1. Béla (ghiczi, assa- és ablanczkürthi), magyar honv. altábornagy, G. Ignácnak, Kálmán bátyjának legidősb fia, szül. Pesten 1827. Iskoláit Tatán végzé s 1841. a bécsi mérnöki akadémiába lépett; tanulmányai végeztével 1847. a mérnöki karba osztatott be, hol egész 1868-ig szolgált, még pedig 1848 ápr. végén Komáromból Olaszországba helyezték át, hol eleinte Verona erődítési munkálataival foglalkozott, később Peschiera bevételénél és erődítésénél. 1850. az árkász csapathoz rendelték Olmützbe s onnan Bécsbe a mérnökkari igazgatósághoz; 1859. Rastattba, 1860. Aradra, aztán Grazba, majd Polába helyezték át, mely utóbbi helyütt mint mérnökkari igazgató nagyterjedelmü erődítési építkezések vezetésével lőn megbizva. Végre 1863. Bécsbe a mérnökkar tudományos bizottságába neveztetett ki, hol 1866-ig működött. Az 1866-ki porosz háboruban az északi hadsereg főhadiszállásába rendeltetett s itt kifejtett buzgó közreműködéseért a szász Albrecht-rend középkeresztjét s az osztrák érdemkeresztet nyerte. 1868. a közös hadügyminisztérium mérnökkari osztályába helyeztetett át s mint előadó szerepelt a delegációkban. Amint a magyar honvédség szervezése megindult, G. legott kilépett a közös hadseregből s a honvédséghez helyeztette át magát, hol a katonai szakosztály főnökévé nevezték ki. Azután Erdélybe ment mint kerületi parancsnok, onnét mint az első honvédkerület parancsnoka jött vissza Budapestre. 1882. altábornagy lett. 1888. nyugalomba vonult és igazgatósági elnöke lett a magyar fegyvergyár-részvénytársulatnak. Ugyanakkor tagja lett a főrendiháznak. A magy. földrajzi társaságnak alelnöke.
2. G. Géza (ghiczi, assa- és ablanczkürthi), tanár G. Ignác fia, szül. Tatán (Komárom vm.) 1838. Tanult szülővárosában, Pesten, hol a bölcsészeti karon doktori, Bécsben pedig mérnöki oklevelet kapott. 1860-1876-ig József főhercegnél jogigazgató volt. Azután műegyetemi tanár lett, mely állását 1885. a budapesti kereskedelmi akadémia igazgatóságával cserélte föl. Tagja a közoktatási tanácsnak. Néhány kisebb munkát irt. V.ö. Szinnyei, Magyar Irók.
3. G. Ignác (ghiczi, assa- és ablanczkürthi), gazda, szül. Tatán 1799 febr. 13., megh. u.o. 1870 máj. 4., G. Kálmán, volt képviselőházi elnök és pénzügyminiszter testvérbátyja. A gr. Esterházy-féle tatai uradalomban kezdte meg működését, melynek kormányzója lett s ezen minőségében 1848-ig maradt. 1849. István és József főhercegek magyarországi uradalmainak igazgatását vette át 15 évi kötelezettséggel; e hivatalát kormánytanácsosi cimmel és teljhatalommal 1864-ig viselte, mely idő után Tatára nyugalomba vonult vissza. A gazdasági haladásnak melegen érző barátja volt s erről nemcsak a gondjaira bizott nagyterjedelmü uradalmakban tett tanuságot, hanem a mezőgazdaság közügyét is mindenütt előmozdítani iparkodott. Az orsz. magyar gazdasági egyesület működésében élénk részt vett, miközben szakképzettsége és széleskörü olvasottsága, valamint a szakirodalom pártolása által tünt ki. Az urbéri rendezéseknél a jobbágyok érdekeinek szószólója volt s a szerződéses telepítvényes községek fejlődését jóakarólag támogatta, miért is a nép nagy tiszteletben részesítette. Két izben országgyülési képviselővé is választották s egyáltalában a korabeli társadalom egyik legtiszteltebb alakjai közé tartozott. Nagyszámu családját kiválóan gondos nevelésben részesítette. Nagyszerü könyvtárát örökösei az országgyülési képviselőháznak ajándékozták.
