(Iphigenia), Agamemnon és Klytaimestra leánya. Midőn a görög hajóhad Auliszból szélcsend miatt nem tudott Trójába menni, Kalchas jós kijelenti, hogy a szélcsend mindaddig fog tartani, mig Agamemnon engesztelő áldozatul nem hozza leányát Artemisnek, kit a neki szentelt szarvas lelövésével megsértett. Agamemnon hosszabb habozás után beleegyezik leánya feláldozásába, de Artemis a feláldozás pillanatában elragadja I.-t s Tauriszban papnőjévé teszi; helyette az Artemistől küldött szarvastehenet áldozták fel. Midőn később Orestes Pylades barátjával Tauriszba ment, hogy Artemis képés Athénbe hozza, elfogatott s a fennálló szokás szerint Artemis papnőjének kellett volna őt feláldoznia, de I. felismeri Orestesben testvérét s segítségével szerencsésen megmenekült a két testvér Artemis képével együtt. Ezalatt Elektra azt hallotta, hogy Artemis papnője már feláldozta Orestest; azért midőn találkozik I.-val, meg akarja vakítani, de Orestes megakadályozza benne. Mind a hárman visszatérnek ezután hazájukba, Mikenébe. A monda szerint Artemis I.-t Hekatévé tette vagy pedig örökös ifjusággal ruházta föl s Orsilochia néven Leuke szigetén Achilleussal házasította össze. Egy másik változat szerint meghalt és sirja Megarában van. Az I. név eredetileg valószinüleg Artemis jelzője volt s csak később alkották belőle Artemis papnőjét. Az I.-monda igen el volt terjedve, a költészet és képzőművészet egyenlő szivességgel karolta föl. I. föláldozása számos antik vázafestményen és domborművön látható, hires Timanthesnak Pompejiben talált s a nápolyi muzeumban őrzött képe (l. az ábrát).
[ÁBRA] Kalchas feláldozni készül Iphigeneiát. Balra a kesergő Agamemnon.
A monda kedvelt tárgya volt a tragikusoknak is; földolgozta Aischylos, Sophokles és Euripides kétszer I. Aulisban és I. Taurosban; Gluck ugyanily cimen két operát szerzett; ujabban földolgozta a tárgyat Racine és Goethe, I. auf Tauris.
l. Iphigeneia.
Amphitryon és Alkmene fia, Jolaos atyja, Herakles mostoha testvére s hű bajtársa több vállalatában.
Phylakos fia, Podarkes és Protesilaos atyja, argonauta, a Pelias tiszteletére rendezett halotti játékokon a versenyfutásban győztes lett, l. még Melampus.
(gör.), athéni tábornok. Már 20 éves korában parancsnoka Athén segédcsapatainak a Korintus és Spárta közötti háboruban (395-387). Mint ilyen nagy szervező. Uj fegyvernemet képezett ki és honosított meg, az ugynevezett peltasztákat (hosszu lándsa, hosszu kard, de könnyü lenvászon páncél és lábvért, tehát nehéz fegyverzet és könnyü felszerelés), mellyel sikerrel szállott szembe a spártai falanx-szal. Eleinte ugyan kétes volt a mérkőzés, de Szikionnál elhatározó győzelmet aratott. 389. megint legyőzte a spártaiakat. Antalkidas békéje után a trákokkal hadakozott, akiknek királyával Kotyssal utóbb nemcsak békét kötött, hanem a királynak leányát is feleségül vette. Majd a persa Pharnabazos szolgálatába lépett azon feladattal, hogy a görög zsoldosok élén visszafoglalni segítsen Egyiptomot, mely Persiától elszakadt volt. De Pharnabazosszal sehogyan sem tudtak megegyezni és I.-t 374. ismét Athénben találjuk, ahol őt Thimotheosszal és Chabriasszal egyetemben kiküldötték, hogy 70 hajóval mentse fel a keményen szorongatott kerkyrát (Korfu), melyet a spártai Mnasippos ostromolt volt. Ezt a vállalatot fényes sikerrel oldotta meg és ezért a 371. évi békekötés után diadalmasan vonult be Athénbe. Ezentul azonban szerencséjének csillaga elhomályosul. A szövetségesek háborujában 60 hajó élén ő is részt vett és kötelességévé tették, hogy Charesnek egyenlő erősségü hajóhadával együtt operáljon. De I. valóságos Fabius Cunctator volt a vizeken; Chares hajói a kioszi csatornában viharos időben csatára készültek: I. és Timotheos ellenszegültek, mire Chares két társát árulással gyanusította s I.-t csakugyan megfosztották a sztrategiától (356). Később azzal vádolták, hogy megvesztegették, amiért el is itélték, nem halálra ugyan, de súlyos pénzbirságra. Ekkor Tráciába ment, hol visszavonultan halt meg 353. V. ö. Rehdantz, Vita Iphicratis, chabriae, Timothei (Berlin 1845).
