(Eugen), l. J. Ferenc, szavójai herceg, hirneves császári hadvezér, szül. Párisban 1663 okt. 18-án, megh. Bécsben 1736 ápr. 21. Atyja, jenő Mór, Szavója-Carignan hercege és Soissons grófja, anyja pedig Mancini Olimpia, Mazarin unokahuga vala. Anyja valamikor nagy kegyben állott XIV. Lajos francia királynál, később azonban intriguái folytán kegyvesztetté lett és azóta gyülölettel viselkedett volt tisztelője iránt, sőt fiait, köztük legifjabb fiát, Jenőt is ebben a szellemben neveltette. Midőn azután Lajos király és Louvois hadügyminiszter az apró termetü és vézna Jenőt a katonai pályára alkalmatlannak mondták és ehelyett a papi pályára szánták: a «kis apát», ki csak hadi babérokról álmodozott, boszusan otthagyta Franciaországot és az osztrák császárnak s magyar királynak, I. Lipótnak ajánlotta fel szolgálatait. Bécsben a «kis csuklyás barátot» szivesen fogadták és kérelmére egy dragonyos ezredhez kinevezték. Ennek soraiban J. először is Petronellnél, a Bécs ostromára közelgő törökökkel harcolt (1683 jul. 7.), majd Bécs város felmentésében vett részt, amiért a dragonyos ezred tulajdonosává tették. Résztvett továbbá Budának 1684. eredménytelen ostromában és 1685. az esztergomi diadal kivivásában, ahol Lajos badeni őrgróf nagy tehetségét fölismerte. Buda várának végleges visszavivásakor (1686) jobb kezén súlyos sebet kapott, melyből Velencében felépülvén, résztvett az 1687 aug. 12. vivott mohácsi, helyesebben a harsányi lejtőn végbement csatában. A győzelem hirét ő vitte Bécsbe. 1688. már mint altábornagy harcolt Belgrád megvételénél, miközben ujra megsebesült. 1689-96. a franciákkal harcolt változó szerencsével, előbb a Rajna mellékén, később, 1690 óta Szavójában, rokona, Viktor Amadeus herceg oldalán. 1692. déli Franciaországba tört; az ingatag szavójai herceg elpártolása óta pedig ujra Felső-Olaszországban harcolt, és ekkor, 1693. tábornaggyá léptették elő. Mihelyt az olasz háboru véget ért, I. Lipót Starhemberg Rüdiger ajánlatára a törökök ellen küldötte fővezérnek, mely állásban J. először Péterváradot védte meg és azután a visszavonuló törökök sarkában járva, Zentánál ama pillanatban csapott le a nagyvezir hadaira, midőn ezek a Tiszán éppen átkeltek (1697 szept. 11.). A kettészakdt török sereg két órai harc alatt iszonyu vereséget szenvedett. E zentai diadal, mely 30 000 török életébe került, a félhold hatalmát Magyarországon véglegesen megtörte és egyuttal alapját vetette meg a J. európai hirnevének. A következő évben is megmaradt főhadvezérnek, mig a török a karlócai békekötésben (1699 jan. 26.) Magyarországról majdnem egészen és Erdélyről le nem mondott. A béke helyreálltával J. pihenni készült magyarországi birtokain, midőn a spanyol örökösödési háboru kitörése ujra csatatérre hivta. Lipót császár (1703 junius) az udvari hadi tanács elnökévé nevezte ki. Az 1704-iki esztendő ujabb csapást hozott a kormányra: Bajorország fejedelme nyiltan átpártolt a franciákhoz, s a Rákóczi Ferenc zászlaja alá sorakozó magyar felkelők már Alsó-Ausztria és Morvaország szélein mutatkoztak. J. ez okból Pozsonyba sietett a felkelők visszaveretésére, honnan azonban csakhamar Bécsbe és innen a németországi csatatérre küldték, hogy a franciák és a bajorok egyesülését megakadályozza. Bajororrszágba sietett, ahol Marlboroughval egyesült. 1704 aug. 13-án vivták azután a szövetségesek Höchstädt (Blenheim) mellett azt a döntő csatát, mely Bajorországot a császár hatalmába adta. J. ezek után 1705. elején a déli csatatérre, Olaszországba távozott. 1706 szept. 