(insolventia), l. Csőd.
a munkabérek fizetésére előre kitüzött nap; a bányákban régente minden hét végén, most minden két hét, v. négy hét végén.
Némely hadseregekben igy nevezik a csapatok számadásait vezető tiszteket.
a görög fusiz a. m. természet szótól leszármaztatott elnevezése a természetiekről való tudománynak. Minthogy azonban jelenleg a természeti dolgokkal foglalkozó, vagyis a természettudomány számos szakra oszlik, most csak azt az ágát nevezik F.-nak v. természettannak, mely az élettelen természetben előforduló tünemények lefolyásával és kapcsolatával foglalkozik. Közel rokonságban áll vele egyrészt a kémia, mely a természeti tárgyak egyszerü anyagokból (elemekből) álló összetételét tárgyalja, másrészt a fiziologia, mely a szerves lények élettüneményeivel foglalkozik. A F. tapasztalati alapon nyugszik. A természeti tünemények lefolyásáról megfigyelés és kisérletezés utján szerez tudomást. Ezeknek összefoglalása által nagyobb csoportokra és a tünemények mennyiségileg meghatározható adatainak tárgyalása utján bizonyos általános szabályokat kapunk, melyeket természettörvényeknek nevezünk. A természettörvény a tünemény lefolyását irja le csupán, de az okokról semmiféle felvilágosítást nem ad. Hogy a tünemények közötti kapcsolatot kiderítsük, ott, hol a tünemények elemei érzékileg már nem foghatók föl, feltevések (hipotézisek) felállítására kényszerülünk. A hipotézistől azt kivánjuk, hogy ez az ismeretes tüneményeknek megfeleljen és hogy elfogadott más hipotézisekkel ne legyen ellentmondásban. Legvalószinübb az a hipotézis, mely a felállíthatók között a legegyszerübb és melyből mennél számosabb tényt megmagyarázhatunk.
Tárgyalása módszerére nézve lehet kisérleti és elméleti F. A kisérleti F. a tüneményeket a tapasztalásból megismeri és célszerü kisérletek utján iparkodik a tüneményekről való ismereteinket szaporítani. Az elméleti F. kevés, általánosan elfogadott tényből és hipotézisből kiindulva, tisztán deduktiv uton építi fel tudományos rendszerét. Erre a célra első sorban használja fel a matematikai tárgyalást s ez okból nevezzük ezt a tudományt matematikai F.-nak is. Megkülönböztetjük ezenkivül a tiszta és az alkalmazott F.-t. A tiszta F. a természeti tünemények törvényeit vezeti le, az alkalmazott e törvényeket a nagy természetben tapasztalható jelenségeken teszi próbára. Ide tartozik a föld-F. és ennek kiváló része a meteorologia, továbbá a fizikai csillagászat vagy égi mekanika, végre az asztro-fizika. A földfizika (l. még Földrajz) a Föld hőviszonyai által különösen a felszinén létesített jelenségekkel foglalkozik, továbbá kutatja az elektromos és földmágnesi viszonyokat. A meteorologia a légkör jelenségeit tanulmányozza; az égi mekanika az égi testeknek az általános vonzási törvényből következő mozgási viszonyait; az asztrofizika az égi testek fizikai természetét teleszkóp és spektroszkóp segítségével kutatja.
A tiszta F.-t rendesen a sulyos anyag és az éter F.-jára osztják. Az első rész az anyag szerkezetére vonatkozó, inkább bevezető részen kivül a mekanikai részre és az akusztikára oszlik. A mekanikai rész a mekanika törvényeit levezeti és ezeket a szilárd, folyékony és gáznemü testekre alkalmazza. E szerint kapjuk mint alfejezeteket a geo-, hidro- és aeromekanikát. A hangtanra bevezetésül szolgál a hullám- és rezgéstan, mely a rezgő mozgás törvényeit kutatja szilárd, cseppfolyós és gáznemü testeken, nevezetesen a pálcák hossz-, haránt- és torziórezgéseit; a hurok, a lemezek és hártyák, továbbá a légoszlopok rezgését. A tulajdonképeni akusztika a hangok fizikai viszonyain kivül még némileg azok fiziologiai hatását (hanglépcső, összhang, hangolás stb.) is tárgyalja. Az éter fizikájában mint közeg, melyen a tünemények főleg végbemennek, szolgál a hipotetikus éter. Ide tartoznak a hőtan (termika, kalorika), a fénytan (optika) és a mágnességről és elektromosságról szóló fejezet. A válaszfal a sulyos testek és az éter F.-ja között különben a tudomány mai állapota szerint már nem igen tartható fenn, minthogy p. a hőtanra nézve az ujabb elmélet a testek molekuláinak rezgésében keresi a melegségi tünemények okát.
