Gyula

1. Horka fia s Erdély meghódítójának, Töhötömnek unokája, 950 táján utazott Konstantinápolyba, hol csakhamar megkeresztelkedett, patricius lett és vendégbarátja Konstantin császárnak (Kedrénosz görög iró Gulaz-nak, a Névtelen Jegyző Geulának nevezi őt). Hogy hazájában is terjessze a keresztény hitet, Hierotheos szerzetest, kit Turkia (Magyarország) püspökévé szentelt Theophylaktos, magával vitte Erdélybe, hol az nem sikertelenül térített. Maga Gyula vajda mindvégig megmaradt a keresztény hitben, kiváltott és felszabadított sok keresztény rabot s őrizkedett a kelet-római birodalom határainak háborgatásától. A magyar krónikások (a Névtelen s Kézai), kik az Arpádok genealogiáját meglehetősen ismerhették, Sarolta nevü leányt tulajdonítnak neki és ezt csodálatos szépségünek mondják. Saroltát Géza fejedelem (l.o.) vette nőül s ebből a házasságból származott szt. István.

2. Gy., vajda, az előbbinek unokaöccse, Zombor fia, a pogányság és a törzsszerkezet érdekében 1002. fegyvert fogott szt. István ellen. Kán v. Keán moldvai besenyő fejedelem szövetségében egészen a Tiszaág nyomult. István személyesen ment ellene (1103), legyőzte s feleségével és két fiával, Buával (Bolya, Baja?) és Buknyával (Bonyha, Bajna?) együtt elfogván, a kereszténység fölvételére kényszerítette s a róla nevezett Gyula-Fehérvárott Erdély számára püspökséget alapított. Gy.-t azontul olytiszteletben tartotta, mintha csak atyja lett volna. Gy. volt az utolsó magyar törzsfőnök.

3. Gy., magyar főur, 1030. Ajtony levágott fejével sietett szt István udvarába, hol nagy kitüntetésekkel fogadták; midőn azonban Csanád vezér bebizonyította, hogy ő vágta le Ajtony fejét, a király elüzte udvarából Gy.-t.

4. Gy., 1075. nádor

5. Gy., 1134 nádor.

6. Gy. Keán nemzetségéből, 1191-1234 közt a legnagyobb méltóságokat viselte. 1201. már vajda, azután udvarbiró, bán s több vármegye főispánja, 1219 - 1222. s ismét 1224-26. nádor. IV. Béla őt, mint felségsértőt elitélte s a hatalmas főur 1240 előtt börtönben végezte életét. Gy. nevü fiától származnak a Siklósyak.

7. Gy. vagy gylas, Konstantin görög császár szerint a magyarok főbirája, Ibn Rosztéh (Dasta) szerint ellenben (dsila néven) hadvezér, kinek minden magyar engedelmeskedni tartozott. Magyarosan kétségkivül gyulának ejtették s a birói és hadvezéri egyesített hatalmat értették alatta, körülbelül abban a mértékben, ahogy az a gylast a keresztény korban fölváltó nádori méltóságban egyesült. Emléke fenmaradt az ugyszólván alkirályok gyanánt szerepelt erdélyi Gyuláknál (l.o.), kiknél ez a méltóság alkalmasint a nemzetségben maradt s azért lassankint nemzetség-névvé vált, mint p. a Király, Herceg, Kenéz stb. Számos családviselte, s eredeti v. összetett alakjában ma is 22 magyar helység viseli ezt a nevet.

Gyula

pápák, 1. Gy. (I.), a pápai széken 337-352. ült, küzdött az arianusok ellen.

2. Gy. (II.), pápa, azelőtt Giuliano della Rovere, szül. 1443. Albizuolában, IV. Sixtus pápának unokaöccse volt, aki a püspöki és biboros méltóágra emelte. III. Pius halála után 1503. megválasztották pápának. Nagy politikus, a művészeteknek és tudományoknak pártfogója volt. Az Egyházi Állam viszonyait rendezte és megerősítette. Elüzte Borgia Cézárt, meghódította Bolognát, Perugiát és több más várost. Célja volt Itáliának felszabadítása az idegenek uralma alól. Velence ellen szövetséget kötött I. Miksa császárral, aragoniai Ferdinánddal és XII. Lajos francia királlyal 1508 de. 10. Ez volt a hires cambriai szövetség. Midőn Velence Romagna városait átengedte és a papságot adómentesítette. A franciák ellen szövetkezett a köztársasággal (1511 okt.) Kitünő hadvezér lévén, maga vezette a csapatokat. Lateránban egyetemes zsinatot tartott 1512.