7. a császári, porosz és szavójai csapatok J. vezénylete alatt a francia hadat hirtelen megtámadták s fényesen megverték. A franciák Olaszországból mindenünnen kiszorultak s végre XIV. Lajos (1707 márc. 13.) Olaszországra való igényeiről (Nápoly kivételével) lemondani kényszerült. 1708. a császár Németalföldre küldte, ahol Marlboroughval egyesülve, jul. 11. Oudenearde mellett fényes, de szerfölött véres győzelmet vivott ki. Okt. 22. bevették a szövetségesek Lille erősséget, azután Gentet és Brüggét is 1709 szept. 11. ujabb diadalt arattak Malplaquet mellett. Ekkor azután J. maga is tanácsolta a császárnak, hogy a francia király békeajánlatait fogadja el; 1713 ápr. 11. kötötték meg a harcfelek az utrechti szerződéseket, melyekben XIV. Lajos Angolországgal, Hollandiával, Szavójával, Portugáliával és Poroszországgal megbékült. VI. Károly császár és magyar király megbizása folytán Villars tábornokkal (1814 márc. 7.), Károly császár nevében Rastadtban, a birodalom nevében pedig Badenben (Svájcban) kötött békét. Elzász ezentul is megmaradt a franciák kezében. A béke helyreálltával VI. Károly J.-t az osztrák Németalföld helytartójává nevezte ki. De midőn a porta 1715. a karlócai békét megszegte, 64 000 emberrel a törökök ellen küldte győztes vezérét. Ali pasa 150 000 emberrel Pétervárad felmentésére közeledett, midőn J. és Pálffy János 1716 aug. 5. utját elállották és teljesen megverték. Innen Temesvár alatt termett J. és ezt a fontos végvárrat a bánság többi váraival együtt a török iga alól felszabadította. A következő évben a török szemeláttára szállítá át hadseregét a Dunán és Belgrádot zárolta körül. De mig J. a várat keményen ostromolta, a nagyvezir és roppant serege J. hadát fogta körül. Ha a várőrség és a nagyvezir egyszerre támadják meg, könnyen válságos helyzetbe került volna J. hada. De a nagyvezir hirnöke, Vékony János, volt kuruc vitéz, a belgrádi pasának szánt levele Pálffy János kezébe juttatta. Mihelyt ebből J. a támadás napját megtudta, ezt megelőzendő, aug. 15. egész erővel megtámadta a nagyvezir hadát és fényes diadalt ült rajta, azután pedig magát Belgrád őrségét kényszerítette megadásra. Végre Szendrőt, Sabácot és Orsovát hódította meg. E diadalok hatása oly nagy volt, hogy a szultán 1718 jul. 21. megkötötte a passzarovici békét, melyben a török Belgrádról, Szerbia és Bosznia nagy részéről s az Olt folyóig terjedő (Kis-) Oláhországról lemondott. E béke révén összesen 60 000 négyszög kilométerrel növekedtek III. Károly országai. Mindazonáltal a spanyol-olasz udvari párt emberei, akikkel Schlick Lipót gróf, Althan Mihály gróf, sőt Starhemberg Guido is tartottak, sok keserüséget okoztak annak az érdemes férfiunak. Két kalandor, Tedeschi apát és gróf Nimptsch holmi fölségsértő és áruló vádakat is terjesztettek J.-ről, melyeknek a gyönge császár hitelt adott. Nimptsch inasa azonban hirt adott J.-nek az ellene szőtt ármányról, mire J. azonnal Bécsben termett és szigoru vizsgálatot és elégtételt követelt. Igy is történt: ama két csaló börtönbe került, J.-t pedig VI. Károly ujra kegyeibe fogadta, sőt ezen idő óta J. befolyása politikai ügyekben is nőttön nőtt. 1724. megint Németalföld helytartójává lett, hol J. nagyban támogatta az u. n. Keletindiai Társaságot; azután ujra Bécsbe tért vissza. A lenggyel örökösödési háboru kitörésekor (1734) ő reá bizták a birodalmi hadsereg vezérletét, de még mielőtt csatára került volna, a 71 éves aggastyánt visszahivták s Sándor, württembergi herceget nevezték ki helyébe. Bécsbe visszatérve, még sürgette Mária Teréziának és lotaringiai Károlynak egybekelését és azután szélütés következtében meghalt.
