(Felső-), kisközség Hajdu vármegye balmaz-ujvárosi j.-ában, (1891) 1906 magyar lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral.
János (farczádi), ref. lelkész és pedagogus, szül. Farcádon (Udvarhely) 1761., megh. Középajtán 1820 nov. 15. Tanulmányait Székely-Udvarhelyt végezte s hihetőleg a német egyetemeken is járt. 1785 v. 1786. Felső-Sófalvára vitték papnak s itt volt egész 1794-ig, mikor Középajtára választották meg. Életét a népnevelésnek szentelte. Schlez német pedagogus nyomán tantervet állított össze egyházvidéke iskolái számára, kézi könyveket irt e tantervhez s a tanítók számára utasítást. 1814. esperessé is megválasztották. Szerinte a vallás, irás, olvasás és számoláson kivül «szükséges a falusi iskolákban is tanulni a pszihologiának, természeti logikának és fizikának velejét, geográfiát, Magyar- és Erdélyország statisztikáját s históriáját, egészség- és gazdaságtudományát, emberséges magaviselet és helyesirás példáit», ügyiratokat stb. E tárgyakra könyveket is ajánl s az irás-olvasás tanításhoz kiadja 1816. Ábécéjét s a másodéves tanulóknak 1816. (Brassó) Kis olvasókönyvét. A módszerre nézve a következő cimü munkában ad utasítást: Oskolai vezér, avagy a nevelők s főként az oskolamesterek számára való utmutatás (Kolozsvár 1817. 8-r., 1321.). V. ö. Magyar népisk. tanítás tört., 1431.
község, l. Jósvafő.
1. Jákob patriárkának Racheltől született első fia. Atyja különösen kedvelte, emiatt testvérei gyülölték s iszmaelita kalmároknak eladták. A kereskedők J.-et Egyiptomba vitték, hol ismét eladták Potifárnak, kinek hűtlen felesége el akarta csábítani. Ekkor börtönbe vetetteték, honnan a vele bezárt királyi főpohárnok és fősütőmester álmainak megmagyarázására kiszabadult. Ugyanis a fáraónak is két sajátszerü álma volt, melyet a jósok nem tudtak megfejteni; ekkor a főpohárnok megemlékezett J.-ről, egykori fogolytársáról s a királynak ajánlotta. Ez legott udvarába hozatta J.-et, ki, miután a fáraó álmait megfejté, hogy azok 7 termékeny évet jelentenek, melyek után 7 terméketlen fog következni, s egyszersmind tanácsolá, hogy a 7 termékeny esztendőben magtárakat építsen s a fölösleges gabonát az inség idejére takarítsa meg: a fáraó kegyét annyira megnyerte, hogy e tanács kivitelével őt bizván meg, egyszersmind az ország főhivatalnokává tette. Midőn az általa megjövendölt szárazság és éhség Kánaánt is sujtá, atyját egész családjával Egyiptomba vitette, s bemutatta a királynak, ki a szép és termékeny Gosen tartományt adta nekik lakóhelyül. A költészet és képzőművészet is foglalkozott J. történetével.
2. J., szent, Szüz Mária férje és Jézus nevelő atyja. Dávid nemzetségéből származott. Az egyház tanítása szerint J. mindvégig szüzi tisztaságban élt Máriával, s akik a szentirásban héber nyelvszokás szerint Jézus «testvéreinek» neveztetnek, azok csak rokonai, unokatestvérei voltak. Sirját Jeruzsálem mellett Josafát völgyében mutatják. Már a IX. sz.-ban van emlékünnepe; a XIV. sz.-ban több szerzetesrend márc. 29. ünnepelte emlékét; később különösen szt. Teréz és szalézi szent Ferenc terjesztették tiszteletét. VIII. Orbán pápa 1642. szt. J. napját (márc. 19). rendes ünneppé tette; IX. Pius 1870 dec. 8. az egyház védőszentje cimével ruházta föl.
3. J. Barsabás, l. Barsabás.
4. J. arimatiai, l. Árimatiai.
1. (l.), magyar király és német-római császár, szül. Bécsben 1678 jul. 26., mint I. Lipót király és Pfalz-Neuburgi Leonora Magdolna legidősebb fia, megh. 1711 ápr. 17-én. A korai tehetséget eláruló gyermeket a jezsuiták befolyásától szabad Salm herceg és Rummel világi pap nagy gonddal nevelték fel. 1687 dec. 9-én, tehát még atyja életében, a 9 éves J. magyar királynak koronáztatott Széchenyi György esztergomi érsek által. 1690. római királynak választatott. 1699. egybekelt a jezsuiták befolyása alatt levő Braunschweigi Vilma Amália hercegnővel, kitől két leánygyermeke született. Ezeknek trónöröklési jogai a pragmatica sanctióban is biztosíttattak (l. o.). J. Lipót tanácsosai politikájának nem volt hive. A spanyol örökösödési háboru kitörése után nagy lelkesedéssel csatlakozott a háborut kedvelő franciaellenes párthoz, melynek legkiválóbb embere Szavójai Jenő herceg (l. o.) volt. 1702. már maga is mint hadvezér működött Landau ostrománál. I. Lipót király halála (1705 máj. 5.) után J. került a trónra. Az ifju fejedelem sok nagy tervet forgatott agyában. A hadi és polgári adminisztráció régi bajain segíteni akart, ujabb, életképesebb rendszerre törekedve. Szabályozni szándékozott a német birodalom ügyeit is. 1706. megfosztotta méltóságuktól a hűtlenségbe esett s a birodalom ellenségeivel szövetkezett bajor és kölni választó-fejedelmeket. De az uratlanná vált Bajorországnak Ausztriához való csatolása, magának az országnak és a többi államnak ellenállása miatt, csak félsikerre vezetett. Nem sokkal nagyobb eredményeket szült az az igyekezete, hogy a német