4. G. Kálmán (ghiczi, assa- és ablanczkürthi) magyar államférfiu, szül. Komáromban 1808 febr. 12., megh. Budapesten 1888 febr. 28. Az ügyvédi vizsgát 1828. letette és egy ideig uradalmi ügyvéd volt a kir. család ráckevei uradalmában. Erről lemondott és megyéjét kezdte szolgálni, amellet pedig jogi tanulmányokat folytatott. 1839 főjegyző lett, 1843. pedig országgyülési követ. Mint ilyen kerületi jegyző volt és kitünt nagy képzettsége és jeles tolla által. 1844. alispán lett, 1847. személynöki, majd nádori itélőmester. A minisztérium megalakulásakor államtitkár volt Deák Ferenc mellett, szeptemberben pedig maga volt felterjesztve miniszternek. 1848 végén lemondott az államtitkárságról és a képviselőségről és egészen a magánéletbe vonult vissza. 1861. követté, majd az országgyülés elnökévé választatott. Iránya már ekkor eltért Deákétól, ő a határozati párthoz tartozott. 1865. Tiszával együtt ő vezette azt a pártot, mely a kiegyezés által adott jogokat nem tartotta elegendőknek és igy külön balközép párttá alakult. Előkelő részt vett a 67-es bizottság, valamint a 15-ös albizottság tárgyalásaiban, és mint országgyülési szónok is szorgalma és nagy képzettsége által különösen közjogi és pénzügyi kérdésekben a legkiválóbbakhoz tartozott. 1868. tagja volt a delegációnak is. Belátva az örökös közjogi viták meddőségét és káros voltát, 1873 végén, midőn az ország pénzügyi helyzete rosszra fordult, kilépett a balközép-pártból és néhány hivével a középpártot alkotta. 1874., midőn a közhitel szinte ki volt már merítve, mint pénzügyminiszter belépett Bittó kormányába. A pénzügyek szorult helyzetén uj adóknak, különösen luxusadóknak behozása által igyekezett segíteni, amellett pedig a pénzemberekkel folyton alkudozásban állott, hogy kedvezőbb föltételek mellett nyerhessen kölcsönt. E törekvései nagyon ártottak népszerüségének, az országgyülés több uj adónemet el nem fogadott, és 1875 februárban, midőn Tisza fuzionált, ő szivesen kilépett a kormányból és elnöke lett a háznak. E méltóságáról 1879. lemondott és azóta visszavonultan élt. 1885. a főrendiház tagjának neveztetett ki. G. egyike volt a magyar parlamentáris élet jellemre, alaposságra, szónoki tehetségre nézve legkiválóbb alakjainak. Csak örökös aggodalmaskodása és töprengése, minden döntő elhatározástól való irtózása állták utját, hogy az ügyek vezetésében ne játssza a fényes tehetségeinek megfelelő szerepet.
(Gímes), kisközség Nyitra vármegye nyitrai j.-ban, (1891) 1081 magyar és tót lakossal, posta- és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral. Kőszénbányáját jelenleg nem művelik. A község mellett, magas hegy ormán látható G. vára. A vár alapítója Ivánka Endre volt, a Szt. István uralkodása előtt beköltözött Hunt és Pázmán lovagok utódja s a Forgách-család őse, aki 1256. építteté s a vár és hozzátartozó uradalom birtokában IV. Béla által megerősíttetett. A XIV. század elején a várat Csák Máté foglalta el, de a rozgonyi vereség után a vár a királyra szállt, majd Forgách Balázs visszanyerte. A törököktől sokat szenvedett várat gróf Forgách Zsigmond 1603. helyreállítá, de Bethlen (1618) és a törökök (1663) ismételve feldulták. Gróf Forgách Simon Rákóczihoz csatlakozván, jószágaitól elesett s a várat I. József Vratislav cseh grófnak adta el 130,000 forintért, de ez 1712. ugyanazon összegért Forgách Pál püspöknek engedte át. Most is a Forgách grófok tulajdona s lakható állapotban van.
alatt nem talált görög származásu szók Gy... alatt keresendők.