3. Gy. (III.), pápa, azelőtt Giannauario Giocchi, szül. 1487. Rómában, később családjának eredetéről del Montenak hivatta magát. 1536. biborossá lőn, 1545. a tridenti zsinaton mint pápai követ szerepelt, ahol a pápaság érdekeit védte buzgó eréllyel. 1550 febr. 7. pápa lett. V. Károllyal Farnese Octavio kiüzésére Velencéből kötött szövetségtől csakhamar elállott. 1551. ujra összehivta a megszakadt zsinatot. megh. 1555 márc. 23.

Gyuladás

lob (inflammatio, phlogosis). Az orvosi tudomány legnagyobb jelentőségü folymatainak egyike, melyen a betegségek legnagyobb része lapszik. Rendkivül változó megjelenése és lefolyása már az ókori orvosok előtt bizonyos kardinalis szimptomák felvételét tette szükségessé, melyhez a Gy. fogalmát kötötték. Aurelius Cornelius Celsus (Kr. u. 45.) calor, rubor, tumor és dolor szavakkal foglalja össze (hő, vörösség, daganat, fájdalom) s noha nem ritkán hiányzik egyike v. másika ezeknek az alaptüneteknek, mégis mind a mai napig fentartották e meghatározást, kibővítvén azt egy ötödik szimptoma, a functio laesa (szenvedett működésképesség) felvételével. A Gy. a mai megítélés szerint lokális táplálkozási zavar, melyet a vérkeringés rendellenességei hoznak létre, melyeket ismét a legkülönbözőbb okok (idegbaj, mekanikai és vegyi inzultusok, hőbehatás, fertőzés stb.) okozhatnak. A vér odaáramlásának (congestio) rendkivüli fokozása miatt a hajszáledények erősen megtelnek, az illető testrész élénk vörös lesz. A nagymennyiségü vér nagyobb melegelbocsátó felületet ad az edényeknek, ezért a testrész melegebbnek tetszik. noha ez csak látszólagos s a gyuladt terület nem hogy tulhaladná az egész test hőmérsékét, de el sem szokta azt érni. A Gy.-terület megdagadása egyrészt a vérbőség, másrészt a képződő izzadmány által magyarázható meg; az ézrőidegekre ez nagy nyomást gyakorol s az izgatott idegek teszik oly fájdalmassá és müködésre képtelenné a gyuladt részt. Górcső alatt nézve átlátszó állati részeken, p. élő béka nyelvén, hashártyáján stb. a lob elváltozásait, először verőér-, majd vivőér- és hajszáledénytágulást, ezekben az áramnak meglassulását észlelhetni. Amig addig a vérsejtek az edény tengelyében haladtak, a falak mentén pedig csak tiszta vérsavó folyt, lassankint a széleket is ellepik a vérsejtek, különösen a fehérek, melyek egyike s másika csakhamar tapadni kezd az edény falához. Nem sokkal ezután megindul a sejteknek, főleg a fehér vérsejteknek az edényfalon keresztül való vándorlása (diapedesis), mely mind nagyobb fokot ér el a véráram meglassulásával arányban, ugy hogy a keringés megszüntekor (statis) 6-10 szeres rétegben vehetik körül a vérsejtek azt edényt a szövetközökben. A lobfolyamatoknak ez a felismerése legujabb keletü.

A Gy.-nak nyilvánulása az egyes szervekben igen különböző. Felületes szerveknél Katarrus keletkezik s izzadmány képződik. Mélyen fekvő szervek állományának Gy.-át parenchymatosus lobnak, ha pedig főleg a megtámasztó kötőszövet betegedett meg, interstitialis lobnak nevezik. Az ilyenkor képződő izzadmány, mely magában a szövetközökben kénytelen elhelyezkedni, infiltratum nevet visel. Felületes szerveknél a Gy. desquammativ, vagyis a felületes sejtek leválása által jellemezett lobban szokott leggyakrabban nyilvánulni. Máskor degenerációk (l. Elfajulás) állnak be, máskor elgenyed a szerv. midőn tehát a genyes infiltráció felolvasztja az alapszövetet is s tályogot vagy fekélyt képez. Sulyos esetekben nekrozis (l. Elhalás) áll be, ekkor a szövetnek kiterjedt, már puszta szemmel észrevehető részei elhalnak. E utóbbiak a változó viszonyokhoz képest szétfolyhatnak, koagulálhatnak, elsajtosodhatnak, v. ha fertőzés járul az elhaláshoz, üszkösödhetnek (grangraena). A Gy. megszünte s a gyógyulás a vérkeringés épségének visszaálltával kezdődik. Ilyenkor a lobtermények felszivatnak (resorptio); a szövethiányok regeneráció által pótoltatnak. Ez néha tökéletes, ha az elpusztult szövettel egyenlő értékü ujabb képeztetik (restitutio ad integrum) v. tökéletlen, hegszövetből álló. A Gy. lefolyása akut (pár órától 6-8 napig tartó) vagy krónikus; az időtartam első sorban a Gy. okának természetétől, másodsorban a folyamat sulyosságától függ.

