valamely erőnek huzó hatása. Ha ugyanis valamely rud egyik vége meg van fogva, másik végébe pedig az erő oly módon kapaszkodik, hogy annak iránya a rud középvonalával egybeesik s a támadó pontot a tartó-ponttól eltávolítja, akkor ez a rud huzásra van igénybe véve. - H.-nak nevezik a vadászok a szárnyas vadnak esti és reggeli repülését, mikor esti és nappali tartózkodását eledelkeresés végett felcseréli.
a hajó után kötött bárka, formára készült faláda, mely halászáskor a kifogott halaknak élve való elrakására szolgál.
l. Varsaháló.
l. Fogolyháló és Öregháló.
az evező-rudra alkalmazott füles pánt, amelynél fogva azt vonószegbe lehet beakasztani.
a hajó peremére alkalmazott nyerges fa, amelybe az evező belefekszik.
Henrik, német vizéptész, szül. Hamburgban 1803 szept. 23., megh. u. o. 1871 jun. 1. Nevezetes érdemei vannak Hamburg kikötőtelepeinek építése körül. 1864. porosz államszolgálatba lépett és különösen az Elbe szabályozásán és a Keleti-tenger kikötőinek kijavításán dolgozott. Művei: Reisebemerkungen hydrotechnischen Inhalts (Hamburg 1844); Beiträge zur Kunde des Flutgebiets der Elbe (u. o. 1845) stb.
Vilmos, német utazó, szül. Hamburgban 1846 okt. 20. 1875-77. Gabunban járt, 1879. jelent meg: Ethiopien, Studien über Westafrika c. műve. 1881-83. a gyarmati politikával foglalkozó három dolgozatát bocsátotta közre.
hűbériség. Középkori polgári intézmény, illetve országos rendszer, mely szerint az ingatlanok (hűbér-földnek) valódi főtulajdonosa a fejedelem, vagy más adományozó volt, az ezen földet birtokukban tartó hűbéresek pedig annak csak haszonvevői voltak. Ebből a középkori szóból feodom s utóbb feudum, amely ős-germán eredetre vall, keletkezett a feudalitás, a hűbériség. A hűbériség elemei már Nagy Károly császársága előtt feltalálhatók, de csak a X. sz. második felében vált az európai középkori társadalmi rendszerré; hogy azzá válhatott, annak okát a germán népfaj jellemében, felfogásában találjuk meg. A germán felfogás szerint ugyanis a szabad férfinak tekintélyét emelte az, ha valamely kiváló vitéz egyénnek személyes szolgálatában állott, ennek érdekében harcolt, ahhoz mentül nagyobb hűséggel ragaszkodott. A harcokhoz a társaknak szükséges volta egyrészt, a társaknak személyes hűsége és önfeláldozása másrészt, alkották két fő tényező elemét a feudalitásnak, amihez szükségessé vált a két elemnek egymáshoz jogi összeköttetésbe hozása, ami két oldalu szerződési viszonyt szült. A hatalmas ur a kalandjaihoz, harcaihoz keresett segítő társaknak szerződésileg igérte s esküvel is erősíté, hogy fentartásukról gondoskodni fog, s részelteti őket szerzett v. elfoglalandó birtokaiban. A társak viszont esküvel kötelezték magukat, hogy a harcokban a főurat hűségesen kisérik, s érdekében harcolnak. Ez volt kezdete a hűbérrendszernek. Zsold helyett ilyformán a segítő társ beneficium-ban részesült, rendszerint valamely birtoktestet kapva jutalmul haszonélvezetre. E birtoknak főtulajdonosa megmaradt azonban az dományozó ur s övé volt az u. n. dominium directum; az adományozott, a hűbéres (vasallus, vassus) pedig csak haszonélvezeti joggal birt (dominium utile) abban. Eleinte a hűbéres csak saját személyére nézve birt joggal oly birtokhoz, s legfeljebb ha fia is azon hűbérur felbonthatta a szerződést, s elvehette a bér-birtokot a vazallusától. Később azonban s csak a karolingok működése után a IX. sz. vége felé s főleg már a X. sz.-ban jogrendszerré alakult át a hűbériség, midőn is a hűbérbirtok örökölhető vált, mig csak a hűbéresnek utódjai maradtak, sőt a hűbéres azt bizonyos megszorítások mellett el is idegeníthette. A beneficiummal adományozott szabad férfi hűségi igéretet (commendatio) tett ugyan, ezt tették minden utódai is, mely hűségi fogadalom letétele bizonyos formaságokhoz volt kötve. A hűbérur (senior, dominus) elfogadta e fogadalmat, s erre a hűbéres hadi és egyéb szolgálatai, valamint a hűbérur kötelezettségei meghatároztattak. A hűbéres egyenesen birtokainál fogva volt köteles a hadba menni s egyáltalában az u. n. hűbéri szolgálatokat teljesíteni. A hűbérbirtokot a hűbérur beleegyezésével hűbéres részekre osztva alhűbérbe is adhatta, ezek alhűbéreseknek neveztettek.
