Amintor, olasz zeneszerző és zenei iró, szül. Riminiben 1845 okt. 12. Milanóban tanult; dalműveket szerzett (Caesar a Rubicon-nál; Fölkelés) s zeneelméleti és történeti tankönyveket a milanói konzervatorium számára. Jelenleg az európai katonazene történetén dolgozik. - G. olasz festőművészeket, l. Bibiena.
a gall (kelta, galata) törzsek lakóhelyének általános neve. A római iróknál azon területet jelenti, mely a mai Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát a Rajnáig, Svájcot s Felső-Olaszországot az Etsig (Athesis) foglalta magában. Ez utóbbi rész, melynek sajátos neve Gallia cisalpina (a. m. Alpokon inneni G.) később egészen összeolvadt Itáliával. A többi rész Gallia transalpina (a. m. Alpkon tuli G.) nevet viselt, de még G. ultima (a. m. legszélső G.) G. propria (a. m. tulajdonképpeni G.), a lakók bő, hosszu bugyogója miatt G. bracata, hosszu hajuk miatt pedig G. comata néven is előkerül. Határai: északon az Oceanus Britannicus (La Manche csatorna), Fretum Gallicum (Calais-i csatorna); keleten a Rhenus (Rajna) és az Alpes; délen a Sinus Gallicus (Lyoni öböl) s a pyrenaei hegység; nyugaton a Mare Cantabricum (Biskaji öböl). Hegyei közül fontosabbak a Mons Vosagus (Vogesek), a M. Jura, az Arduenna, Silva (Ardennek), a Cebenna M. (Cevennek). Nevezetesebb folyók: a Rhenus (Rajna), a Sequana (Szajna), a Mosa (Maas), Scaldis (Schelle), az Ara (Sauconna, a mai Saône), a Rhodanus (Rhone, az Isara (Isere), a Garumna (Garonne), a Liger (Loire).
E szép tartomány éghajlata is igen kellemes, enyhe, körülbelől Olaszországéval (főleg a déli részeken) egyenlő. Termékei is gazdagok. A közönséges gabona-nemeken kivül délen olaj, szőllő, kitünő gyömölcs termett. Erdei vadakban bővelkedtek, hegyei aranyban, ezüstben, vasban, ólomban. A déli részeken só előállításával is foglalkoztak. A termékeket a szomszéd országokban is szivesen vették s azért kereskedelmi utakat készítettek a későbbi időben, milyenek Itália felé a Via Domitia, Hispánia felé a Via Auguszta. Gallia lakosai szövetségeket alkottak; legfontosabb törzsszövetségek voltak az ország közepének keleti részén lakó héduok és szequánok, a Szajna és Rajna közt a belgák, Normandia s Bretagne vidékén az aquitánok és venetek, a Szajna s Mosel (Mosella) közt a rémok, melletök a trevirek, a Szajna és Schelde közt a vitéz nerviek és menapiak, a Loire forrásánál az arvernek. Az Oceanus Germanicus partján az armorikok, morinok, batávok laktak.
Gallia cisalpinában a Padustól (Pótól) északra a szalasszok, inszubrok, cenomanok, venetek s az Istridig terjeszkedő karnok, délre pedig a ligurok, taurinok, ilvatok, bojok, lingonok laktak. E cisalpin terület Gallia citerior (a. m. innenső), G. circumpadana (a. m. Pó körül G.), G. togata (a. m. togás G.) néven is előfordul. Kiváló folyója a Padus, melynek kisebb-nagyobb mellékfolyóiból említésre méltóbbak: a Trebia (Trebbia), Ticinus (Tessino), mely a lacus Verbanuson (Lago Maggiore), az Addua (Adda), mely a lacus Lariuson (Lago di Como) és a Mincius (Mincio), mely a l. Benacuson (Lago di Garda) keresztül folyva ömlik a Póba; nevezetes még a keleten folyó Athesis s a déli határt alkotó Rubicon. Termékei kellemes éghajlata miatt már délies természetüek; van buzája, olaja, szőllője. A Pó partján kitünő legelők, gazdag erdők pompáznak, melyek az állattenyésztést igen elősegítik. A Pó alsó folyásánál a vidék mocsáros. Mindkét rész római uralom alá került s ekkor a római tartományok mintájára rendeztetett.