Gyulafalu

(Gyules, Giulesci), kisközség Mármaros vármegye szigeti j.-ban, (1891) 1501 oláh és német lak., vasuti állomással.

Gyula-Fehérvár

(Karlsburg, Belgrád), rendezett tanácsu város sz. k. város cimmel és erősség Alsó-Fehér vármegyében, az Ompoly jobb partján s utóbbinak a Marosba való torkolatához közel fekszik. Gy. az Ompoly mellett szélesen elterülő (alsó) városból s az attól Ny-felé emelkedett helyen fekvő erősségből vagy várból áll. Az alsó város többé kevésbbé párhuzamos és egyenes utcáival s tágas tereivel (Hunyady, Novák Ferenc-, Szent István-, Mátyás-tér) kevés látnivalót nyujt s inkább falusias jellegü; nevezetesebb épületei a templomokon kivül a városháza, kórház, leánynevelde, szeszgyár stb. A sáncokkal körülvett várba a bejárat a hatalmas Károly-kapun át van, melyet III. Károly impozáns kovasszobra diszit. A vár belseje csekély terjedelmü, de épületeinél a belső elrendezésénél fogva igen érdekes. Központját a szép sétatér képezi, melyen az 1849. elesett Losenau ezredes emlékszobra áll, mig a körülötte a tiszti pavillon, a kir. törvényszék (előbb pénzverő), hadkiegészítő parancsnokság és laktanya, kat. gimnázium és finevelde, laktanya (hajdan Bethlen Gábor hires kollégiuma) és jezsuita-templom épületei sorakoznak. A tiszti pavillonon tul a tábornoki palota (előbb Mikó-ház) és a püspöki lak következik, a kettő közt a hires Szent Mihály (püspöki) székesegyház, mely hazánk legnevezetesebb építményei közé tartozik. Az eredetileg román stilü templomot Hunyady János 1443-1444. gót izlésben állíttatta helyre s utóbb is sokszor változtattak rajta, miáltal eredetiségéből sokat veszített, de belseje és nevezetesen pillérei és diszitményei ma is igen szépek. Ide temetkeztek Erdély fejedelmei s itt láthatók Hunyady János, Hunyady László, Korvin János, Izabella királyné, János Zsigmond, Bocskay István, I. Apaffy Mihály, továbbá Báthory András bibornok, Martinuzzi György és Brandenburgi János őrgróf siremlékei, illetve sarkophagjai. A vár É-i részében, a hajdani trinitárius templom és kolostor épületében van elhelyezve a Batthyáneum (könyvtár, érem-, régiség- és ásványgyüjtemény) és az elhagyott csillagvizsgáló.

Gy. ma Erdély egyik legjelentékenyebb városa; itt van az erdélyi róm. kat. püspök, káptalan, szentszéknek, kir. törvényszéknek, bányabiróságnak, járásbiróságnak, ügyvédi kamarának, közjegyzőségnek, folyammérnöki hivatalnak, állami állatorvosnak székhelye; van benne állandó vegyes felülvizsgáló bizottság, adóhivatal, pénzügyőrbiztosi állomás, vasuti állomás, posta- és táviróhivatal és postatakarékpénztár. Van továbbá róm. kat. főgimnázium, papnevelő intézet, az irgalmas nővérek leánynevelő-intézete, ipariskola, kisdedóvó, több kórház, 2 takarékpénztár, népbank, 2 nyomda, az alsó-fehérmegyei történelmi és természettudományi társulat muzeuma, a Batthyáneum (l. fentebb), számos más egyesület és társulat, két ujság, u. m. a Gyulafehérvári Hirlap (VIII. évf. szerk. Issekutz János) és Közmüvelődés (az erdélyi kat. irod. társ. lapja, XVII. évf., szerk. Zlamál Ágost). Gy. azonkivül élénk kereskedő város. Lakóinak száma 1850. 5054 volt, jelenleg (1891) 8167, közte 3482 magyar, 897 német és 3426 oláh, hitfelekezet szerint 1835 róm. kat., 2319 gör. kat., 1457 gör. kel., 376 ág. evang., 744 helvét és 1357 izr. A katonaság száma mintegy 1700. A házak száma 1299. területe 3529 ha.

