l. Hunsrück.
(Hundwil), falu Appenzell-Ausserrhoden svájci kantonban, 4 km.-nyire Herisautól, az Urnäsch jobbpartján, (1888) 1638 lak., pamutiparral. H. és Trogen szolgálnak fölváltva az ausserrhodeni községi gyülésnek szinhelyéül.
(Hunsdorf), kisközség Szepes várm. tátrai j.-ban, (1891) 1246 német és tót lakossal; 4 szeszgyárral; vasuti állomás, posta- és táviróhivatal, postatakarékpénztár. Hozzá tartozik Matlárháza (l. o.) nyaralótelep. Monostorát állítólag a szent sir szabályozott kanonok rendje részére 1232-ben építették (Religio, 1853., 57. sz.). Okleveles nyoma nincs.
a Magas-Tátrának egyik csúcsa, mely a Lomnici csúcs csoportjában emelkedik s ennek keleti sarokbástyája.
1. János, a magyar tudományos földrajz megalapítója, szül. Nagyszalókon, Szepes vármegyében, 1820 jan. 21., megh. Budapesten 1888 dec. 6. Tanulmányait Késmárkon, Miskolcon s Eperjesen végezte, majd Berlinben és Tübingában járt az egyetemre. 1846. a statisztika és történelem tanára lett a késmárki liceumon, de a szabadságharcban résztvevén, állásától megfosztották és börtönbe zárták. Onnan kiszabadulva, Pestre költözött s mint nevelő és iró kereste kenyerét, igy p. szerkesztette Greguss Ágostonnal a Család Lapját; mig 1866. Pálffy Móric felszólítására a kir. József műegyetem tanára lett; 1870. a budapesti tudományos egyetemen alapított földrajzi tanszékre nevezték ki, melyet haláláig nagy buzgalommal töltött be. Időközben többször utazott külföldön, résztvett Hágában, Szt. Pétervárt, Párisban, Londonban, Velencében és Rómában mint a magyar kormány küldötte az ott tartott nemzetközi statisztikai és földrajzi kongresszusokon, valamint a világkiállításokon is. Itthon tevékeny részt vett a földrajzi társaság működésében, melynek alapításától (1872) kezdve elnöke volt, továbbá a m. tud. akadémiában, a közoktatásügyi tanácsban és a fővárosi képviselőtestületben. Nagy érdekeiért számos tudós társaság választotta tiszteleti tagjává s több érdemrendet kapott s a főváros már életében Hunfalvy-utczának keresztelte el azt az utczát, ahol lakóháza volt. Rokonszenves egyéniségén kivül körülbelül 50 kötetre menő mű s tömérdek értekezés nagy hirnevet szerzett számára, ugy hogy minden körben vezérférfiunak tartották. Művei közül legjelentékenyebbek a következők: Egyetemes történelem (3 köt., Pest 1850); Magyarország és Erdély képekben (3 köt., Pest és Darmstadt 1856); Magyarország természeti viszonyainak leirása (3 vaskos köt., Pest 1863-65); Ég és föld, csillagászati földrajz (Budapest 1873); Egyetemes földrajz (3 vaskos kötet, az utolsó Thirring által befejezve, Budapest 1881-89). Ez az utóbbi mű 5 kötetre volt tervezve és a tudományos földrajz kézikönyve lett volna, de csak az Európára vonatkozó rész készült el. A második, Magyarországot tárgyaló kötet 56 iven ma is legterjedelmesebb leirása hazánknak. A mű befejezésében halála gátolta meg. Ezenkivül irt számos tankönyvet, röpiratot s szerkesztette Keletivel az Akadémia nemzetgazdasági és statisztikai közleményeit. Ő bocsátotta közzé és adta ki németül is Magyar László afrikai utleirásait, kit ő utazásai alatt folyton támogatott és buzdított. V. ö. Márki Sándor, H. János (Földrajzi Közl. 1889); Keleti Károly, H. emlékezete (Akadémiai emlékbeszédek, Budapest 1890).