J.-ben a Habsburg-család legjeleseb vezérét, a haditörténet egyik legkitünőbb lángelméjét vesztette el. Őt illeti első sorban az érdem, hogy a Habsburgok monarkiája mint győztes nagyhatalom emelkedett ki a XVII. század fordulóján dühöngött világraszóló harcokból. Katonai lángelméjének köszöni első sorban hazánk is, hogy a török iga alól felszabadult. Hős magatartását és elméjét ellenfelei is tisztelték, mint ezt Villarsnak levelezése tanusítja. Császárjai, különösen I. Lipót és I. József háladatosak is voltak iránta és nagyra becsülték; saját katonái pedig jóformán bálványozták. A természet ugyan nagyon mostohán bánt J.-vel. A kis emberke a kor szokása szerint óriási parókát viselt, egyszerüen öltözködött, a pompát kerülte, a feltünéstől idegenkedett és csak egy szenvedélynek hódolt, a tubákolásnak. Szerénységében nem türte, hogy Hollandiában szobrot emeljenek neki, ajándékokat visszautasított és esküdt ellensége volt a protekciónak. Haláláig megmaradt agglegénynek és szabad idejét a tudománynak és művészetnek szentelte. A Belvedere-palota Bécsben és a schlosshofl kastély (Marcheggnál) voltak kedvenc tartózkodási helyei. Mindkét palotában remek könyvtárt és képtárt gyüjtött; Montesquieu-vel és Leibniz-cel bölcsészeti és államjogi kérdésekről levelezett és ez utóbbival egy, Bécsben felállítandó tudományos akadémia ügyében tanácskozott. Mecenása volt Rousseau János költőnek, Giannone Péter nápolyi történetirónak s különben maga is értekezett a hadművészetről Marlborough, Stanhope, Villars és másokhoz intézett irataiban. Finom műérzékéről tanuskodik a bécsi Belvedere-kastély és gazdag képtára, szintugy az Albani bibornokkal és Mariette Jankával folytatott barátságos levelezés. Fernkorntól készült lovagszobra a bécsi Burg előtti tért diszíti. Hazánkban a Csepel szigetet birta és ő építette a ráckevei kastélyt.
2. J., osztrák főherceg, magyar kir. herceg, szül. Gross-Seelowitzban 1863 máj. 21., mint Károly Ferdinánd főhercegnek és Erzsébet főhercegnőnek (József nádor leányának) fia. A katonai pályára lépett, melyen fokról-fokra haladva, a 13-ik számu huszárezred élére került. Mint ezrerdes több évig Budapesten is tartózkodott, mely idő alatt a fővárosnak különösen zenei és művészi élete iránt érdeklődött és palotájában is rendezett zeneestélyeket. 1893 okt. 30. vezérőrnaggyá léptették elő és Budapestről Olmützbe helyezték át, mint a 9-ik számu gyalogdandár parancsnokát. 1894 őszén pedig a német lovagrend az elhunyt Vilmos főherceg helyébe nagymesterének választotta, mely méltóság elnyerése után 1894 nov. 1. Bécsbe költözött. A 41. számu Hoch- und Deutschmeister gyalogezred tulajdonosa, az aranygyapjas-rend, a porosz fekete sas-rend és számos más kitüntetés birtokosa.
3. J. Frigyes Károly Pál Lajos, württembergi herceg, szül. Ölsben 1788 jan. 8., megh. 1857 szept. 16. Korán lépett orosz katonai szolgálatba s mint I. Pál császár kedvence, gyorsan emelkedett fokról-fokra. Részt vett az 1806-1807-iki hadjáratban K.-Poroszországban és az 1810-iki török hadjáratban. Az 1812. évi francia invázió alkalmával hadosztályt vezetett és Szmolenszk, Borodino, Krasnoi és Kalis mellett tünt ki. A németek szabadságharácban Lützen mellett a visszavonulást fedezte. A lipcsei csatában, október 16-19., ő vezette a második támadó hadoszlopot, mely iszonyu veszteségek dacára, derekasan harcolt Wachau mellett s okt. 18-án az utolsó támadást intézte Probstheida ellen. Az 1828-iki török hadjáratban Diebitsch alatt harcolt; a drinápolyi békekötés után azonban nyugalomba vonult és Sziléziában, Karlsruhe nevü birtokán telepedett le. Erinnerungen aus dem Feldzug des Jahres 1812. in Russland (Boroszló 1846) cimü művén kivül Emlékiratokat is hagyott hátra, melyeket halála után Hobe tábornok adott ki (Frankfurt 1862), Hofmann-Chappuis levelezését is kiadta (Canstatt 1883); Nachgelassene Korrespondenz zwischen dem Herzog E. v. Württemberg und em Chef seines Stabes, Hofmann, 1813-18. c. alatt. V. ö. Helldorf, Aus dem Leben des Prinzen E. von Württemberg (Berlin 1861-62, 4 kötet). J.-nek első házasságából származott egyetlen fia, J. Vilmos Sándor Erdmann (1820-75), a porosz urakházának örökös tagja és lovassági tábornok volt. Viszont ennek fia, J. Vilmos Ágost György herceg (1846-77), 1874 óta Vjera orosz nagyhercegnőt, Konstantin nagyherceg leányát birta nőül. J.-nek második házasságából való legidősebb fia, Vilmos Miklós herceg (szül. 1828 jul. 20.), osztrák szolgálatba lépett s a német-dán háboruban (1864) vett részt. Jelenleg Lembergben tábornok.
4. J. (Beauharnais), l. Leuchtenberg.
község, l. Csik-Jenőfalva.
l. Börzsönyi hegység.