Eurytos Oichalia királyának fia, kit a megőrült Herakles a mélységbe taszított.
az In partibus infidelium rövidítése (l. o.).
a Duna baloldali mellékfolyója, ered Nógrád vármegye legészakibb részében, az Ipoly hely (1058 m.) aljában, nagy kanyarulatokkal egészben véve D-felé folyik, Kálnón alul szélesebb völgybe lép és DNy-felé fordul, Szécsény-Kovácsinál Ny-ra kanyarodik s Balassa-Gyarmat és Ipolyság érintésével, Szete mellett D-felé fordul, majd Ipoly-Szalka mellett DK-re irányul s Helemba és Szob közt a Dunába ömlik. Az I. vizkörnyéke Nógrád és Hont vmegyék nagyobb részeire terjed ki, vizmennyisége azonban nem nagy s száraz nyáron majdnem egészen megapad. Hossza mintegy 212 km., forrásainak távolsága torkolatától 100 km. Egész esése mintegy 595 méter. Nagyobb mellékvizei: jobbfelől a Tiszovnyik (Báros-Mulyádnál), Kürtös patak (Szelesténynél), Korpona (Ipolyságon alul), Selmec (Gyerken alul); balfelől a Lókos patak (Nagy-Csalomiával szemben).
1. Arnold (Stummer), történetiró, szül. Ipoly-Kesziben (Hont) 1823 okt. 18., megh. Nagyváradon 1886 dec. 2. Tanulmányait a korponai és selmecbányai gimnáziumokban végezte, miközben a papi pályára való hajlam mind erősebben kifejlődött benne. 1836. az esztergomi egyházmegye növendékei közé felvétetvén, előljárói a pozsonyi Emericanumba, majd a hittudományokban való kiképeztetés céljából Bécsbe, a Pazmaneumba küldötték. Itt irta meg első irodalmi zsengéit Vallás és művészet és A magyarok ősvallása cimen, melyek előre jelezték kiváló tehetségeit s a történetirói pályára való rátermettségét. Minthogy tanulmányai befejezése után, fiatal kora miatt, huzamosabb ideig várnia kellett a felszenteltetésre, Mednyánszky Alajos báró családhoz ment, hol az ifju Dénes báró bölcseleti tanulmányainak vezetését vette át. Elérvén a kánonszerü kort, a komáromvármegyei Szentpéteren működött mint segédlelkész, majd 1848 őszén Pálffy Lipót Nándor gróf kérte őt magához udvari káplánnak s gyermekei nevelőjének. A szabadságharc lezajlása után 1849. elnyerte a grófi család kegyuraságához tartozó zohori plébániát, melyen tiz évig maradt. itt kezdett foglalkozni az egyházi művészettel s a Családi Lapok 1852. hozták tőle az első ily irányu cikket: Vázlatok a hazai egyház-archeologiai műemlékek köréből, mig a Religióban (1854) a középkori keresztény művészet esztetikájáról értekezett. Legnagyobb munkáját, a Magyar Mithologiát is itt irta meg 1854., mely egész irodalmi harcot keltett s különösen Csengery Antal részéről provokált éles kritikát, de mindazonáltal nagyon népszerüvé tette I. nevét. A hatvanas évek elején Zohorról Török-Szent-Miklósra került, itt folytatta irodalmi munkásságát s mind jobban a műtörténet felé hajlott. Értekezéseit legnagyobb részt az akadémiában mutatta be, mely 1858. levelező, 1861. rendes, 1874. igazgatósági tagjává választotta meg. A korvinák felkutatása érdekében 1862. Kubinyi Ferenc és Henszlmann Imre társaságában Konstantinápolyba utazott, mely utját fényes siker koronázta. Bartakovics