birodalmi gyülés szervezetén javítson és rendet hozzon a birodalmi törvényszék zürzavaros tevékenységébe. Szerencsésebb volt a római szentszékkel szemben. A franciabarát IX. Kelemen pápával kitört viszálykodásban (1706-1709) végre is erélyesen tudta érvényesíteni császári jogait. J. uj erővel folytatta az I. Lipót kezdette spanyol örökösödési háborut is. A nagy befolyást nyert Szavójai Jenő és Marlborough herceg fényes győzelmet arattak a franciákon Olaszországban és Németalföldön; XIV: Lajos francia király lemondott Felső-Olaszországról (1707); a pápa kénytelen volt J. testvérét, III. Károlyt, mint Nápoly királyát elismerni, ugyancsak ez szerezte meg Belgiumot is; a végre is meghódított Bajorország pedig feldaraboltatott. A háboru zavartalan folytatását fenyegetni látszott ama körülmény, hogy a diadalmasan előtörő svéd király, XII-ik Károly, Lengyelországból Szászországba vonulva, beavatkozott hitsorsosainak, az üldözött sziléziai protestánsoknak ügyeibe. De Marlboroughnak sikerült a dolog békés kiegyenlítése. XII. Károly belenyugodott az engedményekbe, melyeket az altranstädti szerződésben (1706) tettek hitsorsosainak és visszanult. XIV. Lajost pedig az oudenardi (1708) és a malplaqueti (1709) győzelmek annyira megtörték, hogy a legmegalázóbb békeföltételekre is hajlandónak mutatkozott. - J. mint magyar király. Trónralépésekor őszintén akarta a békét II. Rákóczi Ferenccel és a kurucokkal, de ez nem jöhetett létre. Rákóczit 1705. megválasztották magyar és erdélyi fejedelemnek. A harc változó szerencsével folyt tovább. XIV. Lajos francia király ösztönzésére a rendek az ónodi gyülésen (1707 jun. 17.) a Habsburg-házat és J.-et trónvesztettnek nyilvánították és kijelentették, hogy a kir. szék üres marad mindaddig, mig a jövő országgyülésen nem választanak uj királyt. Ezentul elhagyta a hadi szerencse a felkelőket. De J. seregeinek élére a magyarellenes Heister Sigbert helyére 1710 szept. gróf Pálffy János horvát bánt állította, őt egyuttal megbizva azzal, hogy törekedjék előmozdítani a békét. Erre hajlottak a magyar rendek is. A Lengyelországba távozott Rákóczi helyett vezére, Károlyi Sándor folytatta a békealkudozásokat (1711). Miután az engedékeny J. közbocsánatot szándékozott adni és igérte a vallásszabadság, az alkotmány helyreállítását, a sérelmek orvoslását, Károlyi, Rákóczi akaratának ellenére, az egybegyült rendek beleegyezésével Pálffyval megkötötte a szatmári békét (1711 ápr. 29.). De J. ezt már meg nem érte. Korához képest eléggé felvilágosodott és emberséges fejedelem volt, ki megszorította a jezsuiták befolyását s könnyiteni iparkodott a jobbágyok sorsán.
2. J. (II.), német-római császár, szül. 1741 márc. 13., megh. 1790 febr. 20. Ferenc István lotaringiai herceg és Mária Terézia magyar királynő legidősebb fia. Féléves korában elhozták a Bécset fenyegető ellenség elől Pozsonyba, hol anyja megmutatta az országnagyoknak, de az a hires jelenet, hogy Mária Terézia ölében tartva fiát, szólította volna fel segélyadásra a magyarokat, puszta monda. Nevelését Batthyány Károly grófra bizták, ki azonban nem tudott vele elbánni és kitől J. saját szavai szerint mit sem tanult. Igen szép és okos, de amellett igen makacs fiuvá fejlődött. Tanítóinak, kik az akkori bécsi tudós világból kerültek ki, száraz előadása elriasztotta az eleveneszü gyermeket a tanulástól, ugy hogy a szakszerü elvont tudományt mindig megvetette. Magyar történetre Bajtay Antal piarista, a későbbi erdélyi püspök oktatta. Leginkább érdekelte még a jog- és államtudomány, minek ismeretébe Martini, a bécsi egyetem hires tanára vezette be. Tudvágya és nagyravágyása az olvasásban kerestek táplálékot. Igy ismerkedett meg kora éveiben a francia irók felvilágosító, megnyerő műveivel és azon tanokkal, melyek megvalósításának életét szentelte. Tizennyolc éves kora óta részt vett az államtanács üléseiben, hogy a kormányzás minden részletével megismerkedjék és akkor fogalmazta első munkáját Réveries (álmodozások) cimen, melyben későbbi főeszméit már teljes világossággal fejezi ki (kiadva: Marcali, II. József II. köt. II. kiadás). Hadat izen a rendi kiváltságoknak, a papságnak és nemességnek; az állam boldogulását, a lakosság jólétét csak az uralkodótól várja, ki korlátlan hatalmát tisztán alattvalói javára fordítja és saját akaratából, a rendek megkérdezése nélkül viszi keresztül az egyházban, államgazdaságban s hadseregben szükséges reformokat. 1760. nőül vette a szép és szellemes parmai Izabellát, kivel igen boldog házas életet élt, melyet azonban már 1763. kegyetlenül megszakított a hercegnő korai halála. 1764-ben római királynak választották. E szertartást Goethe irta le (Wahrheit und Dichtung-jában). 1765 aug. 18. hirtelen meghalt atyja, I. Ferenc császár, és a fiatal, tettekre vágyó J.-nek akkor nyilt először alkalma a kormány igazgatásába befolyni, minthogy anyja őt kormánytársává fogadta.
