Hangutánzás

(görög-latin műszóval onomatopoea), a szóalkotásnak az a módja, mely az illető természeti hangot iparkodik utánozni, p. bőg, nyávog, kukorékol, kakuk, pittypalatty. A hangutánzásnak nagy szerepe van a szók keletkezésében, de tulozták fontosságát azok, akik a nyelv eredetét mindenestül a H.-ban keresték.

Hangváltás

l. Germán nyelvek.

Hangváltozás

(Mutatio). Leányoknál a 12-13 éves korban, fiuknál 14-15-ben, a nemi érés kezdetén a gége egész kiterjedésében rohamosan nő. A porcok vastagabbak lesznek és különösen fiuknál a pajzsporc két lemeze által képezett szöglet a nyak mellső részén (Ádám csutka) jobban kiemelkedik. A hangszálagok hosszabbakká válnak. Ezen bonctani változűsok kiséretében a hangnak sajátos változása áll be, melyet H-nak neveznek és mely fiuknál sokkal fltünőbb. A H. kezdetén a hangoknak tisztasága vész, a hang fátyolozottá és érdessé válik, később a hang mélyebb és teljesebb lesz. A H. ideje alatt énekelni nem szabad, amennyiben a gégének természetes kifejlődése megakadályoztatik és a hang tönkre mehet. - H. a nyelvészetben, l. Hangtörténet.

Hangverseny

v. koncert (ol. concerto). Manapság már mindenféle zeneelőadást, melynél egy vagy több zenész, énekes, sőt egész zene vagy énekkar működik közre, H.-nek neveznek. Ily értelemben van solo-H., hol bizonyos hangszeren a játszó egymaga mutatja be virtuozitását. Továbbá van nagy zenekari, énekkari, kamara-zenei, katona-zenei, szinházi s mindenféle kombinációju H. Cigánybandáink is H.-nek nevezik zeneelőadásaikat. ily előadásoktól elütőleg koncertnek, versenyműnek nevezik az olyan speciálisan valamely hangszerre (zongora, orgona, hegedü, cello, fuvola stb.) irt zeneműveket, melyekben egy virtuóz legmagasabb képességeit bemutathatja, a zeneiró pedig alkotó tehetségét emelheti érvényre. Az ily művek már régibb eredetüek s folyton szaporodván s forma és tartalomban gazdagodván, ma már egyik legbecsesebb részét képezik az általános zeneirodalomnak. A versenyművek mind a klasszikus szonáta műformában vannak irva, habár az ujabb zeneirány e tekintetben is nagy reformokat hozott forgalomba. Az ily koncert-daraboknak érdekes részeti képezik az u.n. virtuózkadenciák, melyekben az egész mű főmotivumai egy egésszé vannak tömörítve s a játszónak bő alkalmat szolgáltatnak technikai képzettségének ragyogtatására. Olyan koncert-művek is vannak, melykenél nemcsak egy, de valóságal több játszó is versenyzik egymással. A XVII. sz. végén Torelli kezdett ily műveket irni concerto da camera cimen s a XVIII. sz. elején aztán a hegedüvirtuozitás egyik megalapítója, Corelli lépett a nyomába, kibővítvén a formát és tartalmat Koncert-irodalom tekintetében leggazdagabb a zongora és hegedü-hangszerré. A zene legnagyobb géniuszai öntötték e virtuózi műformába alkotó erejük javát Bach Sebestyéntől kezdve egészen napjainkig. Mozart, Beethoven, Weber, Paganini, Mendelssohn, Spohr, Hummel, Field, Moscheles, Chopin, Cshumann, Liszt, Joachim, Viextemps, Bruch, Goldmarck, Brahms s még számtalan más nagyságok zongora- és hegedü-koncertjeikkel elévülhetetlen alkotásokat hagytak hátra. Már Bach és Händel átvitték a koncert-formát az orogonára is, s e részben utánuk szintén gazdag irodalom fejlődött ki. Kiváltképpen kiválnak az ujabb időben: Mendelssohn és Liszt orgona-koncertjei. Ily versenyművekkel majd minden életképes hangszer rendelkezik nagy számban, főleg a gordonka, fuvola, klarinét, hárfa, sőt még a kevésbé hangversenyképes hangszerek is, mint a z oboa, vadászkürt, fagót, szárnytrombita stb. Az ily versenyművek rendesen zenekisérettel vannak ellátva s ugyszólván szimfonikus stilusban tartva. Legrégibb keletüek az egyházi hangversenyek, melyek már a XVII. sz. elején nagy divatban voltak s melyeknél az énekesek csakugyan versenyeztek is egymással. Szolo-énekversenyművek ritkábban fordulnak elő. Ujabb időben nagy divatba jöttek az u. n. monstre-H.-ek, melyek állandó hazája Anglia és É.-Amerika. Tiz-tizenöt ezer zenész és énekes is működik ezeken közre, a legnagyobb oratóriumokat, kantátékat adva elő. A minden országban már divatba jött dalünnepélyek és versenyek is nagy kontingenst szolgáltatnak a hangversenyek statisztikájához, ugyszintén a mindenféle kultivált nagyszabásu filharmoniai hangversenyek.

