a Garics-hegység legmagasabb csúcsa (489 m.) Horvát-Szlavonországban, Belovár-Kőrös vármegyében.
a Boszporusz kis-ázsiai partján az Óriás-hegy alján elnyuló festői völgy, egy török császári palotával, amelyet egészen márványból Mehemed Ali építtetett, fia, Ibrahim pasa pedig a szultánnak adott ajándékba. Ebben kötötte 1833 jun. 26. Orosz- és Törökország a H.-i szerződést, amely a Dardanellákat az idegen hadihajók elől elzárta.
kisközség Ung vm. szobránci j.-ban, 710 rutén, tót és német lak.; trachitkőbányával.
A VI. sz.-beli gót történetiró, Jordanis említi (52. fejezet) azon alkalommal, midőn a hunnok a netádi ütközet után megtámadják az alső-pannoniai gót királyt, Valemirt, de ettől visszaveretve, Szkithiának egy nagyobb folyó ágaitól átszelt részeibe futnak, melyeket saját nyelvükön H.-nak neveznek. E pár sor a legeltérőbb magyarázatokra adott alkalmat s a zavart még az is növeli, hogy Jordanis kéziratai és kiadásai ama nagyobb folyót részint Dnyepernek (Danapri, Danabri, Danubri amnis fluenta), részint Dunának (Danubii) mondják. Az eltérő szövegek közt csak az lehet a helyes, melyekben a folyam «Danubii» alakban van megnevezve. Az Al-Duna elágazásai által védett helyeken tényleg tanyáztak hunnok, akik Irnák és testvérei, Emnedzar és Ultzindor alá tartoztak; ezek szállásai Kis-Szkithiában (Duna torkolata) és Hirsova, Szilisztria és Nikápoly környékén voltak. Csakis ezek támadhattak a Száva mellékére, nem pedig a távoli Dnyeper-mellékiek, mert különben is nem valami nagyobb hadi vállalatról, hanem kisebbszerü portyázásról van szó, mellyel Valemir egymagában is könnyü szerrel elbánt. Ezzel az a kérdés is el van döntve, hogy mit neveztek H.-nak. Nem a folyót, hanem Szkithiának a folyó kiöntései által megvédett részeit s különben is a VI. sz.-beli Prokopius bizanci iró szintén tud arról, hogy az Al-Duna mentén volt egy Justinianus császár által kijavíttatott omladozó régi erődítmény, melyet a hunnok várának [ÁBRA] neveztek (De Aedificiis IV. 6.). Az utóbbi magyarázat szerint a hunn nyelvből fenmaradt kevés szóhoz a vár is csatlakoznék s jóllehet a szó irán eredetü, a hasonló értelmü magyar szóval való azonossága magyar szempontból is becsesé teszi. V. ö. Ethnographia 1894, V. 82-84, 98.
l. Hunn mondák.
Három csoportot alkotnak, ezek: a latin, germán és magyar mondák. az első csoport jobbára legendákból áll, melyek rendszerint valamely galliai vagy itáliai városnak Attila által való feldulatására vagy csodás megmenekülésére vonatkoznak; ezen legendák a népvándorlás minden borzalmát Attila személyiségével hozzák összeköttetésbe, akit általában «isten osotrának» neveznek. Egészen különbözik ezektől a germán mondák felfogása, melyekben Attila bölcs, hatalmas, gazdag és nagylelkü uralkodó, kinek párját sehol nem lehet találni s aki mellett egészen eltörpülnek a népvándorlás többi nagy alakjai; közülök csak azok emléke maradt fenn a germánoknál, kiket valami módon Attila személyével tudott összekapcsolni a monda, mint berni Detrét, Hermarichot, a burgund Gundahart stb., a többi pedig, mint a gepida Ardarich, a vizigót Athanarich, Alarich, Ataulf, a catalauni mezőn elesett Theodorich és más germán hősök hagyománya egészen kiveszett. A magyar mondákat csak azon száraz kivonatból ismerjük, melyet a XIII. sz. huszas vagy harmincas éveiben állított össze egy névtelen krónikairó s amely a Kézai- és Márk-féle krónika első részét képezi s egy pár sovány vonatkozás Anonymus művében is található. Ezen u. n. Hunn krónika Attila történetében tulnyomólag a nyugati krónikák és legendák adatait dolgozta