Története
A régi korban a természeti jelenségekről való ismeretek a filozofiának alkották részét. Az ókori F.-ra nézve főleg a görögök jönnek tekintetbe. Az Aristotelés előtti filozofusok különösen általános természetfilozofiai elméletekkel iparkodtak a tüneményeket megmagyarázni, amint ez a hiányos természeti ismereteknek és a magasra kifejlődött filozofiai képzettségnek megfelelt. A csillagászati felfogást illetőleg természetesen a látszat nyomán a geocentrikus elméletet pártolták, noha egyesek, ugy látszik Platon már a heliocentrikus nézet felé hajlottak. Aristotelés mint a tudományos ismeretek rendezője, a fizikai ismereteket is bizonyos rendszerbe hozta, azonban nála a tiszta deduktiv eljárás a tapasztalás alapján szerzendő kutatást elnyomta. A F.-ban különösen az Aristotelés utáni időben értek el igen jelentékeny eredményeket. Különösen említendő a szirakuzai Archimedes (287-212 Kr. e.), ki a sztatikának alapítója, a folyadékok felhajtását, az uszo testek egyensulyföltételeit felfedezte és számos gépet szerkesztett, p. a csigasort, a vizcsavart stb. Az alexandriai tudósok között különösen Ktesibios és alexandriai Heron (284-211) említendő. Az utóbbi számos készüléket és gépet szerkesztett, melyben különösen a melegített levegő és a vizgőz szerepelt mint hajtóerő. A csillagászok közül említendő: Aristarchos (szül. Kr. e. 270 körül), ki a Föld kettős mozgását tanította és a Hold és Nap távolságát is kiszámította, Eratosthenes, ki az első fokmérést eszközölte, Hipparchos és Ptolemaios, ki a geocentrikus világrendszert tudományos alapra helyezte. Az utóbbi Kr. u. 120 körül volt az első, ki a fénytörés törvényét kutatta. E célból a belső és tört sugár irányára nézve táblázatot készített, mindamellett nem sikerült neki a valóságos törési törvény felfedezése. A rómaiak a fizika terén keveset foglalkoztak. Felemlítendők Vitruvius, De architectura, Plinius, Historia naturalis és Lucretius, De rerum natura cimü művei, melyekben a F.-ra vonatkozó észrevételek találtatnak.