Béla egri érsek felterjesztésére, 1863. egri kanonoknak nevezték ki, mely minőségében 1869. Budapestre került, mint aközponti papnevelőintézet kormányzója, hol nagyszabásu munkakör nyilt meg előtte. Alelnöke volt a Szt. István- és Szt. László-társulatoknak, elnöke az akadémia második szakosztályának és a történelmi társulatnak, mely utóbbi főkép neki köszöni megalakulását. E mellett utazgatott s lankadatlan szorgalommal gyüjtötte műkincseit, melyekből nagyon sokat az akadémai képtárának és a nemzeti muzeumnak ajándékozott. 1872. besztercebányai püspöknek nevezték ki, mely állásában az iskolaügy szervezése, főleg a nőnevelés emelése, a magyar közművelődés, az ipar és művészet fejlesztése körül hervadhatatlan érdemeket szerzett magának. 1878. az országos közoktatásügyi tanács elnöke, 1886. pedig a nagyváradi latin szertartásu egyház püspöke lett. Életében a polgári érdemek kimagasló jelvényei is diszítették. Valóságos belső titkos tanácsos volt, a Lipót-rend nagykeresztese és a hazai közbecsülés páratlanul magasztalt kegyeltje. Nevezetesebb művei az említetteken kivül: Deákmonostori XIII. sz.-i román bazilika (Pest 1860, akad. székfoglaló-értekezés); A középkori emlékszerü művészet története Magyarországon (u. o. 1863); Az egri megye régi székesegyháza (Eger 1865); Lonovits József érsek, magy. akad. igazgató és tiszt. tag emlékezete (Pest 1868); Magyar okmány-érdekességek (Századok 1867-68); Besztercebánya város műveltségtörténeti vázlata (u. o. 1867-75); Magyar mű- és történeti emlékek kiállítása (Budapest 1876); Veresmarty Mihály élete és művei (u. o. 1879); Magyar műveltségtörténeti tanulmányok (Budapesti Szemle 1876); A történelem s a magyar történeti szellem (elnöki beszéd a magy. történeti kongresszuson, Budapest 1885); A magyar szent korona és a magyar koronázási jelvények műtörténeti leirása (u. o. 1885). Irodalmi munkássága a legpontosabb részletességgel megirva: Zelliger A., Egyházi irók csarnoka c. művében. Életrajza u. o. és Vasárnapi Ujság, 1879, 11. sz. Az akadémiában Fraknói Vilmos tartotta fölötte az emlékbeszédet (akad. Évkönyv XVII. köt., 6. darab). Legbővebb életr. Pór Antaltól (Pozsony 1886).
2. I. Gáspár, esztergomi prépost, főesperes, szül. Szalkán, megh. 1762 dec. 30. A bölcsészetet a budai Szécsényi-papnevelőben, a teologiát Nagyszombatban végezte. 1733. dömösi, 1736. muzslai, 1742. földvári plébános lett. 1749. esztergomi kanono, később rákonyi c. apát, 1754. honti főesperes, 1760. szt. Györgyről nevezett prépost s főszékesegyházi főesperes. Halála után testét láncokkal körülfonva és szegekkel át meg át szurva találván, azt állítják, hogy ő volt az utolsó magyar aszkéta. Egy kéziratban maradt műve az esztergomi főegyházmegyei könyvtárban őriztetik. Cime: Neiner Bálint Világ-zsibvásárja, fordíttatott Ipoly Gáspár által. 1761. 2-r. V. ö. Zelliger A., Egyházi irók csarnoka.
kisközség Hont vármegye szobi j.-ban, (1891) 1022 magyar lakossal; vasuti állomás, posta- és táviróhivatal, postatakarékpénztár.