igy nevezik azt az ország cimerét, melyet egy uralkodó cimerébe befoglal, hogy ez által kimutassa, miszerint az illető országra igényt tart; igy p. Szerbia és Ráma (Bulgária) cimerei a magyar cimerben, mely országok régente a magyar birodalomhoz tartoztak.
az a per, melyet a végrehajtási eljárás folyamán a végrehajtáson kivül álló személy a végrehajtató ellen indít a végett, hogy a lefoglalt ingóság a foglalás alul felmentessék. Magyar jog szerint I.-t csak tulajdonjog alapján lehet támasztani, habár kétségtelen, hogy másnemü jog, p. a haszonélvezeti jog is alapját képezheti annak, hogy valamely lefoglalt tárgyra végrehajtási árverés el ne rendeltessék. Az I. sajátsága az, hogy habár a felperes és a végrehajtást szenvedő közötti jogviszonyra alapíttatik, erre a jogviszonyra a perben hozott itélet semmi hatállyal, még a praejudicialis itélet hatályával sem bir; aminél fogva ezek a felek jogaikat egymás irányában a törvény rendes utján érvényesíthetik, és az igénylő, ha az egyik perben nyertessé is lett, ujabb pert kénytelen indítani, ha ugyanez az ingóság, más vagy ugyanazon végrehajtató javára is ujabb foglalás tárgyává tétetett. Mivel az I., hogy eredménnyel járjon, a végrehajtás további folyamára, különösen az árverésre halasztó hatállyal kell hogy birjon, másrészt szükséges az ily hatályu perben az eljárást lehetőleg siettetni és a per elhuzására célzó kisérleteknek gátat vetni. Innen van, hogy ebben a perben igazolásnak, a tárgyalás elhalasztásának, perujításnak nincs helye és a hosszabb folyamatu bizonyítás is meg van szorítva annyiban, hogy a felperes tanui közül csak azokat lehet kihallgatni, akik a biróság területén laknak, vagy akiket a felperes 15 napot meg nem haladó határidőn belül előállít. Mind e megszorító rendelkezések és az alaptalanul igénylőkre fenyegett pénzbirság sem elegendők annak meggátlására, hogy a biróságok csupán a végrehajtás megakasztására s a hitelező kielégítésének elodázására célzó I.-ekkel elárasztassanak. Ezért alig lesz elkerülhető az I.-eknek az eddigiektől különböző alapon való szabályozása.
az állítmányi igények módosítása személyek, idők és módok szerint. 1. Személyrago. Nyelvünket több más ugor nyelvvel együtt kiválóan jellemzi a tárgyatlan és tárgyas ragozás (vagy alanyi és tárgyi, szubjektiv és objektiv ragozás) megkülönböztetése. De a magyar nyelvben maga az alanyi ragozás is két ágra oszlik: iktelenre és ikesre, - a szerint, amint jelent idő egyes 3. személyét az -ik rag hiánya vagy megléte jellemzi, p. kér és érik, visz és isz-ik. Az iktelen igék személyragjai a jelen időben rendszerint 1. -k, 2. sz, 3. -, ellenben az ikes igékéi 1. -m, 2. -l, 3. -ik. A többes számban mind a kétféle ige személyragja 1. -unk ünk, 2. -tok tek tök, 3. -nak nek. A perfektumban az egyes számban sincs semmi különbség: itt az iktelen igék is -m, -l-re végződnek az 1. s 2. személyben, s viszont az ikes igék sem veszik fel az -ik-et a 3.-ban (kértem, kértél, kért: értem, értél, ért). L. Ikes igék.
Az alanyi személyragok, mint minden nyelvben, jobbára személynévmásokból erednek. Igy az -m rag az 1. személy névmásából lett, mert az én szó a rokon nyelvek tanusága szerint eredetileg m-mel kezdődött (ma is igy mondják a cseremiszek: mén, a finnek: minä stb). A többes szám 1. -nk ragja (vagyunk, volnánk) még a Halotti Beszéd idejében -muk mük volt (vogymuk, vimádjomuk, ma vagyunk, imádjunk); itt az m nyilván az 1. személyt, a k pedig a többes számot jelöli, mint a 2. -tok tëk tök s a 3. -nak nek k-ja mutatja. A -tok tëk tök t hangja nyilván a te, ti névmásokra utal. A -nak nek n-je mint 3. személy jele megvan az egyes számban is a leszen, megyen, lőn, tőn-féle alakokban, továbbá a fölszólító módban: legyen, irjon, stb. A többi ragnak nehezebb a magyarázata. A tárgyas ragozásnak (l. o.) 2. személyü tárgyra mutató alakja, kér-lek, nagyon könnyen elemződik: a -k az 1. személyü alany ragja, az l pedig a 2. személyü tárgyé (azonos az eszel iszol 2. személyü alanyragjával). A 3. személyü tárgyra mutató alakok: várom, várod, várja, várjuk, várjátok, várják. Az utóbbi négyben nyilván a j, ill. -ja já a tárgyra mutató személyrag; ez legjobban akkor tünik ki, ha összehasonlítjuk a várja és vár s a várjátok és vártok alakokat. A várom, várod alakokban az m és d előtt elmosódott a tárgyi személyrag.