Miután Alexandria, az ókori tudomány gócpontja, az arabok kezébe jutott, az egyedül számbavehető görög tudomány képviselői Bizancban huzták meg magukat. Az arabok, miután a Földközi-tenger partjain nagy államokat alapítottak, a békés foglalkozást is nagyra kezdték becsülni és mindenképen azon voltak, hogy a görögök tudományát elsajátítsák. Különös hajlandósággal birtak a természettudományok iránt (l. Arab irodalom). Ekként ők voltak különösen Aristotelés, Ptolemaios és mások munkáinak közvetítői az európai népek számára, kik csak később ismerkedtek meg az eredeti görög művekkel. Az ókori tudománynak leglelkesebb pártolója volt Al Mamun kalifa, kinek uralkodása alatt, Kr. u. 827., a tadmori sikon egy két foknyi délkörivet mértek; később a Sindjár pusztában egy foknyi hosszu ivet méretett. A természettudományok között az arabok a csillagászatot becsülték legtöbbre. Al Mamun kalifa maga tett csillagászati megfigyeléseket és az ekliptika ferdeségét meghatározta. Leghiresebb csillagászok voltak Alfergani, Albattani és Ibn Junis, aki Hakem, egyiptomi fejedelem megbizásából csillagászati táblákat készített. A XIII. században Persiában Nasin-Eddin, Euklides fordítója érdemel említést, később élt Ulugh-Beg, a hirhedt Tamerlan unokája, ki szintén csillagászati táblákat számított. Az arab tudósok Ptolemaios tanainak hű követői voltak és főmunkáját Tabrir al magesti (vagy röviden «Almagest») név alatt arab nyelvre fordították. A F. terén leginkább fénytannal foglalkoztak. Különösen Alhazen nevét kell kiemelnünk (megh. Kairóban, Kr. u. 1038). Főműve latin fordításban 1572. jelent meg: Opticae Thesaurus Alhazeni Arabis, libri VII., mely kizárólag geometriai optikával foglalkozik. El Farabi a X. században a perspektiváról irt, de e munka elveszett. El Khazini egy mérlegszerkezetet ir le, El Farabi a perspektiváról ir.
A középkori keresztény tudósok főfeladatukat abban látták, hogy Aristotelés filozofiai és tudományrendszerét a keresztény dogmával összeegyeztessék. Két kiváló tudós neve említendő e hosszu, pozitiv eredményére nézve meddő korszakban t. i. Albertus Magnus (l. o.) 1280 körül és Bacon Roger (l. Bacon). Albertus tudományos törekvése csupán abban állott, hogy az Aristotelés-féle tudományrendszert lehetőleg teljes - hol szükséges - kiegészített, a keresztény dogmával kiegyenlített alakban közzétegye. Bacon az Aristotelés-féle filozofiához némileg ellentétes állást foglalt el, azért mégis követője volt, ki különösen arra törekedett, hogy filozofiáját helyesen felfogják. Tényleges kis haladást csak a fénytan terén találunk, továbbá néhány fontos eszköz feltalálása említendő. A XII. század vége felé terjedt el Európában a tájirányzó (Compass), melyet a kinaiak már régtől fogva használtak és a szemüveg feltalálása, melyet némelyek Alessandro della Spina (megh. 1313) pisai szerzetesnek tulajdonítanak, mások Salvino degli Armati (megh. 1317) florenci nemesnek. A nagy felfedezők utazásai és a görög tudósoknak Konstantinápoly elfoglaltatása után Olaszországba való menekülése, mely a görög tudományt ismét napfényre hozta, hatalmasan tágította az európai népek szellemi szemhatárát. Különösen említendők e korból a három csillagász: Georg von Purbach (megh. 1461), tanítványa Regiomontanus (Johann Müller, megh. 1476) és Coppernicus mestere, Domenica Maria Novara, bolognai tanár (megh. 1504); továbbá a tudós bibornok Nicolaus Cusanus (megh. 1464) és a XV. sz. legnevezetesebb fizikusa, a hires festőművész, Leonardo da Vinci, ki különösen a mekanikára és az optikára vonatkozó eszméket talált. Ő egyszersmind az egész korszaknak legkiválóbb mérnöke és a vizépítészet megalapítója volt. A XVI. sz.-ban a nürnbergi Hartmann (1544) a mágnestü lehajlását fedezi föl, a hollandi Stevinus az 1586. megjelent statikájában az erők egyensulyának tanát igen elmés módon levezeti.