Ebben az időben J. egészen magában áll. Második nejét, a bajor Mária Jozefát csak politikai tekintetből vette el, és a szerencsétlen házasságnak csakhamar véget vetett a császárné halála. Egyetlen gyermeke, Izabellától született leánya, még gyermekkorában elhunyt. Ujabb házasságra lépni nem akart. Anyját nagyon szerette és tisztelte, de politikai és vallásos tekintetben annyira eltért a két fejedelem meggyőződése, hogy az még személyes viszonyukra sem maradhatott hatás nélkül. Nagyon kitüntette Kaunitzot és Lacy tábornagyot, de igazi barátja nem volt, a családi élet édességét nem élvezte. Még legjobban érezte magát öt előkelő hölgy társaságában, kik közt különösen Lichtenstein Eleonora hercegnő birta hajlandóságát. Tüzes lelkének minden erejével az állami ügyekre vetette magát; ujítani, javítani akart minden téren. De csakhamar tapasztalnia kellett, minő nagy nehézségekbe ütközik minden lépése. Névszerint ő a császár, a legfényesebb korona és cim viselője, tényleg azonban csak ott van befolyása, ahol anyja megengedi: a hadügy és a külügyek igazgatásában. A belső kormányzás terén, ahol ő mindenütt kiáltó visszaéléseket látott, anyja visszariadt minden reformtól, mely veszélyeztette volna a kat. egyház uralkodó állását és az udvarnak és nemességnek történeti jogát. Különösen kitünt ez az eltérés, midőn J. a tolarencia eszméjét kezdte pengetni. A Habsburg-ház e két nagy alakjában két világtörténeti korszak, két világnézet érintkezett egymással. Látva, hogy anyja akaratával szemben nem törhet magának utat, J. utazásokban keresett szórakozást és okulást. Bejárta 1768. és 1773. Magyarországot, beutazta Német-, Francia- és Olaszországot. Mindenütt incognito járt, mint Falkenstein gróf és népszerüségét nagyrészben az utazásai alkalmával tanusított jótékonyságának és nyájasságának köszönte. Politikai jelentőségü volt találkozása II. Frigyessel, ki sokban mintaképe volt, Neissében 1769. és a morva Neustadtban 1770. Rendesen megtartotta a mellett a hadigyakorlatokat. A katonai ügyek legkisebb részletei iránt is érdeklődött, mindig katonaruhában járt, de igazi nagysága nem ezen a téren keresendő. Nagyon sürgette Lengyelország felosztását és örvendett a monarkia területe növelésének Galicia, majd Bukovina által. Bajorország örökösödéseért háboruba keveredett Poroszországgal, és azt kelle tapasztalnia, hogy Nagy Frigyes elég erős nagyratörő tervei megakadályozására. Mindent összevéve tettvágyát kormánytársi korszakának 15 éve sem elégítette ki. Elégedetlensége a fenforgó állapotokkal nőttön-nőtt, és a tapasztalt nagy differencia tervei és azok tényleges eredménye közt keserü szarkazmussal töltötte őt el azok irányában, kik szándékait, miket egyedül ismert el jóra vezetőknek, nyilt ellenállással vagy titkon meghiusították.
Midőn Mária Terézia 1780 nov. 29. meghalt és J. trónra lépett, Nagy Frigyes méltán mondhatta: voilá un nouvel ordre des choses qui commence. Előbb az udvar régi rendjét szüntette meg, a végső takarékosságot honosítva meg szolgálatában, az udvari személyzetnek és magának az uralkodó családnak nagy elégedetlenségére. Azután sürün egymást érő rendeletekkel és törvényekkel halmozta el minisztériumait és kancelláriáit, egyre sarkallva alig lihegő tisztviselőit, nemcsak a munkára, hanem mindennek azonnal való végrehajtására. Minthogy ő a közélet minden terén egyaránt akart reformálni, minthogy továbbá az, mi az államnak javára, hasznára válik, egyformán jó és szükséges mindenütt: nem volt tekintettel sem államainak külön alkotmányára, sem a monarkiát alkotó nemzetek sajátságaira. Hogy esküje se korlátozza uralkodói jogainak és kötelességének gyakorlatában, nem koronáztatta meg magát Magyarország királyának. Azt hitte, hogy ugyis mindenki meg fog győződni szándékai tisztaságáról, intézkedései üdvös voltáról; a rosszakaratot pedig könnyen legyőzheti törvényes hatalmával. Mert más hatalmat, mint a katonait, ő nem igen ismert el. Első nagy rendelkezései az államnak az egyházhoz való viszonyát érintették. 1781. azokat a bullákat, melyekben a pápai hatalom igénye legtulzóbban nyilatkozik, az In coena Domini-t és az Unigenitus-t kivétette a rituale-könyvekből, eltiltotta a dispenzációknak Rómába vitelét, behozta a placetum regiumot. Országainak egyházát lehetőleg függetlenné akarta tenni minden másban, mint a dogmában a pápától, hogy ő maga aztán annál biztosabban igazgathassa fegyelmi tekintetben. A papság egy részének ellenmondásával szemben erősítette őt az egész nagy befolyásu felvilágosító irodalomnak tapsa. Még nagyobb lett népszerüsége és világraszóló hire, midőn az 1781 októberben kiadott tolerancia-ediktumban teljes polgári jogot és szabad vallásgyakorlatot engedélyezett a nem katolikus keresztény felekezeteknek. Az örökös tartományokban lakó protestánsokra nézve, kik eddig sok üldözésnek voltak kitéve, tetemes javítást foglalt magában e rendelet, de Magyarországon, hol törvényesen volt biztosítva vallásuk, sokan elégedetlenek voltak azzal, hogy ezentul majd csak toleráltak lesznek. Tényleg itt is nagy haladást jelölt e rendelet, ha nem is a törvényhez, hanem a Mária Terézia alatt uralkodó állapotokhoz képest, és a protestánsok és görög nem egyesültek mindig hálával emlékeznek meg II. J.-ról. E sok ujítás azon elhatározásra birta VI. Pius pápát, hogy személyesen meglátogassa a császárt, hogy iránya megváltoztatására birja. 1782. husvét táján egy hónapon át Bécsben a császár vendége volt a pápa. Ez a lépés az egész világon nagy feltünést okozott s egész tömegét okozta a röpiratoknak. J. nagy tisztelettel fogadta vendégét, de a lényeges kérdésekben mit sem engedett. 1782. felállította az egyházi bizottságot, reformjai eszközei gyanánt, hol több febronianus v. janszenista érzelmü pap és jogtudós segítette elő terveit. Megkezdődött a szerzetes rendek eltörlése, vagyonuk lefoglalása, az egyházi vagyon összeirása a lelkészrendezés céljából és a növendékpapságnak állami nevelése. J. rendeletei azonban nemcsak az egyházpolitikára vonatkoztak, hanem benyultak az istentisztelet formájába, a szertartásokba is, melyeket racionálissá igyekezett tenni, ugy hogy Nagy Frigyes méltán gúnyolta őt mon frere le sacristain-nek.
