(héber Jehuda), Jákob fia, a 12 nemzetség között Efraim mellett a leghatalmasabb nemzetség ősapja és képviselője. Mig Efraim nemzetsége a Szentföld közepén, addig J. nemzetsége a később beleolvadt Simeon nemzetséggel együtt annak déli részén telepedett le. Az éppen nem buja termékenységü, de nem is terméketlen talaj alkalmas volt arra, hogy a rajta élő nép Kánaánnak egyik legtevékenyebb s legszivósabb nemzetségévé fejlődjék. Délről a pusztaság és hegyek, keletről a Holttenger által védelmeztetvén, egységes nemzetséggé tömörültek J. ivadékai, kik a többi nemzetségnél kifejlődött szétszakadási törekvéseket benső erejükkel s egységükkel igyekeztek megakadályozni. Miután J. nemzetsége Dávid személyében s az uralkodó család alapítójában az egész népnek egy dicsőségesen uralkodó királyt adott, bizonyos fensőbbségi jogot gyakorolt egész Izrael fölött, mely jog az ótestamentomi költői irodalom némely részében, valamint Jákob áldásában is visszatükröződik. Majd a törzsek között kifejlődött irigy versengés szakadást idézvén elő Efraim és J. között, az ország északi fele Izrael országa, a déli része J. országa néven említtetik. Emez ugyan jóval kisebb volt területét tekintve Izrael országánál, de miután benne az egy Isten, a Jahve tisztelete hovatovább kifejlődött s megerősödött, az erkölcsi élet és közszokások a mózesi törvénynek sokkal inkább megfelelők voltak, mint amott; a királyi hatalom, támogattatván az ezzel szorosan egyesült papság befolyása által is, és Dávid házának trónöröklési joga megszilárdult, messze tulszárnyalta Izrael országát s Izrael országa meghódítása után még 130 évig (589. Kr. e.) fennállott, sőt a babiloni fogság után uj életre támadt (l. Judea). Később, a rómaiak idejében Izrael összes ivadékai judeusok-nak neveztetnek, mely névnek franciás kiejtéséből származott a magyar zsidó (l. o.) név is.
Leo (Jud), helvét reformátor, szül. Gemarban (Elzász) 1482., megh. Zürichben 1542 jun. 19. Előbb Mária-Einsiedelnben volt Zwingli utóda, 1522 után pedig Zürichben a Péter-templom lelkésze s ezen állásában sokat tett a vallásjavítás diadalra juttatásán s nemcsak lelkes egyházi beszédei, hanem még inkább latin bibliafordításai s nagyobb és kisebb kátéja által. Zwingli halála után őt állították a zürichi reformált egyház élére, de ő ezen állásra gyengének érezvén magát, csakhamar átengedte ezt Bullingernek, aki azután megmenté J.-t is az őt erősen körülhálózó Schwenkfeldt (l. o.) által hirdetett misztikus irányra való tévedés veszélyétől. Életrajzát fia, János irta meg (1574). V. ö. Pestalozzi, Leo Judä (1860).
(ben Sámuel, arabs nevén Abul-Haszan), a legnagyobb uj-héber költő, szül. 1085. körül Toledóban, megh. 1141 körül Palesztinába való zarándokutján. Ifju korában talmudi tanulmányai mellett orvostannal foglalkozott, később kiválóan a költészetnek és bölcsészetnek szentelte fényes tehetségét. 1140 körül zarándokutra kelt, hogy «megcsókolja a szentföld porait». Egyiptomon keresztül utazva, Damaszkuszig jutott, de magát Palesztinát, ugy látszik, el nem érte. A monda azonban ugy tudja, hogy Jeruzsálem kapuja előtt egy arabs lándsája döfte át a költő keblét, melyből éppen akkor fakadt a Cijon pusztulását sirató fenséges gyászdal. Zsinagógai és világi énekei az ujhéber költészet remekei: az előbbiek java részét befogadta a zsinagóga minden ritusa. Költeménygyüjteményét (Diván) kiadta Geiger (a költő életrajzával, Boroszló 1851). Arabs nyelven irt Al-Chazari cimü vallásbölcsészeti munkája a kazaroknak a zsidó hitre való tömeges áttérésének történeti tényéből indulva, párbeszéd alakjában fejtegeti a zsidóság tanait s tartalmát; birjuk héber, spanyol, latin és német fordításban (az utóbbit Cassel D.-től, 2. kiad. Lipcse 1869 és Hirschfeld S.-től u. o. 1885).
a zsidó vallás; az ős-kereszténység idején az a törekvés, amely a zsidó szokások és törvények megtartását célozta. J.-nak nevezték a későbbi zsidóságnak azt a vallásos gondolkozásmódját is, amelyet a Talmudban a rabbinusok állapítottak meg. Judaizálni a. m. zsidó szokásokat stb. utánozni. L. még Szombatosok.
1. a galileai (Josephus Flaviusnál Gaulonaeos), Gamalban született a galileai tó mellett. Midőn Augustus 37. elrendelte a népszámlálást, J. és egy Szadduk nevü ember lázadást szitottak a római uralom ellen. A lázadást elnyomták, de a függetlenségi eszme tovább élt az izraelita népben és az utolsó nagy felkelésben (Kr. u. 66-70) J. fia Menahem és Eleazár még nagy szerepet játszottak.