A tudományos F. keletkezése a XVII. sz.-ba esik. A század elején (1603) megjelenik Gilbert, Erzsébet királynő orvosának műve: Physiologia nova de magnete, melyben a mágnesség tanát alapítja. A legfontosabb és korszakot alkotó tudományos felfedezés e században a dinamika alapvetése Galileo Galilei (1564-1642) által, ki a sz. elején a szabad esés és az ingamozgás törvényeit felfedezte. Miután a hollandi Jansen már 1590 körül a nagyítót feltalálta, következett 1609 körül a teleszkóp feltalálása, melyet Németalföldön többek és ezektől föggetlenül Galilei is feltalált. Keppler 1611. megjelent dioptrikájában a csillagászati teleszkóp berendezését irja le. Galilei tanítványai, az Accademia del Cimento tagjai különösen a hidro- és aeromekanika és a hőtan terén igen fontos felfedezéseket tettek. Ezen korszakban állapította meg Torricelli a légnyomás nagyságát (1644), mi a barométer feltalálására vezette, mellyel Pascal 1647. a légnyomásnak a magassággal való csökkenését a Puy de Dôme hegyen tett méréssel kimutathatta. A barométert csak 1705 óta használhatják magasságmérésre, minthogy ekkor vezette le Halley a barometrikus magasságmérés képletét. Ezen korszakba esik a hőmérő felfedezése és az első higrometerek szerkesztése. Otto von Guericke, Magdeburg városának a harmincéves háboru idejében tudós polgármestere, 1650 körül szerkesztette a légszivattyut, mellyel a még most is használatos kisérleteket tette a légköri nyomás bemutatására (magdeburgi féltekékkel stb.). Ugyanő szerkesztette az első elektromozó gépet is, melyet Bose 1741. a gyüjtővel kiegészített. Miután Huygens 1655. az ingaórát föltalálta, Richer 1672. Cayenneben való tartózkodása alatt észrevette, hogy a másodpercnyi inga hossza ott rövidebb, mint Párisban, amely ténytől Newton a nehézségi gyorsulásnak a sarkok felé való növekedését következtette. Boyle 1662. és nehány évvel később tőle függetlenül Mariotte a levegő feszültségét illető alaptörvényt fedezték fel. A régóta keresett fénytörési alaptörvényt 1620. Willebrord Snell és valamivel később tőle függetlenül Descartes fedezte föl. Descartes a szivárványnak elméletét is adta. 1669. Erasmus Bartholinus leirta az izlandi kettőspát optikai tüneményeit, mire 1678. Huygens a nevezett tünemények magyarázatát adta és a ketté vált sugarak voltát kimutatta. Ugyancsak Huygens és kortársa Hooke a fény rezgési elméletét vallotta. Huygens a nevét viselő elvnek megalapítója, ugy hogy a fény unduláció-elméletének felállítását neki tulajdoníthatjuk. A fény diffrakcióját először Grimaldi észlelte 1650., Olaf Römer 1675. a fény sebességét határozta meg a Jupiter-holdak elsötétedése utján. A XVII. század második felében keletkezett több tudományos akadémia, mely tervszerü, nagyobb mértékben foganatba vett vállalatok utján a fizikai tudományoknak nagy szolgálatokat tett. A firenzei Accademia del Cimento csak 10 évig állott fenn, de fennállásának rövid ideje alatt igen sok és igen fontos kisérleti fizikai vizsgálatot tett. Ugyanebben a korszakban keletkezett a londoni Royal Society és a párisi tudományos akadémia. Az ujkori filozofia megalapítása Descartes által és a kisérleti kutatás jelentőségének hangsulyozása Sir Francis Bacon által a F. haladását nagy mértékben elősegítette.