föl s csak itt-ott használt föl valami magyar és egyéb hazai mondai elemet is, minő p. Attila jellemének és fényes udvarának leirása, a «világ pörölye» jelző, az «isen ostora» mint hivatalos cime, Zoárd és Gyula vezéreinek itáliai hadjárata, Mikolttal való házassága, Keveaszón való eltemettetése stb. A hunnok bejövetelében s a németek elleni harcokban, valamint Attila fiainak viszálykodásában s a székelyek eredetében már egészen a monda képezi a krónika alapját, melyben egyes vonások (p. berni Detre, Crumhelt harca) a német mondák befolyására mutatnak ugyan, de egészben véve ezek a részek képezik hunn mondáink eredeti elemeit. A legkülönbözőbb hagyományokból alakultak ezek; a hunn-magyar eredet mondájának alapját egy régi hunn monda képezi a csodaszarvasról (l. o.). Bendeguz és Etele neve kétségtelenül még a pontusi népek emlékeiből való; a százhalmi, tárnokvölgyi és cesumauri rendkivül véres ütközetekben, hol hunn fejedelmek elesnek, az avarok és Nagy Károly közi küzdelmek hagyománya folyt össze a honfoglaláskori magyarok pozsonyi, ennsburgi és augsburgi 907-910-iki diadalainak emlékével. Nagy Károlynak volt egy véres csatája a «Mons Cetii»-nél (Cesumaur és Tuln vidéke) s az ő vezére volt e hadjáratban Theuderik gróf, akit aztán berni Detrével azonosítottak, de már a hunnok fényes diadala, melyet az egymásra következő három csatában nyertek a németek és rómaiak fölött s amely után a németek sok ideig nem voltak képesek ellenállni, a magyarok hármas győzelmével függ össze; szintén a honfoglaláskori emlékek befolyása alatt adnak a mondában a hunnoknak hét vezért, akik közt a magyarok hármas fejedelemségének visszhangjául 3-3 testvért, vagyis más szóval három együtt uralkodó fejedelmet találunk s talán az a három személy, kiket a monda Chele fiainak mond, egyenesen honfoglaláskoriak; Kadicsa bizonyára az Anonymus még az apját is Chelével egyezően Hulecnek nevezi. Aladár és Csaba viszálykodásában ismét feltünik a pontusi népek hagyománya Attila fiainak versengéséről s a keleteurópai hunnokról (l. Csaba); Aladárban ugy látszik a gepida Ardarich emléke maradt fenn. Ehhez csatlakozik a székely eredet mondája, mely alighanem a hunn-bolgár elem 678 körüli bevándorlásának hagyományával függ össze. Egy nagy mondakörnek a töredékei ezek, melyet a magyarság eredeti hunn emlékekből, avar- és honfoglaláskori hagyományokból s hazai, főleg germán eredetü mondákból fejlesztett ki; egy egységes koncepció füzte mindezeket össze, melynek körvonalai a krónikás száraz kivonatából is fölismerhetők; hunnok és németek harcolnak Pannonia birtokáért, az Attila-fiak viszálykodásai miatt elvesztik a hunnok s idegenek lépnek Attila örökségébe, de a magyarok nem feledkezve meg Csaba végrendeletéről, ismét visszafoglalják, amit apáik bünei elvesztettek. V. ö. Petz Gedeon, A magyar hunnmonda (Budapest 1855).
A Kr. u. II. század alatt ünnek föl először. Augustus kortársa, Strabo még nem hall róluk, legelőbb a II. sz. második felében élt Ptolemaios említi őket [ÁBRA], majd 300 körül Dionysus, Periegetes, aki szerint az unnok a Káspi-tengertől észak felé laktak, hol előbb szkhiták tanyáztak, igy tudja az örmény Khorenei Mózes is, aki szerint Nagy Tiridates örmény király (259-312) a III. sz. vége felé a Kaukázuson tul lakó északi népekkel harcolva azokat a Hunk földig üldözte. A Strabo és Ptolemaios közti időkben kellett tehát a H.-nak a keleteurópai pusztaságra nyomulni s igy minden valószinüség amellett szól, hogy a khinai forrásokban emlegetett hiungnuk története foglalja magában a hunn történet legrégibb korszakát.
