(ejtsd: zsurdan) János Baptiste gróf, francia marsal, szül. Limogesban 1762 ápr. 29., megh. Párisban 1833 nov. 13. Már 16 éves korában katona lett, részt vett az északamerikai háboruban és azután az összes forradalmi hadjáratokban. 1792-93. Dumouriez alatt Németalföldön harcolt s annyira kitünt, hogy 1793 jul. 30. hadosztályparancsnokká nevezték ki. 1793 szept. 8. Hondschoote mellett harcolt, okt. 18. pedig Wattignies mellett verte meg az osztrákokat. Ekkor azonban a közjólét-bizottság állásától fölmenté, mert J. a tervezett téli hadjáratot rosszalta. 1794. tavasszal ujra kinevezték fővezérnek és ekkor előbb a Mosel, majd a Maas és a Sambre-hadsereget vezényelte és kivivta a Fleurus melletti győzedelmet (jun. 26.); 1795 jun. 7. elfoglalta Luxemburg erősségét, szept. 6. átkelt a Rajnán és ostrom alá fogta Casselt és Mainzot: okt. 11. azonban Clerfait Höchst mellett megverte és a Rajna balpartjára kergette őt vissza. 1796 tavaszán J. ismét átkelt a Rajnán s a Lahn felől a Felső-Pfalzig hatolt; ekkor azonban Károly főherceg győzte őt le Amberg (aug. 24.) és Würzburg (szept. 3.) mellett és Düsseldorfig szorította vissza. Fővezérségét e kudarc után letette. Visszavonulásának igazolására pedig megírta a Mémoires pour servir á l'histoire de la campagne de 1796 (Páris 1819) c. művét. 1797 márc. az ötszázak tanácsába választották; 1799. pedig a direktorium a dunai hadsereg fővezérletével bizta meg, melynek élén márc. 1. átkelt a Rajnán (Basel mellett); csakhogy Károly főherceg (márc. 21.) Ostrach és (márc. 25.) Stockach mellett ujra legyőzte, mire állásáról letették. Saját igazolására ekkor a Précis des opérations de l'armée du Danube sous les ordres du général J. c. művet irta (Páris 1799). Jóllehet testestül-lelkestül köztársasági volt, tétlenül nézte brumaire 18. Napoleon államcsinyjét, amiért az első konzul jutalomképen 1800. Piemont közigazgatását bizta J.-ra, mely feladatnak kitünően megfelelt. 1803. a szenátus tagja lett, 1804. I. Napoleon császár grófi rangra emelte és marsallá nevezte ki, de önálló vezérlettel soha sem bizta meg. 1806-ban J. Nápoly kormányzója lett, 1808. pedig mint József spanyol király táborkari főnöke Spanyolországba ment, hol némi megszakítással (1809-12) 1814-ig maradt. A második restauráció után (1815) ama haditörvényszék elnökévé tették, mely Ney fölött volt itéletet mondandó, de a törvényszék erre inkompetensnek nyilvánította magát. XVIII. Lajos pairré tette (1819). A juliusi forradalmat lelkesedéssel üdvözölte s néhány napra a külügyi minisztériumot is elvállalta, mire aztán 1830 aug. 11. a rokkantak házának kormányzója lett.
(ejtsd: zsurd) Antal, francia politikus, szül. Saint Merdben (Correze) 1848 szept. 23-án. Részt vett az 1870-71. német háboruban, Páris ostroma közben megsebesült és a poroszok fogságába esett, melyből azonban futás által megszabadult. 1874. kilépett a hadseregből. 1889 szept. 22. mint Boulanger tábornok hivét képviselőnek választották Bordeauxban, Faure Ferdinánd jogtanár ellenében. 1893 szept. ujra megválasztották. 1894 dec. 22. a munkások szindikátusának kérdésében tett indítványával megbuktatta a Périer Kázmér-féle minisztériumot.
(franc., ejtsd: zsurnál) a. m. napló, hirlap: journalista, hirlapró, ujságiró. - J. továbbá területmérték is = körülbelül 25-30 ár.
(ejtsd: zsuvné) János (le grand), francia festő, szül. Rouenben 1647 aug. 21., megh. Párisban 1717 ápr. 5. Régi roueni festőcsaládból származott. Először atyjánál J. Lőrincnél (le jeune) tanult, majd 17 éves korában Párisba került, hol Lebrun tanítványa, 24 éves korában az akadémia tagja lett. Monumentális művei közül említendők: Az Igazságszolgáltatás a vallás szolgálatában c. mennyezetképe a rennesi igazságügyi palota egyik termében (1696); Levétel a keresztről (1697, jelenleg a párisi Louvreban); Az apostolok apoteozisa (1702., a párisi invalidok temploma mennyezetén); 4 nagy festmény Jézus életéből, melyeket a párisi St. Martin-des-Champs számára készített (1703-1706, jelenleg a Louvreban); Mária találkozása Erzsébettel (a párisi Notre-Dame-templomban). A Louvreban 12, a roueni muzeumban 25 képe látható.