Descartes a természeti tüneményeket, különösen pedig az égi testek mozgását örvényelméletével törekedett megmagyarázni, mely elmélet nagy tetszésben részesült. Ugyanez időben Gassendi a régi kor atomelméletét ujból felélesztette és Newton (1642-1727) az 1687. megjelent Philosophiae naturalis principia mathematica c. a. megjelent munkájában a gravitációmekanikát adta elő s egyszersmind a mekanika és a fizikai csillagászat első rendszeres előadását nyujtotta, miáltal a Descartes-féle fizikai nézetek kiszorultak. Newton a fehér fény szétbontását fedezte fel szines fényre és feltalálta a tükörteleszkópot. A fényre nézve az Optics (1704) c. művében kifejtett emisszió-elméletet hirdette, mely a jelen századig az uralkodó maradt. A XVIII. sz. folytán a mekanikát Bernoulli János és Dániel, d'Alembert, Euler és Lagrange továbbfejlesztették, mely célra az analitikai módszereket is megfelelően ki kellett fejleszteni. Lagrange a mekanikai általános problémát magába foglaló differenciálegyenlet-rendszert állította fel, miáltal a mekanika rendszeres kiépítése be volt fejezve. Laplace az égi testek mekanikájára alkalmazta a mekanika általános törvényeit. Bradley 1728. a fény aberrációját fedezte fel, Bouguer (1729) és Lambert (1760) a fotometriát dolgozták ki, Dollond 1758. az első akromatikus teleszkópot szerkesztette. Farenheit 1714-ben az első összehasonlító termometereket készítette, Reaumur 1730. a 80 fokos, Celsius 1742. a 100 fokos termometerbeosztást alkalmazta. Az elektromosságot illetőleg Gray 1727. a vezető és szigetelő közti különbséget fedezte föl, 1733. Dufay a pozitiv és negativ elektromosság közötti különbséget találta. Kleist Caminban (1745) és Cunaeus Lejdában (1746) a lejdai palackot találta fel. Franklin 1752. kimutatta, hogy a villám nem egyéb, mint óriási elektromos szikra. Ez a tapasztalás a villámhárító feltalálására vezette, melyet azonban kissé korábban Divisch Prokok Morvaországban is feltalált. Volta 1775. az elektrofort és 1783. a sürítőt szerkesztette. Lichtenberg 1777. a nevére keresztelt elektromos poralakokat találta. Coulomb 1784. a torzió-mérleggel az elektromos és mágneses vonzás és taszítás törvényeit felfedezte. A hőtan terén Black 1764. a viz és gőz kötött melegét, Wilke 1772. a fajmelegség fogalmát állapította meg. Watt 1764. az első kettős működésü gőzgépet szerkesztette. Deluc 1772. és Saussure 1783. higrometert szerkesztettek. Montgolfier 1783. a léghajót találta fel; Charles a léggömbben melegített levegő helyett a sokkal ritkább hidrogént alkalmazta. A század végén Chladni számos hangtani felfedezéseket tett, többek között a hangalakokat találta.
Az antiflogisztikus kémia megalapítása a F. állapotára is visszahatott. Az 1791. felfedezett galvanizmus, melynek elektromos természetét Volta mutatta ki, ez utóbbi 1799. az utána nevezett oszlopot szerkesztette, melynek segítségével 1800. Carlyle a viznek elektromos bontását kimutatta. Davy 1807. ez uton az alkaliákból a fémeket vezette le. A hőtanra vonatkozólag igen becses vizsgálatokat végzett: Dalton, Gay-Lussac, Leslie, Dulong és Petit stb. Herschel Vilmos 1800. a sötét hősugarakat fedezte fel a szinképben. Az optika terén 1802. Young a fény hullámzási elméletét terjesztette, azonban csekély sikerrel, mignem Fresnel 1815-től kezdve a diffrakció és polarizáció tünemények alapján a fény harántrezgési elméletét kisérleti és matematikai uton levezette. Malus 1808. a tükrözés utján keletkező polarizációt fedezte fel. Németországban Fraunhofer a Nap szinképét beható, sikeres vizsgálatok tárgyává tette, mely alkalommal a nevére keresztelt elnyelési vonalakat találta.