Gy. Apulum név alatt már a rómaiak idejében virágzó város volt. A római romokon a magyarok betelepedése után felépült város már a Szt. László által alapított erdélyi püspökség székhelye lett. A mongolok 1241. elpusztították, de ujra fölépült s azután az erdélyi fejedelmek székhelyévé vált, miután a tordai országgyülés 1542. Izabella királynét és fiát, János Zsigmondot Erdélybe befogadta, a Gyula-fehérvári püspökség uradalmát fejedelmi udvartartásra rendelte. Bethlen Gábor itt alapítá 1629. hires főtanodáját, melynek Opitz Márton is tanára volt. Rákóczi György alatt (1658) a török-tatár hadak ismét elpusztították s a kollégium Nagy-Enyedre költözött át. A püspökség csak 1715. állíttatott helyre s ugyanakkor (1715-1735) épült III. Károly parancsára s Szavójai Jenő tervei szerint a vár, mely azért (németesen) Károlyfehérvárnak is neveztetik. A magyar szabadságharc alatt is sokat szenvedett a város; Bem öt hónapig ostromolta s 1849. aug. 2. Lüders orosz tábornok szabadította fel az ostrom alól.

Gyulafehérvári hitviták

Az első 1566 ápr. 24-27. folyt le egyfelől Melius, másfelől Dávid Ferenc és Blandrata vezérlete alatt. Itt terjesztették elő ez utóbbiak a Tordán már előzőleg megállapított tételeiket, melyek fölött aztán nagyszabásu vita indult meg, ami következményeiben a reformátusoknak szolgált előnyére, Az unitárius elvek követői ugyanis a nem sokkal ezután (máj. 19.) tartott marosvásárhelyi zsinatukon indíttatva érezték magukat tételeiken enyhíteni; Melius ellenben a hitvita után fejedelmi adományban részesült. A másodikat eredetileg Tordára tüzték volt ki Dávidék, de a fejedelem megváltoztatta az eredeti tervet. E hitvita 1568 márc. 8-18. folyt le a fejedelem és udvara jelenlétében s mindkét fél részéről számos hittudós részvételével. A vita semmi eredményre nem vezetett; egyik fél sem tudta meggyőzni a másikat. Mindkettőnek megirták és kinyomatták lefolyását, de csak az utóbbié maradt fenn. Még pedig kétféle előadásban, amennyiben ugy Dávid Ferenc, mint Heltai Gáspár közzétette, az utóbbi kétszer is.

Gyulaffy

-család (rátóti). Dunántul, hol Csobánc várát is birta és később Erdélyben játszott szerepet. Kiválóbb tagjai: Gy. István, 1507. a kir. tábla birája: jeles törvénytudó hirében állott. Gy. László (a családban e néven harmadik), 1549. Fehérvárnál kevés számu lovassal legyőzte a törököt, 1551. Lippa, 1562. Hevesd ostrománál vitézkedett. 1563. már aranysarkantyus vitéz volt. 1566. tihanyi kapitány; a töröktől, akinek tulnyomó többségén Győrnél is diadalt aratott, visszahivta Turi György segítségével Tatát és Veszprémet. Azonban hatalmaskodásai miatt rettegte az egész vidék; különösen a veszprémi káptalannak akadt sok baja vele. Miksa király mindazonáltal még veszprémi kapitánnyá is tette. Később, miután állítólag magára vonta az uralkodó haragját, Erdélybe költözött, hol csakhamar János Zsigmondnak, majd Báthory Istvánnak kedves embere lőn. Ez utóbbinak mint ügyes hadvezér is a Békés Gáspár elleni küzdelemben (1575) jó szolgálatokat nyujtott, melyek gazdag adományokkal jutalmaztattak. 1599. Gyulafehérvár parancsnoka lett. Gy. Eustach v. Lestár, Báthory Zsigmond (1586-1598) meghitt embere s jeles képzettségü tanácsosa. Több izben követségben járt a török udvarnál. Erdélynek korabeli történetéről munkát is irt, mely azonban egészében elveszett. Bethlen Farkas történelmi művében sokszor idézi, s más erdélyi iróknál is találhatunk belőle, különösen Básta Györgyre vonatkozó, érdekes töredékeket. Gy. László (e néven negyedik) nagy befolyással volt Erdély ügyeire, mint Bocskay István (1604-1606) fővezére és kedves tanácsadója. Vásárhelyen országgyülést rendezett. Egymásután elfoglalta Szatmárt, Segesvárt és Fogarast. Meghalt Köpecen 1605. Ugyancsak egy Gy. László (a hetedik) tünt ki Heisler táborában a Thököly Imre elleni háboruban: 1691. mint kormánytanácsos is oly érdemeket szerzett, hogy I. Lipót királytól grófi rangra emeltetett. Meghalt 1699. Cserei Mihály erdélyi történetiró feljegyezte róla, hogy a református vallásnak nagy üldözője volt. A család férfiága a mult század közepén halt ki. V. ö. Századok (1869. Gy. László III.); Siebenbürgische Quartalschrift (VII. 1801.) és Budapesti Szemle (III. 1858. Gy. Lestárról).