A hűbérítés formai módja aszerint, amint az nagyobb v. kisebb hűbérur részéről volt eszközlendő, s melynél a birtok nagysága is tekintetbe jött, különböző volt, hűbéressé avattatott az illető a zászló megérintéssel (zászló-hűbér), gyürü vagy kard által; papi hűbérnél a legrégibb időben gyürü és pálcával, a wormsi béke óta (1122) pedig kormánypálcával. A H. egy különleges faja volt az u. n. várhűbér; eme hűbéresek tartoztak a hűbérurnak várát őrizni, védeni, alkották a várőrséget. Uralkodónak várában a várőrség feje őrgrófnak (Burggraf), egyéb uraknál várnagynak (Burgvogt) neveztetett, az őrség várnép (Burgmänner) nevet viselt. A tulajdonképeni hadhűbéresek mellett volt még egy külön osztálya a hűbéreseknek. Ugyanis a legrégibb időktől fogva a fejedelmek, helytartók, egyháznagyok udvaránál találkozunk udvari tisztviselőkkel, kik eleinte valóban tettek szolgálatot, utóbb már csak az udvar fényének emelésére szolgáltak; ilyen 4 fő hivatal volt a főudvarmesteri (marschall), főkamarási, koronaőri és a pohárnoki méltóság. Mentül nagyobb tekintélyt csakis mentül terjedelmesebb birtoktestnek birása adván ama korban, amely még az állampolgárságot is csak a birtokhoz kötötte, eme főudvari tisztek is hivataluk viseléseért nagyobb birtokok haszonélevezetébe helyeztettek. Igy keletkezett az udvari hűbér (Hoflehne), mely utóbb, s főleg I. Frigyes kora óta ugyancsak örökölhetővé vált. A nemességre mind vonzóbbá válván az udvar fénye, tódultak az udvari szolgálatra, hol az udvari szolganépség, amint őket nevezték, ministerialisok (servi ministeriales) fölött gyakorolták a felügyeletet. Gyakran e miniszterialisok is uruk engedelmével viszont másokra ruházták át teendőik ellátását, minek fejében ezek is aztán hűbérbirtokban részesítettek. A nagyok majorságain is számos szolgaszemélyzet lévén, fejük volt a majoros (villicus), kinek a birtok megművelése fejében legalább is egy ház v. kert jutott H. cimen a várhoz tartozó faluban. Pusztán a főhűbéruraság elismerése okából is keletkezhetett hűbérjogviszony, melynek jeléül évente valamely adónemet kellett beszolgáltatni, mint p. lovat egy falka kutyát, vadász-sólymot. Előfordult gyakrabban fejedelmi hűbér is (l. o.). Mindez elvégre is oda fejlődött, hogy már a X. és XI. sz.-ban alig létezett más alattvalói kötelesség, mint csupán a hűbérviszonyból kifolyó, s a hűbérur (suzérain) és az uralkodó (souverain) felőli fogalom teljesen összezavartatott, s igen hatalmasnak kellett már lennie annak az urnak, aki támaszkodva önerejére, merészkedett hűbéri alávetettség nélkül megmaradni; a császárok el is követtek mindent, hogy az ily független urakat saját hűbéreseiknek megnyerhessék. Mindez idővel oda fejlődött, hogy a fejedelmek kezdték belátni, hogy a hűbérszervezet természeténél fogva tulajdonkép nem a hűbéresek vannak függő viszonyban ő tőlük, hanem éppen ők, a fejedelmek a hűbéresektől, mert habár a letett eskü alapján követelhették is a fejedelmek vazallusaiktól az engedelmességet, ámde erre csakis büntetések alkalmazásával állt volna módjukban őket szorítani, erre azonban hiányzott a hatalom náluk. Tényleg a koronahűbéresek (Kron-Vasallen) Német-, Olasz-, és Franciaországban majd minden hatalmat magukhoz ragadtak a királytól. A hűbéri állam ilykép annyi kisebb államra tagolva jelentkezett, ahány ily hatalmas herceg v. gróf volt abban s maga az uralkodó fejdelem csak első volt eme kis fejedelmek között. A királyság épp ezért mindig védelmére kelt az alsó hűbéreseknek, a neki közvetlenül alávetett hercegek és grófok ellenében, ott, ahol e hatalmasok a hűbéri viszonynak alattvalói viszonnyá alakításán munkálkodtak, miért is nem ritkán az alsóbb hűbéreseket a főbb hűbérurak hatósági köre alól végkép fel is szabadították a királyok (exemetio). Ebből kifolyóan a király s a hatalmasok közt a surlódások napirenden voltak; s elvégre is a királyság szövetkezvén az alsóbb hűbéresekkel és a városokkal a hűbériség hatalmának megdöntésére, ez lassanként be is következett.
