l. Gőzhajó.
l. Gyorssajtó.
(növ., ikrancs Brass. és Kov., Chysospermum Cuss.) a. m. Alschingera (l. o.).
igy nevezzük az összetett szóknak, még pedig a mellérendelő összetételeknek (l. Összetétel) olyan fajait, amelyek nemcsak jelentésökre, hanem hangzásukra nézve is rokontagokból vannak összetéve. Az ilyen rokonhangzást annyira keresi nyelvünk (s a rokon nyelvek is), hogy kedveért néha az egyik tagnak jelentését nem is vesszük szigoruan, illetőleg módosítjuk a másiké szerint. Igy p. a nyal-fal, ken-fen, dul-ful szókban jelentés tekintetében a második tag nem illik ugy az elsőhöz, mint ezekben: szánom-bánom, csusz-mász, mézes-mázos, sebbel-lobbal, ia-fia (személyrag nélkül i-fiu, ifju, mind a két tag a. m. gyermek). Az ikerszók képzésének legegyszerübb módja az ismétlés v. kettőztetés: jobban-jobban, lassan-lassan, néha-néha, már-már. De legkedveltebb ikerszavaink azok, melyekben egy szó ugy van önmagával összetéve, hogy az egyik tagban némi változtatást teszünk rajta: horgas-horgas helyett azt mondjuk horgas-borgas vagy hóri-horgas, tarka-barka helyett tarka-barka v. tari-tarka, pirul-pirul, irkál-irkál helyett irul-pirul, irkál-firkál stb. Ilyen ikerítés nyelvünkben legtöbbször három módon történik. Első és legközönségesebb a hangrendi változtatás, vagyis mély és magas hangzók váltogatása (a változatlan szó az utótag), p. lim-lom, gyim-gyom, rissz-rossz, nyifëg-nyafog, kipkëd-kapkod, mende-monda, csür-csavar, hilitt-holott (a. m. itt-ott), himmi-hummi v. hemme-hummi (Nyr. VIII. 189. az alapszó hunmi, holmi), heidáról-hódára halogat (Szatmárban hódára, nyelvemlékeink szerint a. m. holnap). A második mód abban áll, hogy csak a kezdő hangot változtatjuk, még pedig rendesen ugy, hogy első helyen változatlanul, második helyen pedig b-vel kezdve ejtjük a szót (ha magánhangzón kezdődött, ez elé, ha mássalhangzón, helyébe tesszük, a b-t), p. ingó-bingó, öröm-böröm (Thaly: Vit. Én. I. 385.), tarka-barka, csiga-biga, Sándor-Bándor stb. A harmadik mód szerint a változatlan alapszó elé tesszük ugyanazt a szót tovább képezve vagy elváltoztatott végzettel, többnyire s-sel vagy n-nel, p. ujdonat-uj, telides-teli, véges-végig, unos-untalan, torzon-borz stb. Néha valamely egyszerü vagy összetett szónak két felét ugy alakítja a kiejtés, hogy egymáshoz hasonlókká, tehát ikerszóvá lesznek. A postai recepisz-t p. népünk rece-fice névvel is illeti. Tolna-Baranya helyett azt mondja: toronya-boronya. A hirtelen fölfortyanót Csallóközben hörtyön-förtynek csufolják (Nyr. VIII. 378) stb. Ezt a jelenséget is megtaláljuk más nyelvekben. Az eszt nyelv p. a hebehurgyát sega-sompa-nak mondja, holott a második tag külön használva igy hangzik: somb, tehát csak a sega kedveért ejtik a-val. Az olasz a se hideget, se meleget, se jót, se rosszat igy jelöli: ne uti, ne puti, az elsőben az utile, hasznos szó rejlik, a másikban alkalmasint a putire ige, mely a. m. büdös, nem tetszik. V. ö. Kunos Ignác, Az ikerszókról (Simonyi: Tanulmányok az egyetemi Nyelvtani Társaság köréből).
l. Ikrek.
igy nevezi Hazslinszky a Puccinia Tul. nevü rozsdagombát, l. Puccinia.
kisközség Vas vmegye sárvári j.-ban, a Rába mellett, (1891) 1633 magyar lakossal, igen szép gr. Batthyány-féle várkastéllyal, posta- és táviróhivatallal és postakarékpénztárral.