Val de J. (ejtsd: vall dö zsú), egyike a Svájci-Jura legmagasabb és legnépesebb völgyének a Risoux, Noirmont, Tendre és Dent de Vaulion közt. A Des Rousses francia völgyben eredő Orbe öntözi és benne alkotja az 1009 m. magasban fekvő, 1060 ha.-nyi területü J. meg a kis Brenet-tavat és azután a föld alá zuhan, hogy 230 m.-rel lejebb a vallorbei völgyben ujra felszinre kerüljön. J. mintegy 20 km. hosszu, föhelye Chenit községhez tartozó (másik két község Abbaye és Lieu) Le Sentier falu.
(ejtsd: zsui) Viktor József István, de, francia iró, szül. Versailles mellett Jouyban 1764., megh. Párisban 1846 szept. 4. A katonai pályára lépett, harcolt Dél-Amerikában és Kelet-Indiában, az utóbbi helyen Tippu Sahib alatt. Hazájába visszatérve, résztvett a forradalmi harcokban, de nemsokára menekülnie kellett, mert árulással vádolták és halálra itélték. Robespierre bukása után ujra visszatérhetett Franciaországba. Ez időtől kezdve egészen az irodalomnak szentelte magát. A juliusi forradalom alatt Páris polgármestere volt, később pedig a Louvre könyvtárosává nevezték ki. Irt számos opera-szöveget, amelyhez Spontini, Méhul, Cherubini és Rossini szerzették a zenét. A Sylla cimü tragédiája (1824) nagy hatást keltett, többi szinművei azonban kevésbé sikerültek. Legnevezetesebb munkája a L'hermite de la Chaussée d'Antin stb. cimü műve (5 kötet, 1812-1814), amelyben kitünően és sok gúnnyal festi a hajnalodó XIX. század francia társadalmát. Műveinek összes kiadása a saját felügyelete alatt 1823-28. jelent meg és 27 kötetet tesz ki.
község, l. Gyula-Jovánca.
(ejtsd: -vics) István báró, osztrák tábornok, szül. Pazaristeben (Horvátország) 1828 jan. 5., megh. Zárában 1885 dec. 8. Mint a volt határőrvidék gyermeke, a katonai pályának szentelte életét. 1845. lépett a hadseregbe és részt vett 1848-49. az olasz háboruban. Alig 25 éves korában katonai s diplomáciai megbizással Cattaróba, hasonló megbizással később Omer pasához küldték. Mint Rodich tábornok segédtisztjének déli Dalmáciában, majd mint konzulnak Boszniában bő alkalma nyilt eme tartományok viszonyainak alapos megismerésére. 1865. ezredesi ranggal visszalépett a hadseregbe. Részt vett azután az 1866-iki olasz hadjáratban. 1875. bárói, majd 1876. tábornagyi rangot nyert. 1877. a spalatói (18-ik) dandár parancsnoka lett. 1878 elején J.-nak jutott a feladat, hogy az okkupálás napjaiban Hercegovinát pacifikálja, ahol aztán korrmányzóként működött. 1882. részt vett a krivoscici felkelés elnyomásában, mire katonai kormányzóvá és helytartóvá nevezték ki Dalmáciába.
János, szerb költő, a nép száján Kis János és Zmaj (sárkány) néven is ismeretes, szül. Ujvidéken 1833 nov. 24-én. Családja közeli sógorságban áll Milánnal, Szerbia ex-királyával. A középiskolákat Ujvidéken, Halason és Pozsonyban, jogi tanulmányait pedig Pesten, Prágában és Bécsben végezte. 1861. az alkotmányos éra fellendülésével aljegyzőjévé választotta, ő azonban nem érezvén magában hivatást a közigazgatási pályához, csakhamar leköszönt s kizárólag az irodalommal foglalkozott. 1863. a Matica szerb irodalmi társaság a budapesti Tököly-féle intézet felügyelőjévé választotta. Az egyetemen az orvosi kurzust elvégezte, letette az orvosi szigorlatokat. Jelenleg Belgrádban mint kerületi orvos él. A szerb szkupstina 4000 frank évi tiszteletdijat szavazott meg neki. Irodalmi működése az 1849-ik évvel kezdődik. Lirai dolgozatai már ekkor keltettek feltünést, későbbi munkássága pedig s lángoló szerelme nejéhez, Licsanin Rózához, majd ennek elveszte fölötti igaz fájdalma megteremtették a szerb költészet igazgyöngyeit, s költőjüket a szerb nép Petőfijévé avatták. Széleskörü munkásságot fejtett ki az irodalom többi ágaiban is. A Neven (Peremér, Borongó virág) cimü gyermeklapot 1880-90. és a Javor (Jávorfa, ebből a fából szokták a guszlát csinálni) szépirodalmi lapot 1862-63. J. alapította, versei és prózai dolgozatai pedig mindkét lapot elterjedtté tevék a szerb olvaskóközönségnél. 