2. Az idők és módok képzése. Az idők és módok kifejezésére hat egyszerü igealakkal rendelkezik nyelvünk, ugymint néggyel a jelentő módban: ir, irt, ira, irand, és kettővel a feltétes és parancsoló mód megkülönböztetésére: irna, irjon; ritkán fordul elő a feltétes módban egy hetedik egyszerü forma: irandana. Van aztán egy csomó összetett igealak: ir vala, irt vala, irt volna, irni fog, irni fogna stb. Az ir alak jelentő módot s folyó cselekvést fejez ki, minden külön képző nélkül. De vannak igéink, melyeknek ezt a formáját a többi formától -sz képző különbözteti meg: lesz, tesz, vesz, visz, hisz, eszik, iszik, aluszik, fekszik, cselekszik stb. (e helyett: levsz, tevsz stb., mert tiszta tőjük v-re végződik: lev-, tev- stb., v. ö. levő, tevékeny, cselekvés stb., l. Szótők). Két igénknek pedig gy képzője van a folyó cselekvésben: vagyon és megyen (e helyett: valgyon, mengyen). Az irt, adott alak a befejezett cselekvést jelenti, képzője magánhangzók után -tt, mássalhangzók után -t. Ez az alak a befejezett cselekvés igenevéből fejlődött: ők elestek tulajdonkép a. m. ők elesettek (sie sind gefallen, lapsi sunt, el vannak esve). Az irand, mely beálló cselekvést jelent, ma majdnem kizárólag az irodalmi nyelvre szorítkozik; nyelvjárásaink közül csak a kalotaszegiben tengeti életét. Régibb forrásainkban, a XVIII. sz. végeig sokszor hosszu hanggal jelenik meg: verénd, lakándol, mondándja stb. Innen származik a beálló cselekvésnek igeneve is: halandó irandó. Az ira alak régente szabályosan használt elbeszélő mult volt. Ma jóformán csak a székely földön közkeletü. Jellemzője á, é, p. ir-á-nk, kér-é-nek stb. Az á é-ből csak az egyes 3. személyben lett a e: ira, kére; a tárgyas többes 1.-ben pedig ó ő: mondók, nézők (eredetileg mondájok, nézéjök, aztán mondójok, nézőjök, t. i. mink). A tőnek, lőnek-féle alakok (régebben tének, lének) összevonás utján keletkeztek ezekből: tevének, levének. Irna a föltételes mód alakja. Képzője -ná né s a magánhangzó itt is olyan változásokon ment át, mint az elbeszélő multban: irnánk kérnénk, irna kérne, irnók kérnők. Ez alaknak teljes megfelelőjét találjuk más ugor nyelvekben is, p. vogul kolnem halnék, kolnen halnál, pilnem félnék; cseremisz puném adnék; finn lienemme lennénk stb. A fölszólító mód alakja irj, fogjon, kérjünk; tehát képzője j. Ebből gy lett a légy, tégy-féle igékben. A hozz, válasszad keressük-féle alakokban (vagyis a z sz s-hangu igék fölszólító módjában) ma nem ejtjük a j-t, de ezek kódexeinkben még igy fordulnak elő: hozj, válaszjad, keresjök. Még nagyobb változás történt a t-végü igetők felszólítójában, mert ezt most részint ss, részint ts hangcsoport jellemzi: vess, bonts; «hass, alkoss, gyarapíts». Az ít-végü igék a palócoknál s az alföldön ilyen felszólítót is képeznek: segíj, tisztíjja, takaríjjon stb. A tanultam vala, tanultam volna, tanultam legyen alakok, mint nyelvemlékeink bizonyítják, régebben igy hangzottak: tanultam valék, tanultam volnék, tanultam legyek, s még régebben alkalmasint igy: tanult valék, tanult volnék, tanult legyek (mint p. latinul eruditus eram, eruditus essem, stb). Irni fog tkp. a. m. iráshoz fog.
a bibliában Palesztina (l. o.), melyet Jehova a zsidóknak megigért.