Mindezen reformok végrehajtásánál alkalma volt tapasztalni a hatóságok lassuságát v. éppen passziv ellenállását. Ennek megtörésére adta ki 1783. hires rendeletét a közigazgatásról, melyben magát és egész kormányát föltétlenül a közjónak szenteli, és ezért minden tisztviselőtől föltétlen engedelmességet és tüzes buzgalmat követel. Legnagyobb volt a nehézség Magyarországban, ahol a végrehajtás a megyéknek kezében volt. J., aki eddig csak mellőzte, de egyenesen nem sértette a magyar alkotmányt, most azon meggyőződésre jutott, hogy annak ódon épülete egyaránt megakadályozza a szükséges reformoknak, mint az igényelt királyi teljhatalomnak megalapítását. 1784 tavaszán Bécsbe viteti a koronát, hivatalos nyelvnek a latin helyébe a németet, mint birodalma nyelvét hozza be, és elrendeli a népesség összeirását, még pedig nemesekét és nem nemesekét egyaránt. A megyék reprezentációit semmibe se vette, a netán fenyegető ellenállást fegyveres hatalommal készült megtörni. A császár és a magyar rendek közt akkor nyilatkozó ellentét lázadásra bátorította az oláhokat. J.-nek a Hora-lázadásban nem volt egyenes része, mint sokáig hitték, de bizonyos, hogy intézkedéseinek a nemzetiségi és osztályellentétek élesedése volt egyik szükséges következése. A lázadás leverése után sokat tett a jobbágyság érdekében. Megszüntette a földesurak fegyelmi biráskodási jogát, helyreállította a szabad költözést. 1785. véget vetett a régi megyének, az alispánt kinevezett tisztviselővé tette és az egész országot 10 kerületre osztotta, melyek élén királyi biztos állott mint működő főispán. Megszünt a megyegyülés is. Csakhamar uj birósági szervezetet is léptetett életbe, külön a közigazgatástól és munkába vette a polgári és büntetőjognak, a perrendtartásnak, a telekkönyvnek az egész birodalomban általánossá tételét és igy a magyar törvényes rendszer megszüntetését. 1786. már a nemesség legféltettebb jogát is megtámadta: megkezdte a földmérést, hogy igazságos adót vethessen ki, mert mint fiziokrata a földet tartotta minden gazdagság egyedüli forrásának. Sokat tett az iskolák érdekében is, és Pesten óriási épületet emeltetett iskolai és kórházi célokra, melyet aztán kaszárnyává változtattak (Ujépület). Ugy látszott ekkor, mintha lelkesedése és rendkivüli munkaereje csakugyan magával ragadta volna a kedélyeket. Nyilt ellenállás csak 1787. mutatkozott Belgiumban, hol a papság elitélte az alapítványok állami kezelését és az uj állami szeminárium ellen izgatta a népet.
Az a sokféle törvényes intézkedés, mely J. kabinetjéből került ki, korántsem merítette ki tevékenységét. Mint «a nép császára» kötelességének tartotta személyesen meghallgatni minden panaszt és lehetőleg orvosolni a szegény embernek ezernyi baját. «Kiveszem Mátyást a magyarok szájából», szokta volt mondani. Amellett utazott is. 1783-ban visszaadta a pápa látogatását, 1787. pedig hires barátnőjét, II. Katalin cárnőt látogatta meg D-i Oroszországban. Szüntelen foglalkoztatta a külső politikát is. 1781. szövetségre lépett a cárnővel és diplomáciailag egyengette neki az utat Krimia elfoglalásában. Már 1782. készen volt a terv, hogyan fog a két császárság megosztozni a török birodalom omladékain. 1784. majdnem háborura került a dolog közte és a hollandusok közt, kik régi szerződések alapján zárva tartották a Schelde torkolatát és rálőttek J. hajójára, midőn az Anversből ki akart hajózni a nyilt tengerre. Minthogy mint római császár sem igen törődött a német kisebb fejedelmeknek, különösen a papiaknak jogaival és kiváltságaival, azok Nagy Frigyes befolyása alatt megkötötték ellene 1785. a Fürstenbund-ot, mely a császári tulsúly lényeges megszorítását vonta magára. Nagy Frigyes akkor is szemben állott J.-fel, midőn ez Belgiumot cserébe kinálta Bajorországért, hogy ily módon végkép biztosítsa házának a hegemoniát Németországban. 1786. Nagy Frigyes halála után egy ideig arra gondolt, hogy szoros szövetségre lépjen Poroszországgal, tudva, hogy ez a középeurópai szövetség aztán törvényt szabhat a többi hatalmasságnak. De ez a terve sem sikerült, és igy kénytelen volt tovább is fentartani az orosz szövetséget. Franciaországgal, hol huga, Mária Antónia volt a királyné, szintén szövetségben állott, de onnét, közvetlen a forradalom előtt, nem remélhetett valami hathatós támogatást. 1787-iki orosz utja alkalmával elhatározta a török háborut, szövetségben az orosszal. De terve, meglepés által foglalni el Belgrádot, nem sikerült és 1788. a törökök ellene fordították fő erejöket, több helyen áttörték az ellenük az egész határszélen felállított kordont és betörtek a Bánságba. J. minden erőfeszítése sem birt jobb fordulatot adni a háborunak, testben-lélekben megtörve tért vissza 1788. őszén Bécsbe. Helyzetét még súlyosabbá tette, hogy ezalatt a belgák is legyőzték seregét, és hogy régi ellensége, a porosz nyilt szövetségbe lépett a törökkel. Anglia, Hollandia és Lengyelország mind porosz részen állottak.