Az elektromosságtan terén korszakot alkotott Oersted felfedezése 1820., mely szerint a galvánáram mágnestüt irányából kitérít. Ugyanez évben szerkesztette Arago az első elektromágnest és Schweigger a multiplikátort, mellyel Seebeck 1821. a hőelektromosságot felfedezte. Ampere 1821. a galvánáramok kölcsönhatását (elektrodinamika) fedezte fel, Ohm pedig 1827. a nevére keresztelt, az áramerősségről szóló törvényt találta. Faraday 1831. az indukciót fedezte fel, mi által az Arago-féle (1825) rotációmágnességet megmagyarázta. A negyvenes években a polarizációsik forgását mágnessarkok között és a diamagnetizmust fedezte fel. Az elektromos telegráfot 1833. használták Gauss és Weber Göttingában; az első tűs telegráfot Wheatstone és Steinheil szerkesztette. Morse 1835. az iró telegráfot találta fel, Wheatstone 1840. a mutatós, Jacobi 1859. a betünyomó telegráfot. Az első állandó batteriákat szerkesztette Daniell 1836., Grove 1839., Bunsen 1842. Az elektromosság elméletével sikeresen foglalkoztak: Neumann Ferenc, Weber Vilmos (ki 1846. az elektromos és mágneses alaptörvényt állította fel), Kirchhoff, Helmholtz s mások. A statikai elektromossággal foglalkozott Riess. A földmágnességről szóló tudományt fejlesztették Hansen 1819, Gauss és Weber, továbbá Humboldt Sándor, a meteorologiát Kämtz, Dove és Buys-Ballot vitték előbbre. Különösen a két utóbbi a szélforgás törvényeit állította fel. Daniell 1820. a higrometert, August 1828. a pszikrometert szerkesztette. Vidi 1847. az első holosterik-barometert készítette, melyet Bourdon javított. Megbizható ily aneroidbarometert, különösen magasságmérésekre szerkeszt Naudet és Becker és Goldschmid Zürichben. A dugattyus légszivattyu helyett higanyszivattyut szerkesztettek Grossmann orvos Budapesten 1862., Gairaud 1859. Párisban és Geissler Münchenben. A hangtan terén Cagniard Latour a sziréna feltalálásával 1819., Savart és Scheibler vizsgálataik által szereztek érdemeket. A mekanika terén Poinsot, 1804. az erőpárok elméletét állította fel, Poisson, Gauss és Hamilton a mekanika alapelveit kutatták és bővítették. A Föld alakját ingamérésekkel határozták meg. Katzer (1818) a fordítási ingát találta fel, mellyel Sabine több mint 2000 helyen tett mérést; Foucault 1851. hires ingakisérletével közvetetlenül megmutatta a Föld tengelyforgását.
A hőtant illetőleg Fourier a hő terjedését analitikai uton tárgyalta (1822), Poisson szintén foglalkozott sikeresen e tárggyal. Melloni 1831. a Nobilitől feltalált termomultiplikátor segítségével vizsgálta meg a sugárzó hő viszonyait. A fény rezgési elméletét bővítette Fraunhofer (1821), Herschel (1828), Schwerd (1835), Cauchy (1863), Fizeau 1849. a fény sebességét földi fényre nézve igen elmés módon meghatározta és Foucault 1853. a fény hullámelméletére különösen ama fontos tényt mutatta meg, hogy a fény a vizben lassabban terjed, mint a levegőben. Stokes a fluoreszcenciát,, Becquerel a foszforeszcenciát tanulmányozta. Wedgewood és Davy 1802. klórezüsttel áztatott papirra tett tárgyakról a fény behatása alatt árnyképeket állítottak elő. Niepce 1814. a sötét kamrában előállított képet aszfalt- és fémrétegen láthatóvá tette. Daguerre ezt az eljárást javította, mely daguerrotipia név alatt gyorsan elterjedt. A papirfotográfiák feltalálója Talbot (1839). A polarizáció tüneményének tanulmányozására hasznos szolgálatot tett a Nicol-féle prizma (1828). A fiziologiai optika terén különösen említendők a Helmholtz vizsgálatai és a tőle származó szemtükör feltalálása (1851), Wheatstone a sztereoszkopot (1838), Stampfer és Plateau (1832) a fenakisztoszkopot (l. Büvös korong) feltalálta.