A hiungnuk, hiunjuk vagy huniok a khinaiak szerint eredetileg az Amur és Szelenga mellékein tanyáztak. Jelentékenyebb szerepet a Kr. e. XII. sz.-tól fogva kezdtek vinni a belső-ásziai törzsek közt, amidőn a mongol felföldön, a Góbi pusztaságon államot alapítottak s a Csou dinasztia idejében (Kr. e. 122-255) gyakori betörésekkel háborgatták a khinai birodalmat. Csinsihvangti császár (Kr. e. 245-210) 2000 km. hosszuságban a nagy falat építtette ellenük s visszaszorította őket. Kr. e. 207 körül Maotun messze kiterjesztette a hiungnuk uralmát s északi Khina felett is főhatalmat gyakorolt. Kr. e. 119. a khinaiak nagy győzelmet arattak a hiungnuk fölött, emlynek eredménye az volt, hogy a hiungnu hatalom visszaszoríttatott északnyugat felé s ez a nyomás a keleteurópai népeknél is érezhetővé vált; a szarmaták a Volga mellől a Dnyeper és Don közti vidékre nyomultak, sőt egyik törszük, a jazigok a magyar Alföldre hatoltak be. A hiungnu hatalom Krisztus születése körül kezdett hanyatlani. A belső-ázsiai hiungnu állam felbomlása, a hiungnuk nyugatra való vándorlása s a keleteurópai H. feltünése, mind a Kr. u. 90-170 közti években történt, ugyanazon időben, midőn az északkeleti germán népeket is valami nagy nyomás délfelé hajtja, az összefüggés tehát e mozgalmak között aligha vonható kétségbe, ha a részletek nem is ismeretesek.
A III. sz. és a IV. sz. első fele a H. ujabb szervezkedésének és tömörülésének volt a kora. 372 körül már a volgán innen eső területre nyomulnak s kevés ellentállás után meghódítják a Don és Azovi-tenger körül tanyázó szermata alánokat. 375. Balambér vagy Balamir vezérlete alatt a keleti gótokat támadják meg s miután ezek királya, az agg Hermanarik véget vetett életének, utóda Vithimir pedig csatát vesztett s elesett, a keleti gótok nagyobb részét is hatalmuk alá vetik. Most a nyugati gótokra rohannak, kiknek egy része Áthanarik (l. o.) vezérlete alatt Kaukalandban, a mai Erdélyben vonul vissza, nagyobb része pedig a keletrómai birodalomban keresett menedéket, kiket 181. Athanarik is követett s ettől fogva az Al-Duna választotta el a H.-at a római birodalomtól. A következő félszázad történetéből keveset tudunk. Az V. sz. első harmadában három testvér, Mundzuk (a magyar hagyományban Bendeguztihjs. loz s lpmdzsmzoműőpéxo ifbst zű), Oktár és Rugha v. Rugila uralkodott a H.-on. Köztük leginkább kivált Rugha, kit a konstantinápolyi udvar tábornoknak nevezett ki s ennek fejében 350 font arany évi segélypénzt fizetett neki. Rugha udvarában tartózkodott, mint a rómaiak kezese, Aëtius a 423 előtti időkben s az a barátságos viszony, ami ekkor fejlődött ki közte és a hunn király között, azután is tartott, hogy Aëtius Rómába tért. Halála 433-435 között történt. Rughát unokaöccsei, Attila (l. o.) és Bleda (l. o.) vagy Blida, Mundzuk fiai követték az uralomban, kik a Kaspi-tengertől a Rajnáig s az Al-Dunától a Balt-tengerig elterülő óriási birodalom fölött osztozkodtak mos, mely több mint félmilliónyi harcosával nyilt versenytársa volt Rómának a világuradalomban. A hunn birodalom Attila halálával összeomlott. Attila legidősb fiát, Ellákot jelölte ki utódjának, de többi fiai, köztük Dengezik (l. o.) és Irnák a legismertebbek, nem nyugodtak bele, hogy Ellák örököljön minden hatalmat s osztályra bocsátották a meghódított népeket. Versengésük azonban fölkeltette a meghódolt germán fejedelmekben a hunn uralom alóli szabadulás vágyát s Ardarik, a gepidák királya, valamint a három keleti gót király, Valamir, Theodemir és Videmir