Gyulaháza

nagyközség Szabolcs vármegye kisvárdai j.-ban, (1891) 1225 magyar lakossal.

Gyulai

1. László, festő és rajztanár, szül. Békés-Gyulán 1847. Kiképeztetését a festőművészetben a bécsi, nürnbergi s később a müncheni akadémián nyerte, mely utóbbi helyen 1873. saját műterme is volt. Ebben az évben, berlini és müncheni műárusok megbizásából, a magyar népélet több érdekes jelenetét festette s műveit a müncheni Kunstverei-ban ki is állította. Gyulait 1874. a selmecbányai kir. gimnáziumhoz nevezték ki rajztanárnak, majd 1878. Ujvidékre, két év mulva pedig Budapestre helyezték át s azóta, mint az I. kerületi állami pedagogium rendes tanára s az országos rajztanár-vizsgáló bizottság tagja, folytonosan a fővárosban működik. Gy. főleg mint illusztrátor keltett figyelmet s tanárkodásának ideje alatt nemcsak képes lapjainak számára, hanem egyes irók illusztrált kiadásaihoz is számtalan rajzot készített. Illusztrálta Jókai, Mikszáth, Vas gereben, P. Szathmáry Károly elbeszélő műveit, Vörösmarty Zalán futását, Arany János dalait., s ezeken kivül Petőfi, Tompa és Szász Károly egyes költeményeihez készített sikerült rajzokat. Önálló műveivel gyakran fölkereste a képzőművészeti társulat kiállításait s festményeiben első sorban mindig hangulatkeltésre törekedett. Nevezetesebb képei: A betlehem-járók, Szárazmalom előtt, Csárda előtt, Kertek alatt, Esti hangulat, Temetőben, Kőrös partján, Falusi muzsikusok, Arató leányok, Falu vége stb. Festményeihez a legszebb motivumokat az Alföld szolgáltatja.

2. Gy. Pál (nagyváradi), költő és kritikus, szül. Kolozsvárt 1826 jan. 25. Tanulását a kolozsvári református kollégiumban végezte, melybe nyolc éves korában lépett be; az iskolai tanulás mellett nagy kedvvel folytatta az olvasgatást, örömest buvárkodott atyja könyvtárában, de különösen rajongott a szinészetért. Épen Kolozsvárnak volt első állandó magyar szinháza, melyben rendszerint jeles társulatok működtek. Gy. szerette eljátszani a látott darabokat és leirni tartalmukat. 14 éves korában elvesztette atyját (1840). A népes család szerény nyugdijra és kis birtokuk jövedelmére volt utalva, s Gy., hogy édes anyját kimélje, kisebb gyermekek tanításával foglalkozott a kollégiumban. 1841-42. a kollégiumi olvasókör könyvtárnoka lévén, bentlakott a könyvtárszobában, amit nem mulasztott el önképzésére kizsákmányolni. Megismerkedett a magyar szépirodalom akkori organumaival, a kor ujabb költőinek, kik közül Vörösmarty tett rá legmélyebb hatást; magánszorgalomból megtanult németül és franciául, s fordítgatta Goethét, Schillert, Heinét és olvasgatta Voltaire, Rousseaut, Hugo Viktort, Lamartinet és Molieret. Eredeti dolgozatokat is készített s 1842. megjelent egy verse (a Hunyadi János c. epigramm) az Atheneumban, a kor első szépirodalmi lapjában. A következő évben ujra föllépett ugyanitt, továbbá a Garay Regélőjében, Kőváry László Beszélytárában és a Kolozsvári Társalkodóban is versekkel és kisebb dolgozatokkal, de legállandóbban az Erdélyi Hiradóba dolgozott. Ily módon még mint félig gyermek megismerkedett az erdélyi irókkal, Krizával, Brassaival és br. Kemény Zsigmonddal. 1843-1845. a jogot végezte s ez alatt egy előkelő erdélyi családnál volt nevelő; tizenhét éves kora óta maga tartotta fenn magát. Akkori szokás szerint még teologián is benmaradt a kollégiumban. Ekkor Bethlen János gróf meg hivta gyermekei mellé mentorul, s Gy.-nak e nevezetes államférfiu házánál (1845-1848) alkalma nyilt megismerkedni Erdély közéletének legkitünőbb alakjaival s gyarapítani világismeretét és politikai műveltségét. Ezalatt irói pályáját is növekvő sikerrel folytatta. 1844-46. három pályadijat nyert Kolozsvárt, Erdély irodalomtörténetéről, a párbajról és a nyelvbeli purizmusról szóló dolgozataival. A Férj és nő cimü novellája 1846. a Vahot Imre Pesti Divatlapjában élénk figyelmet ébresztett, mire az Aranycsináló novelláját adta ki az Urházy szerkesztette Unio c. zsebkönyvben (1847). Irt az Életképekbe (szerk. Jókai) és győri hazánkba is. Torma Károly - a mostani jeles archeologus - szállásán Urházyval, Szilágyi Sándorral együtt egy kis irói magánkörben szoktak volt összejönni. Nyilvánosan is fellépett szinibirálatokkal az Erdélyi Hiradóban és könyvismertetésekkel a Regélőben.