2. J., iskarióti, vagyis a keriotbeli férfi. Simon fia és Jézus 12 apostolainak egyike, ki a pénztárt kezelte, ami zsugoriságra vezette. Pénzszomjuságból csókkal (Judás-csók) mesterét elárulta 30 ezüst sékelért (mintegy 48 frt) a zsidó szinedriumnak, de látván Jézus halálra itéltetését, kétségbeesett és fölakasztotta magát.
3. J. Jakobi, ki a Luk. ev. 6, 16. és Csel. 1, 13-ban előadott apostoli névsorban e néven említtetik. Valószinüleg Alfeus fia volt s az ifjabb Jakab apostolnak testvére. Későbbi élettörténete ellentétes mondákon alapszik. A nyugati mondák szerint a persák között terjesztette Simonnal együtt az evangeliomot, Persiában halt meg mint vértanu. Ellenben az Edesszában fennmaradt hitrege ugyan azonosítja J.-t Tamás apostollal, akit Krisztus után 200 évvel már Pártia apostolaként tekintettek; Taddeust pedig ugy tünteti fel ezen hagyomány, mint az Ur főtanítványainak egyikét s mint aki Edesszában a kereszténységet meghonosította. Nevenapját a kat. egyház okt. 28., a keleti május 16. (22.) ünnepli. A hagyományos nézet szerint J. volt a szerzője az uj-testamentomi iratok között levő azon rövid levélnek, mely az ő nevét viseli, de a mely a II. sz.-ban szereztetett, s mely a törvényellenes gnoszticizmust erősen ostorozza.
4. J. Makkabi, l. Makkabeusok.
Máté 26, 49 és Lukács 22, 48 alapján az a csók, mellyel Judás Krisztust elárulta. Innen származott a közmondás, mely J.-kal az áruló célból tanusított barátságot bélyegzi meg.
tányérlevelü fa (növ., Cercis L., Judáshárs), vitorlásvirágu cserje v. fa, levele csak a csoportos piros v. fehér virágok után fakad. Három faja Kanadában, Khinában és Európa D-i részén terem. A C. Siliquastrum L. alacsony fa, nálunk itt-ott elvadulva csak bokor. Levele vesés-kerekded, sima, virága jószagu, hüvelye ujjnyi hosszaságu, pirosas, magva lencseforma. Csipősízü virágbimbóit ecetbe teszik és mint a káprit, ugy eszik. Iskariot Judás erre a fára akasztotta volna fel magát. C. Canadensis L. Virginiában és Kanadában terem, az előbbihez hasonlít, de a levele szivalaku és pelyhes. Kemény, zölden erezett fája van, asztalos munkára kedvelik. Különben disznek ültetik.
(növ., Auricularia Bull., Hirneola Fr.), a reszkető gombák génusza; porcogós-kocsonyás külsejü, fülkagylóhoz hasonló s fán termő gomba, 11 faja valamennyi világrészben, de főleg a meleg tartományokban nő. Az A. sambucina Mart. (Hirneola auricula Judae Berk., Tremella a. J. L., Exidia a. J. Fr., Auricularia Judae Wallr., bodzafa v. bozzafa-gomba) sötétbarna v. feketés, áttetsző, a visszája szürke olajszin, molyhos; szaga meg az íze csekély. A fekete bodza törzsén nem ritka. Fungus Sambuci (a. m. bodzafa-gomba) néven külső hüsítő orvosság, különösen a nyak és szem gyuladása ellen. A H. auricula canis Fr. etiopiai, a kutya füléhez hasonlít (dottehoor), eszik; a H. polytricha Mont. Uj-Zéland ehető gombája, mint kereskedelmi cikket Khinába szállítják.
a babiloni fogságból való visszatérés óta Palesztinának déli része a Jordánon innen. Határai, melyek egyébként erősen változtak, akkoron a következők voltak: keleten a Jordán folyó és a Holttenger, délen köves Arábia, nyugaton a Középtenger, északon Szamaria. Herodes korában Dan, Benjamin, de kivált Juda és Simeon törzseinek területéből alakult, hozzácsatolva lassankint a tiliszteusokat és Idumeát is. Herodes halála után Szamariával öregbedve, fia, Archelous alá került, majd Rómához csatolták (Kr. u. 6.) és kormányzását prokuratorokra bizták, akik viszont a sziriai kormányzó alatt állottak. Ilyen prokurator volt Pontius Pilatus is. Caligula (Kr. u. 37.) Palesztinával együtt Herodes Agrippának adta, kinek halála után (44) visszakerült a birodalomhoz és végképen ott is maradt. Titus hadjárata után (71) tiz toparchiára oszlott. Említendő városai voltak: Hebron, Gibeon, Betlehem, Aszkalon és Gaza. Konstantin alatt J. és Szamaria Palestina primává egyesültek, melynek központja Caesarea volt. Egyebekben l. Palesztina.
János Frigyes, német erdész és erdészeti iró, szül. Drezdában 1828 jan. 27., megh. Tharandban 1894 márc. 28. Előbb számos éven át mint erdőmester működött Csehországban, 1866. pedig szász állami szolgálatba lépett, és a tharandi erdészeti akadémia igazgatója lett. Több szakmunkával gazdagította az erdészeti irodalmat, ezek: Die Forsteinrichtung (5. kiad., 1893); Ratzeburgnak Die Waldverderber u. ihre Feinde c. művét teljesen átdolgozta s e cim alatt adta ki: Lehrbuch der mitteleuropäischen Forstinsectenkunde (1885); 1868-87-ig a Tharandter forstliches Jahrbuch-ot szerkesztette, 1873-tól 1882-ig pedig a Forst- u. Jagdkalender-t.