(ejtsd: dsakometti) Pál, olasz drámairó, szül. Novi-Ligureban 1816 márc. 19., meghalt Rómában 1882 aug. 1836. Rosilde c. drámai költeményével lépett fel, melynek szinpadi sikere arra indította, hogy egészen az irodalomra adja magát. 1836-40. irta a következő szomorujátékokat: Luisa Strozzi, Paolo de'Fornari, Godeberto re dei Longobardi, La famiglia Lercari, és a következő drámákat: Il Domenichino, Pellegro Piogravela. Ezután több vándor-szinésztársasághoz szegődött mint drámairó s 1841. Il poeta e la ballerina (uj kiadás Milano 1880) c. nézőjátékával rendkivüli nagy sikert aratott. Ezt követték: Cristoforo Colombo, históriai dráma; Quattro donne in una lombo és Un poema ad una cambiale vigjátékok. 1843. Isabella del Fiesco c. szomorujátékát hallatlan nagy sikerrel adták elő Rómában. Legtöbb drámája tendenciózus, morális vagy politikai célzással. Több mint 80 darabja közül kiválnak: Elisabetta regina d'Inghilterra (Milano 1853); La culpa vendica la culpa (u.o. 1854); Lucrezia Maria Davidson (u.o. 1854); Torquato Tasso (u.o. 1855); Giuditta (u.o. 1857, Ristori számára irva); Bianca Maria Visconti (u.o. 1860); Sofocle (u.o. 1860); Maria Antonietta (u.o. 1870); La morte civile (u.o. 1880, először 1861); La trovatella di Santa Maria (u.o. 1880) c. tragédiák ésLa donna (u.o. 1850); Il fisionomista (u.o. 1850), La donna in seconde nozze (u.o. 1851) nézőjátékok. Válogatott darabjai Teatro scelto cim alatt jelentek meg (Milano 1859-66). Magyarul megjelent: II. Károly. Tört. vigjáték. Ford. Csepreghi L. (Budapest 1873).
(ejtsd: dsakomotti) Felix Henrik, francia festő, szül. Quingeyben 1828., Picot tanítványa, 1854-61. Rómában tartózkodott. Jelesebb művei: Nimfa és szatir; Amymone elrablása (1855, Páris, Luxembourg muzeum); Szt. Hippolit halála; Krisztus megáldja a gyermekeket és Krisztus tanít a templomban (a párisi St. Etienne du Mont-templomban); Alvó római nő; Vénus lefegyverzi Ámort (1873); Ut a Golgotára (1875); Rubens és a festészet dicsőítése (1878), a Luxembourg muzeum egyik termének mennyezetén.
(ejtsd: dsakóza) József, olasz szinműiró, szül. Colleretto Parellában (Torea mellett) 1847 okt. 21. A mai olasz irodalom ez egyik legkiválóbb tehetsége főkép a históriai dráma terén aratta sikereit; kedvenc kora a középkor, melytől csak legujabban kezd elfordulni, hogy modern társadalmi problémákkal foglalkozzék ő is. 1872. tünt fel s ezóta folyton halad az olasz közönség kegyeiben. Legjobb drámája Il conte rosso, melyet német szinpadokon is előadtak. Sikert arattak az Il fratello d'armi, Il trionfo d'amore, La dame de Challant c. művei is, mely utóbbit Sarah Bernhardt is felvette műsorába. Igen bájos kis egyfelvonásos a La partita di scacchi cimü verses vigjáték is, mely 1886. AZ apród cimmel Radó Antal fordításában a nemzeti szinházban is szinrekerült és azóta folyton műsoron maradt. Legujabban G. egy I Diritti dell' anima c. szinmüvel aratott nagy sikert. G. különben beszélyirónak is kiváló; Novelle és Paesi Valdostani c. kötetei igen becsesek.
(olasz, ejtsd: dsallo) a. m. sárga. G. antico, a sárga, tömör numidiai márvány, melyet csak a római építészet emlékein lehet találni; G. e Nero, sárga, feketefoltu márvány.
l. Gianibelli.
velencei festő, l. Bellini.
a.m. Giovanni da Bologna, l. Bologna.