1857-ben jelent meg J. szerb fordításában Arany Toldija, s a kritika egyhangulag ugy nyilatkozott, hogy a fordítás szépségei mit sem engednek az eredetinek. Ezt követték 1860. Petőfi János vitéze:; 1870. Arany Toldi estéje és 1878. Murány ostroma; 1890. pedig Madách, Az ember tragédiája készült el nem kevésbé kitünő fordításban. Fordított még kisebb költeményeket Petőfitől, Gyulaitól, Jókaitól, Aranytól (Walesi bárdok), Garaitól (Kont), Czuczortól, Tóth Kálmántól. Németből számos kisebb dolgozaton (főleg Heine-i dalokon) kivül 1861. Hafiz és Bodenstedt után a Keleti gyöngyöknek és Mirza Schaffy dalainak remek fordításával ajándékozta meg a szerb irodalmat. Fordított még sok dalt Bérangerből, Enoch Ardent Tennysontól (1880, a Démont Lyermontofftól (1864). J. műfordítói tevékenységét és a magyar irodalom ismertetése körül szerzett érdemeit a Kisfaludy-társaság azzal hálálta meg, hogy őt 1867-ben levelező tagjává választotta. Ifju korában a Komaracot J. dolgozatai tették kedveltté. Pesti tartózkodása alatt 1864-1871-ig a Zmajt szerkesztette, melynek élcei és humora oly közkedveltségüekké lettek, hogy a lapot a közönség azonosította a szerzővel, igy kapta J. a Zmaj melléknevet. 1873-74. a Zsizsa (Szikra) élclapot szerkesztette Pancsován, 1878-1889. a Sztarmali (A kis okosdi) cimüt Ujvidéken, 1877-78. az Ilusztratova Ratna Kronikát (Képes hadi krónika, csataképek, leirások a szerb-török háboruból). 1874 okt. 20. ülte meg a szerb nép J. 25 éves irói jubileumát. Munkái: Gyulityi (Rózsák, versek egy kötetbe gyüjtve, 1864); Prvi pokusaji (Első kisérletek, 1871-ig megjelent költeményei, 1871); Saran (A ponty, vigjáték, J. egyetlen drámai műve, 1866); Pevanija (Ujvidék 1882, összes eredeti és fordított, verses és prózai munkáinak diszkiadása). Eredeti munkássága három főcsoportra osztható: 1. lira (szerelem, hazafiság); 2. humor és szatira (szabadelvüség, nemzeti szellem); 3. gyermekversek (naiv, alakban és tartalomban talán legklasszikusabb művei). Azonkivül néhány ballada, egy-egy novella és vigjáték. Dalaiból magyar fordításban Pavlovits Jenő adott ki egy gyüjteményt (Zombor 1875). Magyar tanulmányt róla Hadzsics Antal irt Zmaj Jovanovics János cim alatt a Kisfaludy-társaság Évlapjaiban (24. kötet, 1889-90).
Vladimir, szerb államférfi és iró, szül. Sabácon 1833 szept. 28-án. Tanulmányait Bécsben és Berlinben végezte, 1856. a nemzetgazdaságtan tanára lett a topcsideri gazdasági akadémián, 1858. fontos szerepet játszott Sándor fejedelem elüzetésénél s ezért Mihály fejedelem a pénzügyminisztérium titkárának és a hivatalos lap szerkesztőjének nevezte ki, de radikális elvei miatt nemsokára elbocsáttatott. Erre huzamosabb ideig Belgiumban, Angolországban, Itáliában és Svájcban tartózkodott. Genfben 1864-66. a Sloboda - Liberté cimü szerb-francia lapot szerkesztette. Miután rövid ideig a belgrádi főiskola tanára volt, az omladina nevezetü «ujult Szerbiát» óhajtó pánszláv párthoz csatlakozott és a Zasztava segédszerkesztője lett. Mihály fejedelem meggyilkolásában való részvétellel vádolták, de felmentették, mire ismét külföldre ment, honnan csak 1872. tért vissza Szerbiába. Itt most állami szolgálatba lépett és a szkupstina tagja lett. A szerb-török háboru kitörésekor pénzügyminiszter lett. Lemondása után 1879 végén a számvivőszék elnöke és 1880 juniustól októberig ismét pénzügyminiszter volt. Irt szerb nyelven több nemzetgazdasági és politikai dolgozatot (köztük Roscher és Stuart Mill munkáinak fordítását), továbbá Les Serbes et la mission de la Serbie dans l'Europe d'Orient (Páris 1870); The emancipation and unity of the Serbian nation (Genf 1873) stb.