Hangversenymester

(ném. Concertmeister, franc. violon solo, ang. leader). E szó nem felel meg helyesen a hozzá füződő értelemnek, mert az illető személy hatáskörének sulypotja egészen másra szokott esni, mint amit e szó kifejez. A hangverseny-mesteri cim manapság csak az udavarok és szinházaknál fordul elő. Az udvari H. hivatása az, hogy az uralkodók termeiben tartatni szokott hangversenyeket rendezze és vezesse s ha maga is virtuoz, valamely hangszeren rendesen közre is működik, különben csak diszállás. Udvari H.-nek mindig nagy tekintélyü zemenűvészeket szoktak kinevezni. A szinházi H. rendesen az első hegedüsök sorából kerül ki, kinek azután feladata operák közben a szolo-részket játszani s felügyelmi arra, hogy a zenekar minden hangszere, de főleg a vonós hangszerek a normál hangvilla szerint legyenek hangolva, szóval ő a zenekar feje és vezére s esetleg a karnagy akadályoztatása esetében annak dirigense is. Az udvari H. cim egészen különböző az udvari kamara-virtuózi v. énekművészi cimtől, mert mig udvari H. csak egy szokott lenni, addig az duvari kamara-virtuóz és énekeseknek egész légiója van, még ugyanegy udvarnál is. Ez nem isegyéb mint puszta cimkitüntetés.

Hangvétel

a zenében szoros értelemben az a mód, mely szerint az énekes a hangot veszi. A H. művészetét a gyakorlati énekoktatás tanítja és tárgyalja. Legfontosabb része az énekművészetnek, mert a hang kelleme, egyenlő tömörsége s modulácionális képessége mind attól van föltételezve, hogy a H. helyes vagy helytelen alapon történik-e? E kérdés lényegesen összefügg az ajkak tartásával és a lélegzetvétel szabályos beosztásával s a szájnyilűs forműjűval. Vannak mell-, fej- s torok- továbbá nyilt s födött H.-ek, melyek mind különféle állását, hajlását kivánják a test, mellkas, fej s az ajkaknak. A legszebb, legegészségesebb hang sem érvényesülhet teljesen, ha mindez művészi kiegyenlítésben nem részesül. A H. még a nemzeti iskolák szerint is többféle módozatra oszlik, mert egészen más H.-i módszert követnek az olaszok, franciák és ménetek. Tágabb értelemben a H. kifejezést a hangszeres zenészekkel szemben is szokás használni, őleg a fuvóhangszerek kezelésével szemben, melyeknél az ajkak állása s a lélegzetvétel szabályos beosztása szintén nagy szerepet játszik. Ezt köznyelven a zenében Embouchure-nek (l.o.) nevezik. A H. kifejezés legkevésbé van használatban a vonós és ütőhangszerekkel szemben, habár nem lehet tagadni, hogy ezeknél is igen sok függ attól, hogy p. a hegedüs szabályos vagy szabálytalan vonókezeléssel hozza-e ki a hangokat, vagy a zongorás minő kéztartás és billentyüérintéssel kezeli hangszerét? Egyedül az orgona az a hangszer, mely a H.-nél passziv szerepet játszik, miután annak sip-, manuál- és regiszter-változatai, gépezete ugyszólván különálló valamit képez a játszó individualitásával szemben, ki inkább a hangszer mekanizmusának a rabja, mint saját érzésének s etikai álláspontjának a regulátora s ennélfogva a H.-t az orgonánál nem a játszó, hanem a hangszer gépezete eszközli s eredményezi. A H. még az ütő hangszereknél is tekintetbe jő, mert kezelő spontaneitására vezethető vissza. De a H. valódi művészeti értelme még is csak az énekkel szemben érvényesül a leghatározottabban.

Hangvilla

A XVIII.sz.-ban Schvee János angol zenésztől feltalált s acélból készült kétágu villaalaku hangjelző, alul ugyancsak acél fogantyuval ellátva. E készülék segítségével, mely rendsen az u. n. kamara-hangot, az egyvonásos á-t, mint a normál diapazont (l. Hangolás) képviseli. szokás hangolni a zongorákat. A H.-t ritkább esetekben az egy vonásos c-re is szokás hangolni, mely zönge tudvalevőleg az énekhangok különféle kulcsai s a transzponáló hangszereknél szolgál normál kiinduláspontul. L. Hangolás.

Hangvonzat

l. Hangrend és Illeszkedés.

Hangya

l. Hangyák.

Hangyaboly

v. hangyafészek, a hangyák zsombékforma fészke, l. Hangyák.


Kezdőlap

˙