A teologia elvégeztével, 1847 őszén a kollégium költészeti osztályának köztanítójául választották meg, ugyanakkor belépett az Erdélyi Hiradó szerkesztőségébe is. Az 1848-iki mozgalmak kezdetekor a kolozsvári ifjuság élén szerepelt, tüntetett és lelkes cikkeket irt az unió mellet, Mentovich Ferenccel és Szász Károllyal összefogva egy füzet politikai költeményt adott ki Nemzeti szinek c. alatt (Kolozsvár 1848). Majd Pestre, a nemzeti élet központjába vágyván, Teleki Domokos gróf, Küküllő vármegye követének titkára lett s vele a fővárosba jött. A szabadságharc alatt költeményeket irt és a lapokba dolgozott, a katasztrófa után pedig az első irók közt volt, kik a nemzetben a hitet és bizalmat ébrentartani siettek. Pesten szorosabbra füzte ismeretségét Kemény Zsigmonddal; és benső barátságot kötött Csengeryvel, Eötvössel, Pákh Alberttel és Arannyal. Irt a Szilágyi Sándortól szerkesztett Forradalmi Emléklapokba, Magyar Irók Füzeteibe, Röpivekbe, továbbá a Hölgyfutárba, a Pesti naplóba és az Értesítőbe. Lirai költeményei a hazafi-bánat, szerelmi érzés és a szülőföld iránti szeretet megható és korrekt kifejezésével népszerübb költőink közé emelték, a Losonczi Phoenixben (1851) megjelent novellája: A vén szinész pedig korrajzoló és jellemző erejével beszélyirói hirét alapította meg. Ugyanekkor a Szilágyi Röpiveiben és a Pesti Naplóban kezdte meg kritikai működését is. Ezalatt Telekivel hol Pesten, hol Erdélyben tartózkodott. 1852. őszén elhagyva titkári állását, végleg Pestre költözött, ahol egy nevelőintézetben vállalt tanári állást. Pákh Alberttel részt vett 1853. a Szépirodalmi Lapok meglapításában, mely választékosabb irányt törekedett meghonosítani, azonban nemsokára megszünt. Ugyancsak Pákhkal részt vett az Ujabbkori Ismeretek Tára szerkesztésében, kritikákat irt az Uj Magyar Muzeumba és a hivatalos Budapesti Hirlapba, mely a kritika terén nem gátolta a vélemény szabadságát. 1855-től kezdve Kemény mellett a Pesti Napló munkatársa volt, kivált könyv- és szinbirálatokat irt. Kritikai működését az izlés, az alaposság, igazságos szigor és meggyőződésének semmi tekintetet nem ismerő kimondása épp oly tanulságossá mint félelmessé tette, s nyiltsága sok ellenséget szerzett neki. Ekkor vivta nevezetes polemiáit a régibb költőkben elfogult Toldival, Petőfi és arany nemzeti irányának esztétikai elismerése érdekében, másrészt kemény birálataival az értetlen Petőfi-utánzók sekélyes és pongyola irányát vette üldözőbe és Petőfi igazi jelentőségének megvilágításában fáradozott. Irodalomtörténeti fontosságu dolgozatai ez időből: Petőfi Sándor és lirai költészetünk (Uj Magyar Muzsa 18854); Az ujabb epikusok és lirikusokról (Budapesti Hirlap 1855) s pár évvel későbbről: A nemzeti szinház és drámairodalmunk (Budapesti Szemle 1857).