Fegyveres hatalmának e kudarca nyilt ellenállásra lobbantotta a magyarok elégedetlenségének tüzét. Erre ő maga szolgáltatott alkalmat az által, hogy a török háboru kezdetén összehivta a megyegyüléseket, hogy az ujoncállítás és élelemszállítás dolgában segítsék. A megyék országgyülést, a sérelmek orvoslását, a törvényes állapotok visszaállítását követelték. Még erősebb volt az ellenállás 1789., midőn J. erőszakkal lefoglaltatta a gabona- és szénakészleteket, a fizetést pedig csak a háboru utánra igérte. Ekkor már 15 megye egyenesen megtagadta a végrehajtást, a magyar elégedetlenek pedig összeköttetésbe léptek a porosz királlyal, sőt már teljes elszakadásra készültek. Ezen nem változtatott az, hogy J. magyart, Hadikot, nevezett ki fővezérnek, sem pedig a háboru későbbi szerencsés fordulata és Belgrád elfoglalása Laudon által. A királyi biztosoknak már senki sem engedelmeskedett, a közigazgatás az országban megszünt, napról-napra várható volt a nyilt felkelés. Ekkor J. 1789 decemberben német és magyar nyelvü rendeletben országgyülést igért meggyógyulása esetén, és midőn ez sem használt, 1790 jan. 28. összes minisztereinek, különösen pedig Kaunitznak tanácsára rászánta magát a végső lépésre is. Visszavonta összes intézkedéseit, kivéve a toleranciára, a jobbágyságra és a lelkészrendezésre vonatkozókat, és helyreállította az alkotmányt ugy amint 1780-ban fennállott. Általános volt az öröm az országban, de a megrendült bizalmat J.-nek ez áldozata sem állította helyre. A szerencsétlen fejedelem hosszas szenvedés után - 1788 óta a tüdővész vett rajta erőt - abban a tudatban hunyt el, hogy életének minden műve összeomlott.
J. egyike a felvilágosott abszolutizmus kora legkiválóbb és legrokonszenvesebb alakjainak. Ő is követte őseinek hatalmi tradicióit, de eszközeit a kornak megfelelően választotta. Szándékai tisztaságában, nemeslelküségében kételkedni nem lehet. Egész életét az állam eszméjének szentelte, más oltáron nem áldozott. Ausztria ujjáalakítása, melyet anyja kezdett meg lassan, kiméletesen, lényegesen az ő műve. A polgárság és parasztság fölemelése, bizonyos nemzeti egység teremtése által képessé tette birodalmát a napoleoni háboruk óriási válságának kibirására. Nem csuda, ha Ausztriában mai napig is áldják emlékét a németek és a szabadelvü pártiak és hogy nemcsak Bécsben, hanem számos kisebb-nagyobb városban emeltek ott neki szobrokat. Magyarországon egészen más volt uralkodásának eredménye. A művelt elemek és a protestánsok nagy örömmel üdvözölték reformjait, melyek véget vetettek a százados tespedésnek. De a magyar nemzetiség elnyomása ellene fordította azokat is, kik egyebekben helyeselték politikáját és igy nemcsak a nemesség és papság, hanem mondhatni az egész nemzet fölébredt s ellene foglalt állást. Az a hatás, melyet ily módon, bár akaratlan, a nemzeti szellem fölélesztésére gyakorolt, többé el nem enyészett. Későbbi reformkorszakunk nagyrészt az ő intézményeit igyekezett megvalósítani, csakhogy nemzeti irányban. Ily módon értendő az a rendes itélet felőle, hogy megelőzte korát. Egészen a reform embere volt, de mivel csak későn jutott uralomra, egyszerre akart elérni mindent, nem igen válogatva az eszközökben. Ez okozta tragikus bukását. (Félkrajcárosának és huszkrajcárosának képe az Érmek mellékleten látható.)