Gallia transalpinát Caesar három nagy részre osztá: Aquitania a Pirenéktől a Garumnáig, Celtia Aquitaniától a Sequanáig, Belgium a Sequanától a Rhenusig. Augustus K. u. 27-ben uj beosztást létesített s most 4 provincia (tartomány) keletkezett: Gallia Narbonensis a Garumnától az Alpesig, G. Aquitanica ugy a Ligerig, G. Lugdunensis a középső rész és G. Belgica a többi rész. N. Constantin alatt Gallia, Hispania s Britannia egyike a négy prefekturának praefectura Galliarum néven. Maga Gallia, mint diöcézis, 14-17 részre volt osztva s egy vikárius kormányozta. Hires volt Gallia szép és sok városáról. Flavius Josephus szerint 1200 városa volt; ezek között hiresek: Burdigala (Bordeaux), Lugdunum (Lyon), Massilia (Marseille), Arelate (Arles), Nemausus (Nimes), Lutetia Parisiorum (Páris), Vienna (Vienne), Genava (Genf), Genabum Aureliani (Orléans), Argentoratum (Strassburg), Durocortorum (Rheims), Colonia Agrippina (Köln) és sok más. Gallia cisalpina 2 részre, Pón innenire (G. cispadana) s Pón tulira (G. transpadana) oszlott. Hiresebb városai: Parma, Mutina (Modena), Placentia (Piacenza), Bononia (Bologna), Mantua, Cremona, Verona, Augusta Taurinorum (Turin).
E tartományok lakói, a gallok, árja eredetüek. Vitéz, minden benyomásra fogékony nép voltak. Fehér bőrü, vöröses haju emberek; az asszonyok hiresek szépségökről. Harc, kaland volt elemök, de a mily szigoru zord nép voltak a harcban, éppen oly vendégszeretők, barátságosak békében. E mellett azonban hiuk, viszálykodók, fegyelem nélkül szükölködők, kik a folytonos aprócseprő kalandok mellett kevés takarítást tanultak. Az öregebb Cato azt mondja a gallokról, hogy «két dolgot szoktak buzgón tenni, harcolni s ravaszul szólni». Politikai szervezetök zilált; apró törzsekre oszlanak, élökön a nemes fejedelemmel, kinek csak mint hadvezérnek van szerepe, joga. Közös vállaltokra szótöbbség szerint döntöttek gyülekezeteikben. Különben folytonos civakodásban éltek egymással. Jelentőségök csak a nemeseknek volt, kik mint jeles lovasok tüntek ki. Papjaik, a druidák, nemcsak papjai, hanem birái, tanítói, költői is a népnek, kik a vallás- és más tudományra leiratlan versekkel oktatták az ifjakat. A biráskodást évenként tarták a Lutetia Parisiorumtól keletre lakó karmutok földjén. A vallás, melyre oktattak, bálványozó sokistenhivés, emberáldozatokkal összekötve. Rendesen rabszolgák, hadifoglyok az áldozatok, de szabad ember is felajánlá magát a druidák számára, kik jóslásaikkal igen jól tudtak uralkodni a népen. A nép az aránylagos műveltség magas fokán állt. Házaik egyszerü fakunyhók, a köznép ruházata egyszerü bőrruha s köpeny, élelmök sertéshus, tej, sör, bor. Az előkelők arany, ezüst láncokkal, karkötőkkel ékesíték magukat, nejeiket s gyermekeiket. Különben ugy a nő, mint a gyermekek felett élethalál hatalommal rendelkezett a férj. A gyermekeket a nők nevelték, de mikor már felserdült, apja s a druidák nevelése alá került. Ipari képzettségök nagy volt. Értettek a vaseszközök készítéséhez, a bearanyozás, ezüstözés mesterségéhez. A földmivelés alapja klan-rendszer; a földmivelés különben a szolgasereg feladata, mig az uri nép a ganok (kerületek) központjaiban élt s katonai gyakorlatokkal, vadászattal tölté idejét. Ha azután meghalt, ravatalát felékesíték kedves fegyvereivel, tettek hozzá állatokat, rabszolgákat s igy kiséretestül elégették.
Történelme.