1855. gróf Nádasdy Tamás mentorául külföldi utra ment. Egy évet Berlinben és Párisban töltöttek, majd Münchenbe jöttek át; itt az ifju gróf 1856 végén elhalt. Gy. szélesebb látókörrel, irodalmi és művészeti tanulmányokkal gazdagodva tért haza; ismét dolgozott a Vasárnapi Ujságba és a Budapesti Szemlébe (itt jelent meg többek közt a Jókai Dózsa Györgyéről irt erős birálata), ekkor irta: Egy régi udvarház utolsó gazdája és Glück - Szerencse ur c. hiressé vált rajzait; a pesti ref. teologián pedig magyar irodalmi előadásokat tartott. 1858. nőül vevén Szendrey Máriát, Petőfiné hugát, vele boldog családi tüzhelyt alapított és Kolozsvárra költözött a kollégium meghivására tanárnak. Ez év végén az uj életre kelt akadémia levelező tagjául választotta; székét itt Katona József és Bánk bánja c. értekezésével foglalta el (megjelent a Budapesti Szemlében 1861), melyből később a hasonló cimü könyv nőtte ki magát. 1860. pedig a Kisfaludy-társaság választotta rendes tagjául. Kolozsvárt a százados Kazinczy-ünnepen (1859) mondta emlékbeszédét Kazinczy fölött; előkelő részt vett az Erdélyi muzeum munkálkodásában, sürgette a székely népdalok és balladák gyüjtését, hangoztatta e termékek jelentőségét és eszközlésével jelent meg Kriza hires gyüjteménye is (Vadrózsák 1863). Amint a 60-as évek elején mind több jeles iró (Arany is) gyülekezett Pestre, Gy. is visszatért 1862 elején a fővárosba, ahol Arany Szépirodalmi Figyelőjének segédszerkesztője lett, egyszersmind buzgó titkára a magyar irók segélyegyletének (1876-ig); e társaság megbizásából és javára szerkeszté a legjobb iróink közremüködésével a Részvét-könyvét 81863), melybe ő a Széchenyieskedők c. szatirát irta. Feljötte után tanára volt a pesti ref. gimnáziumnak 1864-ig, amikor a sziniképző aligazgatójává és dramaturgiai szaktanárává nevezték ki. A nemzeti szinház állandó drámabirálója is lévén, ezzel hajlamainak és irodalmi multjának megfelelő hatáskört nyert. Tevékeny részt vett, főleg mint biráló az akadémia és a Kisfaludy-társaság munkálkodásában, a drámai pályázatok fölött mint előadó rendesen ő hallatta az akadémia itéletét. Számos költeménye, beszélye, dramaturgiai és kritikai dolgozata jelent meg Arany lapjaiban, a Budapesti Szemlében, Vasárnapi Ujságban, Budapesti Közlönyben és másutt s politikai cikkeket is irt Deákpárti szellemben a Pesti Vigadóba.

Ez ujabb pesti tartózkodás nyitja meg önálló köteteinek és kiadványainak sorozatát is. 1863. kiadta Petőfi vegyes műveit 3. köt., bevezetéssel, majd Vörösmarty minden munkáit 1863-64., 12 köt. (irodalmunkban a kritikai kiadások mintái), s megirta Vörösmarty életrajzát (Pest 1866. jutányos kiad. 1869, 2. javított kiad. 1879, 3. javított kiad. 1890), mely az elbeszélés és a jellemzés művészetére nézve irodalmunknak maig felül nem mult monográfiája, magában foglalja e század első fele irodalmi mozgalmainak birálatos rajzát is. Az 1866-iki kolera elragadta hitvesét s e veszteség fájdalma és az apai gond számos szép költeményre ihlette. Ujra többé nem nősülve, a munkában keresett enyhületet. Kiadta válogatott beszélyeit, Vázlatok és képek (2 köt., pest 1867). Külön is megjelent beszélyei: A vén szinész (2 kiadás, Olcsó könyvtár, 1877); Egy régi udvarház utolsó gazdája (3 kiad., Budapest 1884), Nők a tükör előtt (u.o. 1888). Az említett 2 kötet darabjai németül is mind megjelentek pesti és bécsi lapok tárcáiban, a Régi udvarház angolul is a Cornhill magazinban, 1872., ugy ez, valamint A vén szinész Reclam Universal-Bibliothekjában is. Továbbá kiadta Költeményeit (Pest 1870, 2-ik bőv. kiad. arcképpel Budapest 1882, 3. bőv. kiadás u. o. 1894; diszkiadás Hirsch Nelli rajzaival, 1894; minde kiadások darabjai erősen megválogatva; a két utóbbi kiad. versei 1893-ig). A Kisfaludy-társaság megbizásából kiadta Pákh Albert humoros életképeit (1870) és Kemény Zs. Tanulmányait (2 köt., 1870). Ezalatt jelent meg A népszerüség c. szatirája (Bécs 1868). Az akadémia Vörösmarty életrajzát 1868., költeményeit pedig 1873. a Marczibányi-dijjal koszoruzta, őt magát 1867. rendes taggá, 1870. pedig a nyelv- és széptudományi osztály titkárává választotta. E minőségben szerkeszti az I. osztály Értekezéseit. A Kisfaludy-társaság az ő mozgatásaira karolta fel ujra a népköltési termékek gyüjtésének ügyét s igy szerkesztette Arany Lászlóval a Magyar Népköltési Gyüjeményt, 3 köt. (1872-1882), részben az ő becses jegyzeteivel (a dalokról, balladákról és misztériumokról). 18783. a Kisfaludy-társaság alelnökévé választotta, ugyanez idő óta szerkeszti a Budapesti Szemlét és a Franklin-társulat megbizásából az Olcsó Könyvtár cimü vállalatot. 1876. jan. 25. 50. születése napja alkalmával a kolozsvári egyetem doktori oklevéllel tisztelte meg. 1876. a budapesti egyetem meghivta őt a Toldy Ferenc halálával megürült magyar irodalmi tanszékre, miáltal ismét uj hatáskörhöz jutott, a hol a magyar irodalomtörténet művelésére egész uj nemzedéket nevelt. Működésének súlypontja azóta itt, az akadémiában, a Kisfaludy-társaságban és a saját folyóiratában (Budapesti Szemle) van. A Kisfaludy-társaság 1879. elnökévé választotta. E társaság évi közgyülésein tartott elnöki megnyitói egy-egy fontosabb irodalmi kérdést vitatnak meg s élénken szokták foglalkoztatni a közvéleményt. Még nevezetesebbek azonban emlékbeszédei, melyeket az akadémiában és a Kisfaludy-társaságban tartott (igy 1872. Eötvös József báró, 1883. Arany János felett stb.) s melyek magvas jellemzésökkel tünnek ki. Egy gyüjteményök: Emlékbeszédek 1879 jelent meg, ujabb kiadás 1890 (Jeles irók iskolai tára; külön is Arany János, emlékbeszéd, Olcsó Könyvtár 1891). Egyéb önálló művei: Katona József és Bánk bánja (1883); Szilágyi és Hajmási (költői beszély, Olcsó Könyvtár, 1883); Széchenyi István mint iró, Olcsó Könyvtár (1892). Irói érdemei alapján 1883. az ujjászervezett főrendiház tagjává neveztetett ki.

