, még pedig Böckh és Kirchoff a görög, Mommsen (1817-) pedig a római feliratok vizsgálatával szereztek érdemeket. A klasszikus országokban való ásatásokat sem hanyagolták el, amelyek közül főleg az olimpiai (Curtius E.), pergamoni, trójai stb. ásatások (Schliemann) hirdetik a németek tudományszomját. Az urtazások nagyban hozzájárultak a művészettudomány felvirágzásához, amely téren kitüntek: Welcker Fr. (1784-1868), Gerhard Ede (1795-1869), Müller Otfrid (1797-1840), Thiersch és Jahn Ottó (1813-69). Neves tudósok mivelték a mitológiát is, mint: Creuzer (1771-1858), Preller (1809-1861) stb. (V. ö. Télfy, Encikl. 95. s köv. ll.). Egyéb téren is nagy nevekkel találkozunk, ilyenek: Schömann (régiségek), Teuffel (irodalomtörténet), Ribbeck (irodalomtörténet) stb. Körülbelül 10 éve, hogy Müller Iván, erlangeni professzor maga köré gyüjté a legnevesebb szaktudósokat s a F.-nak egész körét felosztotta közöttük kidolgozás végett, akik aztán feladatuk magaslatán állva, alapos kompendiumokban dolgozrták fel az eddigi eredményeket. A vállalat befejezéséhez közeledik (München, Beck), s láthatni belőle, mekkora tömege volt már felhalmozva az előmunkálatoknak s várt összefoglaló feldolgozásra. L. még Német irodalom.
Meg kell még röviden emlékeznünk az indogermán összehasonlító nyelvészetről is, amely szintén a klasszikus F. művelőitől indult ki. A mult sz. vége felé történt ugyanis, hogy a szanszkrit nyelv ismeretessé válván, egyre többen kezdték hangoztatni, hogy a mostani u. n. indogermán nyelvek azonegy törzsről valók a régi szanszkrit nyelvvel, s nemsokára az összehasonlító nyelvtudomány nem sejtett virágzásnak indult. Ma már az általános és az összehasonlító nyelvtudományt a F.-ba bevezető tudománynak tekintjük. Eleinte a filologusok hallani sem akartak róla, és gunyolták az uj tudományt. Pedig a latin és görög nyelv az összehasonlító nyelvtudomány felvirágzása által nagyon sokat nyert, mert mind a két klasszikus nyelv hang-, alak- és szótana, mondattana és etimologiája ezen nyelveknek az árja testvérnyelvekkel való összehasonlítása folytán ropant bővülést és egészen tudományos alapot nyert. Nem ide tartozik ezen tanszaknak bővebb részletezése, csupán azon nagy férfiak felsorolására szorítkozunk, akik e téren jeleskedtek; ezek: Bopp Ferenc (1791-1867, szanszkritista és általános nyelvész), Humboldt V. (1767-1835, klasszika-filologia és általános nyelvész), Grimm Jakab (1785-1863, germanista), Miklosich (szlávista), Schleicher Ág. (1821-1868, általános és szláv meg német nyelvész), Steinthal (általános nyelvész), Corssen (1820-75, latin nyelvész), Curtius Gy. (1820-85, görög nyelvész), Diez (1794-1876. romanista) stb. Ma már ujabb iskola keletkezett (Junggrammatiker), akik a jól megvetett alapon folytatják a kutatást, az elődök tévedéseit javítják v. ujabb feladatok megoldására vállalkoznak. (V. ö. Balassa, Egyet Fil. Közl. 1885.) Az angoloknál Müller Miksa (felolvasásait magyarra ford. Simonyi, 2 köt., akadémiai kiadvány) tett sokat az uj tudomány érdekében, Amerikában pedig Whitney a feje az összehasonlító nyelvtudománynak. (V. ö. Delbrück, Einleitung in das Sprachstudium, Lipcse 1880; Simonyi, Magyar nyelvtan, akadémiai kiadvány 1 köt.).
Magyarországon a F. történelme szorosan összefügg a művelődésünk történelmével. Amily mértékben merített fajunk a Ny-i országok művelődésének forrásaiból, azon mértékben szólhatunk nálunk a tudomány egyes ágainak, igy a F.-nak is virágzásáról avagy pangásáról. Lehetetlen például büszkeséggel nem szólanunk a humánizmus sz.-áról, mert hazánk is kiváló humánistákat (Janus Pannonius, Vitéz J., Geréb L., Fodor I. stb., v. ö. Abel Jenő idevágó iratait) mutathat fel, a kiknek hire-neve bejárta az egész akkori tudományos világot. De a XVI. században is voltak nevezetes filologusaink, igy Fortunatus, Zsámboky János stb. Azonkivül a görög nyelv ismerete eléggé meghonosodott akkor, midőn a reformáció terjedtével az ujszövetségi szentirást a görög szöveg alapján kezdték tanulmányozni. Nem kevésbbé megnyugtatólag szólhatunk nyelvészeti irodalmunkról, mely szintén korán kezdődött (v. ö. Toldy F. kiadását: A régi magyar nyelvészek Erdősitől Tsétsiig, Pest 1866.) s egész a legujabb korig mindig lépést iparkodott tartani a nyugati vivmányokkal (Sajnovics, Révai stb.); közmondásos latinos műveltségünk pedig, mely a latint második anyanyelvünkké tette, arról tanuskodik, hogy a latin klasszikusok szellemét közép- és felsőiskoláink nagy gonddal igyekeztek az ifjuság lelkébe csepegtetni; ezt bizonyítja ama rendkivül erős hatás, melyet a római klasszikusok