Nem tudni mikor telepedtek le a gallok Galliában. Vándorlásaikat, részint a mai német tartományokba, a Közép-Duna és Alpok közé, rendszerint Itáliába, alkalmasint Kr. e. az V. sz. vége felé kezdték meg. Itáliában leverték az etruszkokat, sőt 387 jul. 18. az ő brennusuk (királyuk) alatt a rómiakat is leverték az Allia pataknál s Rómát elfoglalták, kirabolták. Egyes gall csapatok többször berontottak még Itáliába, de már nem volt szerencséjök. Keletnek fordultak tehát Kr. e. 180 körül s Görögországba törtek, majd egy részök Kis-Ázsiába ment át, hol mint galaták (l. o.) szerepelnek. Az Itáliában letelepedett gallok kénytelenek voltak Rómának hódolni. 283-ban a szenoni gallok Arretiumnál pusztultak el, más gall sereg ugyanez évben a vadimoni tó mellett semmisült meg. 225-222 közt pedig bekövetkezett teljes leverésök. A bojok, inszubrok, tauriszkok 70,000-nyi tömeggel támadták meg a rómaiakat, de egy rész Telamonnál (Etruriában) semmisült meg, más részét 222-ben M. Claudius Marcellus verte le Clastidiumnál. Gn. Scipio folytatta a harcot, melynek eredménye a Pó völgyének meghódítása lőn, melyet azután Róma gyarmatokkal, katonai utakkal biztosított magának. Ez a terület Gallia cisalpina. Már Kr. e. 89-ben római polgárjogot kaptak e terület lakói, Kr. e. 43-ban pedig politikailag, közigazgatásilag teljesen egyesült Itáliával.
A rómaiak első gyarmata G. transalpina területén Aquae Sextiae (Aix) volt, melyet a leigázott Hispánia kereskedelmének biztonságára alapítottak. Négy évvel utóbb ugyancsak e célra Narbo Martiust (Narbo) alapították. Miután ez időtájt Tolosa (Toulouse) a rómaiakkal szövetkezett és kevés időre tényleg római uralom alá került, a Rhônetól a Pirenaeusokig terjedő rész Provincia Narbonensis (rendesen csak Provencia, ahonnan a Provence név eredt) néven tartomány lőn. Kr. e. 59-ben a szenatus Caesarnak adta e provinciát, kinek 58-51. tartó háboruban sikerült a gallokat, kiknek fénykora már letünt, s önmaguk közt is meghasonolva éltek, leverni. Volt ugyan nehézsége, mint főleg az 53-52-ben támadt lázadás Vercingetorix alatt, de ennek leverése után Gallia meghódítása be volt fejezve. Ez időtől fogva is voltak ugyan még kisebb szabásu lázongások, mint Kr. u. 21. a trevireké, kiket Julius Florus vert le, az aquitánoké 52-ben, kik Julius Vindex csapása alatt hódoltak meg ujra, 68-ban a trevivirek és lingonoké; végre a III. sz.-ban az u. n. Bagaudae császárainak lázadása, de részint Luc. Dom. Aurelianus császár (270-275), részint Diocletian (284-305) vezérei leverték őket. De e lázongások oka már nem a nemzeti önállóság elvesztése, hanem részint a helytartók zsarolásai, részint pedig egyes római vezérek császárságra törekvése. «Ekkor már Gallia sokkal jobban római volt, hogysem más egyéb lehessen, még ha akarta volna is» (Thierry). Császárokat, jeles költőket, államférfiakat adott e provincia Rómának. A kereszténység a III. sz.-tól szépen terjedt, nagy hitközségek keletkeztek. Oly élénk volt itt a rómaiság érzete, hogy akkor is rómainak tartá magát a nép, mikor Róma barbár hódítók uralma alá került. A népvándorlás áradatai nem kimélték Galliát sem; megjárták ezt a vandalok, nyugati gótok, burgundok, alemannok s végre a frankok, kiknek hatalmas fejedelme, Chlodovech, tönkre tette az utolsó rómait, Syagriust, 486. és népével megtelepedve a mai Franciaország alapjait veté meg. V. ö. Franciaország, Frankok.
(ejtsd: gallie), county Ohio É.-amerikai államban 1085 km2 területtel, 25,550 lak., Gallipolis székhellyel.
község Novara olasz tartományban, 7 km.-nyire Novarától, vasut mellett, (1881) 7600 lak., selyem- és pamutfonókkal.
a. m. franciás kifejezésmód. A német irodalomban igen gyakori, a magyarban sokkal ritkább, de mégis előkerül néha Mikes Mulatságos napjaiban, Haller L. Telemakusában, Báróczinál stb., valamint ujabb regényfordításainkban. L. Germanizmus, Antibarbarus, Nyelv-helyesség.
l. Gallománia.