A fizika történetében korszakot alkotó az engergia megmaradásának törvénye, melyet Mayer Róbert 1842., Helmholtz 1847-ben mondott ki. Az energia egyenértékü transzformációja a jelenkori fizikai felfogás alapja, mely megendedi, hogy az összes fizikai jelenségeket egységes szempont alatt fogjuk fel. Ez a nézet különösen a hőtanban érvényesült melyre nézve a hő mekanikai egyenértékét már Mayer iparkodott meghatározni. Az ő értéke a számításra használt adatok hibás volta miatt kisebb volt, mint a valóságos érték. Hasonlóképen hamis értéket kaptak Holzmann és Colding. Csak Joule-nak sikerült 1843-49-ig terjedő vizsgálataiban a helyes értéket találni. A hőegyenérték alapján fejlődött a mekanikai hőelmélet, mely szerint a hőtüneményeket a testek legkisebb részeinek gyors mozgása okozza. Sadi Carnot már 1824. megjelent művében a gőzgép példáján kimutatta, hogy a meleg csak akkor hajt végre munkát, ha melegebb helyről hidegebbre megy. Csakhogy Carnot még azt hitte, hogy a hő esése hozza létre a munkát, mi alatt a hő összes mennyisége változatlanul megmarad. Clausius megmutatta, hogy ebben az esetben a hőnek egy része mint hő elenyészik és munkává változik, holott ellenkező esetben melegség állíttatik elő. Clausius, Thomson, Rankine a mekánikai hőelméletet kiépítették. Clausius a hő egyenértékü átváltoztatásához második törvényül az átváltozások egyenértékéről szóló (entropia-) törvényt csatolta. Ezen elmélet alapján a molekulák mozgására és nagyságára nézve igen merész feltevéseket állítottak fel, melyeket azonban tapasztalás utján igazolni nem lehet. Ujabb időben az energia törvényét minden tünemény körére kiterjesztik, ugy hogy a jelenleg uralkodó nézet szerint a természet valamennyi hatója az energia különféle módosulata (u. m. hő, elektromosság, fény, kémiai bontás és mekanikai munka). Legujabban az elektromosság tanában is mindinkább érvényesül az energia tana.
Az elektromosság terén a század második felében a következő fontosabb felfedezéseket lehet említeni. 1865. Holtz és egyidejüleg Toepler az influencia-elektromos gépet találták fel, mely sokkal hathatósabb a közönséges elektromos gépnél. Ruhmkorff 1851. szerkesztett oly szikrainduktort, melynek segítségével a statikai elektromosság kisütésével versenyző szikraáramot kapott. Ezen szikraáram a Geisslertől (1850. feltalált u. n. Geissler-féle csövekben, melyek majdnem légüres, csak igen ritka gázokkal megtöltött csövek igen érdekes és a szinképelemzés számára igen fontos fényjelenséget adnak. Az indukció felfedezése arra vezetett, hogy a galvánáramot mágnesek vagy áramvezetők mozgása utján lehessen előállítani. Többféle mágnes-elektromosgép szerkesztése után, 1866. Siemens Werner a dinamo-elektromos gép elvét fedezte fel, melynek alapján eltünő csekély mágnesség segítségével áramot és ezen áram mágnesező hatása folytán ismét erősebb áramot és igy váltakozva nagyon erős áramot előállíthatunk. Ezen felfedezéstől keltezhető az elektromosságnak a gyakorlati életben ma már rendkivül kiterjedt alkalmazása világításra, erőátvitelre s egyéb célokra. Graham Bell 1877. a telefont feltalálta, mely a mikrofonnal (Lüdtge, Hughes, Edison 1878) egyesítve, a mai nap használt hangosan szóló telefont adja.
A fény tanában a legfontosabb felfedezés a század második felében a szinképelemzés felfedezése Kirchhoff és Bunsen által (1860), kik kimutatták, hogy a gázok szinképében látható fényes csikok az anyag minőségét mutatják. Ezen módon az eddig ismeretlen Cesium, Rubidium, Tallium, Indium, Gallium stb. fémeket felfedezték. Kirchhoff Über das Sonnenspectrum und die Spectren chemischer Elemente (1861) c. hires értekezésében kimutatta, hogy az ismeretes Fraunhofer-féle vonalak helyzetéből a Nap külső boritójában levő anyagok minőségére következtetni lehet. Ezen vizsgálati módot a többi égi testekre is alkalmazták, miáltal a csillagászatnak egy terjedelmes ága fejlődött. az asztrofizika. A hangtan terén Helmholtz, Lehre von den Tonempfindungen (1862) c. remekműve óta a kisérleti kutatás hatalmas lendületet vett. Helmholtz a hangszinezet lényegét magyarázta és az együtthangzás (consonantia) számára egy fiziologiai alapból kiinduló elméletét felállította. Igen érdekes kutatásokat tett az emberi hang létrejövetelére nézve, különösen ami a magánhangzók létrehozását illeti. A F. jelenleg fejlődésének igen nevezetes fordulóját érte el, amidőn a természeti tüneményekben az energia tér- és alakbeli változásait látjuk. A legujabb időben Hertz-nek (1887) sikerült a fényrezgésekkel analog elektromos rezgéseket előállítani, miáltal a rég keresett kapcsot az elektromosság és mágnesség és a fénytünemények között feltalálta.