1. Adolf, német zenész, szül. Königsbergben 1837 jan. 12., meghalt Baden-Badenben 1879 jan. 23. Csak két évig volt Ehlert és Marpurg tanítványa, a legtöbbre maga művelte magát. Zeneoktató volt Posenben, Kopenhágában (Gade mellett), Königsbergben (1860-66), Berlinben (1868-ig Tausig iskolájában), mellbaja miatt aztán Drezdában és Grazban. 60-nál több műve közt dalai (Schumann modorában) és izléses, érzelmes zongoradarabjai közt akárhány valóban remek; el is terjedtek érdemük szerint.
2. J. Vilmos, német regényiró, szül. Heiligenhafen holsteini faluban 1837 febr. 15. Az orvosi pályára készült, de utóbb kizárólag az irodalomnak élt; 1868 és 1869. mint politikai lapok (Schwäbische Vokszeitung, Norddeutsche Zeitung) szerkesztője működött; 1888 óta Münchenben él. Néhány regényét említjük: Sonne u. Schatten (1873, 2 kötet); Nach hundert Jahren (1873, 4 kötet); Nirwana (1874, 4 köt.); Um den Kaiserstuhl (1878, 2 köt.); Fragmente (1878, 2 köt.); Nach Sonnenuntergang (1879, 2 kötet); Vom römischen Reich deutscher Nation (1882, 2 köt.); Vom alten Stamm (1884, 3 köt.); Aus den Tagen der Hansa (1885, 3 köt.); Am Ausgang des Reiches (1886, 2 kötet); Runensteine (1888); Jahreszeiten (1889, 2 kötet); Doppelleben (1890); Im Zwing u. Bann (1892, 2 köt.); Jenseits des Wassers (1892) és számos novella, melyekből legjelesebbek: Die braune Erica (1868); Der Ulmenkrug (1883); Die Pfeifer v. Dusenbach (1884) és költemények: Gedichte (1869); Stimmen des Lebens (1881); Ein Skizzenbuch (1884); Heimkunft (1894); Ein Frühlings-Nachmittag (1895); Die Erbin von Helmstede (1895); Asphodil (1895, 2 kötet). Nagyszabásu tragédiái: Juana von Castilien (1871); Der Kampf fürs Reich (1884) stb. nem arattak maradandó sikert.
(ejtsd: zsańszoń) Miklős, francia bélyegmetsző és könyvnyomdász, szül. Párisban 1415 körül, megh. Velencében 1481. Egyike volt a leghiresebb nyomdászoknak. Ő teremtette meg az antiqua betüfajt (l. Betüfajok), amennyiben az addig használt szögletes könyvbetük helyett gömbölyübbeket metszett.
Alfréd, német geologus, szül. Drezdában 1850 márc. 29. Szülővárosában és Lipcsében tanult; 1874. kiadta első nevezetes művét: Die geologisch-mineralogische Litteratur Sachsens v. 1885 bis 1873. 1875-ben a königsbergi egyetem fizika-ökonomiai társaság vidéki muzeumának főnöke lett s amellett az egyetemen is tanít. Művei: Bericht über die geologische Durchforschung Preussens (Königsberg 1877-87, 3 köt.); Der Untergrund des nordeeutschen Flachlandes (u. o. 1881); Beiträge zum Ausbau der Glacialhypothese (Berlin 1885); Ueber die neueren Fortschritte der Geologie Westpreussens (Lipcse 1888) stb.
az ugyanily nevü járás székhelye Tula (ettől 80 km.-nyire) orosz kormányzóságban, a Don balpartja közelében, (1888) 6429 lakossal.
mesterséges szemgyuladás, melynek előidézésével az egyiptomi szemgyuladást akarták orvosolni. Ha a trachomás szem kötőhártyáját vagy három izben bekenik az olyan vizzel, melyben jéquirity-bab ázott, csakhamar erős gyuladás fejlődik rajta, s duzzadt kötőhárrgyát hártyás lepedék fogja el. A J. ijesztőnek látszó tünetei csakhamar oszlanak. Egyes esetekben lehetett ugyan tapasztalni, hogy a hevenyés gyladás szüntével a régi gyuladás is megjavult, a szaruhártya tisztult; de az elérhető eredmény nincs arányban az eljárás kellemetlenségeivel, sőt veszedelmes voltával.
(ejtsd: zsekitinyonya) v. Rio Grande de Belmonte, 740 km. hosszu folyó Braziliában. A Serra do Espinhaço ÉNy-i lejtőjén, Diamantinától 35 km.-nyire ered és Belmondenál az Atlanti-oceánba torkollik. Legnagyobb mellékvize a Rio Arasszuahi. Sellői miatt nehezen hajózható.
(állat), l. Dipus.