3. J. Antal János, osztrák főherceg és m. kir. herceg, utóbb Magyarország nádora, mint II. Lipót német-római császár és magyar király hetedik fia, szül. Firenzében 1776 márc. 9., megh. 1847 jan. 13. Gondos nevelésben részesült. Midőn 1795. Sándor Lipót főherceg nádor elhunyt, I. Ferenc király negyedik öccsét, a 19 éves J. főherceget tette magyarországi kir. helytartóvá. A rendek pedig annyira megkedvelték, hogy 1796. közfelkiáltással nádorrá választották. J. nádor egy félszázadon át állott az országos beligazgatás élén s azt eleinte inkább a bécsi kabinetpolitika szellemében, utóbb ennek ellensúlyozására törekedve, vezette. A francia háboruk alatt több izben (1797., 1800., 1809.) vitte a nemesi felkelő sereg (insurrectio) fővezérletét, gondoskodott a felkelési pénztárakról, az élelmezésről és a tábori kórházakról, meglepő szakismerettel és kiváló higgadtsággal igyekezvén enyhíteni az országnak anyagi, vér- és jogáldozatait. Az 1802-iki országgyülés alkalmából kezdte a bécsi kormány az ő tanácsára az ellenzék kiváló, népszerü tagjainak erőszakos elnémítása helyett azoknak hivatalok, cimek, kitüntetések adományozásával való mérséklését. Az 1805-iki országgyülésen kiegyenlítette a király és a rendek között a nemesi fölkelés ügyében támadt surlódásokat. 1806 nyarán beutazta a felvidéket, hogy az ott uralgó nyomoron segíthessen. Az 1807-iki országgyülésen sokat működött a Bécsből veszélyeztetett szólásszabadság érdekében, s az alapítandó magyar hadi akadémia ügyében. A 10-es években főleg a felette zavaros pénzügyi viszonyok mikénti rendezésével foglalkozott, financiális értekezletekben is. Az 1812-iki országgyülésen még inkább növekedett J. népszerüsége, mely meghaladta minden eddigi kir. hercegét. Nagy részben az ő sürgetésének tulajdonítható, hogy Ferenc király 12 évi alkotmányellenes szünetelés után 1825. országgyülést hivott össze. Az 1830-iki, valamint az 1832-36-iki országgyüléseken, mint a felsőház elnöke, latba vetette befolyását, hogy a főrendek meg ne akaszthassák vetójukkal a szabadelvü alsóház működését. 1835. pedig hozzáfogott a magyar hadi akadémia, a Ludoviceum építéséhez. Az 1838-iki pesti árviz alkalmából nagy tevékenységet fejtett ki a köznyomor enyhítésére, a pusztulás nyomainak eltüntetésére. 1840. az önkényesen elfogott Wesselényi, Kossuth, Lovassy L. stb. számára amnesztiát eszközölt ki. Az 1843-1844. országgyülés volt az utolsó, melyet vezérelt. Ez időben még hathatósan buzgólkodott az egyesületi jog védelmében, megakadályozván a Védegyletnek (l. Honi iparvédegylet) Bécsben szándékolt elnyomását is. A pezsdülő pártélet közepette, a pártok felett állva, a szenvedélyeket mérsékelni, a tulságos ellentéteket kiegyenlíteni, a békés haladás szellemét terjeszteni iparkodott. J. nádor 50 éven át, mint a törvények őre és a nemzetnek a trón előtti közbenjárója a legnagyobb érdemeket szerezte. Idegen neveltetésben részesült, és mégis a nemzettel való folytonos érintkezés, a hosszas benlakás folytán testestül-lelkestül magyarrá lett. Pest városát, melynek az 1838-iki nagy árviz után romjaiból való ujjáteremtése is nagy részben az ő érdeme, kiváló gondjaiba vette, és elnöke lévén az általa alakított szépítési bizottságnak, szépítésének, kulturális emelkedésének, nagyobbodásának érdekében buzgolkódott. Sokat köszönhet neki a városliget, a Margit-sziget, a magyar nemzeti muzeum, a Ludoviceum, a József-ipartanodából fejlett József-műegyetem, a magyar tudományos akadémia (melynek 10...000 frttal alapító tagja lett s melynek főpártfogói tisztét is viselte), számos emberbaráti, jótékonysági, mezőgazdasági és ipari egyesület. Kitünt mint gyakorlati mezőgazda is. Kedvelt nyaralóhelyét, Alcsuthot terméketlen homokpusztából szép parku mintagazdasággá alakította át. Utolsó éveinek az volt egyik főtörekvése, hogy halála után István fiának biztosítsa a nádorságot, kit - épp ugy, mint többi gyermekeit - egyszerü, inkább polgári és tiszta magyar szellemben nevelt. (Alcsuthon a gazdatisztek és parasztok fiai voltak a főhercegek gyermekkori játszótársai.) A hálás nemzet számos érdemeiért az 1848-iki törvények 1. cikkében törvénybe iktatta emlékezetét. Róla nevezték el többek között a József-műegyetemet, a dunántuli József-csatornát és a főváros József-terét is, melyen Pest városa ércszobrot emelt J. nádornak. J. nádor háromszor nősült meg. Első felesége Pál orosz cár leánya, Alexandra Pavlovna nagyhercegnő. Meghalt 1800 febr. 1. - Második neje: Hermina, anhalt-bernburg-schaumburgi hercegnő. Két évi házasság után megh. 1817 szept. 14. Ikreket hagyott hátra: Herminát, ki ifjuságában halt el és Istvánt, ki utóbb nádor lett. - Harmadik felesége: Mária Dorottya, württembergi hercegnő, megh. 1855. Három gyermeknek adott életet: József főhercegnek, Erzsébet főhercegnőnek és Mária Henriette belga királynénak.
4. J. Károly Lajos, magyar kir. herceg és osztrák főherceg, a magyar kir. honvédség főparancsnoka, lovassági tábornok, az előbbinek fia, szül. Pozsonyban 1833 márc. 2. Gondos nevelésben részesült s már 1845. mint hadapród az akkori 12. sz. nádori huszárezredbe lépett. 1853. a 3. sz. csász. dragonyos-ezredbe őrnaggyá nevezték ki. Hogy a gyalogcsapat-szolgálatban gyakorlatilag is kiképezze magát: 1854. ugyancsak őrnagyi ranggal a 60. sz. Vasa herceg gyalogezredbe tették át. Még ugyanabban az évben alezredes és 1855. ezredes és a 37. sorgyalogezred tulajdonosa lett. 1860. pedig vezérőrnaggyá nevezték ki J. főherceget. Az 1866-iki csehországi hadjárat folyamán J.-nek több ízben nyilt alkalma katonai bátorságát és hidegvérét kimutatni. Mint dandárnok a negyedik hadtesttel aktiv részt vett a schweinschädeli ütközetben és a königgrätzi csatában, amelyek folyamán a negyedik hadtest parancsnokságát a súlyosan megsebesült Festetics gróf helyett ő vette át. Noha kezén meg is sérült s négy lovat is kilőttek alóla, J. e csatában rendíthetetlen nyugalmával és veszélyt megvető bátorságával mindvégig vitézül harcolt csapatai élén. E fényes példájának meg is volt az a következése, hogy a negyedik hadtest kitünően helyt állott. E hadjáratban tanusított vitézi magatartásáért 1866 okt. 16. a katonai érdemkeresztet kapta. 