(növ., Synanthia), két v. több virágnak különböző módon való összenövése, p. a szilvafán.
a magyar nyelvben azok, amelyeknek jelentő mód jelenidői egyes számu harmadik személyük «ik» ragban végződik, p. esz-ik, alsz-ik stb. Az I. problémája teljes biztossággal mindeddig eldöntve nincs; a gyakorlat még mind ez ideig habozik, hogy az ik-es vagy ik-telen nyelvészet pártjához szegődjék-e. Az elmélet terén a mérleg inkább az ik-telenek javára hajlik. A kérdést, amely körül a vita forog, rendszerint igy formulázzák: van-e ikes ragozás, vagy nincs? Az ik-esek azt állítják, hogy igen; az ik-telenek pedig azt, hogy nincs. Ez alatt pedig nem azt kell érteni, mintha az ik-telen nyelvtudósok a nevezett «ik» végződést helytelenítenék, hanem helytelenítik annak a bizonyos hajtogatási szkémának (l. Igeragozás) merev alkalmazását valamennyi ikes igére. Ha ugyanis az iskolai nyelvtanokat nem tekintjük és a magyar nyelvet s ennek törvényeit az életben tanulmányozzuk, a legtöbb magyar nyelvjárásban nyomát is alig fogjuk találni annak, hogy az említett mintához a népnyelv szorosan alkalmazkodnék. Azt ugyan meg kell engednünk, hogy a régi nyelv a XVII. sz. második feléig pontosan megkülönböztette egymástól az iktelen s az I. ragozását. Igy p. még akkor is sz-szel ragozták az iktelenek második személyét, ha a tő is sz-en végződött, s akkor is l volt az ikesek ragja, ha már az igető is l végü volt. Még Haller János is azt irja, p. tészesz, lészesz, vészesz; viszont p. Balassa s Pázmány igy szólnak: válol stb. (igy elvalol Weszp. C. 42., holott a mai népnyelv jobbára igy ragozza ezeket: teszel, leszel, veszel, válsz). Azonban a XVII. század vége óta a legtöbb magyar nyelvjárás már nem különböztette meg az I. ragozását az iktelenekétől, s a rendelkezésre állt ragalakok használata a következő módon állapodott meg: 1. Az 1-ső személyben az ikes ragozásnak m-jét jobbára kerüli az ujabb népnyelv, ugy hogy ez a rag (perfektumon kivül) ma már csak a tárgyas ragozásra szorítkozik, p. eszem azt, kidolgoznám azt, de eszek valamit, dolgoznék, tengődök, fohászkodok, illek, minek veszekedjek? stb. - 2. A második személyben is az iktelenek ragját fogadták el az ikesek, vagyis sz-et az ő l-jök helyébe, p. elégedhetsz, bevetődsz, törekedsz, illesz stb. Csak az sz z s végü igék nem vették fel a hasonhangu sz ragot, hanem megtartották régi formájukat: alszol, fekszel, eszel, iszol, bizol, ütközöl, fogódzol, esel stb. S ilyen körülmények közt nagyon természetes volt, hogy ez a disszimiláló alak átterjedt az iktelen igékre is, és azt mondták: lészel, viszel, gyalázol, hozol, olvasol. Az imperativus második személyében a két alakot különbség nélkül használja a népnyelv ikes és iktelen igékből: törődj és törődjél, adj és adjál stb. - 3. A harmadik személyben csak kevés ige vált iktelenné, p. a régi lépik, pökik, küzdik, térdeplik helyett ma ez járja: lép, pök, küzd, térdepel. A legtöbb ige megmaradt ebben a személyben ikesnek, sőt igen sok ige csak ujabb korban vette fel a harmadik személyben az ik ragot, p. aszik, mászik, csuszik, uszik, folyik, szopik, hazudik, álmodik, utazik, pipázik, dohányzik stb. (régente asz, mász, hazud stb.). De ez csak a jelentő mód jelen idejére nézve áll. A többi idő és mód harmadik személyében az imént említett igék is a régi ikesekkel együtt az iktelenek analogiáját követték: másszon, csusszon, hazudjon, mászna, csuszna, hazudna stb. stb. Mindezek az adatok a beszédre s főleg a népies nyelvszokásra vonatkoznak. Az irodalom, tudjuk, Révai óta ismét fölélesztette a régi nyelvszokást, mely pontosan megkülönbözteti egymástól az iktelen s az I. paradigmáit. De mostanában az elmélettel együtt az irodalmi gyakorlat is tágít az iskolai szabályokon, s legujabb irodalmunkban mindig sürübben találkozunk a «szabálytalan» alakokkal. Csak egynehány irót idézünk: bátya, ne felejtkezz! (Arany, Buda halála); oly csendesen élhetünk itt, hogy akár senkivel sem érintkezz (u. a. Budapesti Szemle LXXI. 132); Szemeiben rejtett tüz sugárza elő (Jókai, Télzöld 8); beszélj magyarul, tanácskozz, biráskodj magyarul (Életemből I. 10); a dézsmából teljen ki a hadi költség (Fráter György II. k.); ne okoskodj páter (Mikszáth, Tekintetes Vármegye 13); tudakozódj a pálcától (163); csillapodj Annám (176); alig dolgozhat valamit (Pipacsok a Buzában 11); hát csak készülődj (26); leszel (26., 27., 39); tegyünk törvényt, hogy a leány is beváljon (A király reggelije, Pesti Hirlap 1891 szept. 27.).
japán sziget a Koreai-szorosban, 55 km.-nyire Cu-szimától, 20 km. hosszu és 10 km. széles; szakadozott partokkal, sziklás talajjal és 35 000 lak. Fővárosa Kacmoto, 5000 lak.