fellázadtak. Többször megütköztek a H. és germánok, mignem Pannoniában a Nedao agy Netad nevü kis patak mellett a gopidák, gótok, svévek, rugiok és herulok egyesült hadereje megverte a hunn, alán, skir és satagar csapatokat. Közel 30 ezren estek el a H. s velük szövetkezett népek közül; a csata mezején maradt Ellák is, ki oly hősiesen harcolt, hogy Jordanisként apja, ha megmaradt, ilyen dicső halált kivánhatott volna neki. A legyőzött H. most visszaszoríttatnak az Al-Duna áradásaitól valóságos erősséget képező részeiben (l. Hunnivár), Irnák s testvérei, Emnedzur és Ultzindur telepedtek meg egész Sisztovóig és Nikápolyig, közben Hirsovo és Szilisztria környékén a szatagarokkal, skirekkel és Kandak alanjaival; a Dnyeper mellékén pedig Dengezik ütötte föl székhelyét. Az Al-Duna mellékéről még egynehányszor háborgatták a H. a gótok szávamelléki szállásait, de Valemir mindannyiszor visszaverte őket. Az V. század utolsó negyedében már teljesen visszavonultak a déloroszországi sikságra, hol a hunn nép is lassanként felbomlott különböző hordákra, Dengezik halála után mintegy félszázadig alig hallatszik róluk valami. 520 körül említik a bizanciak az Azovi-tengermelléki H. királyát, gordát, ki keresztény hitre tért, egy lázadásban azonban, melynek élén testvére, Muager állt, megöletett. Már a VI. sz. közepe felé ugy beszélnek az egykoru irók a H.-ról, mint akik két nemzetre oszoltak, akik nyelvben, szokásban, viseletben hasonlók voltak egymáshoz. Az Azovi-tengertől Ny-ra tanyáztak a kuturgurok, K-re az uturgurok, akik helyett Jordanis a szabirokat említi a H. másik ágának. A két hunn nemzet irtóháborut viselt egymás ellen, melynek 558. az avarok (l. o.) vetettek véget, mindegyiket meghódítva s a kuturgurok nagy részét magukkal ragadva Pannoniába; az avarokat a nyugati népek aztán gyakran H.-nak nevezték s nem is alap nélkül, mert egy nyelvüek voltak, mindössze dialektusi különbség lehetett köztük, de ez se valami nagy, mert Bizancban az első avar követség fogadásakor nem kellett külön tolmácsról gondoskodni, a rendes hunn tolmács is megtette a szolgálatot. A keleti H. 580 körül az altaji turkok hatalma alá kerültek, kik egész az Azovi-tengerig terjesztették uralmukat, de nemsokára felszabadulnak s ekkor Baján avar khágán fenhatóságát ismerik el. A VII. sz. kezdetén Organa volt az Azovi-tenger körül tanyázó H. fejedelme, ki a bizanciak szövetségese volt s a kereszténységet is fölvette. Unokaöccse, Kuvrát egyesítette a volgai H.-at és szövetséges törzseket, kik ezentul «bolgár», azaz volgai nép elnevezés alatt szerepelnek, Kuvrát halála után a VII. sz. dereka táján e törzsekből Kuvrát öt fiának vezérlete alatt több horda alakult; egyik képezte a volgai vagy Nagy-Bolgárország népelemét, melynek a mai csuvasok a maradványai; másik Batbaján (l. o.) vezérlete alatt az ismét előnyomuló K-i turkok uralma alá került, ebből képződött a kozár állam s később részint a magyarokba, részint pedig az uzokba olvadt, akiket a magyarok éppen ezért kunoknak neveztek; a harmadik horda Asparuk alatt a dunai Bolgárországot alapított s egy pár század mulva a meghódított szlávokba olvadt, kikre aztán a bolgár név is rájuk ragadt; a negyedik horda Kuvrat két fiával Pannoniába költözött az avarok közé s alighanem ezek a magyar hagyomány által emlegetett tiszai bolgárok s talán a székelyek is ezek közé tartoztak. Igy lassanként felbomlott a hunn nemzet s más törzsek egysülve, ujabb és ujabb átalakuláson ment keresztül, mig nevével együtt nemzeti egyénisége is megszünt.