1866. táborszernaggyá és nemsokára a magyar kir. honvédség főparancsnokává neveztetvén ki, J. tág tért nyert tevékenysége kifejtésére és katonai tapasztalatainak a honvédség fejlesztése körül való érvényesítésére. 1871. az ujonnan szervezett honvéd-csapatok egy részét a Vác melletti gyakorlótéren be is mutatta a királynak, aki megelégedése elismeréseül 1873 október 2-án a Szent István-rendet adományozta neki. 1874 okt. 22. lovassági tábornokká nevezték ki. J. uj minőségében is buzgón fáradozott a honvédség tökéletesítésén és fáradozásait a legfényesebb siker koronázta. A király is több izben fejezte ki neki megelégedését s az egész magyar nemzet hálával tiszteli benne honvédségünknek a modern európai harcászat követelményei szerint való szervezőjét. 1893 okt. az egész nemzet megülte honvéd-főparancsnokságának 25 éves jubileumát. De J. nemcsak a katonai pályán kifejtett munkásságával nyerte meg a magyar nép őszinte tiszteletét és szeretetét, hanem még inkább a társadalmi élet terén tanusított ügybuzgóságával és a magyarság művelődési törekvéseiben való élénk részvételével. Az által, hogy a magyarokhoz való ragaszkodását minden alkalommal kimutatta, hogy mindenben a magyarokkal érzett együtt, és hogy mindenkor büszke volt magyarságára: ez által elérte azt, hogy népünk körében nagy népszerüségnek örvend s a «legmagyarabb főherceg» nevet kapta. Hazafiasan és bölcsen ápolja az uralkodó ház és Magyarország közötti érdekközösséget. Népszerüségét növelik áldozatkészsége és jótékonysága, amelynek jeleit minden szükséges alkalommal kimutatja. Nagy érdeme továbbá, hogy alig van olyan nemzeti mozgalom, melynek ő hathatósan pártját ne fogná. A legujabban lezajlott Jókai-jubileumnak is ő volt a védnöke. Nem kisebb érdemet szerzett gazdaságunk ügye fejlesztése körül a kisjenői és alcsuthi mintagazdaságok és kertészetek fölállításával; a Margit-szigetnek kiépítésével pedig az egész világon páratlanul álló üdülőhelyet létesített. A tüzoltóság intézményének fejlődése is sokat köszönhet neki.
J. azonkivül a magyar tudománynak is szerzett hirt és dicsőséget. Egyaránt kiválómint természetbuvár és mint nyelvtudós. A nyelvtudománynak főkép a cigány nyelv és irodalom ismertetésével tett kiváló szolgálatokat, melyeket a külföldi tudomány is a legnagyobb mérvben méltányolt. Érdekes a története annak is, hogy mi birta rá J.-et arra, hogy a cigányok nyelvével foglalkozzék. Egy ízben ugyanis egy német nyelvü ezredben szolgált, amelyben cigány katonák is voltak, akikkel - mivel azok anyanyelvükön kivül más nyelven nem igen beszéltek - nagyon bajos volt érintkezni. E körülmény arra indította J.-et, hogy meghozatta Liebich német nyelvü cigány nyelvtanát és azt megtanulta. Majd az egész, a cigányok nyelvére vonatkozó honi és külföldi irodalmat áttanulmányozta. A cigány nép nyelvének, szokásainak és történetének megismerése után, melyet aztán a magyarországi cigányokkal való érintkezés utján is gyarapított, arra törekedett, hogy e kóborló fajt állandó tartózkodásra és rendszeres munkára szorítsa. Alcsuthon, Bánkúton le is telepítette őket, lakóhelyet és munkát biztosítván nekik. A cigány, majd az ind nyelvvel való foglalkozásának gyümölcse kitünő cigány nyelvtana: a Romane Sziklaribe Csibákero, amelyet a magyar tudományos akadémia adott ki. Tudományos érdemei elismeréseül J.-et a magyar tud. akadémia (1888), továbbá a Philologiai Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Egyéb, a cigány nyelvre vonatkozó munkái ezek: Fundamentum Linguae Zingaricae I. I. M. Konitsnyak 1806. Közli József főherceg. Sajtó alá rendezte s bevezetéssel ellátta P. Thewrewk Emil (Budapest 1888); Eredeti cigány levelek. Közli József főherceg. Sajtó alá rendezte P. Thewrewk Emil (u. o. 1888). Munkatársa az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn c. lapnak, mely az ő protektoriatusa alatt jelenik meg. Dolgozik külföldi folyóiratokba is; legujabb dolgozata (Thiere im Glauben der Zigeuner) p. az Urquell c. folyóiratban jelent meg (1895, l. füz.). Lexikokunkban ő irta a cigány nyelv cikket és a cigány szótárt. Mint kitünő botanikus, kiadta az alcsuthi kert flóráját. Ilyen széleskörü tevékenységet fejt ki J., akiről jellemzően irja Jókai: «Birtokain kitünő gazda, házában boldog családapa, dolgozó szobájában alapos tudós, elemi csapásoknál buzgó segélyhozó, a közéletben nyájasságával példaadó polgár, egész nagyságában nézve a magyar ősi harci erények regenerátora, harmadfélszáz ezernyi csatakész honvédseregnek főparancsnoka és önfeláldozó vezére». J.-nek Klotild szász-koburgi és gothai főhercegnővel (l. o.) 1864 máj. 12. kötött házasságából származott gyermekei: Mária Dorottya Amália főhercegnő, szül. Alcsuthon 1867 jun. 14. Margit Klementina Mária, szül. u. o. 1870 jul. 6., 1890 jul. 15. Thurn-Taxis Albert herceghez ment nőül. József Ágost Viktor Kelemen Mária, született Alcsuthon 1872 aug. 9., J. legidősebb fia, aki tősgyökeres magyar nevelésben részesült s aztán a katonai pályára lépett és 1893 okt. 30. főhadnagy lett. 1894 óta az Albrecht porosz herceg 6. sz. dragonyos-ezredében szolgál Brünnben. 1893 nov. 15-én nőül vette Auguszta bajor hercegnőt (lásd Gizella 2), akitől 1895 márc. 28-án fiugyermeke született. László Fülöp Mária Vince, szül. Alcsuthon 1875 jul. 16. Ugyancsak magyaros nevelésben részesült s gimnáziumi tanulmányai végeztével hadnagy lett a 37. sz. József főherceg gyalogezredben. Erzsébet Klotild Mária Henrietta Viktória, szül. Alcsuthon 1883 márc. 9. Klotild Mária Amália Filomena Rainera, szül. Fiuméban 1884 máj. 9. V. ö. Thewrewk István, József főherceg (Budapest 1893).