Hazánkban a hűbériség talajra nem talált, mert már a vezérek korában a birtoknak két neme létezett, a magán- és az állambirtok. Amazt alkották a törzsbirtokban gyökerező u. n. szállásai a nemzetségeknek s az ezekből keletkező családoknak, ámde nem korlátlan tulajdonjoggal, mert a főtulajdon magát a törzset mint ilyent illette meg. Állambirtokot alkottak pedig a végek, a várak s az ehhez tartozó javak. A törzsnek s a törzsfőnek ezen állása azonban már Szt. István alatt megszünt. István törvény utján állapítá meg, hogy: «kiki a saját földbirtokának tulajdonosa (dominus) legyen és szabad rendelkezhetési joggal birjon felette neje, gyermekei, rokonai vagy az egyház részére». Való ugyan, hogy Szt. István korában léteztek hűbérbirtokok is, ilyenekkel, adományoztatván meg a külföldről bevándorolt lovagok, kiknek további hűség és hadszolgálat fejében (more theutonico) adattak a birtokok; ámde ez szoros kivétel lévén, magának az ily hűbéresnek az állása is csak kivételes volt s eltérőleg a magyar birtokos állásától, hűbérkötelezettséggel járt. A hűbériségnek magára az illető nemzetre nézve megvolt az a hasznos eredménye, hogy egybeolvasztó hatással volt a különböző nemzetiségi elemekre s eredményezte a jelenlegi Ny.-európai államok lakóinak egységes politikai nemzetiségét, mig ellenben hazánkban a jelenlegi nemzetiségi kóros állapotoknak alapját sok tekintetben a feudalitásnak hiánya képezi. L. még Ősiség.
A hűbérur és hűbérese között a jogviszony kölcsönös s igy kétoldalu volt, mert a hűbériség a hűségnek s az ennek fejében nyujtandó jutalomnak és pedig a hűbérur részéről a birokadásnak s oltalomnak, a hűbéres részéről pedig a hadbamenésnek s a védelemnek egymás iránti kölcsönössége szerződésen alapulván, tulajdonképeni H.-nak fogalma alá csakis az eshetik, midőn a királyoknak a fő hűbéruraság elismerése okából keletkezett hűbérnél az elismerés, jeléül a fő hűbérurnak bizonyos adó volt évenként beszolgáltatandó; ilyen lehetett: paripa, falka kutya, szép vadászsólyom, esetleg bizonyos cselekvények, milyenek voltak p. a kengyelvastartás ünnepélyes alkalmakkor, a hűbérurnál megjelenés, a csapat előtt való táncolás, valamely ügyes mutatványnak megtétele, tojásnak, fillérnek átnyujtása. Midőn pedig az állandó hadsereg behozatalával a hűbérestől hadi szolgálatokat többé nem kivántak, életbe lépett bizonyos pénzösszegnek adó gyanánt való lefizetése vagy - s főleg a XVII. sz.-től - az u. n. harcparipa- pénznek (Ritterpferdgelder) beszolgáltatása.