Ami a H. nemzetiségét illeti, minden valószinüség szerint a turán népcsalád török-tatár ágához tartoztak. Erre mutat ugy a belső-ázsiai hiungnuk, mint a kelet-európai H. nyelvéből fenmaradt néhány szó, de mig Belső-Ázsiában mongol-mandsu, Kelet-Európában szittya-szarmata és ugor-magyar elemeket vettek föl magukba. A Kaukázustól északra tanyázó, H.-nak nevezett törzsek közt azonban csak az uralkodó osztály lehetett valódi hunn, a nép maga - ugy látszik - magyar fajta volt. A magyar nyelv török elemeinek legrégibb rétegéből, mely a hunn-bolgár néppel való belső érintkezésnek az eredménye, a régi hunn nyelvre is következtethetünk. A legujabb kutatások szerint olyan török nyelv volt ez, melyre befolyással volt a mongolság s amely nyelv a Kr. u. első évezredben nagy területen uralkodott, később azonban más török dialektusok mind szükebb körre szorították, igy p. a kunok nyelvében a hunn nyelvi sajátságokat az oghuz törökség dialektusa nyomta el, a hunn-bolgár nyelv ma csak a Volga jobb partján, a kazáni kormányzóságban lakó, finn-ugor elemekkel erősen vegyült csuvasok (l. o.) nyelvében él. Mindaz, amit csak tudunk a H. külsejéről, megfelel a mongol fajhoz tartozó népek jellegének. Egykoru irók szerint a hunn tipust a kerek, nagy fej, mélyen benn ülő, átható tekintetü apró szem, ritka szakáll, kiálló pofacsont, lapos orr, szennyes bőrszin, kis termet s elsatnyult altest mellett erősen kifejlett vastag felső test, széles váll és mell jellemezte. Akiknél ez a tiszta faji jelleg átalakulófélben volt a vérkeveredésnél fogva, azok - mint az V. sz.-ból Sidonius Apollinaris után tudjuk - mesterségesen is meg akarták őrizni annak legjellemzőbb sajátságait. A kis gyermekek arcát karddal falhasogatták, hogy a szakállnövést megakadályozzák, vászonszalagokkal leszorították az orrot, hogy lapos legyen s a pofacsont kiálljon, a koponyát pedig összenyomták, hogy csúcsban végződjék. Igazi nomádok voltak, kiknél épületnek, kunyhónak legkisebb nyoma sem volt, mert fedél alatt ugy érezték magukat, mintha sirban volnának. Tető alá még a legnagyobb szükségtől kényszerítve sem mentek. Ernyős szekereikkel, ahol a nők és csecsemők laktak, örökösen kóboroltak egyik helyről a másikra, nyáron a mezőkön nyájaikat legeltetve, télen vizek mellé huzódva. Csecsemő koruktól fogva megszokták az esőt, éhséget és szomjuságot türni. Gyaloglásra teljesen alkalmatlanok, amiben lábaikra tekert kecskebőrből álló idomtalan nagy csizmájuk is akadályozta őket. Annál jobban kitüntek a lovaglásban, miben az azelőtt ismeretlen kengyel használata is nagy segítségükre volt. Éjjel-nappal lóháton voltak, ott végezték minden dolgukat, ott adtak-vettek, ott ettek-ittak, ott tanácskoztak s lovaik nyakára hajtva fejüket, ott aludtak. A lovaglást kora gyermekségüktől fogva megszokták, alig választották el a csecsemőt, már lóra ültették.
Étkezésük nagyon egyszerü volt. Öltözetük vászonból v. nyest, menyét s más hasonfajta kisebb erdei vad bőréből készült és másikkal föl nem váltva, mindaddig viselték, amig csak rongyokban nem szakadozott le róluk. Fejüket azzal a visszahajtott karimáju süveggel födték, mely legalább is a Kir. e. II. sz.-tól kezdve mind e mai napig jellemző fejviselete a közép-ázsiai népeknek. Kecskebőrből készült, lábszáraikat is takaró idomtalan sarujuk alig lehetett más, mint csizma. Házassági szokásaikból csak annyit tudunk, hogy a többnejüség volt náluk szokásban. A gyermek nevének megválasztásában - ugylátszik - a születés körül előforduló körülményeknek nagy befolyásuk volt; Attila például nyilván onnan kapta nevét, mert az Attilának nevezett Volga folyam mellett született; legidősb fiának, Elláknak a neve a. m. legelső (török: ilik), a legifjabbé Irnáké a. m. ifjonc (török: ir, er a. m. férfi, inak a. m. ifjabb testvér, öcs). Ami temetkezési szokásaikat illeti, az elhunyt vitézt, mint Attilát, sátorban közszemlére tették s aztán lovastól temették el, ami a legtöbb turán népnél szokásban volt s ezenkivül az Attila eltemettetésének részleteiből következtetve, a halott leghivebb szolgáit is vele együtt eltemették és sirba tették ékszereit, legkedvesebb fegyvereit, mint Attilának aranyos iját. A holt hanyatt fektetve, fejjel nyugatnak, a fölkelő nappal volt szemben. Az elhunyt fölé azután magas halmot emeltek s fölötte gyásztort tartottak. Attila fölött gyászdalokat énekeltek, melyben hőstetteit számlálták elő s fájdalmuknak azzal adtak kifejezést, hogy szittya szokás szerint hajukat levágták s arcukat felhasogatták. Az ellenségre nagy ordítással s látszólag minden terv és rend nélkül rontottak s amilyen könnyüséggel és rendkivüli gyorsasággal támadtak, épp oly hirtelen elszéledtek, hogy megerősödve ismét visszatérjenek s pusztító öldökléssel mindent elsöpörjenek. Ez a harcmód nem veszett ki a H.-kal, ötszáz esztendővel később ugyanilyen volt a magyarok rohama is. A hunn főfegyvere a nyil volt; roppant ijával és csonthegyü hosszu nyilvesszejével, melyet rendkivül távolságba lőtt, soha nem tévesztette el a célt. Közelben, saját magával nem gondolva, tőrszerü rövid karddal támadott, s mig az ellenség a kardcsapás elhárítására gondolt, pányvát vetett rá, ami a magyar csikósok karikásához hasonló ostorféle lehetett, s összehurkolva ellenfelének tagjait, minden ellentállásra képtelenné tette. Régészeti leleteink népvándorláskori csoportjában nem ismerünk olyan emlékeket, melyeket a IV-V. századbeli H.-nak lehetne tulajdonítani. Az u. n. Attila kincse (l. o.) az ujabb kutatások szerint nem lehet korábbi a VII-VIII. sz.-nál.