1. J. Emanuel (I.), portugál király, szül. 1715., megh. 1777 febr. 24. V. Jánosnak fia. 1750. lépett a trónra, s gyönge és könnyelmü uralmat vitt. Helyette azonban az ügyes és erélyes Carvalho József, Pombal marquis uralkodott (l. Pombal), mig J. egészen szenvedélyeinek, a szinháznak és a vadászatnak élt. 1758 szept. 3. merényletet követtek el ellene, mely alkalommal meg is sérült. E merénylet tervezőit Pombal a jezsuiták soraiban kereste, kiket azután a király 1759 szept. 3. Portugáliából elüzött. 1776. betegeskedése folytán nejére, Mária Annára ruházta át a kormányt.
2. J. Frigyes Vilmos, szász-hildburghauseni herceg, II. Ernő herceg fia, szül. 1702., megh. 1787 jan. 4. 1719. osztrák katonai szolgálatba lépett, 1727. kat. vallásra tért, nemsokára táborszernagy lett s mint ilyen részt vett Magyarországon a török háboruban (1737-39). De a harctéren nem volt szerencséje és Boszniában s Temes vármegyében kudarc érte. Az osztrák örökösödési háboru elején Bécsben élt mint a hadi tanács tagja; később a német birodalmi hadsereget vezényelte Soubise társaságában, de a Rossbach melletti kudarc után (1757 nov. 5.) visszatért Bécsbe. 1779. a kiskoru hildburghauseni hercegnek, Frigyesnek gyámnokságát vette át. 1738. szavójai Jenő herceg unokahugával kötött házassága gyermektelen maradt; mihelyt egyébiránt meggyőződött, hogy nejének hozománya sokkal csekélyebb, mint mondották, elvált tőle.
3. J. liechtensteini herceg, l. Liechtenstein.
4. J., nápolyi és később spanyol király, l. Bonaparte (III. köt. 477. old.).
atya (J. le pere), tkp. Leclerc du Tremblay Ferenc, francia diplomata, kapucinus barát, szül. Párisban 1577., megh. Rueilben 1683 dec. Előbb Maflée báró néven mint lovastiszt próbált szerencsét, de azután 1577. a csuklyás barátok rendjébe lépett és mint térítő (Kanadában és Törökországban) és mint hitszónok s tanár szolgálta egyházát és rendjét. IV: Henrik elhunyta után Richelieu kabinetirodájának főnökévé és legmeghittebb tanácsosává küzdötte fel magát és annyira megnyerte mindenható urának bizalmát, hogy ez a legtitkosabb és legfontosabb ügyeket és missziókat ő reá szokta bizni. Mindketten vállvetve egyengették az utat a Bourbon-monarkia világuralmának. A belső politika terén pedig visszahódították a kat. propagandának a hugenotta mozgalmak idején elveszett poziciókat és korlátlanná tették a királyságot. A kis kapucinus legnagyobb diplomáciai diadalai közül feljegyzendők: Követsége Rómában (1624), Henriette francia hercegnő (angol) házassága; az özvegy királyné és Gaston orleansi herceg összeesküvésének kijátszása és szereplése az 1630. regensburgi birodalmi gyülésen, amidőn a kat. liga tagjaival szövetségre lépett és ennek révén II. Ferdinánd császárt Vallenstein elbocsátásra kényszerítette. Richelien kegyével halmozta el a szürke eminenciást (Eminence grise), sőt utódának is kiszemelte; a J. számára követelt bibornoki méltóságot azonban a pápa megtagadta, még pedig abból az okból, amiért Richelieu és J. politikája a kat. Habsburg-család mindkét ágának romlására irányult. J. páter emlékiratokat hagyott hátra, helyesebben mondva oly oklevélgyüjteményt, mely alkalmasint az ő felügyelete alatt állíttatott össze és az 1634-38-iki évek történetére nézve fontos. Ezt a gyüjteményt Ranke fedezte fel a párisi nemzeti levéltárban és Französische Geschichte c. művének II. kötetében méltatta (Összes munkái IX.). Latin költeményében (Turciade) - kuriozumként - Európa keresztény népeit keresztes hadjáratra szólítja fel a pogány török ellen. V. ö. Fagniez G., Le Pere Joseph et Richelieu (2 köt. Páris 1894). Az 1702. Párisban megjelent Histoire de la vie du R. P. Joseph c. panegirikus, továbbá az 1704. megjelent: Le véritable P. Joseph c. piszkos pamflet és a Réponse au livre intitulé: Le véritable Joseph c. kegyeletteljes védőirat egy és ugyanazon irótól, Richard Renée abbé tollából származik.
1. J., nagyközség Temes vmegye rékási j.-ban, (1891) 1216 német lakossal. Ide telepítette a kormány 1881. az aldunai öblözetben létesített Elisenheim és Gisellaheim elpusztult községek lakóit. - 2. J., nagyközség Bács-Bodrog vmegyében, l. Zsablya.
(Tolova), falu Szucsava bukovinai kerületi kapitányság gurahumorai járásában, 988 lak., akiknek tulnyomó része csángó.
osztrák főherceg és magyar kir. herceg, szül. Salzburgban 1872 máj. 24. IV. Ferdinánd (l. Ferdinánd 39) toscanai nagyherceg fia; főhadnagy a 94. sz. gyalogezredben.