Gy. meggyőződésénél fogva kritikai képviselője Petőfi és Arany nemzeti irányának, melynek esztétikai jogosultságát ő mutatta ki először és méltatta legteljesebben. Kritikai és szépirodalmi ereje egyesül irodalomtörténeti műveiben, kivált a Vörösmartyban és katonában, melyek a korrajzi és irodalomtörténeti háttér eleven és hű kirajzolásával, hősük pályájának reális jellemzésével s a tartalom és előadás művészetével uj módszert inauguáltal és iskolát alapítottak irodalomtörténetünkben. Emlékbeszédei is megannyi irodalmi tanulmányok, általán az essainek is ő adta meg művészi formáját nálunk. Legkitünőbb elbeszélő költeménye az eddig negyedfél énekig vitt Romhányi c. verses regény byronias modorban, egy sokat igérő alkotás kitünő korrajzi és lélekfestő részletekkel. Lirája ujabb termékeit a Budapesti Szemlében szokta közölni. V. ö. Toldy F., M. Költ. Kézikönyve V.; Szász K., Vasárnapi Ujság 1869, 50. sz. és Magyarország és a Nagyvilág 1876, 42. sz.; Beöthy Zsolt, Irod. tört. II.; Dömötör János Munkái 81878); a-r, Egy angol kritikai lap Gyulai Pálról (Budapesti Közlöny 1869, 87. sz.); Arany László, Gyulai Vázlatok és Képekje (Budapesti Közlöny 1869, 87. sz.).

3. Gy. Rudolf Gyula, történész, szül Budapesten 1848 máj. 2. Tanult Komáromban, Pozsonyban. 1864. lépett a Benedek-rendbe, ahol tanári és papi kiképeztetését nyerte. 1871. szentelték pappá. Ugyanazon évben került Kőszegre tanárnak, 1874. a pannonhalmi főiskolán a magyar és görög irodalom tanára volt. 1875. és 1876. Esztergomban tanárkodott, 1877. óta pedig Komáromban tanár. 1886. megalapította a komárommegyei és városi tört.-régészeti egyletet, melynek azóta titkára, 1888. pedig létesítette a ref. kollégium nagytermében elhelyezett régészeti muzeumot, melynek azóta őre, 1887 óta Komárom vármegye és város monográfiájának előkészítésére vonatkozó számos uttörő dolgozatát részint a helyi lapokban, részint a komárommegyei és városi tört.-régészeti egylet jelentéseiben közölte.

Gyulaj

nagyközség Szabolcs vármegye nyirbátori j.-ban, (1891) 1841 magyar lak., szeszgyárral.


Kezdőlap

˙