Ezen a néven ismeri az irodalom azt a 11-14 m. széles és 2 m. magas homoktöltést, mely Háromszéken a rétyi nyirben a Fekete-Ügytől Magyaros felé délnyugati irányban vizenyős talajon apró tavacskák mellett huzódik végig s folytatása a mogyorósi határban nyomozható tovább, ahol azonban még a mult században Csősz árkának nevezték. A népmonda szerint óriások készítették, ami összefügg az utóbbi névvel, mely szláv eredetü s a.m. ördög árka. A H. elnevezést irodalmi emberek hozták forgalomba s összekötve a többi, különböző nevü (Kakas-borozda, ördög utja, Rapsonné utja stb.) székelyföldi ősrégi erődítménnyel, ebben vélték feltalálni annak a hagyomány által megőrzött emlékezetét, hogy mindez a hunnoktól származik s a legmerészebb következtetéseket füzték hozzá. Budvár, Kadicsvár, Rika erdeje stb. felfogásuk szerint mind azt bizonyítja, hogy a Székelyföldön székeltek a hunn fejedelmek, maga Attila is itt tanyázott. De a H. nevet a nép nem ismeri; az igazi népies név homárka s ennek semmi köze sincs a hunnokhoz. Egyszerüen megfelel a török komarka a. m. homokhát, azaz homoktöltés szónak s tényleg az is és több más, részint helynevekben, részint családnevekben fenmaradt nyommal együtt mutatja, hogy amidőn a székelyek megszállták mai hazájukat, töröknyelvü elemek is voltak közöttük.
A katalauni (chalonsi) véres ütközetet nevezétk igy a nyugati népek, hol oly elkeseredett küzdelem folyt, hogy a monda szerint az elesett vitézek éjjel föltámadva tovább folytatták a harcot. Igy nevezik a németek a lechfeldi v. augsburgi csatát (l. o.) is.
Mint elnevezés a németeknél fordul elő (Hünengräber), akik igy hivnak minden történelem előtti nagyobb siremléket, egyszerü sirhalmot és megalitikus emléket, dolment (l. o.), cromlechet (l. o.) stb. Nálunk a kősirok nem fordulnak elő, a régi sirhalmok pedig kunhalom(l. o.) korhány azaz kurgán és százhalom név alatt ismeretesek. Ezek közül a középkortól kezdve egész a hetvenes évekig az érdi százhalmot tekintették H.-nak, hova a potentianai és tárnokvölgyi ütközetben elesett hunnokat temették a monda szerint. Érdy J. s később az 1876. nemzetközi archeol. kongresszus többet fölásatott e halmok közül s ugy a halmok szerkezetéből, mint a lelt tárgyakból kitünt, hogy sokkal korábbi időből származnak s az alsószentiványi, pátkai és bakonyi százhalommal együtt a Kr. e. IV. sz. körül bevándorolt kelták temetői voltak. Legutóbb a cikói népvándorláskori sirmezőt emlegették e név alatt; az itt lelt tárgyak kora összeesik a hunn uralom idejével, csakhogy annál jóval előbb kezdődik s jóval tovább tart, ugy hogy egészében véve a szarmata-alán elemnek tulajdonítható, egy lovas sir mellékletei pedig valószinüleg avar tárgyakat foglalnak magukban.