(lat.) a. m. gall betegség, l. Szifilis.
Publius Licinius G., Valerianus római császár fia (szül. Kr. u. 218.) és császártársa 253-258-ig, atyjának persa fogságba jutása után pedig számos ellencsászár közepett, kiket a római irók harminc zsarnokként emlegettek, még tiz évig fönn tudta magát tartani a trónon. Tehetséges, de kicsapongó uralkodó volt. Atyjával, fogságával nem tőrödött. Barbárok és 14 évig tartó pestis (252-266) dulták a birodalmat. A gótok ellen többször sikeresen küzdött, a tudományokat, művészeteket pártolta; de kéjelgéseivel egészen eljátszotta tekintélyét. Midőn Aureolus ellencsászárt Milanóban ostromolta, orgyilkos oltotta ki életét (268). A sereg Claudiust kiáltotta ki utódjává, a szenátus pedig Rómában, hol kicsapongásait üzte, okleveliből, felirataiból nevével együtt emlékét is ki akarta törölni.
Mária, hercegné, szül. 1815., megh. 1888 dec. 10. Mint a pápa által G. herceggé kinevezett, dusgazdag Ferrari vasuti vállalkozónak özvegye, rengeteg vagyonnal (220 millió lira) rendelkezett. Többnyire Párisban lakott a régi Montpensier-féle palotában s jótékony célokra roppant összegeket áldozott. Genova városának p. 25 milliót adott egy uj kikötő építésére, 7 milliót kórházi célokra s ugyancsak e városnak adományozta genovai palotáját a becses képtárral együtt. Végrendeletében párisi palotáját az osztrák-magyar követségre hagyta, vagyona nagy részét pedig III. Frigyes német császár nejének. Fia, Ferrari Pál, a Chaptal college tanára, anyja vagyonának csak egy részét fogadta el.
(ejtsd: -fé) Gaston Sándor Ágost, márquis, francia lovassági tábornok, szül. Párisban 1830 január 23-án. 1848 tavaszán lépett a hadseregbe és azóta mostanig folyton a lovasságnál szolgált. Résztvett a mexikói expedicióban (1863-1865). A német háboruban (1870-71) a rajnai hadsereg egyik dandárát vezényelte és szept. 1. Sedannál brilliáns rohamot intézett lovasaival a német gyalogosok ellen, de azután az egész hadsereggel ő is hadifogságba került. Szabadon bocsáttatása után azonnal visszatért a zászlóhoz, résztvett több, Páris felmentésére tervezett hadjáratban, szintugy a kommün leveretésében és minden alkalommal vitéz, sőt vakmerő, egyuttal azonban kiméletlen és szigoru hadvezérnek bizonyult. 1871-73-ig Afrikában szolgált, ahol az El Golea megszállására küldött kalandban kitünt. A francia hadsereg ujjászervezsekor Gambetta befolyása következtében a 31. gyalogsági dandár parancsnoka lett, 1879. pedig a IX. hadtest parancsnoka. Ez években teljesen kibékült a köztársasággal, amiért a monarkisták sokszor megrótták. A 80-as évek elején (1882) a legfelsőbb haditanácsba hivták, melyben a hadsereg és nevezetesen a lovasság reorganizálása körül nagy érdemeket szerzett. Az 1882-iki uj lovassági szabályzatot ő szerkesztette és a nagy hadi gyakorlatok fővezetésében is volt kiváló része. Roulanger hadügyminiszter ugyan eltávolította állásáról, de Boulanger bukása után ujból elfoglalta azt. Az 1893. hadi gyakorlatok alkalmával szókimondó modorában nem a legkedvezőbben nyilatkozott a Figaro reporterja előtt a francia hadsereg szervezéséről és a jövő háboru esélyeiről, mi azután a képviselőházban a radikális képvsielőknek interpellációkra szolgáltatott alkalmat (1894 máj., jun.), melyek azonban Mercier hadügyminiszter tapintatos válaszai folytán elhangzottak. 1894 jun. hozott határozat szerint 1895 elején nyugalomba helyezik.