2. H. Pál, az ujabb magyar összehasonlító nyelvészet megalapítója, az előbbinek bátyja, szül. Nagyszalókon (Szepes) 1810 aug. 10., meghalt Budapesten 1891 nov. 30. Tanulmányait Késmárkon és Miskolcon végezte és a humanisztikus tanulmányokat mindvégig nagyon kedvelte. 1838. ügyvéddé lett, 1842. jogtudományi tanár a késmárki kollégiumnál, 1841. az akadémia, 1843. a Kisfaludy-társaság tagja, 1849. képviselő s ekkor állandó lakhelyét pesti tartózkodással cserélte fel. 1850 óta a Toldy Ferenc szerkesztette Uj magyar Muzeum egyik oszlopos embere volt. 1853. tüzetesen foglalkozott finn és magyar szók, 1855. pedig török, magyar és finn szók egybehasonlításával s ekkor az volt a nézete, hogy «a magyar nyelv közepett van a finn-ugor és török nyelvek közt». Ez a nézete azonban mindinkább módosult, amint jobban-jobban megismerkedett a finnen kivül a többi ugor nyelvekkel. 1856. indította meg Magyar Nyelvészet c. folyóiratát, melynek hat kötetében számos értekezést tett közzé s egész kis nyelvészgárdát csoportosított maga köré. A II. és III. kötetben már egybeveti a mi tárgyias ragozásunkat a mordvin és szamojéd nyelvekével. E közben Regullyal tanulmányozta ennek vogul gyüjtéseit s ezeket közösen akarták kiadni. Mikor azonban Reguly (1858) meghalt, H. maga folytatta e vogul tanulmányokat s már 1859. kiadta és magyarázta a termtésről szóló vogul mondát, mely első eredeti vogul szövegközlés volt s nemcsak nyelvi tekintetben, hanem mitologiai tartalmánál fogva is nevezetes volt. Ezen tanulmányok eredménye volt aztán az a nagy munka, melyben a Vogul föld és nép cim alatt Reguly hagyományainak egy jókora részét kiadta s terjedelmes bevezetéssel s nyelvi fejtegetésekkel kisérte. 1862 óta másfél évtizeden át az Akadémia megbizásából a Nyelvtudományi Közleményeket szerkesztette. Ezekben megjelent munkái közül legfontosabb: A kondai vogul nyelv (1872) és Az északi osztják nyelv (1875), mind a kettőben evangéliomfordítások szövegét közölte nyelvtani és szótári földolgozással. Azontul márnem igen foglalkozott nyelvészettel; ezt a tért egészen Bundenznek és Budenz iskolájának engedte át. Egy évtizeddel utóbb mintegy elkésve adta ki Nyelvtudomány és Nyelvészet cimü füzetét, melyben az ujabb nyelvészet és nyelvtanítás tételeit s irányait birálgatta. H. nyelvészeti működése leginkább az összehasonlítás terén mozog. Magával nyelvünknek belső történetével sokkal kevesebbet foglalkozott. Az idetartozó kérdések között csak egy volt, mely fiatal korától mindvégig élénken érdekelte: az igeidők kérdése. Ő fejtette ki legelőször régi nyelvemlékeink időhasználatát s mindig azt kivánta, hogy mai irodalmunk elevenítse fel az igeidőknek régi pontos megkülönböztetését. Nem egyszer kellett H.-nak Vámbéryval, ki a magyaroknak a török-tatár népfajjal való rokonságát vitatta, megküzdenie, de a polemia érdeme többnyire, eredménye mindig az ő állításai mellett szól. Főbb művei: Aristoteles Poetikája (Pest 1842); Egy vogul monda (u. o. 1859); A vogul föld és nép (u. o. 164); Finn olvasmányok (u. o. 1861); Utazás a Balt-tenger vidékein (u. o. 1875); Magyarország ethnographiája (u. o. 1876); A székelyekről (u. o. 1879) stb.; németül: Die Ungern oder Magyaren (Teschen 1881); Die Rumänen u. ihre Ansprüche (u. o. 1883) stb. Életének utolsó husz évében néptani s őstörténeti nyomozásainak élt: Anonymus hitelességével, a székely kérdéssel, az oláh nyelv és nép eredetével foglalkozott, megirta Magyarország etnographiáját s a Rumunok Történeteit, melyeken még életének utolsó estéin is dolgozott. E közben fáradhatatlanul résztvett a tudományos és közművelődési intézetek működésében: az Akadémia és Kisfaludy-társaság üléseiben, a Magyar Néprajzi Társaságban, melyet ő alapított s a Luther-társaságban, melynek elnöke volt; az evangelikus egyház iskolai ügyeiben s a főrendiház ülésein, melynek élethossziglan kinevezett tagja volt.
a Magas-Tátra főláncolatának egyik nevezetesebb nyerge, mely a Tengerszem-csúcsot (2508 m.) a Tátra-csúcstól (2555 m.) elválasztja s nehéz átjárót alkot a galiciai Poduplaszki völgyből, illetve a Cseh- és Jeges-tótól a Menguszfalvi völgybe nyiló kis Hunfalvy-völgybe, illetve a Békás tavakhoz. A nyereg magassága 2360 m. V. ö. Muttnyánszky Jenő, A Tátra-csúcs (Turisták Lapja, 1890).
Magyarország latin elnevezése, l. Hungarus.
(ang., ejtsd: höngerien faund). E cim alatt bocsátotta ki Kossuth Lajos az amerikai papirdollárokat (1, 5, 10, 50, 100 dollár) New-Yorkban 1852 febr. 2. és jul. 1. angol szöveggel s a nagyobb értékek alatt sajátkezü aláirásával.
elnevezés a Névtelen szerint Hung (Ung) várától van, mivel a szlávok meghódítása után a hét fejedelmi személy Pannoniába bejövén, ott továbbad időzött, ahonnan minden körülfekvő nemzetek Álmos, Ögyek fiát, hungvári vezérnek s vitézeit hungváriaknak nevezték (2. és 13. fejezet). Jornandes már a VI. sz.-ból említi, hogy «Hungari hinc sunt noti, quia ipsis pellium murinarum venit commercium». Az elnevezés tehát etnikai. A görög irók közül Menander (594) és Theophylaktos Simakotta (629) használták először az ogor, ugor nevet, és pedig az avarokra; a nyugatiak közül pedig Regino és Liutprand a magyarokra alkalmazva, kiket ugroknak, ungroknak neveztek, mert Ugoria felől jöttek be. Innen (s nem a Névtelen szójétékoktól) van az Ungria, Ungaria, Hungaria s Ungern vagy Hungern elnevezés.
Az utolsó magyar rézdenárt próbaképen II. József császár korában 1788-ban Körmöcbányán verték EIN HUNGRISCH név alatt, mely azonban forgalomba nem jött. Ezzel a denárverés teljsen megszünt hazánkban.