(promesse), irásbeli igéret arra, hogy egy meghatározott sorsjegy nyereménye egy bizonyos huzásra közösen megállapított ár lefizetése fejében átengedtetik. Eszerint az I. nem egyéb, mint egy meghatározott huzásu nyereménykötvénynek bérbeadása egy huzásra, v. pedig a játékjognak az eladása. Az I.-ekről az 1889. évi IX. t.-c. 4. §-a intézkedik, mely szerint I.-ek csakis oly nyereménykötvények várható nyereményeire bocsáthatók ki és hozhatók forgalomba, melyek nálunk az említett törvénycikk határozatai szerint a közforgalom tárgyát képezhetik és amelyeknél a névérték legalább is 100 frt. Ama nyereménykötvénynek, melyre I. bocsáttatik ki, a kibocsátó birtokában és a magyar korona országainak területén oly helyen kell lennie, hogy bármikor ellenőrizhető legyen, végül I. csakis a kibocsátó vagy megbizottjának állandó üzlethelyiségében adható el. Az I.-ek kibocsátása a legtöbb államban tiltva van és a tiltott sorsjátékok alá eső eljárásban részesül.
A tőkebiztosítás egy neme, mely által minden egyes fizetett dijrészletért határozott és meg nem támadható tőke biztosíttatik, ugy hogy minden egyes díjrészletre nézve előre meg van állapítva, hogy annak lefizetésével milyen nagyságu tőkére van a biztosítottnak igénye; tehát a dijfizetés elmulasztásának nincsenek hátrányos következményei, hanem a tényleg befizetett dijaknak megfelelő összeget fizeti a biztosító a kötvényben meghatározott esemény beálltával, vagy a megállapított idő lejártakor. Ezen Iduna által Halleban meghonosított biztosítási forma nagy jelentőséggel bir, amennyiben a dijfizetés elmulasztása nem vonja maga után a biztosítási szerződés megszüntét, hanem a befizetett tőke arányában egyszerüen kiszámítják azon összeget, melyre a biztosítás szól.
büvös igéknek bizonyos szertartások közt való elmondása, cédulákra vagy más tárgyakra való felirása betegségek vagy sebek gyógyítására, vérzések elállítására, tüzvész elhárítására stb. Az eljárás a primitiv népek azon hitén alapszik, hogy valamennyi betegség megigézésből származik; e hit szerint némely betegség okának a gonosz démonoknak és tündéreknek magában a testben való felléptét tartják. Az igéző szónak a fenyegető hatalmak és veszélyek feletti erejében való hit majdnem általánosan el van terjedve; a vérigézéssel az Odisszeiában (XIX. 457) és Odia runa-igézésében, az Eddában találkozunk. A kereszténység annál kevésbé volt képes eme babonát kiirtani, miután az egyházban az ördöngősök gyógyítása, minden exorcizmus, eskübizonyítás és kiátkozás stb. szintén bizonyos formák erejében való hiten alapul. A régi formák egyszerüen keresztényi alakot öltöttek, amennyiben nem többé a pogány démonok, hanem Krisztus és az ő szentjei hivattak segítségül. A két legrégibb német áldóformula a X. sz.-ból való u. n. Merseburgi ráolvasások. A legrégibb magyar ráolvasásokat a XVI. sz.-beli Bornemisza Péternél találjuk, ezeket érdekesen összevetette Barna Ferdinánd a finn ráolvasásokkal (kapcsolat a magyar és szuomi irodalom között). A szó az igével való varázst jelenti a magyarban.
erdeje nyujtott menedéket, a Névtelen Jegyző szerint, Mén Marótnak, midőn Öcsöb és Velek hadai elől Bihar várából feleségével és leányával együtt menekült. Az I. nevét közönségesen Ingoványra (Ingvány) magyarázzák. Az ingovány szó palus értelemben tényleg már a Bécsi kódexben is (1436-1439) előfordul (Nyelvemléktár, I. 151.) s ugy látszik, azokat az erdőségeket kell rajtuk érteni, melyek az alföldre jutó Kőrösök mellett terjedtek el s melyek ingoványos voltáról a Kőrösök szabályozásáig nagyon sok joggal lehetett beszélni.
Ny-i Sahara (l. o.) homokbuckás része.
l. Dsidselli.