a. m. 1. természeti, testi; 2. természettani. P. F. lehetetlenség, ami a természet törvényeinél fogva képtelenség; F. munka, a testi munka, ellentétben a szellemivel, másrészt F. tulajdonságok, a testek azon tulajdonságai, melyekkel a fizika foglalkozik, ellentétben a geometriai, kémiai stb. tulajdonságokkal. - F. földrajz, l. Földrajz.
Charlottenburgban, Berlin mellett, 1887. megalapított intézmény, mely egy tudományos és egy technikai osztályból áll. Az intézet eszméjét Schellbach tanár 1872. tette közzé. Egy bizottság 1883. dolgozott ki e tárgyról emlékiratot, Siemens Werner 500000 márkát ajándékozott e célra és azt javasolta, hogy a kormány a német birodalom költségén állítsa fel az intézetet. Az intézet élén áll az elnök, ki egyszersmind a tudományos osztály igazgatója, mely osztályban kivüle 3 rendes és 4 segédtag működik. A második osztálynak van külön igazgatója; mellette működik a műhely főnöke, az elektromos, mekánika-technikai, hitelesítő stb. osztály vezetője. V. ö.: Förster, Die physikalische Reichsanstalt (Berlin 1887); Heller Rikárd, A fizika-technikai bir. intézet (Természettud. Társulat 1893. folyama).
(gör.) a. m. természeti istentan. A mult század bölcsészei, hit- és természettudósai közül többen, a vallásos igazságok alapjául nem a kijelentést tették, melynek hitelre méltó volta ellen sokan erős kételyeket támasztottak, hanem egyedül a természet törvényeire (ide értve az ész törvényeit is) támaszkodva fejtették ki a pozitiv vallásoktól eltérő, isten lételét csupán a természet törvényeiből vett érvekkel támogató vallásrendszereket. Az ily rendszer viseli a F. nevet.
(gör.), tágabb értelemben egy ember, állat, növény vagy akár egy ország, vidék teljes külső megjelensée; szükebb értelemben az arc formája és kifejezése, tehát az arcvonások és arcjáték, mint a lelki benső lény tükre. L. Arcisme és Arckifejezés.
(növ.), a természetes és kiváltképen a virágok szerkezetén alapuló növényrendszernek az ellentéte, mert a F. a növény termetén meg a levelek tulajdonságán alapul. A régi botanikusok a botanika szunnyadásának korszakában a F. tagjait ismerték fel s ezekből kezdették a növényországot fákra, cserjékre, füvekre stb. osztani. A F. nagyobb csoportjai: I. A Fás növények, II. Iszalagok, III. Haraszt-növények, IV. Kövér növények, V. Tehernövények, VI. Dudvák, VII. Pázsitok, VIII. Sejt növények (moha-alakzat, gomba, zuzmó, moszat). A F. alapformái a vidék tájképén főleg akkor emelkednek ki, midőn seregesen nőnek és hasonló külsejü növényszövetkezetté füződnek össze. V. ö. Grisebach, Die Vegetation der Erde, I. 11. l.; Borbás, Vas vármegye növényföldrajza és flórája (82-84. l.). L. Növényföldrajz.
(gör.), a természet ismerete, különösen a testi természet ismerete, ellentétben az önismeréssel (heautognózia).