iróinkra tőnek, amint Zrinyi, Gyöngyösi s az ugynevezett ó-klasszikai iskola művei fennen hirdetik. Ennek kifolyása volt, hogy egész mai napig nem veszett ki a latinul verselők csoportja s némelyikök meglehetős tökélyre is vitte a klasszikus verselést (Tamaskó, Takács, Bernardin, Budavári J. (idősb.), Rosty K., Hegedüs I., Ballay Valér, Várkonyi O., Wargha Samu), mig görögül verselő alig egy akadt régibb irodalmunkban (Ungvárnémeti Tóth L., v. ö. Thewrewk Árpádtól: Egy magyar, mint gör. versiró, Nytud. Közl. XII. k.), ujabban is csak szárnypróbálgatásokról szólhatunk (Télfy, Kassai G., Thewrewk E.). Végül a nagyszámu fordítások (v. ö. Bartal, A klasszika filologiának és az összehasonlító árja nyelvtudománynak mivelése hazánkban, Bpest 1874. és Radó Antaltól: Műfordításaink története a jelen századig, Egyet. Fil. K. 1883.) egész a legujabb korig (valódi műfordítók: Szilágyi Márton, akinek Ciropédia fordítását Beöthy A szépprózai elbeszélés c. műve II. részében külön méltatja, Kölcsey, Guzmics, Kazinczy, Kiss János, Egyed A., Fabchich, Székács, Fábián G., Szabó I., Czuczor, Hunfalvy P. és J., Barna I., Arany J., Szász K., Szabó K., Csaplár B., Szenczy I., Csiky G. stb.), szintén fényesen bizonyítják, hogy ami a szorosan vett F.-t, vagyis a humániorákat illeti, nincs okunk szégyenkezni elmaradottságunk miatt. A jelen században (éppugy mint az elmultakban) politikai helyzetünk, önmagunkra utaltságunk és szerencsétlenségeink miatt a felsőbb tudományosság mindaddig nem verhetett mélyebb gyökeret, mig az alkotmányos korszak be nem köszöntött; azóta azonban a legszebb reményekre jogosító igyekezet mutatkozott az uj Magyarország tudós munkásai között. Sokan a külföldi egyetemek és könyvtárak látogatása után itthon szóval-tettel egyaránt fáradoztak a tudomány meghonosításán és terjesztésén. Ennek eredményei lőnek: a filologiai társulat megalakulása, amelynek közlönye egyéb nyelvészeti és tanügyi folyóiratok mellett a filologiai munkásságnak küzdőtere; a számtalan klasszikai (leginkább iskolai) kiadás, a filologiai szeminarium és tanárképző a két egyetemmel kapcsolatban, a klasszikusok műfordításai (a Kisfaludy-társ. és akadémiában), némi nyelvészeti irodalom, a szövegkritika fejlődése (a Korvin-kódexek értékének meghatározása); ujabban belefogtak a magyarországi latinság szótárának szerkesztésébe. Egyben fölemlítjük a haza határain kivül is hirre és tekintélyre jutott tudósainkat; ezek Hunfalvy P. (nyelvészet), Télfy Iván (görög nyelv és régiségek), Thewrewk Emil (szövegkritika, Festus, műfordítás, nyelvészet), Ábel Jenő (könyvtárak, homérosi költemények, Pindaros, orfikusok, humánizmus). Mindegyik a maga kedvelte szak érdekében nevelte hallgatóit, ugy hogy csakhamar tapasztalhatták fáradozásuk gyümölcseit. Némethy G., Boros G., Csengeri J., Fináczy E., Latkóczy M., Pecz V., Vári R., Dóczi J., Gyomlay Gy., Pozder K., Keleti V. és mások a nálunk még egészen fiatal tudomány munkásai; a régibbek közül pedig említendők: Bartal Antal, Szepesi, Szamosi, Vass József, Ring Mihály, Szvorényi, Récsi E., Haberern, Finály, Hóman O., Bászel, Abday A., Szénásy, Elischer, Cserny, Sváby, Szarvas, Zsoldos B., Petrovich, Malmosi, Dávid, Pirchala, Hegedüs I., Veress I., Kassai G. (kiváló latin stiliszta), Szabó Szilveszter, Maywald J. stb. Jelenlegi filologiai irodalmunkról s tudományos viszonyainkról elmondhatjuk, hogy leginkább a német filologia hatása érzik rajta; de a valódi tudományos szinvonalig még messze az ut, mert a segédeszközöknek ugyszólván teljes hiányában vagyunk; pedig mindaddig a klasszika F. a többi tudományok mellett csak alárendelt szerepre van kárhoztatva. L. még Magyar irodalom.
a filologusok és tanférfiaknak összejövetele abból a célból, hogy tudományos felolvasások, vitatkozások, eszmecserék, kirándulások és hasonló dolgok által az iskola és élet között bensőbb kapcsolatot hozzanak létre. Németországban Rost és Thiersch voltak megalapítóik 1837. a filologiai tudományosság és iskolaügy felvirágoztatására a göttingai egyetem jubileuma alkalmából. A filologusokéval egyesültek később az egyéb szakbeli tudósok gyülései is, ugy hogy ma már nem egészen helyes a F. cim; minthogy a tudomány többi ága éppugy helyet nyert bennök, mint a filologia. Legutóbb (1893. május 23-28.) Bécsben tartották meg a 42-ik (1851 óta, amikor a tisztán filologiai szervezet átalakult) gyülést, melyre 948 tanférfiu jött össze. V. ö. P. Thewrewk E. elnöki megnyitó beszédét a budapesti Philologiai társaság XX. évi közgyülésén (Egyet. Philologia Közlöny 1894. évi februári füzetében).
(gör.) a. m. tudásvágy.